1000 éve várt fordulat jöhet
[ 2009. június 17., 20:29 ]
erdely.ma
1054-ben vált szét végleg a keleti és a nyugati kereszténység: bár azóta történtek próbálkozások az egyesítésre, a sérelmek eddig tartósnak bizonyultak. Az új évezred és főként az új moszkvai pátriárka azonban megoldhatja majd ezer év ellentéteit. Vajon Kirill lesz – Lukasenkoval karöltve – a nagy egyházegyesítő? Ennek kapcsán érdemes megvizsgálni az ortodox egyház és Vatikán kapcsolatát.
Mi vezetett a szakadáshoz?
Annak ellenére, hogy a szkizma dátuma – 1054 – már az iskolás történelemkönyvekben is vastagon van szedve, a kortársak egyáltalán nem érzékelték, hogy az egyházszakadás végleges lett volna. Ezt az a tény is jelzi, hogy a bizánci krónikák többsége alig említi a kölcsönös kiátkozást. Véglegessé tulajdonképpen 1204-re vált, mikor Konstantinápolyt brutális pusztítással foglalták el a keresztes lovagok a negyedik keresztes hadjárat során.
Az ortodox és római katolikus szétválás folyamata persze már évszázadok óta tartott liturgiai (leghíresebb az úgynevezett filioque-vita), kulturális, szertartásbéli különbségek (a kommunikációt akadályozta például, hogy keleten a görög, míg nyugaton a latin nyelvet használták), politikai (például nyugaton megalakult a nyugati császárság), illetve keleten elutasították a pápai primátus elvét. Ezért nem is meglepő, hogy 482-től 519-ig, továbbá 866-tól 879-ig voltak kisebb egyházszakadások.
Megoldási kísérletek
1274-ben a második lyoni, míg 1439-ben a firenzei zsinaton ugyan visszaállt az egység a török veszély árnyékában, de csak rövid időre mindkét esetben. Ezután vált szállóigévé a mondás, miszerint inkább a szultán turbánja uralja a várost, ne a pápa tiarája. Konstantinápoly 1453-as bukása után lassan Moszkva vette át szerepét: a „harmadik Róma” messianisztikus küldetésként fogalmazta meg az ortodoxia, az igaz hit védelmét, bár érdemes megjegyezni, hogy a bolgár város, Veliko Turnovo is pályázott az örökségre.
1965-ben elvileg nagy lépés történt az ellentétek feloldása felé vezető úton: Athenagoras pátriárka és VI. Pál pápa visszavonták egymás 1054-es kiközösítését. Meglepő, hogy ezek után mégis egészen 1999-ig kellett várni, hogy II. János Pál pápa – akinek prioritásai közé tartozott az ortodoxia és a római katolikusok közötti párbeszéd – egyáltalán ortodox többségű országba, Romániába látogasson. A Szentatya kihagyta Erdélyt és Balázsfalvát, ahol a két egyház együttélése különösen problémás, feltűnőek például a nemrég épített, új ortodox templomok a magyar többségű területeken. A gesztust egy másik látogatás viszonozta: a román pátriárka, a nemrég elhunyt Teoctis látogatott egy hétre Rómába, ahol közös nyilatkozatot írtak alá, illetve egy II. János Pál által celebrált misén együtt imádkoztak a két egyház megbékélésén.
2001-ben a pápa Athénba és Ukrajnába is ellátogatott, és ünnepélyesen bocsánatot kért a katolikus egyház ortodoxia ellen elkövetett büneiért, bár hozzá kell tenni, hogy a görög és az ukrán ortodoxok egy része eretneknek nevezte II. János Pált, és mindent megtettek annak érdekében, hogy az ortodox utakat meghiúsítsák. A Szentatyának ebben az időszakban a görögországi és a bolgár ortodox egyházzal is sikerült jó kapcsolatot kiépíteni, igaz, hogy Románia és Bulgária ebben az időszakban az EU-tagságra törekedett, Görögország pedig már tagország volt, így a Vatikáni Figyelő szerint Romániában nyugodtan megfért egymás mellett az ökumenikus párbeszéd erősítése, miközben a területén lévő vallási összeütközéseken nem próbált javítani.
Új ember az ortodox egyház élén
Az utóbbi évtizedekben tehát megindult a kapcsolatkeresés és az intenzívebb párbeszéd kialakítása, ám a pápa és a pátriárka találkozása eddig nem történt meg. 1996-ban ugyan tervezték II. János Pál és II. Alekszij találkozását, méghozzá éppen hazánkban, de ez végül meghiúsult.
A problémák azonban továbbra is adottak: az ortodox közösségek főként a katolikus egyház prozelitizmusát bírálja, azaz az ortodox hívők térítését és elhódítását. Ezen kívül nagy gondot okoz, hogy az ortodox papság egy része elutasít mindenféle együttműködést, illetve kapcsolatfelvételt a Vatikánnal, és közölték, hogy megszakítják a pátriárkával való lapcsolatot, amennyiben a nyitás tovább folytatódik.
Mi történik most?
2009. januárjában azonban fontos változások történtek az ortodoxiában: elhunyt II. Alekszij, aki 1990 óta volt moszkvai pátriárka. Utána – első posztkommunista vezetőnek – a legesélyesebb jelöltet, I. Kirillt választották. Az ortodoxia új feje előtte Szmolenszk és Kalinyingrád metropolitája, illetve a moszkvai pátriarkátus külkapcsolatainak irányítója volt. Ennek megfelelően már háromszor találkozott XVI. Benedekkel, és beiktatásakor a Szentatya levélben üdvözölte a frissen megválasztott pátriárka Vatikán felé nyitását. Nem meglepő tehát, hogy meg is indult a két egyház közeledése. Március 1-jén például Dmitrij Medvegyev orosz államfő átvette egy délolasz ortodox templom kulcsait Giorgio Napolitano olasz államfőtől, hangsúlyozva ezzel a párbeszédet. Kirill elítélte továbbá az „Ortodoxia vagy halál” elvet valló szélsőségeseket, továbbá az új vallási vezető Alekszijjal ellentétben nem hangsúlyozza beszédeiben a katolikusok prozelitizmusát. A vatikáni kapcsolatokért Hilarion Alfejev püspököt nevezték ki, aki Oxfordban végezte tanulmányait, és mellesleg a Magyar Ortodox Egyházmegye ideiglenes kormányzójaként is szolgált.
Érdemes megjegyezni, hogy Kirill és a Kreml törekvései meglepő egyezést mutatnak: Putyin már 2007-ben találkozott XVI. Benedekkel, és személyesen biztosította a pápát segítségéről a két elválasztott egyház közeledésében. Moszkvának ugyanis nem érdeke az ellentétek szítása, viszont a hatalmas érdeklődést kiváltó pápa-pátriárka találkozó összehozása annál inkább. A korábban külkapcsolatokét felelős Kirill megválasztása tehát több mint ideális volt, annál is inkább, mert az új vezető a vatikáni nyitástól eltekintve konzervatív nézeteket vall. A pátriárka első beszédében rögtön az egyház és az állam együttműködésének fontosságát hangsúlyozta, tehát várhatóan az alaptendenciák megmaradnak, és az egyház a Kreml külpolitikai céljait támogathatja.
A háttérben Európa utolsó diktátora
A pápa-patrárka találkozó mögött áll tehát Moszkva és Kirill, a pápa, továbbá némi meglepetést keltve Alekszandr Lukasenko belorusz elnök. A fehérorosz államfőt valószínűleg inkább politikai, mint spirituális érdekek fűzik ahhoz, hogy közvetítőként lépjen fel az orosz egyházi vezető és Benedek közt: kétségtelen, hogy kétes „diktátori” címén sokat javíthatna a várva várt találkozó összehozása. A politikus mindenesetre április 10-én a pátriárkával, míg április 29-án a Szentatyával tárgyalt és Belorussziában javasolt minél közelebbi közös látogatást, és a kezdeményezést a pápa is támogatta.
Bíztatóan alakul a kulcsfontosságú találkozó létrehozása, melynek akadálya jelenleg az ortodoxia izolacionista szárnya. Kirill erre reagálva már első, március 31-én tartott szinódusán erőteljes centralizációba fogott: a külkapcsolatokért ezentúl tulajdonképpen ő felel, illetve a személycserékben hívei foglalták el a fontosabb pozíciókat. Várható tehát, hogy a közeledés Kirill hatalmának megerősödésével létrejöhet – a Kreml és Minszk segítségével.
Pásztor Bianka
Kitekintő
[ 2009. június 17., 20:29 ]
erdely.ma
1054-ben vált szét végleg a keleti és a nyugati kereszténység: bár azóta történtek próbálkozások az egyesítésre, a sérelmek eddig tartósnak bizonyultak. Az új évezred és főként az új moszkvai pátriárka azonban megoldhatja majd ezer év ellentéteit. Vajon Kirill lesz – Lukasenkoval karöltve – a nagy egyházegyesítő? Ennek kapcsán érdemes megvizsgálni az ortodox egyház és Vatikán kapcsolatát.
Mi vezetett a szakadáshoz?
Annak ellenére, hogy a szkizma dátuma – 1054 – már az iskolás történelemkönyvekben is vastagon van szedve, a kortársak egyáltalán nem érzékelték, hogy az egyházszakadás végleges lett volna. Ezt az a tény is jelzi, hogy a bizánci krónikák többsége alig említi a kölcsönös kiátkozást. Véglegessé tulajdonképpen 1204-re vált, mikor Konstantinápolyt brutális pusztítással foglalták el a keresztes lovagok a negyedik keresztes hadjárat során.
Az ortodox és római katolikus szétválás folyamata persze már évszázadok óta tartott liturgiai (leghíresebb az úgynevezett filioque-vita), kulturális, szertartásbéli különbségek (a kommunikációt akadályozta például, hogy keleten a görög, míg nyugaton a latin nyelvet használták), politikai (például nyugaton megalakult a nyugati császárság), illetve keleten elutasították a pápai primátus elvét. Ezért nem is meglepő, hogy 482-től 519-ig, továbbá 866-tól 879-ig voltak kisebb egyházszakadások.
Megoldási kísérletek
1274-ben a második lyoni, míg 1439-ben a firenzei zsinaton ugyan visszaállt az egység a török veszély árnyékában, de csak rövid időre mindkét esetben. Ezután vált szállóigévé a mondás, miszerint inkább a szultán turbánja uralja a várost, ne a pápa tiarája. Konstantinápoly 1453-as bukása után lassan Moszkva vette át szerepét: a „harmadik Róma” messianisztikus küldetésként fogalmazta meg az ortodoxia, az igaz hit védelmét, bár érdemes megjegyezni, hogy a bolgár város, Veliko Turnovo is pályázott az örökségre.
1965-ben elvileg nagy lépés történt az ellentétek feloldása felé vezető úton: Athenagoras pátriárka és VI. Pál pápa visszavonták egymás 1054-es kiközösítését. Meglepő, hogy ezek után mégis egészen 1999-ig kellett várni, hogy II. János Pál pápa – akinek prioritásai közé tartozott az ortodoxia és a római katolikusok közötti párbeszéd – egyáltalán ortodox többségű országba, Romániába látogasson. A Szentatya kihagyta Erdélyt és Balázsfalvát, ahol a két egyház együttélése különösen problémás, feltűnőek például a nemrég épített, új ortodox templomok a magyar többségű területeken. A gesztust egy másik látogatás viszonozta: a román pátriárka, a nemrég elhunyt Teoctis látogatott egy hétre Rómába, ahol közös nyilatkozatot írtak alá, illetve egy II. János Pál által celebrált misén együtt imádkoztak a két egyház megbékélésén.
2001-ben a pápa Athénba és Ukrajnába is ellátogatott, és ünnepélyesen bocsánatot kért a katolikus egyház ortodoxia ellen elkövetett büneiért, bár hozzá kell tenni, hogy a görög és az ukrán ortodoxok egy része eretneknek nevezte II. János Pált, és mindent megtettek annak érdekében, hogy az ortodox utakat meghiúsítsák. A Szentatyának ebben az időszakban a görögországi és a bolgár ortodox egyházzal is sikerült jó kapcsolatot kiépíteni, igaz, hogy Románia és Bulgária ebben az időszakban az EU-tagságra törekedett, Görögország pedig már tagország volt, így a Vatikáni Figyelő szerint Romániában nyugodtan megfért egymás mellett az ökumenikus párbeszéd erősítése, miközben a területén lévő vallási összeütközéseken nem próbált javítani.
Új ember az ortodox egyház élén
Az utóbbi évtizedekben tehát megindult a kapcsolatkeresés és az intenzívebb párbeszéd kialakítása, ám a pápa és a pátriárka találkozása eddig nem történt meg. 1996-ban ugyan tervezték II. János Pál és II. Alekszij találkozását, méghozzá éppen hazánkban, de ez végül meghiúsult.
A problémák azonban továbbra is adottak: az ortodox közösségek főként a katolikus egyház prozelitizmusát bírálja, azaz az ortodox hívők térítését és elhódítását. Ezen kívül nagy gondot okoz, hogy az ortodox papság egy része elutasít mindenféle együttműködést, illetve kapcsolatfelvételt a Vatikánnal, és közölték, hogy megszakítják a pátriárkával való lapcsolatot, amennyiben a nyitás tovább folytatódik.
Mi történik most?
2009. januárjában azonban fontos változások történtek az ortodoxiában: elhunyt II. Alekszij, aki 1990 óta volt moszkvai pátriárka. Utána – első posztkommunista vezetőnek – a legesélyesebb jelöltet, I. Kirillt választották. Az ortodoxia új feje előtte Szmolenszk és Kalinyingrád metropolitája, illetve a moszkvai pátriarkátus külkapcsolatainak irányítója volt. Ennek megfelelően már háromszor találkozott XVI. Benedekkel, és beiktatásakor a Szentatya levélben üdvözölte a frissen megválasztott pátriárka Vatikán felé nyitását. Nem meglepő tehát, hogy meg is indult a két egyház közeledése. Március 1-jén például Dmitrij Medvegyev orosz államfő átvette egy délolasz ortodox templom kulcsait Giorgio Napolitano olasz államfőtől, hangsúlyozva ezzel a párbeszédet. Kirill elítélte továbbá az „Ortodoxia vagy halál” elvet valló szélsőségeseket, továbbá az új vallási vezető Alekszijjal ellentétben nem hangsúlyozza beszédeiben a katolikusok prozelitizmusát. A vatikáni kapcsolatokért Hilarion Alfejev püspököt nevezték ki, aki Oxfordban végezte tanulmányait, és mellesleg a Magyar Ortodox Egyházmegye ideiglenes kormányzójaként is szolgált.
Érdemes megjegyezni, hogy Kirill és a Kreml törekvései meglepő egyezést mutatnak: Putyin már 2007-ben találkozott XVI. Benedekkel, és személyesen biztosította a pápát segítségéről a két elválasztott egyház közeledésében. Moszkvának ugyanis nem érdeke az ellentétek szítása, viszont a hatalmas érdeklődést kiváltó pápa-pátriárka találkozó összehozása annál inkább. A korábban külkapcsolatokét felelős Kirill megválasztása tehát több mint ideális volt, annál is inkább, mert az új vezető a vatikáni nyitástól eltekintve konzervatív nézeteket vall. A pátriárka első beszédében rögtön az egyház és az állam együttműködésének fontosságát hangsúlyozta, tehát várhatóan az alaptendenciák megmaradnak, és az egyház a Kreml külpolitikai céljait támogathatja.
A háttérben Európa utolsó diktátora
A pápa-patrárka találkozó mögött áll tehát Moszkva és Kirill, a pápa, továbbá némi meglepetést keltve Alekszandr Lukasenko belorusz elnök. A fehérorosz államfőt valószínűleg inkább politikai, mint spirituális érdekek fűzik ahhoz, hogy közvetítőként lépjen fel az orosz egyházi vezető és Benedek közt: kétségtelen, hogy kétes „diktátori” címén sokat javíthatna a várva várt találkozó összehozása. A politikus mindenesetre április 10-én a pátriárkával, míg április 29-án a Szentatyával tárgyalt és Belorussziában javasolt minél közelebbi közös látogatást, és a kezdeményezést a pápa is támogatta.
Bíztatóan alakul a kulcsfontosságú találkozó létrehozása, melynek akadálya jelenleg az ortodoxia izolacionista szárnya. Kirill erre reagálva már első, március 31-én tartott szinódusán erőteljes centralizációba fogott: a külkapcsolatokért ezentúl tulajdonképpen ő felel, illetve a személycserékben hívei foglalták el a fontosabb pozíciókat. Várható tehát, hogy a közeledés Kirill hatalmának megerősödésével létrejöhet – a Kreml és Minszk segítségével.
Pásztor Bianka
Kitekintő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése