Élet és Irodalom
2009. március 27.
Komcsi Lajcsi nem henyélt. Henyélni senki se látta, legfeljebb magyarázni erősen, de a gacsos két keze még akkor is fel-le repdesett, mint valami szövőmadár, ami művészi fészket hoz létre a levegőben. Mire egy ilyen roppant cifra láthatatlan műalkotás létrejött, Komcsi Lajcsi el is készült a mondandójával. Aki hallgatta, az általában jóval előbb elkészült a türelmével, és szépen odébb lépett, Lajcsinak nemigen akadt már hallgatósága. Testületi ember volt ő, amennyi fegyveres és fegyvertelen testületbe ő belelépett, annak se szeri, se száma. Ilyen egy stócban álltak nála az igazolványok, a párttagsági, a téeszcsé, a katonakönyv és a munkásőr-igazolvány, az önkéntestűzoltó- meg a szakszervezeti, a vöröskatona-igazolvány, a hazafias népfront vagy ki tudja, milyen nyavalya. Komcsi Lajcsi járt ám tanfolyamra, ideológiai képzésre és átképzésre, ideológiailag mondhatni kifogástalan volt, csak utóbb az ideológia maga fogyatkozott ki alóla alaposan.
Régebben használták őt a faluban afféle mondogalódó embernek, maga csak keltse a hangulatot, híresztelje, hogy jófelé kell szavazni, emberek, mert ha nem, baj lesz, a többit bízza ide, Lajcsi fiam. Eleinte adtak neki kopogtatócédulákat is, de aztán elurasodtak nagyon a pártok, mindnek derogált a szegényember. Hogyan járt utóbb a rendelőben is, a doktor úr nem érvényesítette a véradó-könyvét, azt mondta, túl sok az alkohol ebben a vérben, Lajcsi legalább huszonnégy órával előtte ne igyon máskor. Nem is iszik ő, csak a saját borából, nem szorul senki kegyére, italára. Ami az övé, az övé, ami jár, az jár.
Nem veszi észre a körötte kiritkult levegőt se tán, hisz egy dolga maradt már csak itt neki, a Kálvária. Komcsi Lajcsi valahogy nem ügyeskedett eléggé, mikor a kitelepített svábok helyén akár gangos parasztházat is elbirtokolhatott volna. Csak egy víkendtelket szerzett a faluszélen, arra is maga buherálta össze a házikót téeszből szerzett hullámpalával meg felvonulások után kimustrált rétegelt lemez transzparensekkel. Egy darabig itt-ott kilátszott az Éljen Május Elseje! meg az Azzal Is A Békét Véded!, de hát, nagy úr az eső, megsüvegelik az emberi mázolmányok. Egy nap aztán, még a régi időkben, Komcsi Lajcsi kinéz az ablakán, és hát mit tesz Isten, aki ideológiailag nem létezik... Még a száját is eltátotta, mert ilyet még nem látott! Látott pedig már, nem született ő vakon, de mégis azt hitte, kiég a szeme egyszeriben.
Hogy lehessen az, titkár elvtárs, hogy egy öntudatos dolgozó államban klerikális jelképek álljanak még mindig a murvabánya felett. És hogy egy nemlétező égi hatalmasság kőkeresztjei hirdessenek, tanácselnök elvtárs, egy ki tudja, milyen népnyúzó ideológiát. Most akkor hol élünk tulajdonképpen, kérem szépen? Hiába magyarázták neki, hogy nem úgy megy az, népi demokráciában ott a vallásszabadság, nem legyőzni akarjuk ellenfeleinket, hanem meggyőzni. A Vatikánnal ujjat húzni meg nem kommunista tett, hanem diplomáciai baklövés. A kő meg úgyis elpusztul ott a dombon magától, nem használja azt senki, nem jelent már senkinek semmit, kiürült az egész, egy írástudatlan isten kézjegye.
Nem addig van az. Lajcsi addig döngette az ideológiai kaput, hogy a titkár úr vagy a tanácselnök valami majális utáni mámoros hajnalon ráhagyta a dolgot. Hogy melyikük volt, nem tudni, egyik a másikát hibáztatja a könnyelmű ígéretért, másik az egyikét. Attól fogva Komcsi Lajcsi fejébe vette, hogy az a domb őt megilleti. A rajta lévő bozótost meg fákat feltüzeli, a murvát szétteríti az udvarán, hogy ne legyen latyakos, a kőoszlopokból disznóólat fog rakni, az lesz az ő házi oltára. Milyen disznótorosokat eszik majd, csak néz a felfeszített Jézus a mennyezetről, csorgatja a nyálát. Komcsi Lajcsi talicskával járt ki a dombhoz, hozta a murvát, amely hatalmas kupacokban borította be kopár udvarát. Látta a dombot fogyatkozni, érezte közeledni a pillanatot, mikor az oszlopoknak is nekiláthat.
Közben fordult azért egyet a világ, Komcsi Lajcsi volt az az egyetlen fix pont a nagy kavarodásban. Egyre szikárabb, inasabb lett, csupa csont és bőr, nyakán mint valami kábelek, kidagadtak az erek. Hiába derült ki a Kálváriáról, hogy a területe egyházi tulajdon, hiába ültették körbe bokrokkal az egyházközség jóemberei önkéntes munkában a dombot, hiába tették át a nagyböjti keresztúti ájtatosságot évi négyszer is a Kálváriára, Lajcsi világnézetére mindez nem bírt befolyással. Télen-nyáron micisapkában, gumicsizmásan, kék munkásruhásan hordta elfelé a dombot, és nyeste a bozótost kegyetlenül. Ami az övé, az övé, ami jár, az jár. Csak az első stációig nem volt képes sose felérni, hogy szép sorban kiássa a többivel együtt, és remek disznóólat rittyentsen belőlük. Nem mintha épp disznóra futotta volna neki, de efféle apróságon csak nem fog fennakadni.
Juszti néni számol be plébános atyának a napi rendszerességgel ismétlődő rongálásról. Atyának ugyan alig atya ez a csinos kis fiatalember, a bajusza is alig pehelyzik, ördög tudja, hol fogják, honnan szalasztják az ilyeneket. Amikor az asszonyok panaszra mentek a püspökhöz, hogy milyen sovány kisegeret küldött nekik pap helyett, az a nagy vérmes ember ordítva kergette ki őket. Örüljenek, hogy papjuk van egyáltalán, maholnap tíz falura jut majd egy, ha meg soványollják, hát hizlalják fel szépen. És akkor ne káromkodjon az ember, csapott az asztalára öklével a püspök úr.
A kis plébános pedig hallgatja-hallgatja most, hogy a Juszti néni fürdőszobaablakából pont oda látni, nem mintha annyit időzne a fürdőszobában, de kérem, van, amit nem lehet hagyni. Juszti néni pedagógus volt fénykorában, annyi rossz kölök osztályzatát összegezte életében, hogy az már sok. Épp ezért ezen a kimutatáson szépen fel is jegyezte, mennyi faanyagot és hány talicska kőzúzalékot hordott el havi lebontásban az az istentelen ember a mi Kálváriánkról. És még az öklét is rázta a szent kereszt felé, olyanokat kiabált mellé, hogy ha nem rossz irányba fúj a szél, Juszti néni alaposan megbotránkozott volna, pedig ő is hallott ám ezt-azt az életben. Szépen megköszönte a plébános úr, gondja is lesz a dologra, Juszti néni meg valahányszor megpillantja, mondjon egy fohászt annak a bűnös embernek a lelkéért. Ne felejtse, az Isten nem azért ad látnunk ilyesmit, hogy ítélkezzünk, hanem hogy közbenjárhassunk érte a fentieknél. Juszti néni nem ítélkezik, hogy ne ítéltessen, de nem tudja, hogyan értse, amit a kis plébános motyogott az orra alá: Komcsi Lajcsi sziszifuszi lélek.
Régebben használták őt a faluban afféle mondogalódó embernek, maga csak keltse a hangulatot, híresztelje, hogy jófelé kell szavazni, emberek, mert ha nem, baj lesz, a többit bízza ide, Lajcsi fiam. Eleinte adtak neki kopogtatócédulákat is, de aztán elurasodtak nagyon a pártok, mindnek derogált a szegényember. Hogyan járt utóbb a rendelőben is, a doktor úr nem érvényesítette a véradó-könyvét, azt mondta, túl sok az alkohol ebben a vérben, Lajcsi legalább huszonnégy órával előtte ne igyon máskor. Nem is iszik ő, csak a saját borából, nem szorul senki kegyére, italára. Ami az övé, az övé, ami jár, az jár.
Nem veszi észre a körötte kiritkult levegőt se tán, hisz egy dolga maradt már csak itt neki, a Kálvária. Komcsi Lajcsi valahogy nem ügyeskedett eléggé, mikor a kitelepített svábok helyén akár gangos parasztházat is elbirtokolhatott volna. Csak egy víkendtelket szerzett a faluszélen, arra is maga buherálta össze a házikót téeszből szerzett hullámpalával meg felvonulások után kimustrált rétegelt lemez transzparensekkel. Egy darabig itt-ott kilátszott az Éljen Május Elseje! meg az Azzal Is A Békét Véded!, de hát, nagy úr az eső, megsüvegelik az emberi mázolmányok. Egy nap aztán, még a régi időkben, Komcsi Lajcsi kinéz az ablakán, és hát mit tesz Isten, aki ideológiailag nem létezik... Még a száját is eltátotta, mert ilyet még nem látott! Látott pedig már, nem született ő vakon, de mégis azt hitte, kiég a szeme egyszeriben.
Hogy lehessen az, titkár elvtárs, hogy egy öntudatos dolgozó államban klerikális jelképek álljanak még mindig a murvabánya felett. És hogy egy nemlétező égi hatalmasság kőkeresztjei hirdessenek, tanácselnök elvtárs, egy ki tudja, milyen népnyúzó ideológiát. Most akkor hol élünk tulajdonképpen, kérem szépen? Hiába magyarázták neki, hogy nem úgy megy az, népi demokráciában ott a vallásszabadság, nem legyőzni akarjuk ellenfeleinket, hanem meggyőzni. A Vatikánnal ujjat húzni meg nem kommunista tett, hanem diplomáciai baklövés. A kő meg úgyis elpusztul ott a dombon magától, nem használja azt senki, nem jelent már senkinek semmit, kiürült az egész, egy írástudatlan isten kézjegye.
Nem addig van az. Lajcsi addig döngette az ideológiai kaput, hogy a titkár úr vagy a tanácselnök valami majális utáni mámoros hajnalon ráhagyta a dolgot. Hogy melyikük volt, nem tudni, egyik a másikát hibáztatja a könnyelmű ígéretért, másik az egyikét. Attól fogva Komcsi Lajcsi fejébe vette, hogy az a domb őt megilleti. A rajta lévő bozótost meg fákat feltüzeli, a murvát szétteríti az udvarán, hogy ne legyen latyakos, a kőoszlopokból disznóólat fog rakni, az lesz az ő házi oltára. Milyen disznótorosokat eszik majd, csak néz a felfeszített Jézus a mennyezetről, csorgatja a nyálát. Komcsi Lajcsi talicskával járt ki a dombhoz, hozta a murvát, amely hatalmas kupacokban borította be kopár udvarát. Látta a dombot fogyatkozni, érezte közeledni a pillanatot, mikor az oszlopoknak is nekiláthat.
Közben fordult azért egyet a világ, Komcsi Lajcsi volt az az egyetlen fix pont a nagy kavarodásban. Egyre szikárabb, inasabb lett, csupa csont és bőr, nyakán mint valami kábelek, kidagadtak az erek. Hiába derült ki a Kálváriáról, hogy a területe egyházi tulajdon, hiába ültették körbe bokrokkal az egyházközség jóemberei önkéntes munkában a dombot, hiába tették át a nagyböjti keresztúti ájtatosságot évi négyszer is a Kálváriára, Lajcsi világnézetére mindez nem bírt befolyással. Télen-nyáron micisapkában, gumicsizmásan, kék munkásruhásan hordta elfelé a dombot, és nyeste a bozótost kegyetlenül. Ami az övé, az övé, ami jár, az jár. Csak az első stációig nem volt képes sose felérni, hogy szép sorban kiássa a többivel együtt, és remek disznóólat rittyentsen belőlük. Nem mintha épp disznóra futotta volna neki, de efféle apróságon csak nem fog fennakadni.
Juszti néni számol be plébános atyának a napi rendszerességgel ismétlődő rongálásról. Atyának ugyan alig atya ez a csinos kis fiatalember, a bajusza is alig pehelyzik, ördög tudja, hol fogják, honnan szalasztják az ilyeneket. Amikor az asszonyok panaszra mentek a püspökhöz, hogy milyen sovány kisegeret küldött nekik pap helyett, az a nagy vérmes ember ordítva kergette ki őket. Örüljenek, hogy papjuk van egyáltalán, maholnap tíz falura jut majd egy, ha meg soványollják, hát hizlalják fel szépen. És akkor ne káromkodjon az ember, csapott az asztalára öklével a püspök úr.
A kis plébános pedig hallgatja-hallgatja most, hogy a Juszti néni fürdőszobaablakából pont oda látni, nem mintha annyit időzne a fürdőszobában, de kérem, van, amit nem lehet hagyni. Juszti néni pedagógus volt fénykorában, annyi rossz kölök osztályzatát összegezte életében, hogy az már sok. Épp ezért ezen a kimutatáson szépen fel is jegyezte, mennyi faanyagot és hány talicska kőzúzalékot hordott el havi lebontásban az az istentelen ember a mi Kálváriánkról. És még az öklét is rázta a szent kereszt felé, olyanokat kiabált mellé, hogy ha nem rossz irányba fúj a szél, Juszti néni alaposan megbotránkozott volna, pedig ő is hallott ám ezt-azt az életben. Szépen megköszönte a plébános úr, gondja is lesz a dologra, Juszti néni meg valahányszor megpillantja, mondjon egy fohászt annak a bűnös embernek a lelkéért. Ne felejtse, az Isten nem azért ad látnunk ilyesmit, hogy ítélkezzünk, hanem hogy közbenjárhassunk érte a fentieknél. Juszti néni nem ítélkezik, hogy ne ítéltessen, de nem tudja, hogyan értse, amit a kis plébános motyogott az orra alá: Komcsi Lajcsi sziszifuszi lélek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése