ANSELM, Canterbury-i Szent
/Anselm of Canterbury, Anselmus Cantuarensis, Anselmo d'Aosta/
(1033, Aosta – 1109. április 21., Canterbury)
- 900 éve halt meg -
Piemonti grófi családból származó teológus és filozófus, a korai skolasztika egyik megteremtője és klasszikusa, bencés szerzetes, 1093-tól Canterbury érseke. Iskolázottságát bencés kolostori iskolákban szerezte, majd apja akarata ellenére sorra látogatta meg Burgundia és Franciaország kolostori közösségeit. 1059-től a normandiai Bec kolostorában élt, a következő évben pedig be is lépett a szerzetesi közösségbe. Az ezt követő időszakban a kolostor nagyhírű apátja, ¤ Lanfrancus irányítása alatt folytatta teológiai és bölcseleti tanulmányait, 1063-tól pedig a kolostor priori tisztségét is viselte. Lanfrancus 1078-as távozása után ő lett a kolostor apátja és a helyi iskola vezetője. Több angliai utazását követően 1093-ban Canterbury érsekévé és Anglia prímásává választották. Ebben a minőségében folyamatos küzdelmet folytatott a pápa és az egyház jogait korlátozó uralkodói törekvések ellenében, ami miatt két alkalommal is hosszabb itáliai száműzetésbe kényszerült, az angol egyház jogait pedig csak 1107-ben, a londoni konkordátum keretében sikerült kielégítően rendeznie. Szerzetesi elöljáróként, tanárként és főpapként folyamatosan adta közre azokat a teológiai és filozófiai műveit, amelyek alapján az utókor méltán tekinti őt a skolasztika atyjának. Alapvető filozófiai írásaiban, a Monologionban és a Proslogionban a ratione fideit, a hit értelmi vonatkozásait igyekezett feltárni és a keresztény gondolkodás lényegét a fides querens intellectum, az értelmet kereső hit aktusában látta, amely a Szentírás és a hagyomány támasza nélkül is elvezetheti az emberi értelmet a hit igazságainak belátásához. A hit értelmi alapjainak és Isten léte igazolhatóságának lehetőségét keresve különös jelentőségre tett szert Isten létének racionális beláthatóságát alátámasztó unum argumentuma, az utókor által ontológiainak nevezett, Kanttól napjainkig értelmezett és vitatott istenérv, amely Istent a legnagyobb elgondolhatónak és mint ilyent, szükségszerűen létezőnek is mondja és amely érvelés érvényét már szerzetes kortársa, ¤ Gaunilo vagy később ¤ Aquinói Szent Tamás is kétségbe vonta, más skolasztikus szerzők vagy az újkorban ¤ G. W. Leibniz viszont elfogadták. Miért lett Isten emberré? címet viselő teológiai főművében az Istennel szembeni, a bűn miatti elégséges emberi elégtétel (satisfactio) lehetetlenségéből kiindulva dolgozta ki a maga megváltástanát és krisztológiáját, amely egyedül a megtestesülés, Isten emberré válása révén képes helyreállítani a bűn okozta törést a Teremtő és a teremtmény között. Kisebb értekezéseiben és párbeszédeiben platonikus-ágostoni szellemben értekezett az igazságról, az akarat szabadságáról, a Sátán bukásáról vagy az Ige megtestesüléséről, a grammatikusról szóló dialógusában a mérsékelt realizmus szellemében ismeret- és nyelvelméleti gondolatait fogalmazta meg, a szeplőtelen fogantatásról szóló munkája révén pedig utókorától a doctor marianus megtisztelő címet érdemelte ki. Elméleti írásai mellett számos imát, elmélkedést és kiterjedt levelezést is hagyott hátra; ez utóbbi a normann korszak történetének és egyháztörténetének értékes dokumentuma, egyben tanítványának, Eadmernek Vita Anselmi című biográfiájával együtt részletes betekintést enged életének és gondolkodásának alakulásába is. Tanári működése évtizedeiben számos tanítványt nevelt, akik közül ¤ Gilbert Crispin és ¤ Anselm de Laon a legjelentősebbek. 1690 óta szerepel a katolikus egyház szentjeinek sorában, egyháztanítóvá nyilvánítására pedig 1720-ban került sor.
Fő művei: Monologion (1076); Proslogion (1078); Cur Deus homo ( 1105); De grammatico; De libero arbitrio; De casu diaboli; De veritate; J.P. Migne: Patrologia latina 158-159.; S. Anselmi Opera Omnia 1-5., (F. S. Schmitt), Seckau - Roma: 1938-61. Magyarul: C. Sz. A. Filozófiai és teológiai művek I.(Ford. Dér K.), Budapest: 2001.; Összes művei (Ford.: Dér K.), Budapest: 2007. Irodalom: M. Grabmann: Geschichte der scholastischen Methode 1-2., Freiburg: 1909-11.; K. Barth: Fides quaerens intellectum, München: 1931.; J. McIntyre: Anselm and his critics, Edinburgh: 1954.; A. Plantinga: The Ontological Argument from St. Anselm to the Contemporary Philosophers, New York: 1965.; D. Henrich: Der ontologische Gottesbeweis, Tübingen: 1967.; M. Corbin: Priere et raison de la foi., Paris: 1992.; K. Kienzler: Glauben und Denken bei Anzelm von Canterbury, Freiburg/Brg., 1981.; R. W. Southern: Saint Anselm. A portrait in Landscape, Cambridge: 1990.; Zoltán V.: Szent Anzelm élete, Budapest: 1934.; Urbán E.: Krisztus keresztje. Anselmus tanítása a váltságszerző halálról, Budapest: 1941.; Dér K.: Szépséges értelem, Budapest: 2001.; DictThéolCath. I.; RGG. I.; LThK. I.; Görföl - Kránitz. (HP)
Forrás: Az MTA Filozófiai Kutatóintézetének Akadémiai-Filozófiai Nyitott Egyeteme
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése