Mélyen beleszövődött már fogalmi kelléktárunkba, de vajon honnan ered a szó?
Réz-Nagy Zoltán írása
Ha megnézzük a héber eredeti kifejezést, a „réa” – társat, néptársat jelent. Azt az embert, aki annak a népnek, közösségnek a tagja, melynek én magam is. Már az a tény, hogy az Ószövetség foglalkozik a néptárshoz való viszony kérdésével, azzal, aki rangban nem különbözik, és akivel így nem alá-főlé rendelt viszonyban vagyok, hanem mellérendeltben; már ez is hozott némi újat, az emberek közötti viszonynak egy új látásmódját. Ugyanis nem volt ez mindenhol kérdés.
Kínában például ugyanebben az időben nem foglalkoztak ezzel a kapcsolatfajtával. A kínai társadalom nagy bölcse Konfuciusz az emberi kapcsolatokról beszélve azt mondta: ötféle emberi kapcsolat van. Négy a családon belüli viszonyokra vonatkozik, az ötödik a király-alattvaló viszonyra. A felebarát fogalma Kínában nem tartozott a fontos, elmélkedésre érdemes problémák közé akkoriban.
Akik első ízben lefordították a héber Bibliát görög nyelve, azoknak eszük ágában sem volt a „barát” szót alkalmazni, hanem helyette a „szomszédot” használták. A görög népiosz, a latin proximus, a német nächste, az angol neighbor mind egy jelentéskörből származó szavak. A szomszédot, a közelit, a hozzánk közel lévő embert jelenti mindegyik. Mivel a barátság egy urbánus, városias közegben jöhet létre, ahol az emberi kapcsolatteremtésnek szélesebb a palettája, mint amilyen egy görög polisz volt, ezért volt olyan fontos a görögök számára a barátság. De egy alapvetően falvakban élő, földművelő és állattenyésztő társadalom, mint amilyen a bibliai héber volt, nem sok teret engedett az emberi kapcsolatok megválogatásának, ezért ebben a kultúrában nem tartozott a fontos kérdés közé, és a tízparancsolat, a Mózesi Törvény ezért nem foglalkozik vele.
Azáltal, hogy a héber nyelvi és kulturális környezetből kikerült a Biblia a hellén világba, a néptárs fogalmát felváltotta egy más jelentésű szó; a szomszéddal. Ezzel jelentősen kitágult a fogalom jelentése. Népi, nemzeti hovatartozástól függetlenül szólt a felhívás arra, hogy ne tegyünk kárt a szomszéd ember testi-lelki javaiban. És valljuk be, a „szeresd szomszédodat!” még ma is forradalmian hangzik.
A néptárs és a szomszéd jelentéskörének kitágításáért Jézus maga is sokat tett. Lukács Evangéliuma 10. fejezetében arról olvashatunk, hogy egy törvénytudóval való beszélgetés során a beszélgetőpartner felveti annak a kérdését, hogy ki a felebarát, azaz ki az az ember, akivel kapcsolatban még kötelesek vagyunk megtenni a Mózesi parancsoknak, a tízparancsolatnak a követeléseit. És Jézus erre válaszul mondja el az egyik legnagyobb erejű példázatát, az „irgalmas szamaritánust”. Az ebben megfogalmazott válasz elég egyértelmű: nincs a világon olyan ember, akivel szemben felmentésünk lenne, és nyugodt lelkiismerettel magára hagyhatjuk a bajával, vagy tehetünk kárt testi-lelki javaiban.
A Szentírás szövegének jelentése tehát nemcsak egyszerűen változik, hanem nő. Ez azt jelenti, hogy egyre gazdagabb jelentéssel egészül ki az eredeti, az egykori értelme egy-egy fogalomnak.
A jelentés egyre kiteljesedő természetére azt a példát szokták mondani, hogy annak idején Jefferson megfogalmazta híres mondatát, miszerint minden ember egyenlőnek születik, ez a maga korában azt jelentette, hogy minden fehér, protestáns férfi – Jefferson korában – jogi szempontból egyenlőnek számított.
Hasonló a helyzet a bibliai felebaráttal. Először csak a néptársat jelentette, majd a szomszédot, a közeli embert, aztán Jézusnál már bárkit, akit csak közel sodort hozzánk az élet, hovatartozásra, bőrszínre, vallásra való tekintet nélkül. Minden embertársunk, aki csak az emberi fajhoz tartozik, az „felebarát”.
Jézus a kovász hasonlatát mondja az Isten Országának növekedésére. Azt mondja, bekerül a világba valami jelentéktelennek tűnő valami, és aztán – kicsinysége ellenére átalakulást idéz elő az egész világban.
Nem állíthatjuk, hogy az ember jobbá lett volna az évezredek során, de igényesebbek vagyunk a másik emberrel szemben, nagyok az elvárásaink, és sokat kérünk rajta számon, olyan sokat, hogy mostanság nem sokan óhajtják az igaz szerepét magukra ölteni. Ma elképzelhetetlen lenne egy farizeus és vámszedő példázatából ismert farizeus, aki büszkén verné a mellét a templomban, Isten színe előtt.
Nem lett jobb a világ, de nagyobbak az elvárások, és ez kötelező szerénységre sarkall minden jóakaratú embert.
Igényesebbek lettünk a felebaráttal szemben, és mindezt legfőképpen Jézusnak köszönhetjük, aki magasra rakta emberség mércéjét. Legfőképpen azzal, hogy a kereszthalált is elfogadta, a szenvedések poharát is, azért, hogy a szeretet, a másokért vállalt áldozatos élet kovásza bekerüljön a világba, és hasson, alakítson, nyugtalanítson, és bátor tettekre sarkalljon.
Evangelikus.hu
Réz-Nagy Zoltán írása
Ha megnézzük a héber eredeti kifejezést, a „réa” – társat, néptársat jelent. Azt az embert, aki annak a népnek, közösségnek a tagja, melynek én magam is. Már az a tény, hogy az Ószövetség foglalkozik a néptárshoz való viszony kérdésével, azzal, aki rangban nem különbözik, és akivel így nem alá-főlé rendelt viszonyban vagyok, hanem mellérendeltben; már ez is hozott némi újat, az emberek közötti viszonynak egy új látásmódját. Ugyanis nem volt ez mindenhol kérdés.
Kínában például ugyanebben az időben nem foglalkoztak ezzel a kapcsolatfajtával. A kínai társadalom nagy bölcse Konfuciusz az emberi kapcsolatokról beszélve azt mondta: ötféle emberi kapcsolat van. Négy a családon belüli viszonyokra vonatkozik, az ötödik a király-alattvaló viszonyra. A felebarát fogalma Kínában nem tartozott a fontos, elmélkedésre érdemes problémák közé akkoriban.
Akik első ízben lefordították a héber Bibliát görög nyelve, azoknak eszük ágában sem volt a „barát” szót alkalmazni, hanem helyette a „szomszédot” használták. A görög népiosz, a latin proximus, a német nächste, az angol neighbor mind egy jelentéskörből származó szavak. A szomszédot, a közelit, a hozzánk közel lévő embert jelenti mindegyik. Mivel a barátság egy urbánus, városias közegben jöhet létre, ahol az emberi kapcsolatteremtésnek szélesebb a palettája, mint amilyen egy görög polisz volt, ezért volt olyan fontos a görögök számára a barátság. De egy alapvetően falvakban élő, földművelő és állattenyésztő társadalom, mint amilyen a bibliai héber volt, nem sok teret engedett az emberi kapcsolatok megválogatásának, ezért ebben a kultúrában nem tartozott a fontos kérdés közé, és a tízparancsolat, a Mózesi Törvény ezért nem foglalkozik vele.
Azáltal, hogy a héber nyelvi és kulturális környezetből kikerült a Biblia a hellén világba, a néptárs fogalmát felváltotta egy más jelentésű szó; a szomszéddal. Ezzel jelentősen kitágult a fogalom jelentése. Népi, nemzeti hovatartozástól függetlenül szólt a felhívás arra, hogy ne tegyünk kárt a szomszéd ember testi-lelki javaiban. És valljuk be, a „szeresd szomszédodat!” még ma is forradalmian hangzik.
A néptárs és a szomszéd jelentéskörének kitágításáért Jézus maga is sokat tett. Lukács Evangéliuma 10. fejezetében arról olvashatunk, hogy egy törvénytudóval való beszélgetés során a beszélgetőpartner felveti annak a kérdését, hogy ki a felebarát, azaz ki az az ember, akivel kapcsolatban még kötelesek vagyunk megtenni a Mózesi parancsoknak, a tízparancsolatnak a követeléseit. És Jézus erre válaszul mondja el az egyik legnagyobb erejű példázatát, az „irgalmas szamaritánust”. Az ebben megfogalmazott válasz elég egyértelmű: nincs a világon olyan ember, akivel szemben felmentésünk lenne, és nyugodt lelkiismerettel magára hagyhatjuk a bajával, vagy tehetünk kárt testi-lelki javaiban.
A Szentírás szövegének jelentése tehát nemcsak egyszerűen változik, hanem nő. Ez azt jelenti, hogy egyre gazdagabb jelentéssel egészül ki az eredeti, az egykori értelme egy-egy fogalomnak.
A jelentés egyre kiteljesedő természetére azt a példát szokták mondani, hogy annak idején Jefferson megfogalmazta híres mondatát, miszerint minden ember egyenlőnek születik, ez a maga korában azt jelentette, hogy minden fehér, protestáns férfi – Jefferson korában – jogi szempontból egyenlőnek számított.
Hasonló a helyzet a bibliai felebaráttal. Először csak a néptársat jelentette, majd a szomszédot, a közeli embert, aztán Jézusnál már bárkit, akit csak közel sodort hozzánk az élet, hovatartozásra, bőrszínre, vallásra való tekintet nélkül. Minden embertársunk, aki csak az emberi fajhoz tartozik, az „felebarát”.
Jézus a kovász hasonlatát mondja az Isten Országának növekedésére. Azt mondja, bekerül a világba valami jelentéktelennek tűnő valami, és aztán – kicsinysége ellenére átalakulást idéz elő az egész világban.
Nem állíthatjuk, hogy az ember jobbá lett volna az évezredek során, de igényesebbek vagyunk a másik emberrel szemben, nagyok az elvárásaink, és sokat kérünk rajta számon, olyan sokat, hogy mostanság nem sokan óhajtják az igaz szerepét magukra ölteni. Ma elképzelhetetlen lenne egy farizeus és vámszedő példázatából ismert farizeus, aki büszkén verné a mellét a templomban, Isten színe előtt.
Nem lett jobb a világ, de nagyobbak az elvárások, és ez kötelező szerénységre sarkall minden jóakaratú embert.
Igényesebbek lettünk a felebaráttal szemben, és mindezt legfőképpen Jézusnak köszönhetjük, aki magasra rakta emberség mércéjét. Legfőképpen azzal, hogy a kereszthalált is elfogadta, a szenvedések poharát is, azért, hogy a szeretet, a másokért vállalt áldozatos élet kovásza bekerüljön a világba, és hasson, alakítson, nyugtalanítson, és bátor tettekre sarkalljon.
Evangelikus.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése