„Én vagyok Koppány, és én vagyok István is!”
Vitéz Ferenc elemzése
Nagyítás
2010/33. szám
Holló László Kossuth-díjas festőművész (1887–1976) egész életművét egységbe foglalja a magyar történelemhez, másrészt a magyarság sorskérdéseihez való vonzalma. A XX. századi magyar festészetben kiemelkedő sorozatot alkotnak a Szent István-tematika 1920-as évek vége és 1970 között készült festményei, benne történelmi epizódokkal, Koppány leverésének és halálának tizenöt, István temetésének több olajfestményével, valamint akvarell- és diópác tanulmányok sokaságával. Most a Szent István-évhez készült 1937-es, a Szent Korona felajánlása című festményét idézzük fel.
Ezt a témát a XIX. századi magyar festők többször feldolgozták, s Holló alkalmazkodott az ikonográfiai hagyományokhoz, a „Regnum Marianum” gondolatához. A térdeplő király előtt az ég megnyílik, hogy megjelenjen előtte a magyarok nagyasszonya, Mária. E földöntúli teatralitás Hollótól kissé idegen, ám a szituáció kifejezi a személyiségen belüli konfliktusokat. István inkább sorsüldözött, tragikus hős, aki elveszítette felnevelt fiát, a pogányság visszatérésétől való félelmében megvakította rokonát, Vazult. Istvánból azért lesz magányos hős, mert nem bízik abban, hogy az örökösnek kijelölt utód meg tudja őrizni az országot, melyet nagy küzdelmek árán sikerült kereszténnyé tennie.
Pogány Ö. Gábor szerint „egy tépett szakállú, lerongyolódott Lear tétovázik Mária kis fülkeszobra előtt”, és az arcán fölfedezzük a fájdalom, a megalázottság nyomait. Az „Én vagyok Koppány, és én vagyok István is” vallomása itt az „István én vagyok” víziójává emelkedik. Az államalapító királyt Holló saját arcvonásaira emlékeztető módon ábrázolta: a felajánlás gesztusa Istváné, a kiszolgáltatottság Hollóé (vagy István paraszti örököseié). Pogány Ö. Gábor persziflázsként, Tóth Ervin ellenben a történelmi helyzetet személyes ügynek tekintő azonosulásként értelmezi az ábrázolást.
Ez utóbbi interpretációs felfogáshoz csatlakozott Bíró Katalin és Végvári Lajos, kiemelve, hogy az ars poetikus megjegyzés csak annyiban ideológiai vonatkozású, amennyiben Hollónak a magyar parasztsággal való azonosságvállalására utal. Bíró írja – miután Holló egyik, a magyar parasztság erényeit méltató 1967-es levélrészletét idézi –, hogy „a stílusazonosság mellett ezen a ponton ragadható meg az István-képek és a paraszti életképek azonossága: István ebben az értelemben a parasztmítosz megtestesítője”. Festészetére a népi írók mégsem figyeltek föl, s ennek magyarázatát Végvári abban látja, hogy sem Holló ekkora már kiforrott, minden ízében modern, de máig kevésbé elismert alföldi expresszionista festésmódját, sem ideológiai kívülállását nem méltányolták. „A festő a drámai szituációt színekkel és formakontrasztokkal jelenítette meg, de távol állt tőle a magyar historizáló festészetben szokásos akkurátus tárgyi hűség és a mimikai eszközökkel való pszichológiai indoklás.” Tóth Ervin jól látja: a király valójában „ünneplőbe öltözött parasztember”.
Holló László nem hangsúlyozta sem a drapériák, sem az öltözék festői értékét, inkább a textíliákon elömlő fényreflexekre figyelt. Szimbolikus expresszív megjelenítésében azonban nemcsak a tárgyi (koronázási ékszerek) és figurális (Mária-szobor) attribútumoknak van jelképi szerepük, de érdemes koncentrálnunk Szent István mellkasához emelt bal kezére is. A kis Jézus-szobrot kezében tartó, egyúttal az ima helyzetét is felidéző Mária kék-fehér hidegségét (melynek ragyogása István ruhájának fényreflexeiben erősödik föl) mintegy ellenpontozza a valószerűtlenül felnagyított, vörösben izzó bal kéz. Olyan hatást kelt, mintha a kéz maga lenne a dobogó szív. A korona (és az ország) felajánlásának gesztusában így megjelenik az önnön sors felkínálása, és az identitáskeresés jegyében lesz ott e gesztusban Holló maga s a nemzetet alkotó paraszt.
Megfigyelhető továbbá a pogány és keresztény hagyományok ötvözése, egyfajta mágikus atmoszféra vagy transzcendens feszültség István aszketikus arca és a Mária-szobor kék ragyogása közötti térben. A boldogasszonykultusz részben pogány, a Mária-tisztelet viszont keresztény hagyomány. A barbár múlt a király meggyötört figurájában is jelen van, a keresztény világ ígéretét pedig a fülkében álló, kékkel átlényegített Szűzanya idézi meg. A kék szín a háttér látomásszerűségét emeli ki, a művész az innen elővillanó fehérekkel formálja meg Mária alakját, fölerősítve a téma egyházi vonatkozásait.
A Szent István-ábrázolásokon – amelyekhez szervesen kapcsolódott István és Koppány alakjának együttes megjelenítése és Koppány legyőzése – Holló László saját azonosságát is kereste, miként utal erre a föntebb (s a címben) idézett mondat: „Én vagyok Koppány, és én vagyok István is!” Erős magyarságtudattal tisztelte az ősi hagyományokat, de úgy vélte, hogy a mű fennmaradásához máshonnan is kell a segítség, amit be kell építeni a hozott testbe. A Szent István által létrehozott magyar állam nem jött volna létre idegen segítség nélkül.
Bár Holló nem direkt módon aktualizált, olyan üzenetet olvashatunk ki a munkákból, melyek a keresztény magyar nemzet egész történelme során érvényesek, így a festő is belevetítette e szakrális történelmi szituációba egyik oldalról a kor hangulatát, illetve annál is erőteljesebben saját életérzéseit. Ezért hordozhat aktuális jelentést az utókorban, a festmények születése vagy a művész halála után. Ma is szét kell néznünk a világban. Figyelni kell mindazokra, akik segítenek, de valamit meg is szüntetnek bennünk. És ez jelenti a győzelem mellett a tragédiát is. Mert nincs győztes, csak életben maradás van. Holló azt is üzente így: Európa műveltsége megóv minket az egyoldalúságtól, de arra vigyázni kell, hogy ennek az egyetemességnek igazi magyar képviselői maradhassunk.
Mindazonáltal Holló László számára a történelmi érdeklődés leginkább a szubjektív motiváltság vagy az intuitivitás szintjén, az ideológiáktól és teóriáktól mindvégig mentes, sorsvállaló, ember- és nemzetféltés szempontjából jelentkezett. S mivel úgy a bibliai és a mitológiai, mint az akt-tematika vagy a magyar festészetben egyedülálló, mintegy kétszáz darabból álló önarcképsorozat a művészi problémák megoldása mellett elsősorban lélektanulmány volt, egyetérthetünk Bíró Katalinnal abban, hogy „az István-képekben koncentrálódtak a festő számára legizgalmasabb, újabb és újabb megoldásokra váró festői-kompozíciós és az ezzel összefüggő emberi-etikai és történelmi problémák”.
Vitéz Ferenc elemzése
Nagyítás
2010/33. szám
Holló László Kossuth-díjas festőművész (1887–1976) egész életművét egységbe foglalja a magyar történelemhez, másrészt a magyarság sorskérdéseihez való vonzalma. A XX. századi magyar festészetben kiemelkedő sorozatot alkotnak a Szent István-tematika 1920-as évek vége és 1970 között készült festményei, benne történelmi epizódokkal, Koppány leverésének és halálának tizenöt, István temetésének több olajfestményével, valamint akvarell- és diópác tanulmányok sokaságával. Most a Szent István-évhez készült 1937-es, a Szent Korona felajánlása című festményét idézzük fel.
Ezt a témát a XIX. századi magyar festők többször feldolgozták, s Holló alkalmazkodott az ikonográfiai hagyományokhoz, a „Regnum Marianum” gondolatához. A térdeplő király előtt az ég megnyílik, hogy megjelenjen előtte a magyarok nagyasszonya, Mária. E földöntúli teatralitás Hollótól kissé idegen, ám a szituáció kifejezi a személyiségen belüli konfliktusokat. István inkább sorsüldözött, tragikus hős, aki elveszítette felnevelt fiát, a pogányság visszatérésétől való félelmében megvakította rokonát, Vazult. Istvánból azért lesz magányos hős, mert nem bízik abban, hogy az örökösnek kijelölt utód meg tudja őrizni az országot, melyet nagy küzdelmek árán sikerült kereszténnyé tennie.
Pogány Ö. Gábor szerint „egy tépett szakállú, lerongyolódott Lear tétovázik Mária kis fülkeszobra előtt”, és az arcán fölfedezzük a fájdalom, a megalázottság nyomait. Az „Én vagyok Koppány, és én vagyok István is” vallomása itt az „István én vagyok” víziójává emelkedik. Az államalapító királyt Holló saját arcvonásaira emlékeztető módon ábrázolta: a felajánlás gesztusa Istváné, a kiszolgáltatottság Hollóé (vagy István paraszti örököseié). Pogány Ö. Gábor persziflázsként, Tóth Ervin ellenben a történelmi helyzetet személyes ügynek tekintő azonosulásként értelmezi az ábrázolást.
Ez utóbbi interpretációs felfogáshoz csatlakozott Bíró Katalin és Végvári Lajos, kiemelve, hogy az ars poetikus megjegyzés csak annyiban ideológiai vonatkozású, amennyiben Hollónak a magyar parasztsággal való azonosságvállalására utal. Bíró írja – miután Holló egyik, a magyar parasztság erényeit méltató 1967-es levélrészletét idézi –, hogy „a stílusazonosság mellett ezen a ponton ragadható meg az István-képek és a paraszti életképek azonossága: István ebben az értelemben a parasztmítosz megtestesítője”. Festészetére a népi írók mégsem figyeltek föl, s ennek magyarázatát Végvári abban látja, hogy sem Holló ekkora már kiforrott, minden ízében modern, de máig kevésbé elismert alföldi expresszionista festésmódját, sem ideológiai kívülállását nem méltányolták. „A festő a drámai szituációt színekkel és formakontrasztokkal jelenítette meg, de távol állt tőle a magyar historizáló festészetben szokásos akkurátus tárgyi hűség és a mimikai eszközökkel való pszichológiai indoklás.” Tóth Ervin jól látja: a király valójában „ünneplőbe öltözött parasztember”.
Holló László nem hangsúlyozta sem a drapériák, sem az öltözék festői értékét, inkább a textíliákon elömlő fényreflexekre figyelt. Szimbolikus expresszív megjelenítésében azonban nemcsak a tárgyi (koronázási ékszerek) és figurális (Mária-szobor) attribútumoknak van jelképi szerepük, de érdemes koncentrálnunk Szent István mellkasához emelt bal kezére is. A kis Jézus-szobrot kezében tartó, egyúttal az ima helyzetét is felidéző Mária kék-fehér hidegségét (melynek ragyogása István ruhájának fényreflexeiben erősödik föl) mintegy ellenpontozza a valószerűtlenül felnagyított, vörösben izzó bal kéz. Olyan hatást kelt, mintha a kéz maga lenne a dobogó szív. A korona (és az ország) felajánlásának gesztusában így megjelenik az önnön sors felkínálása, és az identitáskeresés jegyében lesz ott e gesztusban Holló maga s a nemzetet alkotó paraszt.
Megfigyelhető továbbá a pogány és keresztény hagyományok ötvözése, egyfajta mágikus atmoszféra vagy transzcendens feszültség István aszketikus arca és a Mária-szobor kék ragyogása közötti térben. A boldogasszonykultusz részben pogány, a Mária-tisztelet viszont keresztény hagyomány. A barbár múlt a király meggyötört figurájában is jelen van, a keresztény világ ígéretét pedig a fülkében álló, kékkel átlényegített Szűzanya idézi meg. A kék szín a háttér látomásszerűségét emeli ki, a művész az innen elővillanó fehérekkel formálja meg Mária alakját, fölerősítve a téma egyházi vonatkozásait.
A Szent István-ábrázolásokon – amelyekhez szervesen kapcsolódott István és Koppány alakjának együttes megjelenítése és Koppány legyőzése – Holló László saját azonosságát is kereste, miként utal erre a föntebb (s a címben) idézett mondat: „Én vagyok Koppány, és én vagyok István is!” Erős magyarságtudattal tisztelte az ősi hagyományokat, de úgy vélte, hogy a mű fennmaradásához máshonnan is kell a segítség, amit be kell építeni a hozott testbe. A Szent István által létrehozott magyar állam nem jött volna létre idegen segítség nélkül.
Bár Holló nem direkt módon aktualizált, olyan üzenetet olvashatunk ki a munkákból, melyek a keresztény magyar nemzet egész történelme során érvényesek, így a festő is belevetítette e szakrális történelmi szituációba egyik oldalról a kor hangulatát, illetve annál is erőteljesebben saját életérzéseit. Ezért hordozhat aktuális jelentést az utókorban, a festmények születése vagy a művész halála után. Ma is szét kell néznünk a világban. Figyelni kell mindazokra, akik segítenek, de valamit meg is szüntetnek bennünk. És ez jelenti a győzelem mellett a tragédiát is. Mert nincs győztes, csak életben maradás van. Holló azt is üzente így: Európa műveltsége megóv minket az egyoldalúságtól, de arra vigyázni kell, hogy ennek az egyetemességnek igazi magyar képviselői maradhassunk.
Mindazonáltal Holló László számára a történelmi érdeklődés leginkább a szubjektív motiváltság vagy az intuitivitás szintjén, az ideológiáktól és teóriáktól mindvégig mentes, sorsvállaló, ember- és nemzetféltés szempontjából jelentkezett. S mivel úgy a bibliai és a mitológiai, mint az akt-tematika vagy a magyar festészetben egyedülálló, mintegy kétszáz darabból álló önarcképsorozat a művészi problémák megoldása mellett elsősorban lélektanulmány volt, egyetérthetünk Bíró Katalinnal abban, hogy „az István-képekben koncentrálódtak a festő számára legizgalmasabb, újabb és újabb megoldásokra váró festői-kompozíciós és az ezzel összefüggő emberi-etikai és történelmi problémák”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése