Kinek a keresztje?
HVG, 2009. április 01.
HVG, 2009. április 01.
A történelmi egyházak hivatalosan is megkezdték 1945 utáni működésük, ezen belül hangsúlyosan az állambiztonsággal való kapcsolatuk történetének feldolgozását. Részeredmények már vannak.
Lassan ugyan, de mindhárom nagy keresztény egyház – a katolikus, a református és az evangélikus – belátta: szembe kell néznie 1945 utáni történetével. Négy évvel ezelőtt a katolikusok és az evangélikusok, idén márciusban, legutóbbi zsinati ülésükön pedig a reformátusok döntöttek úgy, hogy maga az egyház kezdeményezi múltja megismerését és értékelését.
A múltfeltárás kiterjed az egykori állambiztonsági szolgálatoknak az egyház tagjai között végzett tevékenységére is. Ilyen felfogásban végzi munkáját a Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány is (LÖKA), amelyet a katolikus püspöki kar alapított 2006-ban. Munkájuk, mint mondják, nem ügynökcentrikus, de „nem térnek ki” a kérdés elől. Már az első könyvük is az állambiztonsággal, az Állami Egyházügyi Hivatalban (ÁEH) kialakított hírszerző rezidentúrával foglalkozott. De a céljuk továbbra is a teljes múlt feltárása, különös tekintettel a pártállam szerveinek az egyházat ellehetetleníteni akaró lépéseire.
Az evangélikusok másképp döntöttek: egy 2005-ös zsinati határozat értelmében tényfeltáró bizottságot hoztak létre, amely az egyház és az állambiztonság kapcsolatára koncentrál. Az ötfős munkacsoport szisztematikusan összegyűjti és értékeli a levéltári dokumentumokat, s azokból évente egy-két jelentést készít. Az elsőnek a részletei, ügynökök nevével 2006-ban kiszivárogtak. Azóta a jelentések nem kapnak nagyobb nyilvánosságot. „A kutatási eredmények nyilvánosságra hozatalának módjáról a zsinat dönt, a tavaly novemberi határozat értelmében 2009 őszén kiadjuk eddig elért eredményeinket” – mondta a HVG kérdésére Mirák Katalin, a tényfeltáró bizottság tagja, aki szerint előreláthatóan 2012-re fejezik be a munkát.
Az egyházak meglehetős késéssel, jó másfél évtizeddel a rendszerváltás után vállalták fel hivatalosan is a múltfeltárást. Belső egyházi csoportok és a hívők részéről már a kezdetektől újra meg újra felmerült, hogy két területen – az egyházi vezetők és az állam kapcsolata, illetve az egyházon belül kiépített állambiztonsági hálózat – önvizsgálatot kellene tartani. Ennek azonban hosszú ideig mindegyik egyházi vezetés ellenállt. Többször hivatkoztak arra, hogy ez az egyház belső dolga, illetve hogy az állambiztonsági iratok jó része megsemmisült, ezért a feltárás bizonytalan eredménnyel járna. Az egyházi vezetők azt is rossz néven vették, hogy különféle, ismert és ismeretlen eredetű ügynöklisták nyomán az egyházakat erkölcsileg elmarasztalták, míg az ellenük irányuló retorziót elrendelő és végrehajtó politikusok, illetve rendőrtisztek továbbra is szereplői a politikai életnek. Valóban furcsa volt, hogy egy, az állambiztonsági szervek által esetleg hosszú évek munkájával megtört lelkész megvetésre számíthat, miközben az állambiztonság pártállami irányításának egyik vezetője, Tóth András a demokratikus Magyarország nemzetbiztonságát felügyelte államtitkári minőségben. De az is figyelemre méltó, hogy a kormány nemzetbiztonsági kabinetjének titkára ennek az évtizednek a közepén az a Péter-Bartha Gábor volt, aki 1989 előtt éppen az egyházak elleni osztály tisztjeként dolgozott a BM III/III-as főcsoportfőnökségén.
Persze az sem véletlen, hogy az egyházi hierarchiák ellenálltak a múltfeltárásnak. Mint a kutatások nyomán lassan kiderül, felső vezetésük nemcsak az ÁEH-val, hanem az állambiztonsággal is együttműködött, egy-két kivétellel a püspökök ügynökök is voltak. Persze szinte mindegyik beszervezés külön eset. A történészek is másként értékelik például a katolikusoknál a teljesen az állambiztonság igényei szerint eljáró Pataky Kornél győri, illetve a közel két évtizeden át megfigyelt, lehallgatott, megfélemlített, majd ezek után beszervezett – együttműködés hiányában később egy időre ki is zárt – Kisberk Imre székesfehérvári püspök esetét. A reformátusoknál és az evangélikusoknál is hasonló a helyzet, hiszen az állambiztonságtól gyakran az egyház belső személyes ügyeiben is segítséget kérő Bartha Tibor debreceni református, illetve Káldy Zoltán evangélikus püspök hasonló ténykedését nyilván másként kell megítélni, mint azokét, akik igyekeztek nem ártani.
Az egyházi tényfeltáró csoportok nemcsak az iratokat faggatják, hanem a még élő egykori beszervezetteket és állambiztonsági tiszteket is megpróbálják becserkészni. A lelkészek „személyes emlékei számos fontos elemét tárják fel az állambiztonság velük szemben alkalmazott módszereinek” – mondta kérdésünkre Mirák Katalin. A tisztek azonban szinte megközelíthetetlenek, az ő szóra bírásuk esetében az eredmény az evangélikus tényfeltáró csoport tagja szerint „kicsit több, mint nulla”.
A reformátusok pár évvel lemaradva követik a másik két egyházat a hivatalos múltfeltárásban. Az egyházban azonban ezt már korábban és többen sürgették – már 1990-ben volt ilyen kezdeményezés –, eddig azonban a zsinati vezetés azzal védekezett, hogy 1990-ben teljes tisztújítás zajlott le, onnantól mindenki tiszta lappal indult. Az igazi feltárást azonban sokan szorgalmazták, például a Théma Egyesület, amely évek óta napirenden tartja a kérdést.
Bölcskei Gusztáv református püspök szerint generációs különbségek is vannak az ügynökmúlt megítélésében: „az új generációnak fogalma sincs, hogyan lehetett akkor egyházként létezni”. A múltfeltárás felélénküléséhez azonban hozzájárulhatott az is, hogy Bölcskei nemrég vitába keveredett Kósa László akadémikussal, néprajztudóssal, aki a Théma Egyesület tavaly novemberi konferenciáján ismertette állambiztonsági kutatásait, s ebben előkerült a püspök neve is. Bölcskei erre nyilvánosságra hozta az átvilágító bírák róla szóló döntését, amely szerint titkos megbízotti 6-os kartonja „formailag eredeti, tartalmában azonban hamis”, és a püspököt tudta nélkül vették nyilvántartásba.
RIBA ISTVÁN
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése