Aspecte fiscal - contabile privind unitatile de cult din Romania
http://consultjuridic.blogspot.com
Jurist NISTOR ION
5.11.2010
http://consultjuridic.blogspot.com
Jurist NISTOR ION
5.11.2010
2010. június 30., szerda
2010. június 29., kedd
Máté evangéliuma - Halász Judit előadásában (mp3)
Szent Máté Evangéliuma - melyet Halász Judit tolmácsolásában hallhatunk - a Hangzó Biblia sorozat első kötete. A három CD teljes műsorideje összesen: 2 óra 57 perc. Hallgassa folyamatosan, vagy válasszon az egyes szövegek között - ebben segít a szövegkönyv.
A mű forrása: Újszövetségi Szentírás. Bencés Kiadó és Terjesztő Kft. Pannonhalma (2005)
70 MB MP3 letöltése:
Tőkés: Húsz évről, püspöki szolgálatról egy estben – AUDIÓ
Tőkés: Húsz évről, püspöki szolgálatról egy estben – AUDIÓ
Reggeli Újság / erdely.ma
Megyeri Tamás Róbert
2010. június 29.
A pusztai vándorlás útjának felén elnevezéssel tartottak pénteken fórumot Nagyváradon. A református püspöki palota díszterme színültig megtelt a rendezvényre, amelyen Tőkés László mintegy búcsút vett a várostól, a királyhágó-melléki egyházkerülettől annak apropóján, hogy nemrégiben az Európai Parlament alelnöki tisztségébe választották meg. Az eseménnyel – amint mondta – köszönetét fejezte ki a támogatásért. Egy vetített filmben, majd a helyszínen készített interjúban szólt az elmúlt húsz esztendőről, mely alatt püspökként tevékenykedett Váradon, beszélt ennek sikereiről, kudarcairól és a jövőről is.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) védnökségével a Pro Universitate Partium Alapítvány szervezte est kezdetén Hermán János előadótanácsos köszöntötte az egybegyűlteket. A KREK főgondnoka, Kovács Zoltán az eltelt húsz évet elemezve beszámolt az egyházkerület strukturális átszervezéséről, újjá-, illetve megteremtésének mikéntjeiről. Beszélt a kezdetekről, amikor is „a bibliai pusztához hasonlatos állapotok uralkodtak a KREK-ben”. Szólt a vezetőről, Tőkés László püspökről, aki csapatával egységbe kovácsolta a darabokban lévő egyházkerületet. A folyamatot megfékezni akarókról is beszélt. Tolmácsolta az egyházkerület jelenlegi püspökének, Csűry Istvánnak az üdvözletét, aki nem lehetett jelen az esten. Megköszönte Tőkés eddigi tevékenységét, és ennek folytatását kívánta, valamint további támogatásukról biztosította. Ezt alátámasztva a sokadalom felállva tapsolta meg az EP-alelnököt.
Mindössze tíz perc állt rendelkezésére Tolnay István előadótanácsosnak, a Partiumi Keresztény Egyetem Vezető Tanácsa ügyvezető elnökének ahhoz, hogy összegezze az egyházkerület oktatásügyi teljesítményét. Amint rámutatott, e témában is – a temesvári események szellemében – mindig kezdeményezni akart és tudott a KREK. Az egyházi oktatás visszaállítása a Sulyok István Főiskola létrehozásával kezdődött, ez teljesedett ki előbb a PKE létrehozásában, majd az ökumenikus keresztény egyetem akkreditálásában. Utóbbi tulajdonképpen azt is jelenti, hogy a Bolyai Egyetem megszüntetése óta az első önálló magyar felsőoktatási intézmény jött létre Romániában. Persze szólt a többi egyházi intézményről is, az óvodákról, iskolákról, amelyekben összességében háromezren tanulnak.
A Duna Televízió Gergely Gizella váradi tévés által készített félórás nagyinterjúját vetítették le ezután. Tőkés László püspöki szolgálatának közel két évtizedére tekintett vissza ebben. A képkockák után az előszóé volt a főszerep. Rendhagyó sajtóbeszélgetésben faggatta a leköszönt püspököt, az EP alelnökét lapunk főszerkesztője, Dénes László, a Harangszó főszerkesztője, Fábián Tibor, a Krónika főmunkatársa, Gazda Árpád és a Bihari Napló főszerkesztője, Rais W. István.
Számos kérdést tettek fel az újságírók, a válaszokból összességében kibontakozott mind a személyiség rajzolata, mind a korszak képe meghatározó alakjának szemszögéből, és a jövővel kapcsolatos mikéntekről is szó esett. Mindjárt az első kérdésekre, Gazda Árpádéra válaszlova Tőkés elmondta, hogy nagy alázatra késztette a püspöki szolgálat. Fábián Tibor kérdésében visszautalt a címbeli képre, s arra volt kíváncsi, hogy az egyház mennyire fáradt bele a vándorlásba a táv felénél. Az is megtörténhet, hogy mindössze álmodunk az ígéret földjéről – szemléltette az interjúalany válaszában, hogy korántsem biztos, siker koronázza-e a küzdelmeket. Szólt arról, hogy a kifárasztásra már a legelejétől fogva törekedtek. Ezzel magyarázta azt, hogy a húsz év alatt, noha sokat sikerült elérnie az egyháznak, a romániai magyarságnak, összességében nem azt hozta a korszak, amit reméltünk. A taktika eredményeként szétforgácsolódtak erőink, mindazonáltal a táv felénél kedvező előjeleket is mutatkoznak – biztatott Tőkés. Honnan az energiája? – tudakolta Rais W. István. Az EP-képviselő, -alelnök kifejtette, hogy nem herkulesi az ereje, inkább gyengeségének tudatában képes harcolni, a hite ad erőt. „Az aratnivaló sok, a munkás kevés” – vázolta a szomorú közállapotokat Tőkés Gazda egy újabb kérdésére felelve. Mind a hitet, mind a szürkeállományt ritkította a kommunizmus a kontraszelekciójával.
A Reggeli Újság főszerkesztője aktuálpolitikai kérdéssel nyitott, s mint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökétől tudakolta, hogy miért nem egyeztek meg semmiben az RMDSZ-szel az aznapi kolozsvári találkozón. Holott formális gyűlésnek gondolták, majdhogynem teljes szakításba fulladt a gyűlés – árulta el Tőkés –, mindazonáltal legalább a folytatásban sikerült megállapodniuk. A kérdések sorában újra Dénes Lászlónak válaszolva elmondta, hogy az Európai Unióban egyenrangú partnerek vagyunk magyarként, azaz van ok a reménykedésre.
Záró momentumként Tőkés László kifejtette, hogy a rendezvénnyel – amely visszaemlékezés püspökké választásának huszadik évfordulójára is – köszönetét akarta kifejezni a közösségnek. A Szózat eléneklésével fejeződött be az est, a jelenlévők az előcsarnokban kiállított képeket nézegetve a két évtized fontos eseményeibe csöppenhettek vissza.
Hallgassa meg a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának összeállítását:
Reggeli Újság / erdely.ma
Megyeri Tamás Róbert
2010. június 29.
A pusztai vándorlás útjának felén elnevezéssel tartottak pénteken fórumot Nagyváradon. A református püspöki palota díszterme színültig megtelt a rendezvényre, amelyen Tőkés László mintegy búcsút vett a várostól, a királyhágó-melléki egyházkerülettől annak apropóján, hogy nemrégiben az Európai Parlament alelnöki tisztségébe választották meg. Az eseménnyel – amint mondta – köszönetét fejezte ki a támogatásért. Egy vetített filmben, majd a helyszínen készített interjúban szólt az elmúlt húsz esztendőről, mely alatt püspökként tevékenykedett Váradon, beszélt ennek sikereiről, kudarcairól és a jövőről is.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) védnökségével a Pro Universitate Partium Alapítvány szervezte est kezdetén Hermán János előadótanácsos köszöntötte az egybegyűlteket. A KREK főgondnoka, Kovács Zoltán az eltelt húsz évet elemezve beszámolt az egyházkerület strukturális átszervezéséről, újjá-, illetve megteremtésének mikéntjeiről. Beszélt a kezdetekről, amikor is „a bibliai pusztához hasonlatos állapotok uralkodtak a KREK-ben”. Szólt a vezetőről, Tőkés László püspökről, aki csapatával egységbe kovácsolta a darabokban lévő egyházkerületet. A folyamatot megfékezni akarókról is beszélt. Tolmácsolta az egyházkerület jelenlegi püspökének, Csűry Istvánnak az üdvözletét, aki nem lehetett jelen az esten. Megköszönte Tőkés eddigi tevékenységét, és ennek folytatását kívánta, valamint további támogatásukról biztosította. Ezt alátámasztva a sokadalom felállva tapsolta meg az EP-alelnököt.
Mindössze tíz perc állt rendelkezésére Tolnay István előadótanácsosnak, a Partiumi Keresztény Egyetem Vezető Tanácsa ügyvezető elnökének ahhoz, hogy összegezze az egyházkerület oktatásügyi teljesítményét. Amint rámutatott, e témában is – a temesvári események szellemében – mindig kezdeményezni akart és tudott a KREK. Az egyházi oktatás visszaállítása a Sulyok István Főiskola létrehozásával kezdődött, ez teljesedett ki előbb a PKE létrehozásában, majd az ökumenikus keresztény egyetem akkreditálásában. Utóbbi tulajdonképpen azt is jelenti, hogy a Bolyai Egyetem megszüntetése óta az első önálló magyar felsőoktatási intézmény jött létre Romániában. Persze szólt a többi egyházi intézményről is, az óvodákról, iskolákról, amelyekben összességében háromezren tanulnak.
A Duna Televízió Gergely Gizella váradi tévés által készített félórás nagyinterjúját vetítették le ezután. Tőkés László püspöki szolgálatának közel két évtizedére tekintett vissza ebben. A képkockák után az előszóé volt a főszerep. Rendhagyó sajtóbeszélgetésben faggatta a leköszönt püspököt, az EP alelnökét lapunk főszerkesztője, Dénes László, a Harangszó főszerkesztője, Fábián Tibor, a Krónika főmunkatársa, Gazda Árpád és a Bihari Napló főszerkesztője, Rais W. István.
Számos kérdést tettek fel az újságírók, a válaszokból összességében kibontakozott mind a személyiség rajzolata, mind a korszak képe meghatározó alakjának szemszögéből, és a jövővel kapcsolatos mikéntekről is szó esett. Mindjárt az első kérdésekre, Gazda Árpádéra válaszlova Tőkés elmondta, hogy nagy alázatra késztette a püspöki szolgálat. Fábián Tibor kérdésében visszautalt a címbeli képre, s arra volt kíváncsi, hogy az egyház mennyire fáradt bele a vándorlásba a táv felénél. Az is megtörténhet, hogy mindössze álmodunk az ígéret földjéről – szemléltette az interjúalany válaszában, hogy korántsem biztos, siker koronázza-e a küzdelmeket. Szólt arról, hogy a kifárasztásra már a legelejétől fogva törekedtek. Ezzel magyarázta azt, hogy a húsz év alatt, noha sokat sikerült elérnie az egyháznak, a romániai magyarságnak, összességében nem azt hozta a korszak, amit reméltünk. A taktika eredményeként szétforgácsolódtak erőink, mindazonáltal a táv felénél kedvező előjeleket is mutatkoznak – biztatott Tőkés. Honnan az energiája? – tudakolta Rais W. István. Az EP-képviselő, -alelnök kifejtette, hogy nem herkulesi az ereje, inkább gyengeségének tudatában képes harcolni, a hite ad erőt. „Az aratnivaló sok, a munkás kevés” – vázolta a szomorú közállapotokat Tőkés Gazda egy újabb kérdésére felelve. Mind a hitet, mind a szürkeállományt ritkította a kommunizmus a kontraszelekciójával.
A Reggeli Újság főszerkesztője aktuálpolitikai kérdéssel nyitott, s mint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökétől tudakolta, hogy miért nem egyeztek meg semmiben az RMDSZ-szel az aznapi kolozsvári találkozón. Holott formális gyűlésnek gondolták, majdhogynem teljes szakításba fulladt a gyűlés – árulta el Tőkés –, mindazonáltal legalább a folytatásban sikerült megállapodniuk. A kérdések sorában újra Dénes Lászlónak válaszolva elmondta, hogy az Európai Unióban egyenrangú partnerek vagyunk magyarként, azaz van ok a reménykedésre.
Záró momentumként Tőkés László kifejtette, hogy a rendezvénnyel – amely visszaemlékezés püspökké választásának huszadik évfordulójára is – köszönetét akarta kifejezni a közösségnek. A Szózat eléneklésével fejeződött be az est, a jelenlévők az előcsarnokban kiállított képeket nézegetve a két évtized fontos eseményeibe csöppenhettek vissza.
Hallgassa meg a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának összeállítását:
A vallási vezetők nem próféták (Népszabadság)
A vallási vezetők nem próféták
Népszabadság
Vajda Károly, Vári György
2010. június 28.
Köves Slomó és Bodnár Krausz Dániel Isten és a politika címmel fejtették ki valláspolitikai nézeteiket (június 15). Mivel érveik néhol leegyszerűsítőek, s bújtatva felekezetpolitikai célokat követnek, szükségét érezzük, hogy írásuk némely kitételét kritika tárgyává tegyük, rejtettebb szándékait pedig átláthatóbbá. Észrevételeink, ha más látószögben mutatják is a tárgyalt kérdéseket, maguk is vallásos, neológ zsidó szemléletet tükröznek.
Kövesék alapgondolata szerint a vallások társadalmi küldetése, isteni feladata a társadalom jobbá tétele (héberül ez a tikkun olám, a világ összhangjának helyreállítása).
Való igaz, a hívőnek alkotmányos alapjoga, hogy nézeteit egyéni vagy közösségi formában artikulálja. Vallás ezen alapelvek szóban és tettben történő megvallása, megvallhatósága nélkül lehetetlen is lenne. Mégis, amikor a szerzők azt írják, hogy csakis „a hitet és a vallást »idejét múlt evolúciós állapotnak« tekintő ember gondolhatja úgy, hogy a vallás értékeinek nincsen helye a politikában […], és a vallás csupán »magánügy«”, akkor össze nem tartozó dolgokat csúsztatnak egybe. Az alkotmány 60. §-a rendelkezik a vallásszabadságról, mely a vonatkozó törvény jogértelmezésében a lelkiismeret szabadságának egyik manifesztációja (vö.: 1990. évi IV. törvény 1. §).
A lelkiismeret ugyanakkor mind annyiunk legszemélyesebb magánügye. Azaz a vallásoknak a politikai közgondolkodást érintő közösségi megnyilvánulásai egyszerre viselik magukon a közés a magánügy jellegzetességeit. E két jelleg alkotmányos politizálás esetén mégsem ütközik össze, ugyanis az alkotmány említett paragrafusának harmadik pontja megfogalmazza a különféle vallások, világnézetek egyenjogúságát (vö.: törv. 15. § 3.), amit az állam világnézeti semlegessége szavatol (15. § 1.). Csak így válik ugyanis teljessé, teljesíthetővé a vallási és a világnézeti szabadság.
Ha az állam (pl. a törvényhozás) nem tart egyenlő távolságot a különböző világnézetektől, vallásoktól, felekezetektől, akkor sérül a vallási nézetek egyenjogúságából fakadó szabadság. Alkotmányjogilag tehát nagyon is kívánatos, hogy a vallások intézményei és hívei vegyenek részt a politikai közéletben, de legalább ennyire fontos, hogy a politikai élet diskurzusai mégse szűküljenek egyetlen vallás fogalmiságára sem, mert ez óhatatlanul bizonyos világnézetek, vallási fölfogások fölértékelődéséhez, azaz a vallások közti egyenlőség megbomlásához vezet.
Helyes, ha az egyházak saját igazságukat és értékrendjüket követik, ám ha belépnek a politikai beszélgetés terébe, akkor többé nem tekinthetik az adott politikai helyzetben egyfajta irányt mutató értékrendjüket kinyilatkoztatott igazságnak. A cikk ezzel látványosan nem számol, amikor az egyházakat előbb a politikai közösség részének tekinti, majd a prófétákra hivatkozva fölöttük álló, a politikai közösség döntéseit felülbíráló tekintélyeknek láttatja őket, noha az egyházi vezetők nem próféták. Köves és Bodnár Krausz tehát pár mondaton belül homlokegyenest ellenkezően írja le az egyházak szerepét a politikai térben, ami álláspontjuk kiforratlanságára utal.
Egyetértünk azzal, hogy a vallások az erkölcsi iránytű szerepét játszhatják a társadalomban. Aggályos azonban, ha ezzel kapcsolatban elvárjuk, hogy „az isteni erkölcs regulázza a politikát”, s nem „a politika használja önös céljaira Isten egyházát”. Az alkotmány szellemében bizony fölmerül a kérdés: Isten melyik egyházáról van szó a több mint kétszáz bejegyzett egyház közül? S „melyik” istenről? Hiszen alkotmányjogilag mindegyik istenképzet egyenjogú. Nem tüntethető ki a monoteista vallások személyes istenképzete anélkül, hogy ne sértenénk meg a más istenképzeteket valló polgártársaink önérzetét. (Kövesék cikke a legjobb példája annak, mennyire nehézkes egyetlen vallás fogalmaival alkotmányjogilag értelmes politikai diszkurzust folytatnunk. Vállalkozásuk kudarca nyelvileg is egyértelmű, hisz amikor „Isten egyházáról” szólnak, arra kényszerülnek, hogy krisztianizálják a zsidó közegünkben használatos fogalmainkat, s egyháznak mondják azt, ami a kellál Jiszraél, a zsidó vallásúak nem egyházi jellegű vallási közössége.)
Az írás második felében a mainstream zsidó vallási intézményrendszer történelmi és politikai felelősségéről esik szó, a szerzők mozgalma, az EMIH felekezetpolitikai érdekeinek megfelelően. Ez rendjén is van. Az is érthető, hogy a rendszerváltás után az USA-ból ide települő, eredetileg oroszországi mozgalom (Chabad, EMIH) fölveti az őt nem terhelő kommunista időszak hibáinak kérdését. A Mazsihisznek magunk is elszánt kritikusai vagyunk. Ennek dacára kétes kijelentés, hogy a rendszerváltás előtt a „zsidóság önkifejezésének lehetőségei” „folklorizmusra [sic!] és kiüresített formális szertartásokra” szűkültek volna. Minden állami korlátozás, gyámkodás és politikai manipuláció dacára a neológiában és az ortodoxiában is volt érdemi vallási élet. A hanyatlás és a megmaradásért vívott küzdelem egyszerre jellemzik ezt a korszakot. Valótlan állítás, hogy a Mazsihisz Magyarországot az utóbbi időben „általánosan antiszemita színekben” tüntette föl. Feldmájer Péter hivatkozott, valóban elhibázott nyilatkozatában (Mazsihisz: a zsidók maradjanak otthon március 15-én, MTI, 2007. március 8.) és több más alkalommal is leszögezte, hogy a magyarországi antiszemitizmus egy egyre aktívabbá váló kisebbség ideológiája. Éppenséggel Köves volt az, aki egy családját ért verbális antiszemita inzultust követően arányt tévesztett, és mumbai vérengzést vizionált Budapestre (http://www.antisemitism.org.il/heb/events/41263/).
Érdekes fordulata a cikknek, hogy számon kéri a Mazsihiszen mindazokat az eseteket, szám szerint hármat, amikor az EMIH tiltakozott valami ellen, a Mazsihisz viszont nem. Hasonló retorikával sok olyan esetet említhetnénk, amikor fordított volt a helyzet: pl. sosem ültetett a rasszizmus ellen fát cigány politikussal EMIH-et képviselő személy. Példánk is mutatja, milyen siralmas a másik hitelrontásában érdekelt retorikai játszma. Kérdés az is, helyes-e az antiszemitizmus elleni küzdelmet minden egyéb feladata elé helyező hitközségi vezetést épp e harcban elmarasztalni?
Azért is meglepő ez, mert alig két éve (2008. január 14.) Köves Slomó épp a Népszabadság hasábjain kardoskodott amellett, hogy az „antiszemitizmus és a rasszizmus ellen nem a zsidó szervezeteknek kell harcolniuk, hanem a demokrácia és az emberi szabadságjogok híveinek”. A cikk szerzői úgy vélik, hogy az egyházi fellépés akkor indokolt, „ha […] a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli”. Példát azonban csak az utóbbi esetre hoznak. Pedig a vallási tanítás értékeiből kiindulva is volna miről beszélni.
A próféták hagyományára épülő politizálás pártpolitikától függetlenül számon kérné a mindenkori hatalmon a szegénység elleni küzdelmet, az esélyegyenlőség garanciáit, hogy pl. a szociális helyzetből eredő hátrányok az oktatásügyben ne számítsanak képességhiánynak, kérlelhetetlen következetességgel kérné számon a hatalmon az alázat, a politikai önkorlátozás erényét az alkotmányos kontrollintézmények pozícióinak betöltésénél stb.
Tehát ahogy a múltban is volt, úgy jelenleg is van éppen elég alkalom a jól átgondolt és felelős vallási politizálásra, de ezt nemcsak a Mazsihisz, hanem az EMIH is rendre elmulasztja, talán azért, mert túl sok figyelmet szentelnek egymással folytatott pozícióharcaiknak. Mi tehát nagyon is fontosnak tartjuk Köves Slomó és Bodnár Krausz Dániel azon gondolatát, miszerint „vallási vezető csakis akkor tehet hitelesen politikai jellegű kijelentéseket, ha azokkal a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli, és nem merül fel az egyház intézményeinek érdekében történő taktikázás gyanúja”.
Vajda Károly hermeneuta, Vári György kritikus
Népszabadság
Vajda Károly, Vári György
2010. június 28.
Köves Slomó és Bodnár Krausz Dániel Isten és a politika címmel fejtették ki valláspolitikai nézeteiket (június 15). Mivel érveik néhol leegyszerűsítőek, s bújtatva felekezetpolitikai célokat követnek, szükségét érezzük, hogy írásuk némely kitételét kritika tárgyává tegyük, rejtettebb szándékait pedig átláthatóbbá. Észrevételeink, ha más látószögben mutatják is a tárgyalt kérdéseket, maguk is vallásos, neológ zsidó szemléletet tükröznek.
Kövesék alapgondolata szerint a vallások társadalmi küldetése, isteni feladata a társadalom jobbá tétele (héberül ez a tikkun olám, a világ összhangjának helyreállítása).
Való igaz, a hívőnek alkotmányos alapjoga, hogy nézeteit egyéni vagy közösségi formában artikulálja. Vallás ezen alapelvek szóban és tettben történő megvallása, megvallhatósága nélkül lehetetlen is lenne. Mégis, amikor a szerzők azt írják, hogy csakis „a hitet és a vallást »idejét múlt evolúciós állapotnak« tekintő ember gondolhatja úgy, hogy a vallás értékeinek nincsen helye a politikában […], és a vallás csupán »magánügy«”, akkor össze nem tartozó dolgokat csúsztatnak egybe. Az alkotmány 60. §-a rendelkezik a vallásszabadságról, mely a vonatkozó törvény jogértelmezésében a lelkiismeret szabadságának egyik manifesztációja (vö.: 1990. évi IV. törvény 1. §).
A lelkiismeret ugyanakkor mind annyiunk legszemélyesebb magánügye. Azaz a vallásoknak a politikai közgondolkodást érintő közösségi megnyilvánulásai egyszerre viselik magukon a közés a magánügy jellegzetességeit. E két jelleg alkotmányos politizálás esetén mégsem ütközik össze, ugyanis az alkotmány említett paragrafusának harmadik pontja megfogalmazza a különféle vallások, világnézetek egyenjogúságát (vö.: törv. 15. § 3.), amit az állam világnézeti semlegessége szavatol (15. § 1.). Csak így válik ugyanis teljessé, teljesíthetővé a vallási és a világnézeti szabadság.
Ha az állam (pl. a törvényhozás) nem tart egyenlő távolságot a különböző világnézetektől, vallásoktól, felekezetektől, akkor sérül a vallási nézetek egyenjogúságából fakadó szabadság. Alkotmányjogilag tehát nagyon is kívánatos, hogy a vallások intézményei és hívei vegyenek részt a politikai közéletben, de legalább ennyire fontos, hogy a politikai élet diskurzusai mégse szűküljenek egyetlen vallás fogalmiságára sem, mert ez óhatatlanul bizonyos világnézetek, vallási fölfogások fölértékelődéséhez, azaz a vallások közti egyenlőség megbomlásához vezet.
Helyes, ha az egyházak saját igazságukat és értékrendjüket követik, ám ha belépnek a politikai beszélgetés terébe, akkor többé nem tekinthetik az adott politikai helyzetben egyfajta irányt mutató értékrendjüket kinyilatkoztatott igazságnak. A cikk ezzel látványosan nem számol, amikor az egyházakat előbb a politikai közösség részének tekinti, majd a prófétákra hivatkozva fölöttük álló, a politikai közösség döntéseit felülbíráló tekintélyeknek láttatja őket, noha az egyházi vezetők nem próféták. Köves és Bodnár Krausz tehát pár mondaton belül homlokegyenest ellenkezően írja le az egyházak szerepét a politikai térben, ami álláspontjuk kiforratlanságára utal.
Egyetértünk azzal, hogy a vallások az erkölcsi iránytű szerepét játszhatják a társadalomban. Aggályos azonban, ha ezzel kapcsolatban elvárjuk, hogy „az isteni erkölcs regulázza a politikát”, s nem „a politika használja önös céljaira Isten egyházát”. Az alkotmány szellemében bizony fölmerül a kérdés: Isten melyik egyházáról van szó a több mint kétszáz bejegyzett egyház közül? S „melyik” istenről? Hiszen alkotmányjogilag mindegyik istenképzet egyenjogú. Nem tüntethető ki a monoteista vallások személyes istenképzete anélkül, hogy ne sértenénk meg a más istenképzeteket valló polgártársaink önérzetét. (Kövesék cikke a legjobb példája annak, mennyire nehézkes egyetlen vallás fogalmaival alkotmányjogilag értelmes politikai diszkurzust folytatnunk. Vállalkozásuk kudarca nyelvileg is egyértelmű, hisz amikor „Isten egyházáról” szólnak, arra kényszerülnek, hogy krisztianizálják a zsidó közegünkben használatos fogalmainkat, s egyháznak mondják azt, ami a kellál Jiszraél, a zsidó vallásúak nem egyházi jellegű vallási közössége.)
Az írás második felében a mainstream zsidó vallási intézményrendszer történelmi és politikai felelősségéről esik szó, a szerzők mozgalma, az EMIH felekezetpolitikai érdekeinek megfelelően. Ez rendjén is van. Az is érthető, hogy a rendszerváltás után az USA-ból ide települő, eredetileg oroszországi mozgalom (Chabad, EMIH) fölveti az őt nem terhelő kommunista időszak hibáinak kérdését. A Mazsihisznek magunk is elszánt kritikusai vagyunk. Ennek dacára kétes kijelentés, hogy a rendszerváltás előtt a „zsidóság önkifejezésének lehetőségei” „folklorizmusra [sic!] és kiüresített formális szertartásokra” szűkültek volna. Minden állami korlátozás, gyámkodás és politikai manipuláció dacára a neológiában és az ortodoxiában is volt érdemi vallási élet. A hanyatlás és a megmaradásért vívott küzdelem egyszerre jellemzik ezt a korszakot. Valótlan állítás, hogy a Mazsihisz Magyarországot az utóbbi időben „általánosan antiszemita színekben” tüntette föl. Feldmájer Péter hivatkozott, valóban elhibázott nyilatkozatában (Mazsihisz: a zsidók maradjanak otthon március 15-én, MTI, 2007. március 8.) és több más alkalommal is leszögezte, hogy a magyarországi antiszemitizmus egy egyre aktívabbá váló kisebbség ideológiája. Éppenséggel Köves volt az, aki egy családját ért verbális antiszemita inzultust követően arányt tévesztett, és mumbai vérengzést vizionált Budapestre (http://www.antisemitism.org.il/heb/events/41263/).
Érdekes fordulata a cikknek, hogy számon kéri a Mazsihiszen mindazokat az eseteket, szám szerint hármat, amikor az EMIH tiltakozott valami ellen, a Mazsihisz viszont nem. Hasonló retorikával sok olyan esetet említhetnénk, amikor fordított volt a helyzet: pl. sosem ültetett a rasszizmus ellen fát cigány politikussal EMIH-et képviselő személy. Példánk is mutatja, milyen siralmas a másik hitelrontásában érdekelt retorikai játszma. Kérdés az is, helyes-e az antiszemitizmus elleni küzdelmet minden egyéb feladata elé helyező hitközségi vezetést épp e harcban elmarasztalni?
Azért is meglepő ez, mert alig két éve (2008. január 14.) Köves Slomó épp a Népszabadság hasábjain kardoskodott amellett, hogy az „antiszemitizmus és a rasszizmus ellen nem a zsidó szervezeteknek kell harcolniuk, hanem a demokrácia és az emberi szabadságjogok híveinek”. A cikk szerzői úgy vélik, hogy az egyházi fellépés akkor indokolt, „ha […] a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli”. Példát azonban csak az utóbbi esetre hoznak. Pedig a vallási tanítás értékeiből kiindulva is volna miről beszélni.
A próféták hagyományára épülő politizálás pártpolitikától függetlenül számon kérné a mindenkori hatalmon a szegénység elleni küzdelmet, az esélyegyenlőség garanciáit, hogy pl. a szociális helyzetből eredő hátrányok az oktatásügyben ne számítsanak képességhiánynak, kérlelhetetlen következetességgel kérné számon a hatalmon az alázat, a politikai önkorlátozás erényét az alkotmányos kontrollintézmények pozícióinak betöltésénél stb.
Tehát ahogy a múltban is volt, úgy jelenleg is van éppen elég alkalom a jól átgondolt és felelős vallási politizálásra, de ezt nemcsak a Mazsihisz, hanem az EMIH is rendre elmulasztja, talán azért, mert túl sok figyelmet szentelnek egymással folytatott pozícióharcaiknak. Mi tehát nagyon is fontosnak tartjuk Köves Slomó és Bodnár Krausz Dániel azon gondolatát, miszerint „vallási vezető csakis akkor tehet hitelesen politikai jellegű kijelentéseket, ha azokkal a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli, és nem merül fel az egyház intézményeinek érdekében történő taktikázás gyanúja”.
Vajda Károly hermeneuta, Vári György kritikus
2010. június 28., hétfő
Választás előtti érdektelenség a Szatmári Református Egyházmegyében
Választás előtti érdektelenség a Szatmári Református Egyházmegyében
erdon.ro
2010.06.27
A Szatmári Református Egyházmegyének 514 presbitere és közel 50 lelkésze van, akik augusztusban egyházmegyei tisztújítást kell tartsanak egy olyan szabályzat alapján, amely hemzseg a joghézagoktól.
Presbiteri részről érkezett az a kezdeményezés, amelyet főleg érdektelenség kísért a Szatmári Református Egyházmegye lelkészeinek és presbitereinek körében. Nevezetesen arról lett volna szó, hogy a közelgő választások, és ezen belül is a jelölő közgyűlés előtt, összeülnek, hogy megismerhessék egymást, akiknek majd dönteniük kell arról, hogy az elkövetkezendő hat évben ki vezeti és irányítja az egyházmegyét. Az úgynevezett ajánló összejövetel célja az lett volna, hogy még a jelölő közgyűlés előtt ismerjék meg azokat, akiket valamilyen tisztségre jelölnek. Június 26-án a Szatmár-Németi Református Egyházközség gyülekezeti termében gyűlt össze az a harminc lelkész és presbiter, akik komoly érdeklődést mutattak a témával kapcsolatban. Ám ahogy telt az idő, és sokasodtak a problémák, úgy tűnt, hogy beigazolódnak Sipos Miklós esperes által a bevezetőben idézett igemagyarázó gondolatai, és a többség úgy találja, hogy elég nekik a saját terhük, és nem akarják magukévá tenni az „egymásnak terhét hordozzuk” gondolatot. Az egyházmegye presbitériumának elnöke, Tatár Miklós, és Szatmári Elemér lelkészértekezleti elnök vezetésével megtartott találkozón fény derült arra, hogy nem sikerült egy olyan választási szabályzatot összehozni, amelyben minimálisra csökkentették volna a kiskapuk és a félreérthető passzusok számát. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület választási szabályzata belső ellentmondásai mellett több ponton ütközik a kánonban foglaltakkal is.
Fontos probléma
A számos megoldandó probléma közül mindössze egy, hogy a jelölő közgyűlés előtt elvileg senkiről nem lehet tudni, hogy milyen tisztségre jelölik. Ahhoz azonban, hogy valaki jelölt lehessen, a szabályzat új pontja szerint, rendelkeznie kell azzal az átvilágításról szóló dokumentummal, amely igazolja, hogy a kommunista diktatúra idején nem jártak el az egyház kárára. Amennyiben a dokumentumot még nem kapták kézhez, a CNSAS-hoz eljuttatott kérvény postára adását igazoló feladóvevény is elégséges. Tehát vagy mindenki beszerzi a szükséges dokumentumot, mert lehetséges, hogy jelölik, vagy már korábban tudnia kell a jelölésről, hogy lekérhesse a szükséges bizonyítékokat. Emellett minden jelöltnek ott kell lennie a közgyűlésen, hogy nyilatkozzon a jelöltség elfogadásáról.
Konszenzus
A három órás megbeszélés során mindössze abban egyeztek meg, hogy a júliusi lelkésztalálkozón megpróbálnak egyfajta konszenzusra jutni a szabályzat alkalmazását illetően. Ennek hiányában gyakorlatilag lehetetlennek tűnik a választások lebonyolítása. Hat évvel ezelőtt meg kellett ismételni a választást éppen a szabályzat rossz értelmezése miatt. De ez csak akkor kerülhető el, ha megnő az érdeklődés július 15-ig a választások iránt, és a lelkészek összeülnek megbeszélni a kialakult helyzetet.
erdon.ro
2010.06.27
A Szatmári Református Egyházmegyének 514 presbitere és közel 50 lelkésze van, akik augusztusban egyházmegyei tisztújítást kell tartsanak egy olyan szabályzat alapján, amely hemzseg a joghézagoktól.
Presbiteri részről érkezett az a kezdeményezés, amelyet főleg érdektelenség kísért a Szatmári Református Egyházmegye lelkészeinek és presbitereinek körében. Nevezetesen arról lett volna szó, hogy a közelgő választások, és ezen belül is a jelölő közgyűlés előtt, összeülnek, hogy megismerhessék egymást, akiknek majd dönteniük kell arról, hogy az elkövetkezendő hat évben ki vezeti és irányítja az egyházmegyét. Az úgynevezett ajánló összejövetel célja az lett volna, hogy még a jelölő közgyűlés előtt ismerjék meg azokat, akiket valamilyen tisztségre jelölnek. Június 26-án a Szatmár-
Fontos probléma
A számos megoldandó probléma közül mindössze egy, hogy a jelölő közgyűlés előtt elvileg senkiről nem lehet tudni, hogy milyen tisztségre jelölik. Ahhoz azonban, hogy valaki jelölt lehessen, a szabályzat új pontja szerint, rendelkeznie kell azzal az átvilágításról szóló dokumentummal, amely igazolja, hogy a kommunista diktatúra idején nem jártak el az egyház kárára. Amennyiben a dokumentumot még nem kapták kézhez, a CNSAS-
Konszenzus
A három órás megbeszélés során mindössze abban egyeztek meg, hogy a júliusi lelkésztalálkozón megpróbálnak egyfajta konszenzusra jutni a szabályzat alkalmazását illetően. Ennek hiányában gyakorlatilag lehetetlennek tűnik a választások lebonyolítása. Hat évvel ezelőtt meg kellett ismételni a választást éppen a szabályzat rossz értelmezése miatt. De ez csak akkor kerülhető el, ha megnő az érdeklődés július 15-
Köves Slomó rabbi: Etika az üzletben (videó)
EchoTV
Civil Akadémia
2010.06.27.
Dr. Köves Slomó rabbi
Etika az üzletben I-II.
2010.06.27.
Dr. Köves Slomó rabbi
Etika az üzletben I-II.
Videók lejátszása:
Videó letöltése (korlátozott ideig):
2010. június 27., vasárnap
Papok és csábítások (Népszabadság)
Papok és csábítások
Népszabadság
Czene Gábor
2010. június 26.
Pappá szentelésem előtt megszegtem a cölibátust, határán voltam annak, hogy hátat fordítok az egyháznak – idézi fel múltbéli vívódásait egy szerzetes, aki ma már egészen másként vélekedik a szex tilalmáról. Kamarás István vallásszociológus szerint a papi pályát elhagyó lelkipásztorok döntésében a szexualitás és az érzelmi-szerelmi ügyek is fontos szerepet játszanak. Horányi Özséb, a Magyar Pax Romana katolikus mozgalom elnöke úgy véli, az egyház kénytelen lesz feladni tradíciói egy részét.
Hogyan küzdenek a papok a nemi vágyak és a szexuális kísértések ellen? Milyen erőfeszítések árán képesek megtartani a cölibátust? És mi van akkor, ha nem sikerül? Bennfentes ismerősök közbenjárásával próbálok felkutatni legalább egy olyan katolikus lelkipásztort, aki hajlandó beszélni életének intimitásairól egy idegen újságírónak, és akinek őszinteségéhez nem fér kétség.
Nem megy könnyen. A megkérdezettek türelmesen végighallgatnak, biztosítanak róla, hogy rendkívül fontosnak tartják a témát, majd – különböző udvarias magyarázatok kíséretében – sorra elhárítják a nyilatkozatot. Végül egy középkorú szerzetes áll kötélnek. Csak annyit kér, hogy ne legyen felismerhető, még a keresztneve se szerepeljen a cikkben. Rendben. Hívjuk Sándornak. Nem jellegzetes katolikus környezetben, hanem egy belvárosi irodában találkozunk. Átlagos utcai öltözéket visel. Stílusa közvetlen, de nem tolakodó: az a típusú ember, aki gyorsan bizalmat ébreszt maga iránt.
Sándor a rendszerváltás környékén járt papi szemináriumba. A szexualitást alapvető emberi szükségletnek, Istentől kapott csodálatos ösztönnek tartja. A szeminárium hatalmas elméleti tudással vértezte fel, de se mankót, se módszert nem adott ahhoz, hogyan lehet megélni a cölibátust.
– Mai fejjel már tudom – mondja Sándor –, hogy a szexuális kapcsolatoktól való tartózkodás és a nőtlenség csak megfelelő lelkiséggel alapozható meg, komoly istenélmény kell hozzá. A szemináriumban ez még hiányzott. Nem volt meg a spirituális hátterünk, a felkészültségünk. A cölibátust ránk erőltetett intézményes elvárásnak, szükséges rossznak vettük. Ha viszont valaki tehertételként, nem pedig belülről jövő igényként tekint rá, akkor nem lehet egész életen át elviselni.
A szeminaristák csak egymás között beszélgettek arról a kihívásról, amit a cölibátus jelent. Nyíltan nem tehették meg, az egyház nem engedte feszegetni a kérdést. Elejtett szavakból is tudták, ki az, aki – maguk között így mondták – elbotlott. A szerelembe esett kispapok kritikusabbá váltak az egyházzal és a vallással szemben.
A szeminárium vezetői többnyire „jelentgetések alapján” értesültek a szabályszegésekről. Különösebb következmények nem voltak. Sándor egyetlen esetre emlékszik, amikor kitört a botrány: egy lány azt állította, hogy terhes. Az apaként megnevezett szeminarista feladta a papi pályát, annak ellenére, hogy kiderült, a lány nem mondott igazat.
A homoszexualitásról alig esett szó, Sándor csupán két társáról gyanította, hogy meleg hajlamokkal bír. Mindketten önként elhagyták a szemináriumot.
Az évekig tartó képzés során akadtak depressziós időszakok: – Megszegtem a cölibátust, amit akkor is be kellene tartani, ha még nem vagyok felszentelt pap. Határán voltam annak, hogy hátat fordítok az egyháznak. Mégsem tettem meg, inkább környezetet váltottam. Aszketikus gyakorlatokat végeztem, hónapokig gondolkodtam azon, merre van az utam. Második megtérésen mentem át.
Ennek eredményeként Sándor végleges döntést hozott: teljes jogú szerzetes lett. Pappá szentelése óta egyszer sem szegte meg a cölibátusra vonatkozó előírásokat. Márpedig szerinte igazából ez a lényeges. Hisz a papság „eltörölhetetlen jegy”, a felszentelés mérföldkő az ember életében.
Elmélyült hitének köszönhetően egészen másként vélekedik a szex tilalmáról, mint annak idején, a szemináriumban. Kellő tapasztalat birtokában most már úgy érzi, hogy könnyebb – legalábbis nem nehezebb – cölibátusban élni, mint hűségesnek maradni egy házasságban.
– Rájöttem, hogy szerzetesnek lenni tulajdonképpen luxus. Rengeteg olyan gondtól és problémától mentesülünk, ami családos férfiaknál együtt jár a mindennapokkal.
Külső segítséggel persze könnyebb eljutni erre a felismerésre. Külföldön tudok olyan szerzetesi közösségről, ahol nyolc növendékkel három pszichiáter foglalkozik napi rendszerességgel.
Nem pusztán arról van szó, hogy a papok képtelenek kordában tartani a vágyaikat. Esetenként a nők a kezdeményezők. Nem csak a „tiltott gyümölcs” vonzza őket: a papok általában megértők, fogékonyak a női lélek iránt, jó beszélgetőpartnerek. Szerzetesi fogadalomtétele óta Sándort többször is próbáltak elcsábítani.
– Néha félreérthetetlen utalásokat tesznek, máskor ennél is tovább mennek. Egy lány például… Nem akarom azt állítani, hogy vetkőzni kezdett előttem, de már tényleg majdnem ott tartottunk. Alig tudtam kirakni a szobából – meséli fejét csóválva.
Persze, más bűnök mellett az esetleges „nőügyek” szinte eltörpülnek. Sándort váratlanul érték az egyházat felkavaró botrányok, korábban pletykaként sem hallott olyan szörnyűségekről, amelyek az utóbbi években napvilágra kerültek.
Nem hiszi, hogy a cölibátus totális eltörlése megoldás lenne, de a plébániaközösségeknél szolgálatot teljesítő papok számára engedélyezné a házasságot. A Vatikán fennhatóságát elismerő görög katolikus egyház papjai most is nősülhetnek. Sándor sem elvi, sem gyakorlatai akadályát nem látja annak, hogy ezt a lehetőséget a teljes úgynevezett világi papságra kiterjesszék. A szerzetesek esetében azonban továbbra is kötelezővé tenné a cölibátust. Több más vallásnál is így van – mondja –, a cölibátus a szerzetesek kiváltsága.
A klérust elhagyó papok döntésében a magányosság mellett a szexualitás és az érzelmi-szerelmi ügyek is fontos szerepet játszanak – erre a következtetésre jutott Kamarás István. A vallásszociológus a Kádár-korszak végén több száz „kiugrott” papot keresett meg (a kutató pályamódosítóknak nevezi őket, hisz többségük továbbra is papnak tartja magát), és közülük mintegy hatvannal életinterjút készített. Az amúgy katolikus vallású szerző német nyelven is kiadott, Júdások vagy Péterek? című könyvében publikálta vizsgálata eredményét.
A második világháború előtt még többszörös volt a túljelentkezés a papi pályára. Akkor kirostálódtak a kevésbé motivált, a gyenge fizikumú, idegzetű és akaraterejű férfiak, akikről eleve sejteni lehetett, hogy nem lesznek képesek ellenállni az ilyenolyan kísértéseknek – állapítja meg Kamarás István.
A szocializmusban a helyzet alapvetően megváltozott. Egyfelől a kemény egyházüldözés, másfelől az ettől független életmódés értékrendbeli változások hatására az egyház még az enyhülés időszakában is kénytelen volt „hiánygazdálkodásra” berendezkedni. A kevés jelentkező miatt alkalmatlanokat is pappá szenteltek. Ráadásul nem készítették fel őket megfelelően a magányos élet nehézségeire.
A vallásszociológus elmondása szerint a „magány” ebben az értelemben nem pusztán nőtlenséget, hanem társadalmi elszigeteltséget is jelent. Az egyházon belüli légkört a besúgóktól való félelem mérgezte, a külvilággal való kapcsolatokat pedig ellehetetlenítette, hogy azokban az időkben az értelmiségiek nem nagyon mertek papokkal szóba állni.
Megfáradt, fásult lelkipásztorok közül sokan a helyükön maradtak, miközben nem kevés tettre kész és képzett ember elhagyta a papi pályát. Akadtak olyanok is, akik rögtön az első kísértésre elbuktak, a többség azonban becsületes módon küzdött a szexuális és érzelmi vonzalmakkal. Választhatták volna a kétszínű életet, megszenvedték, hogy helyette inkább megváltak a reverendától.
– Papok akartak maradni – hangsúlyozza Kamarás István. – Imádkoztak, vezekeltek, elfoglalták magukat valami mással. Így próbáltak védekezni a szerelem ellen, amely az esetek jelentős részében értelemszerűen győzedelmeskedett, és amelyről miért ne hihették volna, hogy ugyanúgy kegyelmi ajándék, mint a papi hivatás. Némelyek zavarba ejtő felismerésként könyvelték el, hogy amióta szerelmesek, hivatásukban is több örömüket lelik: egyszerűen jobb papok lettek.
Főleg az ifjúsági, hitoktatói vagy az egyházközségi munkában részt vevő nők közül kerültek ki az általában sírig hűséges társak. Az egyházi elöljárók – részben a paphiány, részben a mundér becsületének védelme miatt – elég gyakran szemet hunytak a „kisiklások” felett. Egy-két esetben akkor sem történt semmi, ha valakiről bebizonyosodott, hogy homoszexuális. A Kamarás Istvánnak interjút adó lelkipásztorok között voltak, akik a szemináriumban felhívták vezetőik figyelmét homoszexuális társaikra, de nemigen kaptak szakszerű és érdemi eligazítást, segítséget – sem ők, sem a homoszexuális papnövendékek.
Amikor egy pap a felettesének felvetette, hogy a cölibátus megsértése miatt a kilépést fontolgatja, többnyire ugyanaz a válasz érkezett: „Meg lehet oldani másképpen is, tisztelendő úr”. A lelki konfliktusokra készen állt az univerzális recept: „Imádkozz!”. A hívek boldogok voltak, hogy egyáltalán van papjuk. Jelentős részük elnézendő gyengeségnek, ha nem éppen „emberi dolognak” tartotta, hogy az „atya szeretőt tart”. A pedofíliát viszont nem tűrték. A rendszerváltás környékén egy budapesti plébánia közössége aláírásgyűjtésbe kezdett egy ministráns fiúkat molesztáló pap miatt. A tiltakozást eljuttatták az illetékes püspökhöz – meséli Kamarás István, de az esetről nem kíván részleteket mondani.
A vallásszociológus kutatásai szerint a pályamódosító papok nem szakadtak el teljesen az egyháztól, katolikus hitüket szinte kivétel nélkül megtartották. Alapítványnyal, egyesülettel segítik egymást és újdonsült sorstársaikat. Egyházukhoz való hűségüket jelezve lelkigyakorlatokat rendeznek, ahová püspököket is elhívnak.
Kérdés, hogy az elmúlt egy-két évtizedben változott-e a helyzet a papi szemináriumokban. Milyen a felkészítés napjainkban? Megint csak nem egyszerű feladat interjúalanyt találni. Az egyik pap-teológus például, aki szeminaristákat is próbál „tiszta életmódra” nevelni, magánemberként kész elbeszélgetni velem, de nyilatkozni nem szeretne. Katasztrofálisan rossz a véleménye az MSZP-ről és a szocialisták kormányzásáról, nem ért egyet a Népszabadság irányvonalával. Érdeklődésünkre, hogy rendszeres olvasónkat tisztelhetjük-e benne, közli: alkalmanként volt már kezében a lap.
– Ne csodálkozzon, kényes a téma –konstatálja Horányi Özséb egyetemi tanár, a Magyar Pax Romana katolikus értelmiségi mozgalom elnöke.
Pedig látszólag minden rendben, Horányi Özséb szerint a papi szolgálat iránt elkötelezett fiatalok komoly szűrőn mennek át a felszentelés előtt. Először is ajánlásokra van szükség ahhoz, hogy valaki egyáltalán jelentkezhessen a szemináriumba. A felvételi vizsga meglehetősen szigorú, ha sikerül teljesíteni, az illető viszonylag kicsi és zárt közösségbe kerül: élete a többiek szeme előtt zajlik.
A szeminárium papneveldeként működik. A növendék folyamatos kapcsolatban van a gyóntatójával, gondolatban elkövetett vétkeiről is kötelessége beszámolni. A gyóntatónak pedig az a kötelessége, hogy –tapintatosan, teljes titoktartás mellett – kezelje az esetleges problémákat.
Akadt olyan szemináriumi évfolyam, amelynek a fele lemorzsolódott – érzékelteti Horányi Özséb, hogy valóban magasak a követelmények. A gond az – folytatja –, hogy a szexualitásról ma sem folyik érdemi beszéd az egyházban. A társadalmi szokások és a hivatalos katolikus álláspont között mára csaknem áthidalhatatlanná vált a szakadék. Azt kellene felismerni, hogy a cölibátus egyházfegyelmi és nem a hit lényegéhez tartozó kérdése ma egészen másként vetődik fel, mint évszázadokkal ezelőtt. Talán az is igaz – teszi hozzá -, hogy azok a társadalmi kihívások maguk is alapvetően megváltoztak, amelyekre a cölibátus vagy ezer éve válaszként jelent meg.
Ráadásul az egyháznak úgy kellene mintát adnia, hogy elveihez ragaszkodva egyúttal válaszol a kor követelményeire is. Horányi Özséb szerint a mostani állapot jóformán fenntarthatatlan és például a paphiánynyal küzdő hívek érdekeivel is ellentétes: úgy véli, a katolikus egyháznak előbb vagy utóbb fel kell adnia a papi nőtlenséggel kapcsolatos tradíciói egy részét.
Népszabadság
Czene Gábor
2010. június 26.
Pappá szentelésem előtt megszegtem a cölibátust, határán voltam annak, hogy hátat fordítok az egyháznak – idézi fel múltbéli vívódásait egy szerzetes, aki ma már egészen másként vélekedik a szex tilalmáról. Kamarás István vallásszociológus szerint a papi pályát elhagyó lelkipásztorok döntésében a szexualitás és az érzelmi-szerelmi ügyek is fontos szerepet játszanak. Horányi Özséb, a Magyar Pax Romana katolikus mozgalom elnöke úgy véli, az egyház kénytelen lesz feladni tradíciói egy részét.
Hogyan küzdenek a papok a nemi vágyak és a szexuális kísértések ellen? Milyen erőfeszítések árán képesek megtartani a cölibátust? És mi van akkor, ha nem sikerül? Bennfentes ismerősök közbenjárásával próbálok felkutatni legalább egy olyan katolikus lelkipásztort, aki hajlandó beszélni életének intimitásairól egy idegen újságírónak, és akinek őszinteségéhez nem fér kétség.
Nem megy könnyen. A megkérdezettek türelmesen végighallgatnak, biztosítanak róla, hogy rendkívül fontosnak tartják a témát, majd – különböző udvarias magyarázatok kíséretében – sorra elhárítják a nyilatkozatot. Végül egy középkorú szerzetes áll kötélnek. Csak annyit kér, hogy ne legyen felismerhető, még a keresztneve se szerepeljen a cikkben. Rendben. Hívjuk Sándornak. Nem jellegzetes katolikus környezetben, hanem egy belvárosi irodában találkozunk. Átlagos utcai öltözéket visel. Stílusa közvetlen, de nem tolakodó: az a típusú ember, aki gyorsan bizalmat ébreszt maga iránt.
Sándor a rendszerváltás környékén járt papi szemináriumba. A szexualitást alapvető emberi szükségletnek, Istentől kapott csodálatos ösztönnek tartja. A szeminárium hatalmas elméleti tudással vértezte fel, de se mankót, se módszert nem adott ahhoz, hogyan lehet megélni a cölibátust.
Horányi Özséb
– Mai fejjel már tudom – mondja Sándor –, hogy a szexuális kapcsolatoktól való tartózkodás és a nőtlenség csak megfelelő lelkiséggel alapozható meg, komoly istenélmény kell hozzá. A szemináriumban ez még hiányzott. Nem volt meg a spirituális hátterünk, a felkészültségünk. A cölibátust ránk erőltetett intézményes elvárásnak, szükséges rossznak vettük. Ha viszont valaki tehertételként, nem pedig belülről jövő igényként tekint rá, akkor nem lehet egész életen át elviselni.
A szeminaristák csak egymás között beszélgettek arról a kihívásról, amit a cölibátus jelent. Nyíltan nem tehették meg, az egyház nem engedte feszegetni a kérdést. Elejtett szavakból is tudták, ki az, aki – maguk között így mondták – elbotlott. A szerelembe esett kispapok kritikusabbá váltak az egyházzal és a vallással szemben.
A szeminárium vezetői többnyire „jelentgetések alapján” értesültek a szabályszegésekről. Különösebb következmények nem voltak. Sándor egyetlen esetre emlékszik, amikor kitört a botrány: egy lány azt állította, hogy terhes. Az apaként megnevezett szeminarista feladta a papi pályát, annak ellenére, hogy kiderült, a lány nem mondott igazat.
A homoszexualitásról alig esett szó, Sándor csupán két társáról gyanította, hogy meleg hajlamokkal bír. Mindketten önként elhagyták a szemináriumot.
Az évekig tartó képzés során akadtak depressziós időszakok: – Megszegtem a cölibátust, amit akkor is be kellene tartani, ha még nem vagyok felszentelt pap. Határán voltam annak, hogy hátat fordítok az egyháznak. Mégsem tettem meg, inkább környezetet váltottam. Aszketikus gyakorlatokat végeztem, hónapokig gondolkodtam azon, merre van az utam. Második megtérésen mentem át.
Ennek eredményeként Sándor végleges döntést hozott: teljes jogú szerzetes lett. Pappá szentelése óta egyszer sem szegte meg a cölibátusra vonatkozó előírásokat. Márpedig szerinte igazából ez a lényeges. Hisz a papság „eltörölhetetlen jegy”, a felszentelés mérföldkő az ember életében.
Elmélyült hitének köszönhetően egészen másként vélekedik a szex tilalmáról, mint annak idején, a szemináriumban. Kellő tapasztalat birtokában most már úgy érzi, hogy könnyebb – legalábbis nem nehezebb – cölibátusban élni, mint hűségesnek maradni egy házasságban.
– Rájöttem, hogy szerzetesnek lenni tulajdonképpen luxus. Rengeteg olyan gondtól és problémától mentesülünk, ami családos férfiaknál együtt jár a mindennapokkal.
Külső segítséggel persze könnyebb eljutni erre a felismerésre. Külföldön tudok olyan szerzetesi közösségről, ahol nyolc növendékkel három pszichiáter foglalkozik napi rendszerességgel.
Nem pusztán arról van szó, hogy a papok képtelenek kordában tartani a vágyaikat. Esetenként a nők a kezdeményezők. Nem csak a „tiltott gyümölcs” vonzza őket: a papok általában megértők, fogékonyak a női lélek iránt, jó beszélgetőpartnerek. Szerzetesi fogadalomtétele óta Sándort többször is próbáltak elcsábítani.
– Néha félreérthetetlen utalásokat tesznek, máskor ennél is tovább mennek. Egy lány például… Nem akarom azt állítani, hogy vetkőzni kezdett előttem, de már tényleg majdnem ott tartottunk. Alig tudtam kirakni a szobából – meséli fejét csóválva.
Kamarás István
Persze, más bűnök mellett az esetleges „nőügyek” szinte eltörpülnek. Sándort váratlanul érték az egyházat felkavaró botrányok, korábban pletykaként sem hallott olyan szörnyűségekről, amelyek az utóbbi években napvilágra kerültek.
Nem hiszi, hogy a cölibátus totális eltörlése megoldás lenne, de a plébániaközösségeknél szolgálatot teljesítő papok számára engedélyezné a házasságot. A Vatikán fennhatóságát elismerő görög katolikus egyház papjai most is nősülhetnek. Sándor sem elvi, sem gyakorlatai akadályát nem látja annak, hogy ezt a lehetőséget a teljes úgynevezett világi papságra kiterjesszék. A szerzetesek esetében azonban továbbra is kötelezővé tenné a cölibátust. Több más vallásnál is így van – mondja –, a cölibátus a szerzetesek kiváltsága.
A klérust elhagyó papok döntésében a magányosság mellett a szexualitás és az érzelmi-szerelmi ügyek is fontos szerepet játszanak – erre a következtetésre jutott Kamarás István. A vallásszociológus a Kádár-korszak végén több száz „kiugrott” papot keresett meg (a kutató pályamódosítóknak nevezi őket, hisz többségük továbbra is papnak tartja magát), és közülük mintegy hatvannal életinterjút készített. Az amúgy katolikus vallású szerző német nyelven is kiadott, Júdások vagy Péterek? című könyvében publikálta vizsgálata eredményét.
A második világháború előtt még többszörös volt a túljelentkezés a papi pályára. Akkor kirostálódtak a kevésbé motivált, a gyenge fizikumú, idegzetű és akaraterejű férfiak, akikről eleve sejteni lehetett, hogy nem lesznek képesek ellenállni az ilyenolyan kísértéseknek – állapítja meg Kamarás István.
A szocializmusban a helyzet alapvetően megváltozott. Egyfelől a kemény egyházüldözés, másfelől az ettől független életmódés értékrendbeli változások hatására az egyház még az enyhülés időszakában is kénytelen volt „hiánygazdálkodásra” berendezkedni. A kevés jelentkező miatt alkalmatlanokat is pappá szenteltek. Ráadásul nem készítették fel őket megfelelően a magányos élet nehézségeire.
A vallásszociológus elmondása szerint a „magány” ebben az értelemben nem pusztán nőtlenséget, hanem társadalmi elszigeteltséget is jelent. Az egyházon belüli légkört a besúgóktól való félelem mérgezte, a külvilággal való kapcsolatokat pedig ellehetetlenítette, hogy azokban az időkben az értelmiségiek nem nagyon mertek papokkal szóba állni.
Megfáradt, fásult lelkipásztorok közül sokan a helyükön maradtak, miközben nem kevés tettre kész és képzett ember elhagyta a papi pályát. Akadtak olyanok is, akik rögtön az első kísértésre elbuktak, a többség azonban becsületes módon küzdött a szexuális és érzelmi vonzalmakkal. Választhatták volna a kétszínű életet, megszenvedték, hogy helyette inkább megváltak a reverendától.
– Papok akartak maradni – hangsúlyozza Kamarás István. – Imádkoztak, vezekeltek, elfoglalták magukat valami mással. Így próbáltak védekezni a szerelem ellen, amely az esetek jelentős részében értelemszerűen győzedelmeskedett, és amelyről miért ne hihették volna, hogy ugyanúgy kegyelmi ajándék, mint a papi hivatás. Némelyek zavarba ejtő felismerésként könyvelték el, hogy amióta szerelmesek, hivatásukban is több örömüket lelik: egyszerűen jobb papok lettek.
Főleg az ifjúsági, hitoktatói vagy az egyházközségi munkában részt vevő nők közül kerültek ki az általában sírig hűséges társak. Az egyházi elöljárók – részben a paphiány, részben a mundér becsületének védelme miatt – elég gyakran szemet hunytak a „kisiklások” felett. Egy-két esetben akkor sem történt semmi, ha valakiről bebizonyosodott, hogy homoszexuális. A Kamarás Istvánnak interjút adó lelkipásztorok között voltak, akik a szemináriumban felhívták vezetőik figyelmét homoszexuális társaikra, de nemigen kaptak szakszerű és érdemi eligazítást, segítséget – sem ők, sem a homoszexuális papnövendékek.
Amikor egy pap a felettesének felvetette, hogy a cölibátus megsértése miatt a kilépést fontolgatja, többnyire ugyanaz a válasz érkezett: „Meg lehet oldani másképpen is, tisztelendő úr”. A lelki konfliktusokra készen állt az univerzális recept: „Imádkozz!”. A hívek boldogok voltak, hogy egyáltalán van papjuk. Jelentős részük elnézendő gyengeségnek, ha nem éppen „emberi dolognak” tartotta, hogy az „atya szeretőt tart”. A pedofíliát viszont nem tűrték. A rendszerváltás környékén egy budapesti plébánia közössége aláírásgyűjtésbe kezdett egy ministráns fiúkat molesztáló pap miatt. A tiltakozást eljuttatták az illetékes püspökhöz – meséli Kamarás István, de az esetről nem kíván részleteket mondani.
A vallásszociológus kutatásai szerint a pályamódosító papok nem szakadtak el teljesen az egyháztól, katolikus hitüket szinte kivétel nélkül megtartották. Alapítványnyal, egyesülettel segítik egymást és újdonsült sorstársaikat. Egyházukhoz való hűségüket jelezve lelkigyakorlatokat rendeznek, ahová püspököket is elhívnak.
Kérdés, hogy az elmúlt egy-két évtizedben változott-e a helyzet a papi szemináriumokban. Milyen a felkészítés napjainkban? Megint csak nem egyszerű feladat interjúalanyt találni. Az egyik pap-teológus például, aki szeminaristákat is próbál „tiszta életmódra” nevelni, magánemberként kész elbeszélgetni velem, de nyilatkozni nem szeretne. Katasztrofálisan rossz a véleménye az MSZP-ről és a szocialisták kormányzásáról, nem ért egyet a Népszabadság irányvonalával. Érdeklődésünkre, hogy rendszeres olvasónkat tisztelhetjük-e benne, közli: alkalmanként volt már kezében a lap.
– Ne csodálkozzon, kényes a téma –konstatálja Horányi Özséb egyetemi tanár, a Magyar Pax Romana katolikus értelmiségi mozgalom elnöke.
Pedig látszólag minden rendben, Horányi Özséb szerint a papi szolgálat iránt elkötelezett fiatalok komoly szűrőn mennek át a felszentelés előtt. Először is ajánlásokra van szükség ahhoz, hogy valaki egyáltalán jelentkezhessen a szemináriumba. A felvételi vizsga meglehetősen szigorú, ha sikerül teljesíteni, az illető viszonylag kicsi és zárt közösségbe kerül: élete a többiek szeme előtt zajlik.
A szeminárium papneveldeként működik. A növendék folyamatos kapcsolatban van a gyóntatójával, gondolatban elkövetett vétkeiről is kötelessége beszámolni. A gyóntatónak pedig az a kötelessége, hogy –tapintatosan, teljes titoktartás mellett – kezelje az esetleges problémákat.
Akadt olyan szemináriumi évfolyam, amelynek a fele lemorzsolódott – érzékelteti Horányi Özséb, hogy valóban magasak a követelmények. A gond az – folytatja –, hogy a szexualitásról ma sem folyik érdemi beszéd az egyházban. A társadalmi szokások és a hivatalos katolikus álláspont között mára csaknem áthidalhatatlanná vált a szakadék. Azt kellene felismerni, hogy a cölibátus egyházfegyelmi és nem a hit lényegéhez tartozó kérdése ma egészen másként vetődik fel, mint évszázadokkal ezelőtt. Talán az is igaz – teszi hozzá -, hogy azok a társadalmi kihívások maguk is alapvetően megváltoztak, amelyekre a cölibátus vagy ezer éve válaszként jelent meg.
Ráadásul az egyháznak úgy kellene mintát adnia, hogy elveihez ragaszkodva egyúttal válaszol a kor követelményeire is. Horányi Özséb szerint a mostani állapot jóformán fenntarthatatlan és például a paphiánynyal küzdő hívek érdekeivel is ellentétes: úgy véli, a katolikus egyháznak előbb vagy utóbb fel kell adnia a papi nőtlenséggel kapcsolatos tradíciói egy részét.
2010. június 26., szombat
A harmadik állampolgárság (Demokrata)
ÁLLÁSPONT - A harmadik állampolgárság
Demokrata
2010:23. szám
Dr. Somogyi Alfréd
Én már kettős állampolgár vagyok. Sőt már veszítettem is el állampolgárságot. Születésemnél fogva csehszlovák állampolgárnak születtem: először szocialistának, majd lettem szövetségi. Ezt aztán elvesztettem, úgy, hogy meg sem kérdeztek felőle, s most szlovák állampolgár vagyok.
Ez egy. Hiszem, hogy az én teremtő Istenem, elküldte értem (is) váltságul az ő egyszülöttjét. Hiszem Jézus Krisztus váltságát, a kegyelmi ajándékot, bűneink bocsánatát, a feltámadást és az örök életet. Hiszem Isten országát, s azt, hogy annak én is polgára vagyok Jézus érdeméért. Ez kettő.
Ebből a lelki álláspontból tekintek mindarra, ami most történik és történni fog. A magyar állampolgársági törvény módosítása ugyanis nem pártpolitikai érdek, nem magyar belpolitikai tett (a kétharmados erő felmutatása) és nem a szomszédságpolitikát terhelő erőfitogtatás. Ez kérem, lelkiismereti kérdés.
Az Országgyűlés döntése lelkiismeret-furdalásból fakadt. Sokan úgy látják, hogy a 2004. december 5-i csúfos népszavazást kellett valamivel jóvátenni. Igaz. Amikor a nemzeti hovatartozást és az összetartozás értékét forintban és potenciális „huszonhárom millió román munkavállalóban” volt képes kifejezni az a vezetés, amelyet „magyar kormánynak” kellett nevezni. Nekem fájt az ő szégyenük. S hol ökölbe szorult a kezem a megalázó megtagadottság érzése miatt, hol imára kulcsolódott és ezt a nemzetmegtagadó, szemtelen arroganciát a zsoltáros szavával vittem az Úr elé: „Fizess meg nekik tetteik szerint, gonosz cselekedeteik szerint! Kezük munkája szerint fizess meg nekik, torold meg rajtuk, amit elkövettek!” (Zsolt 28,4)
De nem 2004. december 5-én kezdődött ez a történet, hanem 1920. június 4-én. Mi még nem beszéltük ki a trianoni traumát. Generációink vannak, amelyek nem mondták ki, hogy fáj! Mert ha kimondták volna, akkor a többségi nemzet alkotta állam úgy érezte volna, hogy egyes polgárai megkérdőjelezik az állam létjogosultságát.
Félelembe fojtott fájdalom és fájdalomba rejtett félelem – jobb erről nem is beszélni. Hát inkább hallgatunk. De ez a hallgatás nem tesz bölcsebbé, inkább csak megtört belenyugvóvá, olyan vénemberes apátiát munkált ki bennünk, hogy: „csak hagyjanak békén meglenni”. Az állampolgársági törvény okának gyökerei Trianonig nyúlnak vissza. Nekünk, felvidéki református magyaroknak tudnunk kell, hogy református hitünk megélésének és egyházunk elismerésének feltételéül állami hűségesküt követelt meg 1920 után az ifjú csehszlovák állam, s azt, hogy minden kapcsolatot szakítson meg egyházunk a magyarországi református testvéreinkkel. Kényszerítettek, zsaroltak, fenyegettek, másodrangúsítottak, majd néhány évtizeddel később kollektív bűnösnek neveztek: és református egyházunkat háborús bűnös közösségnek bélyegezte meg az 1945 után újra felálló csehszlovák hatalom. Az akkoriaknak is fájt és nekem is fáj ez a múlt.
Ugyanakkor rá kellet hogy eszméljek arra is, hogy mind Trianon, mind Jalta, mind december 5-e az én megtartó Istenem tekintete előtt ment végbe. Nem fordult el tőlünk az Úr, hanem mi hűtlenedtünk el annyira, hogy ezek a pofonok megtalálják helyüket nemzetünk arcán. Hiszen az egész ószövetségi üdvtörténet az Istenhez való hűség és hűtlenség hullámzását tárja elénk: szabadságokkal és fogságokkal, dicső királysággal és szétszaggatottsággal, szuverenitással és alávetettséggel. Évszázadok elevenednek meg néhány igeversben, s az ember kezd sejteni valamit abból a titokzatosságból, ami Mózes imádságában hangzik: „ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap” (Zsolt 90,4). S akkor mennyi az Úr előtt kilencven esztendő? Egy országgyűlésbeli szavazás néhány másodperce?
Nem merünk beszélni arról, hogy ez a föld magyar föld. Nem merünk beszélni arról, hogy Magyarország trianoni szétdarabolása a cseh diplomácia hazugságának a következménye. Nem merünk beszélni arról, hogy egykori és mai földi állampolgárságunk, mind a csehszlovák, mind a szlovák, egy hazugságra épített összelopott ország nagyhatalmi elfogadottságából nyerte a maga legitimitását. Ugyanis ha erről beszélünk, akkor rajtunk a bélyeg: nacionalista, irredenta, soviniszta, a szlovák államiságot megkérdőjelező, revizionista szélsőséges. Pedig nem az! Csak olyan történelmi tényeket érintünk, mint amilyen történelmi tény az ószövetség népének múltjában a hűtlenség és a babiloni fogság. S a fogság elmúlásával senki sem kérdőjelezte meg Babilon szuverenitását, hanem hálát adott Istennek.
Sorsunk és történelmünk fölött a hatalmas Isten rendelkezik. S bár sokszor nehéz elhinni, s még nehezebb észrevenni, de még a nagyhatalmi politika döntései mögött, vagy éppenséggel a pubertáskorú pukkancsként viselkedő kis bezzegországok nagyvezéreinek fenyegetése mögött is ott húzódhat meg az isteni akarat, de legalábbis az isteni terelgetés, útmutatás. A templomfalak közé bekényszerített kegyességünkkel meg sem akarjuk látni azt, hogy Istenünknek hatalma van a falunk vagy városunk, országunk és nemzetünk fölött, s ezt a hatalmát gyakorolja is. Református őseink ezt még tudták és hitték. Mertek is állást foglalni politikai, sőt nemzeti kérdésekben, s ha kellett kaszát egyenesíteni Istenért és hazáért. Mert a kettő elválaszthatatlan a tiszta hitben járó egészséges lélekben.
Én hiszem, hogy Magyarország kapujának felénk való megnyitása mögött is isteni akarat áll. Ha nem így hinném, akkor hogyan hihetném el azt, hogy Istennek van hatalma megkeményíteni a fáraó szívét Mózes és Áron kéréseivel párhuzamosan. Vagy hogyan hihetném, hogy valóban Isten szólította meg Círus perzsa király szívét, amikor hazaengedte a választott nép fiait a fogságból? Ez az Isten ma nem volna képes – akár – vezető embereken, politikusokon keresztül cselekedni?
A harmadik állampolgárságom kérdését tehát a hitem és az isteni gondviselés szempontjából vagyok csak képes értékelni. És egy nehéz utat látok magunk előtt. Hitetlenkedő lázongást, helyzetünkbe való beletörődést, a „minek szítani a kedélyeket?”, a „minek magyarkodni?” kérdések megfogalmazását. S ezek mögött egy fogságába belenyugvó, bilincsekben szocializálódott lélek szomorú keservét hallom megfogalmazódni. Nem is babiloni vizek ezek, hanem inkább egyiptomi fogság: nem szeretjük a fáraót, de Mózes is hagyjon békén minket, hogy csak rosszabb ne legyen! De lehet-e ez perspektíva a számában fogyatkozó felvidéki magyar közösségünk számára?
Az Országgyűlés döntése őszinte örömöt váltott ki sok-sok határon túl élő magyar szívből. Nálunk az örömöt rögtön körbefonta az elbizonytalanítás és a félelem érzése. Tett róla a pozsonyi kormány, hogy ez így legyen. De mi ebben az egész ügyben a mi dolgunk? Hiszen lépett az Országgyűlés, lépett a szlovák kormány, és még sokan fognak lépni ebben az ügyben. De mit teszünk mi magunk? Mit tegyünk mi, akik miatt az egész történt? Akik miatt elindult a magyar nemzet összefogása, s akik miatt képes megrettenni a pozsonyi nagyotmondó morcos kisgömböc, egész kormányával egyetemben? Mert ne feledjük: a fenyegetés nem ellenünk hangzik, hanem miattunk hangzik. Kellünk nekik: kell az adónk és kell a szülőföldünk, kell a munkánk, kell a szakértelmünk, kell a kreativitásunk, kell az alázatunk, kell a megfélemlíthetőségünk. Kellünk nekik, mint az egyiptomi fáraónak a zsidó kényszermunkások.
Hitem szerint a mi dolgunk most az, hogy a történtek mögött keressük és találjuk meg az isteni akaratot. Lássuk meg a lelki értelemben sokat jelentő nemzeti egység lehetőségét. És nem szabad nyugdíjra, betegellátásra, forintra vagy euróra gondolnunk, mert ez az ügy több és magasztosabb annál. Isten mindig az egységet munkálja! A megosztó és szétdobáló erő nem az Úrtól való. Nekünk tehát hitünkben kell megerősödnünk, hogy ne tudjanak megfélemlíteni az emberi szavak, és meglássuk a kor politikai lehetőségeiben is az isteni akaratot, isteni útmutatást, vagy éppenséggel az isteni figyelmeztetést. Nem szabad félnünk, mert nem a félelem lelkét kaptunk az Úrtól!
És nem szabad csak azt keresni, hogy mi lesz majd jó és mi lesz majd a hasznos számunkra egy magyar állampolgárságban. Megéri, vagy nem éri meg? A tékozló fi ú bibliai példája legyen a szemünk előtt. Elindult felénk a mi kilencven éve hűtlenkedő, s rólunk legalább hatvanöt éven át lemondó anyaországunk. Ebben a példában most az egyszer nem mi vagyunk a tékozló fiú, hanem mi legyünk a szerető apa. Én kitárom a karomat: ha az Úr megengedi, hármas állampolgár leszek annak minden velejárójával. Mert ha elveszi is a szalmát a fáraó és ugyanannyi vályogot kell vetnem, mint eddig, csak nehezebb körülmények között, én már akkor is tudom és hiszem, hogy a dolgok alakulása mögött ott van az én megtartó Istenem! Köszönöm Uram!
A szerző a felvidéki Apácaszakállas község református lelkipásztora
Demokrata
2010:23. szám
Dr. Somogyi Alfréd
Én már kettős állampolgár vagyok. Sőt már veszítettem is el állampolgárságot. Születésemnél fogva csehszlovák állampolgárnak születtem: először szocialistának, majd lettem szövetségi. Ezt aztán elvesztettem, úgy, hogy meg sem kérdeztek felőle, s most szlovák állampolgár vagyok.
Ez egy. Hiszem, hogy az én teremtő Istenem, elküldte értem (is) váltságul az ő egyszülöttjét. Hiszem Jézus Krisztus váltságát, a kegyelmi ajándékot, bűneink bocsánatát, a feltámadást és az örök életet. Hiszem Isten országát, s azt, hogy annak én is polgára vagyok Jézus érdeméért. Ez kettő.
Ebből a lelki álláspontból tekintek mindarra, ami most történik és történni fog. A magyar állampolgársági törvény módosítása ugyanis nem pártpolitikai érdek, nem magyar belpolitikai tett (a kétharmados erő felmutatása) és nem a szomszédságpolitikát terhelő erőfitogtatás. Ez kérem, lelkiismereti kérdés.
Az Országgyűlés döntése lelkiismeret-furdalásból fakadt. Sokan úgy látják, hogy a 2004. december 5-i csúfos népszavazást kellett valamivel jóvátenni. Igaz. Amikor a nemzeti hovatartozást és az összetartozás értékét forintban és potenciális „huszonhárom millió román munkavállalóban” volt képes kifejezni az a vezetés, amelyet „magyar kormánynak” kellett nevezni. Nekem fájt az ő szégyenük. S hol ökölbe szorult a kezem a megalázó megtagadottság érzése miatt, hol imára kulcsolódott és ezt a nemzetmegtagadó, szemtelen arroganciát a zsoltáros szavával vittem az Úr elé: „Fizess meg nekik tetteik szerint, gonosz cselekedeteik szerint! Kezük munkája szerint fizess meg nekik, torold meg rajtuk, amit elkövettek!” (Zsolt 28,4)
De nem 2004. december 5-én kezdődött ez a történet, hanem 1920. június 4-én. Mi még nem beszéltük ki a trianoni traumát. Generációink vannak, amelyek nem mondták ki, hogy fáj! Mert ha kimondták volna, akkor a többségi nemzet alkotta állam úgy érezte volna, hogy egyes polgárai megkérdőjelezik az állam létjogosultságát.
Félelembe fojtott fájdalom és fájdalomba rejtett félelem – jobb erről nem is beszélni. Hát inkább hallgatunk. De ez a hallgatás nem tesz bölcsebbé, inkább csak megtört belenyugvóvá, olyan vénemberes apátiát munkált ki bennünk, hogy: „csak hagyjanak békén meglenni”. Az állampolgársági törvény okának gyökerei Trianonig nyúlnak vissza. Nekünk, felvidéki református magyaroknak tudnunk kell, hogy református hitünk megélésének és egyházunk elismerésének feltételéül állami hűségesküt követelt meg 1920 után az ifjú csehszlovák állam, s azt, hogy minden kapcsolatot szakítson meg egyházunk a magyarországi református testvéreinkkel. Kényszerítettek, zsaroltak, fenyegettek, másodrangúsítottak, majd néhány évtizeddel később kollektív bűnösnek neveztek: és református egyházunkat háborús bűnös közösségnek bélyegezte meg az 1945 után újra felálló csehszlovák hatalom. Az akkoriaknak is fájt és nekem is fáj ez a múlt.
Ugyanakkor rá kellet hogy eszméljek arra is, hogy mind Trianon, mind Jalta, mind december 5-e az én megtartó Istenem tekintete előtt ment végbe. Nem fordult el tőlünk az Úr, hanem mi hűtlenedtünk el annyira, hogy ezek a pofonok megtalálják helyüket nemzetünk arcán. Hiszen az egész ószövetségi üdvtörténet az Istenhez való hűség és hűtlenség hullámzását tárja elénk: szabadságokkal és fogságokkal, dicső királysággal és szétszaggatottsággal, szuverenitással és alávetettséggel. Évszázadok elevenednek meg néhány igeversben, s az ember kezd sejteni valamit abból a titokzatosságból, ami Mózes imádságában hangzik: „ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap” (Zsolt 90,4). S akkor mennyi az Úr előtt kilencven esztendő? Egy országgyűlésbeli szavazás néhány másodperce?
Nem merünk beszélni arról, hogy ez a föld magyar föld. Nem merünk beszélni arról, hogy Magyarország trianoni szétdarabolása a cseh diplomácia hazugságának a következménye. Nem merünk beszélni arról, hogy egykori és mai földi állampolgárságunk, mind a csehszlovák, mind a szlovák, egy hazugságra épített összelopott ország nagyhatalmi elfogadottságából nyerte a maga legitimitását. Ugyanis ha erről beszélünk, akkor rajtunk a bélyeg: nacionalista, irredenta, soviniszta, a szlovák államiságot megkérdőjelező, revizionista szélsőséges. Pedig nem az! Csak olyan történelmi tényeket érintünk, mint amilyen történelmi tény az ószövetség népének múltjában a hűtlenség és a babiloni fogság. S a fogság elmúlásával senki sem kérdőjelezte meg Babilon szuverenitását, hanem hálát adott Istennek.
Sorsunk és történelmünk fölött a hatalmas Isten rendelkezik. S bár sokszor nehéz elhinni, s még nehezebb észrevenni, de még a nagyhatalmi politika döntései mögött, vagy éppenséggel a pubertáskorú pukkancsként viselkedő kis bezzegországok nagyvezéreinek fenyegetése mögött is ott húzódhat meg az isteni akarat, de legalábbis az isteni terelgetés, útmutatás. A templomfalak közé bekényszerített kegyességünkkel meg sem akarjuk látni azt, hogy Istenünknek hatalma van a falunk vagy városunk, országunk és nemzetünk fölött, s ezt a hatalmát gyakorolja is. Református őseink ezt még tudták és hitték. Mertek is állást foglalni politikai, sőt nemzeti kérdésekben, s ha kellett kaszát egyenesíteni Istenért és hazáért. Mert a kettő elválaszthatatlan a tiszta hitben járó egészséges lélekben.
Én hiszem, hogy Magyarország kapujának felénk való megnyitása mögött is isteni akarat áll. Ha nem így hinném, akkor hogyan hihetném el azt, hogy Istennek van hatalma megkeményíteni a fáraó szívét Mózes és Áron kéréseivel párhuzamosan. Vagy hogyan hihetném, hogy valóban Isten szólította meg Círus perzsa király szívét, amikor hazaengedte a választott nép fiait a fogságból? Ez az Isten ma nem volna képes – akár – vezető embereken, politikusokon keresztül cselekedni?
A harmadik állampolgárságom kérdését tehát a hitem és az isteni gondviselés szempontjából vagyok csak képes értékelni. És egy nehéz utat látok magunk előtt. Hitetlenkedő lázongást, helyzetünkbe való beletörődést, a „minek szítani a kedélyeket?”, a „minek magyarkodni?” kérdések megfogalmazását. S ezek mögött egy fogságába belenyugvó, bilincsekben szocializálódott lélek szomorú keservét hallom megfogalmazódni. Nem is babiloni vizek ezek, hanem inkább egyiptomi fogság: nem szeretjük a fáraót, de Mózes is hagyjon békén minket, hogy csak rosszabb ne legyen! De lehet-e ez perspektíva a számában fogyatkozó felvidéki magyar közösségünk számára?
Az Országgyűlés döntése őszinte örömöt váltott ki sok-sok határon túl élő magyar szívből. Nálunk az örömöt rögtön körbefonta az elbizonytalanítás és a félelem érzése. Tett róla a pozsonyi kormány, hogy ez így legyen. De mi ebben az egész ügyben a mi dolgunk? Hiszen lépett az Országgyűlés, lépett a szlovák kormány, és még sokan fognak lépni ebben az ügyben. De mit teszünk mi magunk? Mit tegyünk mi, akik miatt az egész történt? Akik miatt elindult a magyar nemzet összefogása, s akik miatt képes megrettenni a pozsonyi nagyotmondó morcos kisgömböc, egész kormányával egyetemben? Mert ne feledjük: a fenyegetés nem ellenünk hangzik, hanem miattunk hangzik. Kellünk nekik: kell az adónk és kell a szülőföldünk, kell a munkánk, kell a szakértelmünk, kell a kreativitásunk, kell az alázatunk, kell a megfélemlíthetőségünk. Kellünk nekik, mint az egyiptomi fáraónak a zsidó kényszermunkások.
Hitem szerint a mi dolgunk most az, hogy a történtek mögött keressük és találjuk meg az isteni akaratot. Lássuk meg a lelki értelemben sokat jelentő nemzeti egység lehetőségét. És nem szabad nyugdíjra, betegellátásra, forintra vagy euróra gondolnunk, mert ez az ügy több és magasztosabb annál. Isten mindig az egységet munkálja! A megosztó és szétdobáló erő nem az Úrtól való. Nekünk tehát hitünkben kell megerősödnünk, hogy ne tudjanak megfélemlíteni az emberi szavak, és meglássuk a kor politikai lehetőségeiben is az isteni akaratot, isteni útmutatást, vagy éppenséggel az isteni figyelmeztetést. Nem szabad félnünk, mert nem a félelem lelkét kaptunk az Úrtól!
És nem szabad csak azt keresni, hogy mi lesz majd jó és mi lesz majd a hasznos számunkra egy magyar állampolgárságban. Megéri, vagy nem éri meg? A tékozló fi ú bibliai példája legyen a szemünk előtt. Elindult felénk a mi kilencven éve hűtlenkedő, s rólunk legalább hatvanöt éven át lemondó anyaországunk. Ebben a példában most az egyszer nem mi vagyunk a tékozló fiú, hanem mi legyünk a szerető apa. Én kitárom a karomat: ha az Úr megengedi, hármas állampolgár leszek annak minden velejárójával. Mert ha elveszi is a szalmát a fáraó és ugyanannyi vályogot kell vetnem, mint eddig, csak nehezebb körülmények között, én már akkor is tudom és hiszem, hogy a dolgok alakulása mögött ott van az én megtartó Istenem! Köszönöm Uram!
A szerző a felvidéki Apácaszakállas község református lelkipásztora
2010. június 24., csütörtök
2010. június 23., szerda
Törvény a magyar állampolgárságról
1993. évi LV. törvény a magyar állampolgárságról
Hatály: 2010.VIII.20.
http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99300055.TV×hift=1
T/29 A magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény módosításáról
http://www.parlament.hu/irom39/00029/00029.pdf
1993. évi LV. törvény a magyar állampolgárságról
A jogszabály mai napon hatályos állapota
http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99300055.TV×hift=0
(Mozilla Firefox böngészőben olvashatatlan karakterek esetében ideiglenes beállítás: Nézet / Oldalstílus / Nincs stílus)
2010. június 21., hétfő
Bilincseket és börtönt is (pdf)
Cím: Bilincseket és börtönt is
Szerző: ífj. Visky Ferenc
Megjelenési adatok: Dokumentum-kötet
Kategória: KOINÓNIA KÖNYVEK
Témakör: teológia
Műfaj: dokumentumok
ISBN: I.S.B.N. 973-96629-0-0
A fényképeket és a fedőlapot készítette: ífj. Visky Ferenc
Számítógépes szedés: Biró Magdolna
Tehnoredaktor: Suci Éva
Felelős szerkesztő: Visky András
Tartalom:
ELŐSZÓ [pdf, 97.7k]
Bakó Pál [pdf, 123k]
Id. Balogh Béla [pdf, 94.3k]
Boda Sámuel [pdf, 111.8k]
Dézsi Zoltán [pdf, 188.7k]
Fekete János [pdf, 94.9k]
Jakab Sándor [pdf, 130.3k]
Karczagi Sándor [pdf, 178.9k]
Kiss Sándor [pdf, 120.6k]
Kisváradiné Balázs Anna [pdf, 209.3k]
Lőrincz János [pdf, 424.1k]
Nagy Jenő [pdf, 167.4k]
Papp Antal [pdf, 116.9k]
Patócs Erzsébet [pdf, 117.4k]
Porcsalmi József [pdf, 126.8k]
Id. Püsök Miklós [pdf, 102.5k]
Ifj. Püsök Miklós [pdf, 115.9k]
Szilágyi Sándor [pdf, 143.3k]
Szőke László [pdf, 200.4k]
Id. Visky Ferenc [pdf, 260k]
UTÓSZÓ [pdf, 73.8k]
FÜGGELÉK [pdf, 73.8k]
Richard Wurmbrand: 100 de meditatii din inchisoare (mp3)
Richard Wurmbrand
100 de meditatii din inchisoare
Richard Wurmbrand a avut mult timp de meditatie in cei 14 ani petrecuti in inchisorile comuniste. El a reflectat asupra vietii sale, asupra lumii sale si, in special, asupra creatorului sau. Tovarasii lui din inchisoare erau pastori, teologi si invatatori ai bibliei, Ei isi impartasau unuii altora ideile, gandurile, invataturile pe care le descoperisera in cuvantul lui Dumnezeu. Captivitatea pe care el a indurat-o cuprinde ani cu regim de carcera.
Dupa citirile cuvantarilor sale, vei intelege Biblia intr-un mod cu totul diferit, Ii vei vedea pe semenii tai intr-o lumna noua, chiar tu vei trai intr-un mod nou.
Dupa citirile cuvantarilor sale, vei intelege Biblia intr-un mod cu totul diferit, Ii vei vedea pe semenii tai intr-o lumna noua, chiar tu vei trai intr-un mod nou.
Download 298 MB MP3:
2010. június 19., szombat
Királyhágómellék a Református Egyházak Világközösségében
"Igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével."
Csűry István püspök, Clifton Kirkpatrick, a Világközösség elnöke, és Poznán Béla újonnan választott amerikai magyar püspök az ünnepi nyitóistentisztelet előtt
2010 a református egység éve, hiszen a nagyhírű amerikai egyetemi városban, Grand Rapids-ben június 18-án, pénteken megalakult a Református Egyházak Világközössége (REV), amely világszerte 80 millió református keresztyént képvisel majd. A református világszervezet a Református Világszövetség és a Református Ökumenikus Tanács egyesülésével jött létre. A Református Egyházak Világközössége alakuló ülése nyomán, június 19-28. között az új világszervezet első közgyűlésére is sor kerül.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerületet Csűry István püspök és Antal János előadótanácsos képviselik az egyháztörténeti jelentőségű eseményen.
A Református Világszövetség és a Református Ökumenikus Tanács 2005-ben elhatározott egyesülése elől pénteken minden akadály elhárult. Helyi idő szerint reggel 8 órától került sor a Református Ökumenikus Tanács, 9 órától pedig a Református Világszövetség utolsó közgyűlésére. Mindkét szervezet kimondta megszűnését, és egyhangúlag elfogadták az egyesülés teológiai és jogi vetületeit tartalmazó alapokmányt, melynek értelmében a világ reformátussága olyan elkötelező közösséggé lesz, melyet egymás igaz egyházlétének teljes elfogadása, a szószéki- és úrvacsorai közösség, illetve a kölcsönös felelősségvállalás jellemez. Erre az elkötelezettségre utal a nagygyűlés központi témájául választott igei gondolat is: „A Lélek egysége a békesség kötelékével” (Efézusi levél 4,3).
A Református Egyházak Világközösségének hivatása ugyanakkor, hogy a református, presbiteriánus, kongregacionalista és egyesült tagegyházakat a korábbinál nagyobb súllyal képviselje a római katolikus, ortodox, evangélikus és karizmatikus egyházakkal folytatott, ökumenikus párbeszédben.
„Egyházkerületünk Istennek ad hálát a református világszervezet megalakulásáért. Érzékeljük a világ minden részén élő reformátusok közös szándékát, amely egyfelől Isten Igéjének mélyebb megismerésében, másfelől az egyházrészek közösségének megerősítésében válik határozott céllá és elérhető eredménnyé. A Református Egyházak Világközössége kifejezte hitét a Lélek egységteremtő szolgálata mellett, amely Isten népét egy közös testben tartja, egyetlen reménység alatt, hogy egy Urunk van, a hitünk is egy, amit az egy keresztség szentesít. Református egyházunk részeinek, úgy mint híveinek, gyülekezeteinek, minden szervezetének e nagy szeretetért és kegyelemért szükség ’a békesség kötelékével’ egyként az Egyet követni. Kérünk minden gyülekezetet, hogy az istentiszteletek keretében imádkozzanak a megújhodó egységért, az egységben a megújuló lelkületért, mert megújult életünkkel fogjuk megújítani a körülöttünk szenvedő világot.” – fogalmazott alkalmi üzenetében egyházkerületünk püspöke.
A Világközösség első közgyűlésének munkálatait ünnepi istentisztelet nyitotta meg, melyen együtt fohászkodott a mintegy ezer küldött, megfigyelő és vendég a Grand Rapids-i Calvin College óriási arénájában.
Grand Rapids, 2010. június 19.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerületet Csűry István püspök és Antal János előadótanácsos képviselik az egyháztörténeti jelentőségű eseményen.
A Református Világszövetség és a Református Ökumenikus Tanács 2005-ben elhatározott egyesülése elől pénteken minden akadály elhárult. Helyi idő szerint reggel 8 órától került sor a Református Ökumenikus Tanács, 9 órától pedig a Református Világszövetség utolsó közgyűlésére. Mindkét szervezet kimondta megszűnését, és egyhangúlag elfogadták az egyesülés teológiai és jogi vetületeit tartalmazó alapokmányt, melynek értelmében a világ reformátussága olyan elkötelező közösséggé lesz, melyet egymás igaz egyházlétének teljes elfogadása, a szószéki- és úrvacsorai közösség, illetve a kölcsönös felelősségvállalás jellemez. Erre az elkötelezettségre utal a nagygyűlés központi témájául választott igei gondolat is: „A Lélek egysége a békesség kötelékével” (Efézusi levél 4,3).
A Református Egyházak Világközösségének hivatása ugyanakkor, hogy a református, presbiteriánus, kongregacionalista és egyesült tagegyházakat a korábbinál nagyobb súllyal képviselje a római katolikus, ortodox, evangélikus és karizmatikus egyházakkal folytatott, ökumenikus párbeszédben.
„Egyházkerületünk Istennek ad hálát a református világszervezet megalakulásáért. Érzékeljük a világ minden részén élő reformátusok közös szándékát, amely egyfelől Isten Igéjének mélyebb megismerésében, másfelől az egyházrészek közösségének megerősítésében válik határozott céllá és elérhető eredménnyé. A Református Egyházak Világközössége kifejezte hitét a Lélek egységteremtő szolgálata mellett, amely Isten népét egy közös testben tartja, egyetlen reménység alatt, hogy egy Urunk van, a hitünk is egy, amit az egy keresztség szentesít. Református egyházunk részeinek, úgy mint híveinek, gyülekezeteinek, minden szervezetének e nagy szeretetért és kegyelemért szükség ’a békesség kötelékével’ egyként az Egyet követni. Kérünk minden gyülekezetet, hogy az istentiszteletek keretében imádkozzanak a megújhodó egységért, az egységben a megújuló lelkületért, mert megújult életünkkel fogjuk megújítani a körülöttünk szenvedő világot.” – fogalmazott alkalmi üzenetében egyházkerületünk püspöke.
A Világközösség első közgyűlésének munkálatait ünnepi istentisztelet nyitotta meg, melyen együtt fohászkodott a mintegy ezer küldött, megfigyelő és vendég a Grand Rapids-i Calvin College óriási arénájában.
Grand Rapids, 2010. június 19.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület
Külügyi és Ökumenikus Osztálya
Külügyi és Ökumenikus Osztálya
Megszületett a Református Egyházak Világközössége
Az új alkotmány aláírásával megszületett a Református Egyházak Világközössége
reformatus.hu
2010. június 19.
Magyar idő szerint hajnali egy órakor ért véget a Református Egyházak Világközössége első plenáris ülése, amelyen elfogadták az új világszervezet alkotmányát.
Az alapszabályt a magyar delegáció és az európai tagegyházak nevében Bölcskei Gusztáv, a református közösség európai elnöke látta el kézjegyével. A lazább szövetségből a református család olyan elkötelező közösséggé, amelyiket egymás igaz egyházlétének teljes elfogadása, a szószéki- és úrvacsorai közösség és a kölcsönös felelősségvállalás jellemez.
A közösség kimondásával a REV célja egyben, hogy a mintegy 80 millió tagot számláló református, presbiteriánus, kongregacionalista és egyesült tagegyházakat a korábbinál nagyobb súllyal képviselje a római katolikus, ortodox, evangélikus és karizmatikus egyházakkal, valamint ezek világszervezeteivel folytatott ökumenikus párbeszédben.
A plenáris ülés után regionális találkozókra kerül sor, ahol egy-egy kontinens képviselői gyűlnek össze, hogy többek között az új világszervezet vezető testületébe történő választásról egyeztessenek.
reformatus.hu
2010. június 19.
Magyar idő szerint hajnali egy órakor ért véget a Református Egyházak Világközössége első plenáris ülése, amelyen elfogadták az új világszervezet alkotmányát.
Az alapszabályt a magyar delegáció és az európai tagegyházak nevében Bölcskei Gusztáv, a református közösség európai elnöke látta el kézjegyével. A lazább szövetségből a református család olyan elkötelező közösséggé, amelyiket egymás igaz egyházlétének teljes elfogadása, a szószéki- és úrvacsorai közösség és a kölcsönös felelősségvállalás jellemez.
A közösség kimondásával a REV célja egyben, hogy a mintegy 80 millió tagot számláló református, presbiteriánus, kongregacionalista és egyesült tagegyházakat a korábbinál nagyobb súllyal képviselje a római katolikus, ortodox, evangélikus és karizmatikus egyházakkal, valamint ezek világszervezeteivel folytatott ökumenikus párbeszédben.
A plenáris ülés után regionális találkozókra kerül sor, ahol egy-egy kontinens képviselői gyűlnek össze, hogy többek között az új világszervezet vezető testületébe történő választásról egyeztessenek.
Horthy, a kormányzó (dok.film)
Horthy, a kormányzó
Koltay Gábor filmje
színes, fekete-fehér magyar dokumentumfilm
2006
Koltay Gábor filmje
színes, fekete-fehér magyar dokumentumfilm
2006
Koltay Gábor: Horthy - A kormányzó című dokumentumfilmje sokáig titokban tartott érzéseket és gondolatokat tesz közkinccsé, cáfolja a generációk egész sorába sulykolt tévhiteket, szándékos hazugságokat. A huszadik század legutolsó rendszerváltozása óta eltelt több mint másfél évtized is mintha konzerválná azt a szellemi zavarodottságot, amelynek következtében a nemzet nehezen tud újjászerveződni, hiszen csak a múltját ismeri, öntudatos, szilárd erkölcsiségű közösség képes érdekeit érvényesíteni és egyenrangú panrtnerként részt venni a világpolitikai folyamatokban. A Horthy korszakról évtizedekig csak elítélőleg lehetett beszélni, miközben az 1920 utáni sikeres nemzetépítés tanulságai mai, megváltozott politikai-társadalmi körülményeink között is aktuálisak. A film a kormányzó életét és a két világháború közötti Magyarország történéseit mutatja be az események koronatanúi, a Horthy-család tagjai, a Kormányzó menye, özv. Horthy Istvánné, gróf Edelsheim Gyulai Ilona asszony és a Kormányzó unokája, Ifj. Horthy István segítségével. Több mint hatvan én után az első mozifilm a Kormányzó életének legfontosabb negyedszázadáról.
1,31 GB AVI letöltése:
- http://rapidshare.com/files/85790372/horthy.part01.rar
- http://rapidshare.com/files/86026290/horthy.part02.rar
- http://rapidshare.com/files/86040857/horthy.part03.rar
- http://rapidshare.com/files/86091049/horthy.part04.rar
- http://rapidshare.com/files/86277181/horthy.part05.rar
- http://rapidshare.com/files/86285183/horthy.part06.rar
- http://rapidshare.com/files/86297263/horthy.part07.rar
- http://rapidshare.com/files/86304742/horthy.part08.rar
- http://rapidshare.com/files/86339786/horthy.part09.rar
- http://rapidshare.com/files/86346867/horthy.part10.rar
- http://rapidshare.com/files/86323477/horthy.part11.rar
- http://rapidshare.com/files/86332589/horthy.part12.rar
- http://rapidshare.com/files/86353735/horthy.part13.rar
- http://rapidshare.com/files/86360144/horthy.part14.rar
2010. június 18., péntek
László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról (jpg)
László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvek
1986
Egy évezreddel ezelőtti világba viszi el az olvasót ez a képeskönyv: honfoglaló eleink mindennapjaiba. Lapozgatunk, s hol a kardkovácsot, íjkészítőt lessük meg munka közben, hol a jurta mélyére pillantunk be, vendégei leszünk a mennyegzői vigasságnak, vagy megismerjük a félelmetes pusztai harcmodor fortélyait. Egyszóval: a rajz és a magyarázó szöveg varászlatával részeseivé válunk az egykori magyar életnek. 1944-ben jelent meg a szerző korszakos jelentőségű könyve: A honfoglaló magyar nép életet. Ez a képeskönyv annak a nagy munkának dióhéjnyi s a művészi rajzokkal még meggyőzőbb erejű mondanivalóját adja a mai olvasónak.
104 MB JPG/ZIP letöltése:
104 MB JPG/ZIP letöltése:
Korán-fordítás
Miért nincs magyarnyelvű Korán a könyvesboltokban?
iszlam.com
Az iszlám szent könyve a Korán. Hitünk szerint Allah szava, amely világos arab nyelven nyilatkoztatott ki Mohammed prófétának (béke legyen Vele). Az iszlám hit alapvető hittételeit, Allah parancsait, életünkre vonatkozó útmutatásokat, példázatokat, intéseket tartalmaz, mely nélkül muszlim hívő nem létezhet. A Korán a mindenkori etalon, amihez folyamatosan vissza és vissza kell térni, olvasni és olvasni, mert szavai útmutatásul szolgálnak a hívőknek, Isteni Vezetéssel látva el az éppen a hit útjára lépőket, de az Allah fényéhez közeli testvéreinket is. A Korán út. Út Isten felé. Minden muszlim tisztában van vele, hogy mit jelent számára a Kegyes Korán sorainak értelmezése. Sajnos kevesen rendelkezünk akkora arab nyelvi tudással, hogy eredetiben olvashassuk és megérthessük szavait. Ezért aztán elengedhetetlen számunkra a magyar nyelvű értelmezésfordítás. Értelmezésfordításnak nevezem a Korán szavainak lefordítását, mivel a magyar fordítás csupán értelmét próbálhatja visszaadni, mert retorikájában, irodalmi szépségében lehetetlen vállalkozás lenne az eredeti Korán más nyelvre való fordítása.
Sokan, sok helyen elmarasztalták már az eddig könyvesboltokban kapható egyetlen teljes Korán értelmezésfordítást. Ezt a munkát Simon Róbert tette le a magyar emberek asztalára. Mivel Simon Róbert nem muszlim, és sok mindenben inkább az orientalista magyarázatokat kereste, mint Isten hívását, ezért e fordítás sok vallási hibát tartalmazott. Mégis, elmondhatjuk, hogy összességében – ha hibákkal is – de hozzáférhetővé tette a magyar ember számára a Korán szavait. Simon Róbert fordítása négy kiadást élt meg a Helikon kiadónál. 1987, 1994, 1997, és legutoljára 2001-ben került kiadásra. Azóta már mind a könyvesbolti mind pedig az antikváriumi forgalomban hiánycikk lett. A kiadó több kiadást egyenlőre nem tervez a könyvből – mondván, hogy a befektetett összeg lassan térült meg. Elmondhatjuk, hogy ma, Magyarországon nem lehet magyar nyelvű, teljes Korán értelmezésfordítást kapni.
A magyar közösségekben elérhető Mihálffy Balázs fordítás - ami szintúgy egy teljes Korán fordítás volt – szintén elfogyott már. (Interneten a http://mek.oszk.hu/06500/06534/ címen lehet letölteni)
Korán egyes részei (lásd az oldalunkon is fellelhető, kiadott Korán értelmezésfordítások) le lettek fordítva már, viszont a teljes Korán fordítása még mindig várat magára.
A Hanif alapítvány mostanában kezdte elölről a fordítást, ők még nagyon az elején tartanak a munkálatoknak. A Dar Asszalam mecset évek óta fordíttat – de sajnos igazi előrelépés nem történt náluk ez ügyben. A közösségek berkein belül több nyers Korán részfordítás van, igazából egyik sem olyan állapotban, ami kiadható lenne.
Úgy gondoljuk elérkezett az idő, amikor ténylegesen össze kéne fognia a közösségeknek és nem egymásra mutogatni, vagy éppen önálló, másokat kizáró egyéni fordításokat, részfordításokat készíteni. Itt az ideje, hogy azok az emberek, akiknek Isten azért adott tehetséget az evilágon, hogy azt Érte kamatoztathassák, végre összefogjanak, és egy igazán Istennek tetsző munkába – a Kegyes Korán értelmezésfordításának létrehozásába fektessék. Itt az ideje, hogy azokat az embereket, akiknek megadatott, hogy eredetiben értsék és át tudják adni a Korán értelmét másoknak is, segítsünk munkájukban, hogy az minél sikeresebb lehessen insa Allah. Véleményünk szerint a már elkészült munkákat nem szabadna elvetni, hanem a hozzá értő testvéreinknek javítani, egységesíteni kéne. Már a Korán egy negyede vallásilag lektorált kiadásra került. Nyílván ezek sincsenek hiba nélkül, és ezekben is lehetségesek a módosítások, javítások. Viszont ha már ennyivel beljebb van magyar közösségünk, nem kéne ezeket a kész munkákat elvetni, és elölről kezdeni. Valamint nem hisszük, hogy az jár nagyobb hatékonysággal – mind mennyiségileg, mind pedig minőségileg – ha minden közösség maga dolgozik, maga készíti a fordításait, és maga adja ki.
El kéne gondolkoznunk azon, hogy vajon MIÉRT nincs magyar Korán fordítás. Vajon hogy lehet, hogy egy több ezer főt számláló vallási közösség nem tud a szent Könyvéből adni azoknak, akik ennek a megismerését keresik? Talán Allah arra akar minket ráébreszteni, hogy ideje lenne összefogni. Egyesíteni tehetségünket, akármelyik közösségből jön is az az ember, aki segíthet minket hite, munkája, tehetsége által. A támogatóknak pedig - akiknek Allah megadta azt a vagyoni lehetőséget, hogy támogathassanak egy ilyen nemes munkát – nem szabadna nézni, hogy melyik közösség tagjai szerepelnek a Korán értelmezésfordítás munkálataiban. Egy dolgot kellene csak és kizárólag szem előtt tartanunk. Hogy minél jobb, Allahnak minél inkább tetszőbb munkát adjunk ki a kezeink közül, ami helyesen és igazan tölti be a közvetítő szerepét az arab szavú Kegyes Korán, és a magyar olvasó között. Nagyon nagy szükség lenne erre. Fogjunk tehát össze, és keressük az együttműködési lehetőségeket!
Allah segítsen minket, hogy a Koránnak, Isten szavának értelmezésfordítása segédkezzen közösségeink egymásra találásában. Amín!
Elérhető Korán fordítás az interneten a www.egyistenhit.com, a Magyar Iszlám Közösség honlapján, http://mek.oszk.hu/06500/06534/ a http://quran.tar.hu/ valamint vallásilag lektoráltan az iszlam.com oldalán olvasható.
iszlam.com
Az iszlám szent könyve a Korán. Hitünk szerint Allah szava, amely világos arab nyelven nyilatkoztatott ki Mohammed prófétának (béke legyen Vele). Az iszlám hit alapvető hittételeit, Allah parancsait, életünkre vonatkozó útmutatásokat, példázatokat, intéseket tartalmaz, mely nélkül muszlim hívő nem létezhet. A Korán a mindenkori etalon, amihez folyamatosan vissza és vissza kell térni, olvasni és olvasni, mert szavai útmutatásul szolgálnak a hívőknek, Isteni Vezetéssel látva el az éppen a hit útjára lépőket, de az Allah fényéhez közeli testvéreinket is. A Korán út. Út Isten felé. Minden muszlim tisztában van vele, hogy mit jelent számára a Kegyes Korán sorainak értelmezése. Sajnos kevesen rendelkezünk akkora arab nyelvi tudással, hogy eredetiben olvashassuk és megérthessük szavait. Ezért aztán elengedhetetlen számunkra a magyar nyelvű értelmezésfordítás. Értelmezésfordításnak nevezem a Korán szavainak lefordítását, mivel a magyar fordítás csupán értelmét próbálhatja visszaadni, mert retorikájában, irodalmi szépségében lehetetlen vállalkozás lenne az eredeti Korán más nyelvre való fordítása.
Sokan, sok helyen elmarasztalták már az eddig könyvesboltokban kapható egyetlen teljes Korán értelmezésfordítást. Ezt a munkát Simon Róbert tette le a magyar emberek asztalára. Mivel Simon Róbert nem muszlim, és sok mindenben inkább az orientalista magyarázatokat kereste, mint Isten hívását, ezért e fordítás sok vallási hibát tartalmazott. Mégis, elmondhatjuk, hogy összességében – ha hibákkal is – de hozzáférhetővé tette a magyar ember számára a Korán szavait. Simon Róbert fordítása négy kiadást élt meg a Helikon kiadónál. 1987, 1994, 1997, és legutoljára 2001-ben került kiadásra. Azóta már mind a könyvesbolti mind pedig az antikváriumi forgalomban hiánycikk lett. A kiadó több kiadást egyenlőre nem tervez a könyvből – mondván, hogy a befektetett összeg lassan térült meg. Elmondhatjuk, hogy ma, Magyarországon nem lehet magyar nyelvű, teljes Korán értelmezésfordítást kapni.
A magyar közösségekben elérhető Mihálffy Balázs fordítás - ami szintúgy egy teljes Korán fordítás volt – szintén elfogyott már. (Interneten a http://mek.oszk.hu/06500/06534/ címen lehet letölteni)
Korán egyes részei (lásd az oldalunkon is fellelhető, kiadott Korán értelmezésfordítások) le lettek fordítva már, viszont a teljes Korán fordítása még mindig várat magára.
A Hanif alapítvány mostanában kezdte elölről a fordítást, ők még nagyon az elején tartanak a munkálatoknak. A Dar Asszalam mecset évek óta fordíttat – de sajnos igazi előrelépés nem történt náluk ez ügyben. A közösségek berkein belül több nyers Korán részfordítás van, igazából egyik sem olyan állapotban, ami kiadható lenne.
Úgy gondoljuk elérkezett az idő, amikor ténylegesen össze kéne fognia a közösségeknek és nem egymásra mutogatni, vagy éppen önálló, másokat kizáró egyéni fordításokat, részfordításokat készíteni. Itt az ideje, hogy azok az emberek, akiknek Isten azért adott tehetséget az evilágon, hogy azt Érte kamatoztathassák, végre összefogjanak, és egy igazán Istennek tetsző munkába – a Kegyes Korán értelmezésfordításának létrehozásába fektessék. Itt az ideje, hogy azokat az embereket, akiknek megadatott, hogy eredetiben értsék és át tudják adni a Korán értelmét másoknak is, segítsünk munkájukban, hogy az minél sikeresebb lehessen insa Allah. Véleményünk szerint a már elkészült munkákat nem szabadna elvetni, hanem a hozzá értő testvéreinknek javítani, egységesíteni kéne. Már a Korán egy negyede vallásilag lektorált kiadásra került. Nyílván ezek sincsenek hiba nélkül, és ezekben is lehetségesek a módosítások, javítások. Viszont ha már ennyivel beljebb van magyar közösségünk, nem kéne ezeket a kész munkákat elvetni, és elölről kezdeni. Valamint nem hisszük, hogy az jár nagyobb hatékonysággal – mind mennyiségileg, mind pedig minőségileg – ha minden közösség maga dolgozik, maga készíti a fordításait, és maga adja ki.
El kéne gondolkoznunk azon, hogy vajon MIÉRT nincs magyar Korán fordítás. Vajon hogy lehet, hogy egy több ezer főt számláló vallási közösség nem tud a szent Könyvéből adni azoknak, akik ennek a megismerését keresik? Talán Allah arra akar minket ráébreszteni, hogy ideje lenne összefogni. Egyesíteni tehetségünket, akármelyik közösségből jön is az az ember, aki segíthet minket hite, munkája, tehetsége által. A támogatóknak pedig - akiknek Allah megadta azt a vagyoni lehetőséget, hogy támogathassanak egy ilyen nemes munkát – nem szabadna nézni, hogy melyik közösség tagjai szerepelnek a Korán értelmezésfordítás munkálataiban. Egy dolgot kellene csak és kizárólag szem előtt tartanunk. Hogy minél jobb, Allahnak minél inkább tetszőbb munkát adjunk ki a kezeink közül, ami helyesen és igazan tölti be a közvetítő szerepét az arab szavú Kegyes Korán, és a magyar olvasó között. Nagyon nagy szükség lenne erre. Fogjunk tehát össze, és keressük az együttműködési lehetőségeket!
Allah segítsen minket, hogy a Koránnak, Isten szavának értelmezésfordítása segédkezzen közösségeink egymásra találásában. Amín!
Elérhető Korán fordítás az interneten a www.egyistenhit.com, a Magyar Iszlám Közösség honlapján, http://mek.oszk.hu/06500/06534/ a http://quran.tar.hu/ valamint vallásilag lektoráltan az iszlam.com oldalán olvasható.
2010. június 15., kedd
Tőkés László az Európai Parlament új alelnöke
Tőkés László az Európai Parlament új alelnöke
Az Európai Parlament mai strasbourgi plenáris ülése alelnökévé választotta Tőkés László erdélyi magyar képviselőt.
gondola.hu
2010. június 15.
Az Európai Parlament egyik alelnöki posztja Schmitt Pálnak a magyar Országgyűlés elnökévé történő választása révén üresedett meg. A Fidesz európai parlamenti képviselőcsoportja Tőkés László erdélyi EP-képviselőt javasolta a tisztség betöltésére. Tőkés László jelölését, a román néppárti delegáció támogatásával, az Európai Parlament néppárti frakciója közfelkiáltással támogatta múlt heti ülésén.
Tőkés László a keresztény Európa és a közép-európai rendszerváltás elő jelképe. Tőkés László személyében megtestesíti mindazokat az értékeket, amelyeken a keresztény gyökerű, civilizációs vívmányaira büszke, polgárainak szabadságjogait védelmező Európa nyugszik. Életpályája során a szabadságjogok érvényesítésének következetes és rendíthetetlen képviselőjeként elévülhetetlen érdemeket szerzett a román kommunista diktatúra megdöntésében, egy szabad Románia és Európa felépítésében.
Tőkés László európai parlamenti alelnökké választása egy újabb állomás a határon átnyúló nemzetegyesítés folyamatában, a határok nélküli Európa létrejöttében, a kárpát-medencei magyarság érdekeinek közös uniós képviseletének megteremtésében. Tőkés László alelnökké választásával ugyanakkor nemcsak a kárpát-medencei magyarság nyerte el az Unió egyik legmagasabb tisztségét, hanem Erdély és Románia is. Tőkés László ebből a speciális szerepéből adódóan még fontosabb összekötő kapocs lesz a magyar és román nemzet között, személyében megtestesítve és EP-alelnöki pozíciójával elősegítve a két nép közötti szoros, baráti együttműködést.
Románia európai uniós csatlakozását követően Tőkés László 2007-ben lett az Európai Parlament független képviselője. 2009-ben ő vezette az Európai Néppárti Képviselőcsoport tagpártjának, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek (RMDSZ) a listáját. Tőkés László számos magas rangú kitüntetés díjazottja: a közelmúltban kapta meg a Románia Csillaga Lovagi fokozatot és az Európai Parlament néppárti képviselőcsoportjának Robert Schuman Érmét. További érdemei a teljesség igénye nélkül: Truman-Reagan Szabadságérem (USA); Roosevelt-díj és a Geuzenpenning-díj (Hollandia); Pro Fide-díj (Finnország); a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Nagykeresztje, a Leopold Kunscha -díj (Ausztria).
Az Európai Parlament mai strasbourgi plenáris ülése alelnökévé választotta Tőkés László erdélyi magyar képviselőt.
gondola.hu
2010. június 15.
Foto: adevarul.ro
Az Európai Parlament egyik alelnöki posztja Schmitt Pálnak a magyar Országgyűlés elnökévé történő választása révén üresedett meg. A Fidesz európai parlamenti képviselőcsoportja Tőkés László erdélyi EP-képviselőt javasolta a tisztség betöltésére. Tőkés László jelölését, a román néppárti delegáció támogatásával, az Európai Parlament néppárti frakciója közfelkiáltással támogatta múlt heti ülésén.
Tőkés László a keresztény Európa és a közép-európai rendszerváltás elő jelképe. Tőkés László személyében megtestesíti mindazokat az értékeket, amelyeken a keresztény gyökerű, civilizációs vívmányaira büszke, polgárainak szabadságjogait védelmező Európa nyugszik. Életpályája során a szabadságjogok érvényesítésének következetes és rendíthetetlen képviselőjeként elévülhetetlen érdemeket szerzett a román kommunista diktatúra megdöntésében, egy szabad Románia és Európa felépítésében.
Tőkés László európai parlamenti alelnökké választása egy újabb állomás a határon átnyúló nemzetegyesítés folyamatában, a határok nélküli Európa létrejöttében, a kárpát-medencei magyarság érdekeinek közös uniós képviseletének megteremtésében. Tőkés László alelnökké választásával ugyanakkor nemcsak a kárpát-medencei magyarság nyerte el az Unió egyik legmagasabb tisztségét, hanem Erdély és Románia is. Tőkés László ebből a speciális szerepéből adódóan még fontosabb összekötő kapocs lesz a magyar és román nemzet között, személyében megtestesítve és EP-alelnöki pozíciójával elősegítve a két nép közötti szoros, baráti együttműködést.
Románia európai uniós csatlakozását követően Tőkés László 2007-ben lett az Európai Parlament független képviselője. 2009-ben ő vezette az Európai Néppárti Képviselőcsoport tagpártjának, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek (RMDSZ) a listáját. Tőkés László számos magas rangú kitüntetés díjazottja: a közelmúltban kapta meg a Románia Csillaga Lovagi fokozatot és az Európai Parlament néppárti képviselőcsoportjának Robert Schuman Érmét. További érdemei a teljesség igénye nélkül: Truman-Reagan Szabadságérem (USA); Roosevelt-díj és a Geuzenpenning-díj (Hollandia); Pro Fide-díj (Finnország); a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Nagykeresztje, a Leopold Kunscha -díj (Ausztria).
- Fostul episcop de Piatra Craiului a fost ales vicepreședinte al Parlamentului European (Adevarul)
- Laszlo Tokes, ales vicepreşedinte al PE, procedura de vot a avut însă probleme numărul de voturi exprimate a fost mai mare decât al europarlamentarilor din sală (Gandul)
Isten és a politika - a rabbi szerint
Isten és a politika
Népszabadság
Dr. Köves Slomó - Bodnár Krausz Dániel
2010. június 15.
Bizonyos körökben szinte magától értetődő axióma, hogy az egyházaknak nincs helyük a politikában. Nem helyes, ha egyházi személyek politikai jellegű nyilatkozatokat tesznek. De miért is lenne ez olyan magától értetődő?
A „politika” kifejezés a polisz szóból ered, és elsődleges jelentése a közösség ügyeinek intézése, megvitatása és jobbra fordítása. Ez szükségszerűen magában hordozza, hogy a szereplők értékrendjük és világnézetük szerint kívánják a társadalmi viszonyokat jobbá tenni.
Ha pedig ez így van, akkor teljes abszurditás egyházaktól vagy vallási tanítóktól, vezetőktől elvárni, hogy a hitük által alapozott konzisztens világnézetüknek ne adjanak hangot. Az egyházak nem függetleníthetik magukat értékrendjüktől és világnézetüktől. Ha ezt tennék, az tevékenységük teljes hitelvesztését jelentené. Csak a hitet és a vallást „idejét múlt evolúciós állapotnak” tekintő ember gondolhatja úgy, hogy a vallás értékeinek nincsen helye a politikában, a közbeszédben, és a vallás csupán „magánügy”. Ha a világot egy adott értékrend szerint látjuk helyesnek, akkor magától értetődik, hogy a társadalmat is ezen értékek szerint kívánjuk befolyásolni, és ezt a világnézeti elkötelezettséget kívánjuk vitáinkban érvényesíteni. Az ilyen diszkurzív tevékenységet pedig Arisztotelész óta politikának nevezzük.
Amikor Bogdan Filov bolgár miniszterelnök „bajkeverőnek” nevezte az ortodox egyház szófiai vezetőjét, annak a zsidóüldözéssel szembeni konzekvens fellépése miatt, Sztefán metropolita a gonosz Ácháb király szavaira emlékeztette őt, aki „Izrael megrontójának” nevezte Illés prófétát (1 Ki rályok 18:17.). A Biblia könyveit végigkísérve láthatjuk, hogy az ókori Izrael vallási vezetői, prófétái egyáltalán nem tartották távol magukat a politikai és hatalmi kérdésektől, hanem függetlenségüket megtartva, példa nélküli bátorsággal kritizálták és regulázták a korrupt és erkölcstelen hatalmat. Szinte az egész Tánách (Ószövetség) ilyen történetekkel van teli.
A hatalomtól független egyháznak éppen az a szerepe, hogy (az egyház tagjainak pártállására vonatkozó szuverenitását tiszteletben tartva, értékeket és nem pártpolitikai érdekeket közvetítve) a hatalom által korrumpált és az értékektől gyakran igencsak eltávolodott kormányzatot és az általa befolyásolt politikai közösséget világnézeti tanításával az általa helyesnek vélt irányba terelje. Ehhez azonban feltétlenül szükséges, hogy még véletlenül se merüljön fel annak a gyanúja, hogy nem az isteni erkölcs regulázza a politikát, hanem a politika használja önös céljaira Isten egyházát.
Európa egész történelmét beszövő problémahalmazzal van dolgunk. A kétezer éven át intézményesült, a középkori hatalmi struktúrákat alapvetően befolyásoló és a vallási közösségből hatalmi tényezővé fejlődött egyház(ak) nemcsak részt vett(ek) a politikában, hanem szinte egyedüli meghatározó letéteményese(i) volt(ak) annak. Így nem csoda, ha a mai napig egészen más interpretációja van az egyház politikai szerepvállalásának Európában, mint például az ilyen előzményektől mentes Egyesült Államokban.
Az Egyesült Államok kialakulásának, alkotmányának és a Függetlenségi Nyilatkozat létrejöttének a körülményei egyediek a világtörténelemben. Olyan tabula rasa, történelmen kívüli állapot volt az, amely nem hasonlítható semmihez. John Locke által befolyásolva az amerikai gondolkodásmód a pozitív természeti állapotra épül, melyben Isten mindenki abszolút ura, de a vallás személyes kérdés marad, és így az állam által nem befolyásolható, attól a lehető legerősebben elválasztandó terület. A nyugati világban mégis itt találjuk a legtöbb, magát vallásosnak tartó embert.
Az európai nemzetállamok egymástól eltérő módon és különböző mértékben próbálkoztak az egyház és az állam különválasztásával, illetve a korábban nem kanonizált egyházaknak az egyházi struktúrába való beillesztésével. Így az egyház még megtartott vagy már megszerzett jogosítványainak, pozícióinak védelme közben gyakran jutott olyan helyzetbe, hogy rövid távú intézményes érdekei ellentétbe kerültek értékeivel és tanításaival.
A huszadik század talán legtragikusabb példája erre több keresztény egyház és a náci Németország sokat vitatott viszonya. A szociáldarwinizmus, a fajelmélet, az emberirtási ambíciók szöges ellentétei a keresztény tanításnak, a keresztény egyházak általában mégsem mutattak kellően határozott ellenállást a náci népirtással szemben. A vatikáni politikát védelmező történészek szerint a Szentszék azért nem lépett fel eléggé határozottan, mert attól tartott, hogy a náci rendszer elleni nyílt egyházi támadásnak súlyos következményei lehettek volna a megszállt Európa katolikusaira és katolikus intézményeire nézve.
Nekünk zsidóknak is megvan a felelősségünk. A magyar zsidóság története sem mentes végzetes kimenetelű politikai taktikázásoktól. Ilyennek tekinthetjük a magyarországi zsidó egyházak magatartását a két világháború között. Sok történész szerint nem léptek fel kellő bátorsággal és határozottsággal a zsidótörvényekkel (különösen a numerus claususszal) szemben. Sőt a külföldi zsidó szervezetek tiltakozó akcióit is visszautasítással kezelték a még élhetőnek vélt kompromisszumok taktikáját követve, a pár évtizeddel korábban kivívott polgári és egyházi jogok és javak elvesztésétől félve: „Nehogy a nemzet ellenségeiként tűnjünk fel, akik a nemzet érdekei fölé helyezik a sajátjaikat”.
„Önpusztító” taktika jellemezte a kommunista rezsim négy évtizedének zsidó egyházi politikáját is, mely „az antiszemitizmussal szembeni védelem ígéretének” fejében teret engedett olyan politikai elvárásoknak, amelyek folklorizmusra és kiüresített formális szertartásokra szűkítették a zsidóság önkifejezésének lehetőségeit. A rezsim pedig az antiszemitizmus látszólagos felszámolása után a zsidóellenes indulatokat a kor retorikájában tökéletesen legitimált anticionizmusba és Izraelellenességbe csatornázta.
A rendszerváltás óta eltelt húsz évben tanúi lehettünk egy hasonlóan elhibázott stratégiának. Ennek keretében intézményes érdekből – vagy egyszerűen a koncepció hiánya miatt – asszisztált a zsidóság képviseletét a rendszerváltás után is monopolizálni kívánó szervezet Magyarország általánosan antiszemita színekben való feltüntetéséhez (lásd pl.: Mazsihisz: a zsidók maradjanak otthon március 15-én, MTI, 2007. március 8.), ugyanakkor nem lépett fel reális közösségi sérelmek védelmében (lásd pl.: Megvertek egy zsidó férfit a Dohány utcában, FH, 2009. július 8.; vagy: Nagydíjas történelmi atlasz holokauszt és a cigányság nélkül, Népszabadság, 2009. augusztus 24.). Említhetném a Molnár Oszkár ügyében tapasztalt apátiát is.
Vallási vezető csakis akkor tehet hitelesen politikai jellegű kijelentéseket, ha azokkal a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli, és nem merül fel az egyház intézményeinek érdekében történő taktikázás gyanúja. Máskülönben áldozatai leszünk a hatalom taktikájának, és saját értékeinkkel ellentétesen, sokszor politikai provokációkat segítve hangosítunk fel nem létező problémákat vagy hallgatunk el létező veszélyeket. Ám, ha vallási értékeink közvetítéséről, közösségünk közvetlen védelméről van szó, akkor fel kell emelnünk a hangunkat. Hiszen a hallgatásunk is üzenet.
A szabadság magasztos eszméje nem Isten tanítása ellen való gazság, az egyház tanításaival nem a politikai szabadságjogok állnak szemben, hanem a politikai érdekeket kiszolgáló egyházi szervilizmus. A szabad, vallásos ember nem lehet szolgalelkű. Ez Ábrahám, Izsák, Jákob, József és Mózes alapvető tanításaival ellentétes (lásd az egyiptomi kivonulás történetét).
Talmudi bölcseink a következőképp tanították (Atyák 2:16.): „A munkát nem neked kell bevégezned, de nem vonhatod ki magadat alóla.”
Dr. Köves Slomó az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija
Bodnár Krausz Dániel filozófus, az EMIH vezetőségi tagja
Népszabadság
Dr. Köves Slomó - Bodnár Krausz Dániel
2010. június 15.
Bizonyos körökben szinte magától értetődő axióma, hogy az egyházaknak nincs helyük a politikában. Nem helyes, ha egyházi személyek politikai jellegű nyilatkozatokat tesznek. De miért is lenne ez olyan magától értetődő?
A „politika” kifejezés a polisz szóból ered, és elsődleges jelentése a közösség ügyeinek intézése, megvitatása és jobbra fordítása. Ez szükségszerűen magában hordozza, hogy a szereplők értékrendjük és világnézetük szerint kívánják a társadalmi viszonyokat jobbá tenni.
Ha pedig ez így van, akkor teljes abszurditás egyházaktól vagy vallási tanítóktól, vezetőktől elvárni, hogy a hitük által alapozott konzisztens világnézetüknek ne adjanak hangot. Az egyházak nem függetleníthetik magukat értékrendjüktől és világnézetüktől. Ha ezt tennék, az tevékenységük teljes hitelvesztését jelentené. Csak a hitet és a vallást „idejét múlt evolúciós állapotnak” tekintő ember gondolhatja úgy, hogy a vallás értékeinek nincsen helye a politikában, a közbeszédben, és a vallás csupán „magánügy”. Ha a világot egy adott értékrend szerint látjuk helyesnek, akkor magától értetődik, hogy a társadalmat is ezen értékek szerint kívánjuk befolyásolni, és ezt a világnézeti elkötelezettséget kívánjuk vitáinkban érvényesíteni. Az ilyen diszkurzív tevékenységet pedig Arisztotelész óta politikának nevezzük.
Amikor Bogdan Filov bolgár miniszterelnök „bajkeverőnek” nevezte az ortodox egyház szófiai vezetőjét, annak a zsidóüldözéssel szembeni konzekvens fellépése miatt, Sztefán metropolita a gonosz Ácháb király szavaira emlékeztette őt, aki „Izrael megrontójának” nevezte Illés prófétát (1 Ki rályok 18:17.). A Biblia könyveit végigkísérve láthatjuk, hogy az ókori Izrael vallási vezetői, prófétái egyáltalán nem tartották távol magukat a politikai és hatalmi kérdésektől, hanem függetlenségüket megtartva, példa nélküli bátorsággal kritizálták és regulázták a korrupt és erkölcstelen hatalmat. Szinte az egész Tánách (Ószövetség) ilyen történetekkel van teli.
A hatalomtól független egyháznak éppen az a szerepe, hogy (az egyház tagjainak pártállására vonatkozó szuverenitását tiszteletben tartva, értékeket és nem pártpolitikai érdekeket közvetítve) a hatalom által korrumpált és az értékektől gyakran igencsak eltávolodott kormányzatot és az általa befolyásolt politikai közösséget világnézeti tanításával az általa helyesnek vélt irányba terelje. Ehhez azonban feltétlenül szükséges, hogy még véletlenül se merüljön fel annak a gyanúja, hogy nem az isteni erkölcs regulázza a politikát, hanem a politika használja önös céljaira Isten egyházát.
Európa egész történelmét beszövő problémahalmazzal van dolgunk. A kétezer éven át intézményesült, a középkori hatalmi struktúrákat alapvetően befolyásoló és a vallási közösségből hatalmi tényezővé fejlődött egyház(ak) nemcsak részt vett(ek) a politikában, hanem szinte egyedüli meghatározó letéteményese(i) volt(ak) annak. Így nem csoda, ha a mai napig egészen más interpretációja van az egyház politikai szerepvállalásának Európában, mint például az ilyen előzményektől mentes Egyesült Államokban.
Az Egyesült Államok kialakulásának, alkotmányának és a Függetlenségi Nyilatkozat létrejöttének a körülményei egyediek a világtörténelemben. Olyan tabula rasa, történelmen kívüli állapot volt az, amely nem hasonlítható semmihez. John Locke által befolyásolva az amerikai gondolkodásmód a pozitív természeti állapotra épül, melyben Isten mindenki abszolút ura, de a vallás személyes kérdés marad, és így az állam által nem befolyásolható, attól a lehető legerősebben elválasztandó terület. A nyugati világban mégis itt találjuk a legtöbb, magát vallásosnak tartó embert.
Az európai nemzetállamok egymástól eltérő módon és különböző mértékben próbálkoztak az egyház és az állam különválasztásával, illetve a korábban nem kanonizált egyházaknak az egyházi struktúrába való beillesztésével. Így az egyház még megtartott vagy már megszerzett jogosítványainak, pozícióinak védelme közben gyakran jutott olyan helyzetbe, hogy rövid távú intézményes érdekei ellentétbe kerültek értékeivel és tanításaival.
A huszadik század talán legtragikusabb példája erre több keresztény egyház és a náci Németország sokat vitatott viszonya. A szociáldarwinizmus, a fajelmélet, az emberirtási ambíciók szöges ellentétei a keresztény tanításnak, a keresztény egyházak általában mégsem mutattak kellően határozott ellenállást a náci népirtással szemben. A vatikáni politikát védelmező történészek szerint a Szentszék azért nem lépett fel eléggé határozottan, mert attól tartott, hogy a náci rendszer elleni nyílt egyházi támadásnak súlyos következményei lehettek volna a megszállt Európa katolikusaira és katolikus intézményeire nézve.
Nekünk zsidóknak is megvan a felelősségünk. A magyar zsidóság története sem mentes végzetes kimenetelű politikai taktikázásoktól. Ilyennek tekinthetjük a magyarországi zsidó egyházak magatartását a két világháború között. Sok történész szerint nem léptek fel kellő bátorsággal és határozottsággal a zsidótörvényekkel (különösen a numerus claususszal) szemben. Sőt a külföldi zsidó szervezetek tiltakozó akcióit is visszautasítással kezelték a még élhetőnek vélt kompromisszumok taktikáját követve, a pár évtizeddel korábban kivívott polgári és egyházi jogok és javak elvesztésétől félve: „Nehogy a nemzet ellenségeiként tűnjünk fel, akik a nemzet érdekei fölé helyezik a sajátjaikat”.
„Önpusztító” taktika jellemezte a kommunista rezsim négy évtizedének zsidó egyházi politikáját is, mely „az antiszemitizmussal szembeni védelem ígéretének” fejében teret engedett olyan politikai elvárásoknak, amelyek folklorizmusra és kiüresített formális szertartásokra szűkítették a zsidóság önkifejezésének lehetőségeit. A rezsim pedig az antiszemitizmus látszólagos felszámolása után a zsidóellenes indulatokat a kor retorikájában tökéletesen legitimált anticionizmusba és Izraelellenességbe csatornázta.
A rendszerváltás óta eltelt húsz évben tanúi lehettünk egy hasonlóan elhibázott stratégiának. Ennek keretében intézményes érdekből – vagy egyszerűen a koncepció hiánya miatt – asszisztált a zsidóság képviseletét a rendszerváltás után is monopolizálni kívánó szervezet Magyarország általánosan antiszemita színekben való feltüntetéséhez (lásd pl.: Mazsihisz: a zsidók maradjanak otthon március 15-én, MTI, 2007. március 8.), ugyanakkor nem lépett fel reális közösségi sérelmek védelmében (lásd pl.: Megvertek egy zsidó férfit a Dohány utcában, FH, 2009. július 8.; vagy: Nagydíjas történelmi atlasz holokauszt és a cigányság nélkül, Népszabadság, 2009. augusztus 24.). Említhetném a Molnár Oszkár ügyében tapasztalt apátiát is.
Vallási vezető csakis akkor tehet hitelesen politikai jellegű kijelentéseket, ha azokkal a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli, és nem merül fel az egyház intézményeinek érdekében történő taktikázás gyanúja. Máskülönben áldozatai leszünk a hatalom taktikájának, és saját értékeinkkel ellentétesen, sokszor politikai provokációkat segítve hangosítunk fel nem létező problémákat vagy hallgatunk el létező veszélyeket. Ám, ha vallási értékeink közvetítéséről, közösségünk közvetlen védelméről van szó, akkor fel kell emelnünk a hangunkat. Hiszen a hallgatásunk is üzenet.
A szabadság magasztos eszméje nem Isten tanítása ellen való gazság, az egyház tanításaival nem a politikai szabadságjogok állnak szemben, hanem a politikai érdekeket kiszolgáló egyházi szervilizmus. A szabad, vallásos ember nem lehet szolgalelkű. Ez Ábrahám, Izsák, Jákob, József és Mózes alapvető tanításaival ellentétes (lásd az egyiptomi kivonulás történetét).
Talmudi bölcseink a következőképp tanították (Atyák 2:16.): „A munkát nem neked kell bevégezned, de nem vonhatod ki magadat alóla.”
Dr. Köves Slomó az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija
Bodnár Krausz Dániel filozófus, az EMIH vezetőségi tagja
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)