Új kereszténység
Demokrata
2010:11. szám
Sayfo Omar
Bár a mai Európában ez nem szembetűnő, a világ leggyorsabban terjedő és legdominánsabb vallása a kereszténység. A jövő kereszténysége azonban már nem a fehér ember vallása. Pár évtizeden belül az európai és észak-amerikai hívek csupán elenyésző hányadát fogják kitenni a világ keresztényeinek, akik közt az ázsiaiak, latinok és afrikaiak lesznek túlsúlyban.
A híradások és elemzések azt sugallják, hogy az iszlám a világ leggyorsabban terjedő vallása. Pedig a kereszténység az. Való igaz, hogy a muszlim lakosság száma a gyors népszaporulat miatt felívelőben van. Az iszlám azonban ritkán hódít meg új térségeket. muszlim hittérítők általában az iszlám világon belül vagy a diszpórákban élő muszlimok között működnek, ahol céljuk leginkább az, hogy a vallásuktól eltávolodott vagy éppen más irányzatot követő muszlimokat csábítsák vissza a szerintük helyesnek tartott útra.
A kereszténység ezzel szemben a mai napig hódít meg új, nem kereszténylakta territóriumokat. A Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsiában jellemző magas népszaporulat miatt pedig a már meglévő közösségek lélekszáma is nő. A dialektika szabálya szerint a mennyiségi változás minőségi változást hoz. A gyarapodással a kereszténység etnikai és doktrinai arculata átalakul. Az európai kultúrkörben általánosnak mondható tévhit szerint a kereszténység európai központú vallás volt. Ezen vélekedés szerint a krisztusi hit Palesztinából indult, elterjedt a mediterrán térségben, onnan feljebb kúszott Nyugat-Európába, majd a gyarmatosítók révén továbbindult Amerika, Afrika és Ázsia irányába. Ezzel szemben az igazság az, hogy mire a VII. században a kereszténység elérte az angolszász világot, addigra Etiópiában már a keresztények tizedik generációja élt.
Időszámításunk szerint 1000 körül pedig több keresztény élt Ázsiában, mint Európában. Később a kereszténység – legalábbis annak nyugati formája – valóban a fehér ember vallása lett, mely a gyarmatosítók, telepesek és misszionáriusok tolmácsolásában terjedt el szerte a világon. 1900-ban a keresztények 80 százaléka európai vagy európai gyökerű észak-amerikai volt, a keresztény világ matematikai súlypontja pedig Madrid környékére volt tehető.
Az Európában tapasztalható demográfiai hanyatlás, illetve a harmadik világra jellemző gyors népesedés miatt ez mára megváltozott. A világ keresztényeinek kétharmadát már az afrikai, latin-amerikai és ázsiai hívek adják, a súlypont pedig valahova Mali fővárosa, Timbuktu környékére tevődött át.
A harmadik világban a kereszténység reneszánszát éli. Az egy évre jutó kereszteléseknek már csak alig negyede zajlik a nyugati világon belül. Egyedül a Fülöp-szigeteken évente több gyermeket keresztelnek meg, mint Európa katolikus fellegváraiban, Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban és Lengyelországban együttvéve. A Kelet a vallás gyakorlásának intenzitásában is köröket ver a Nyugatra. Skóciában például a keresztényeknek csak alig tíz százaléka jár templomba. A Fülöp-szigeteken ez az arány meghaladja a 70 százalékot.
A régi centrumok lassan átadják helyüket az egykori perifériáknak. Egyedül Nigériában hétszer annyi anglikán él, mint az Egyesült Államokban. A legnagyobb változás a pünkösdi gyülekezeteknél zajlik. Az egykor észak-amerikai központú irányzat híveinek többsége mára a déli országokban él. Számuk jelenleg 400 millióra tehető, de becslések szerint 2040-re elérheti az egymilliárdot is, amivel túllépi a buddhisták és megközelíti a hinduk létszámát. A folyamat jelenlegi állása szerint 2050-re a keresztények száma eléri a hárommilliárdot, aminek csupán egyötöde-egyhatoda lesz európai, illetve észak-amerikai.
A fehérek aránya még ennél is alacsonyabb lesz. A harmadik világból irányuló bevándorlás miatt ugyanis a kereszténység, de leginkább a katolicizmus arca Nyugaton is átalakulóban van. A templomba járó londoniaknak fele ma már fekete. Az Egyesült Államok katolikusainak arculatát pedig lassan már nem az írek és olaszok, hanem a Latin-Amerikából érkezett bevándorlók adják, akik 2050-re a lakosság egynegyedét fogják kitenni.
A keresztény világban zajló folyamatok azt az abszurd helyzetet eredményezték, hogy azok az országok, amelyek régen missziókat küldtek szerte a világba, mára az egykor meghódított népek misszióinak fogadási területévé váltak. Berlin és London elcsángált lakóit latin-amerikai és afrikai hittérítők próbálják visszatéríteni Krisztus nyájához. Általánosságban elmondható, hogy a déli kereszténység szinte minden tekintetben konzervatívabb északi rokonánál. Míg Nyugaton ez vitatéma lehet, az afrikai és latin egyházak kategorikusan elutasítják a homoszexualitást és az abortuszt. A kereszténység globális kettéválása lutheri időket idéz. Az északi liberális keresztények általában rossz szemmel nézik a déliek konzervativizmusát.
James Carroll liberális katolikus szerző így fakad ki: „A világ-kereszténység egyre inkább az antiintellektuális fundamentalizmus hatása alá kerül.” Való igaz: az Ázsiában és Afrikában honos katolicizmus sok szempontból a II. vatikáni zsinat előtti időket idézi. A kereszténység a kezdetek óta vándorló vallás volt. Az evangélium azonban nemcsak terjedt, de újra is értelmeződött. Ezt leginkább az eszkimók földjére érkező misszionáriusról szóló anekdota példázza, aki a pokol tüzének szörnyűségeit ecseteli az egyik eszkimónak. A rotyogó üst és a lángnyelvek hallatán az eszkimónak felcsillan a szeme: – És hogyan juthatnánk arra a jó meleg helyre? – kérdezi. A misszionárius meghökken. Kicsit elgondolkodik majd így folytatja: – Szóval a pokol fagyos. De nem olyan, mint a jég, hanem annál ezerszer-ezerszer hidegebb... A vicc nem olyan képtelen, mint gondolnánk. A sikeres keresztény hittérítők mindig is úgy adoptálják a vallást, hogy az az újonnan áttérők számára befogadható legyen. Ez sokszor azt eredményezte, hogy a végeredmény végül már jobban hasonlított az adott nép kulturális gyökereihez, mint a nyugati értelemben vett kereszténységhez. Általánosságban elmondható, hogy a harmadik világ kereszténységét a mély személyes hit, a kommunális ortodoxia, a miszticizmus és a puritanizmus jellemzi.
Számukra a prófécia, mint olyan, nem homályos jóslatot jelent, hanem mindennapi vallásos élménynek számít. Az indiai prédikátorok öltözéke a hindu papokéhoz hasonlít. Indiában a mise sokszor Om-mal, a Védák szent hangjával kezdődik, a vallási énekek pedig Jézust és Krisnát dicsőítik. Afrikában a vudu és a sámánkultusz továbbéléseként a pap feladata a különféle boszorkánypraktikákra és ördögűzésre is kiterjed.
A brazíliai központú Isten Királyságának Egyetemes Egyháza csakúgy, mint számos harmadik világbeli társa, szentül hiszi, hogy a mély ima jelenti a leghatásosabb orvosságot a rontás, rossz szerencse, rémálmok vagy éppen ártó démonok ellen.
A kulturális különbségek Jézus személyének értelmezésére is kihatnak. Ismeretes a tény, hogy több fekete-afrikai templomban négerként ábrázolják az Üdvözítőt. Bár a példa radikális, általánosságban nagyon is igaz, hogy a harmadik világban nehezen tudják befogadni az európai Jézust. A nyugati világ keresztényei emberi lényegű Jézust tisztelnek, aki Isten fiaként feláldozta magát az emberek bűneiért. Az afrikaiak számára ezzel szemben Jézus elsősorban gyógyító és fősámán. Mindezt teológiailag alá is támasztják, hiszen ahogy a Biblia írja „A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangélium hirdettetik” (Máté 11:4) Indiában a papok Jézust szegény, szenvedő embernek ábrázolják, ezzel téve vonzóvá személyét legfőbb célcsoportjuk, a megvetett kasztok tagjai számára. A kereszthalált is újraértelmezik. Indiában, ahol a bűn az aktuális és a korábbi életek során hordozott rossz karmával kapcsolódik össze, Jézus kereszthalálát úgy fogják fel, mint önfeláldozást, mely elsöpri a hívek karmikus hiányosságait és feloldozza lelküket a későbbi újjászületések terhe alól. A tajvani keresztények a kínai újév alkalmával először misét tartanak, majd pedig az elhunyt ősök előtt tisztelegnek. A konfuciánus kultúrában ugyanis nincs hagyománya a személyes bűn fogalmának, még kevésbé az eredendő bűnnek. Ezzel szemben igen erős az ősök tiszteletének kultusza. Amerikai és európai megfigyelők hajlamosak a primitív, természetközeli életkörülményeknek betudni az afrikai, latin-amerikai és ázsiai kereszténységre jellemző miszticizmust és babonákat, melyek szerintük a modernizáció és városiasodás előrehaladtával szükségszerűen eltűnnek majd. A valóság azonban ennek épp az ellenkezője.
A paranormális tevékenységekre és varázslatra építő egyházak kialakulása sokszor a gyors és drasztikus népességrobbanásnak és urbanizációnak a velejárója. Annak a folyamatnak, melynek során a vidék lakói természeti vagy demográfiai okokból nagy tömegekben kényszerülnek városi régiókba vándorolni, melyek infrastruktúrája képtelen ellátni az újonnan érkezetteket. Kitűnő példa erre Haiti, ahol az erdőpusztításokból következő talajromlás miatt városokba vándorolt – egyébként keresztény – tömegek túlnyomó többsége rendszeresen nyúl vudu varázslathoz. Nem véletlen az sem, hogy a dél-afrikai Soweto keresztényei körében az apartheid rendszer bukása óta virágzik a boszorkányság.
Mint a korabeli Palesztinában, a kereszténység ma is a társadalmi perifériákon élők és szegények vallása. Indiában a hit leginkább a kitaszítottak között terjed, akik az univerzális hithez való csatlakozással próbálják megtalálni méltóságukat, melytől a merev kasztrendszer megfosztotta őket. Kínában a kereszténység azokra a spirituális és társadalmi kérdésekre ad választ, amelyekre a marxizmus képtelen.
Az afrikaiak a politikai, társadalmi és gazdasági káosz elől keresnek menedéket a vallásban. A kereszténység értékei pedig sokszor a sokkszerű urbanizáció miatt megrendülő törzsi morált helyettesítik. Nem véletlen, hogy délen a bíborosok és más egyházi személyek olyan politikai befolyással rendelkeznek, amilyennel nyugati kollegáik – a kommunista megszállás alól kiszabadult országokat leszámítva – a XVII. század óta alig.
Dél-Afrikában az egyházak is kivették részüket az apartheid rendszer elleni küzdelemből. Mártírjaik vannak, mint az ugandai Luwum érsek, a zairei Munzihirwa érsek, vagy a kongói Biayenda bíboros. Az eredendően vallásos népeknél az egyház és a politika nehezen válik el egymástól. A harmadik világ országaiban az egyébként is szűkös természeti erőforrásokért zajló harcokban a kereszténység könnyen politikai ideológiává, vagy legalábbis indikátorrá válhat, mely legitimálja a konkurens népcsoportok elleni fellépést. Erre már most is bőven akad példa. Indonéziában, Szudánban a Fülöp-szigeteken vagy Nigériában keresztények és muszlimok, Indiában pedig hinduk és keresztények harcolnak az egyre csökkenő javakért.
Kérdés, hogy a teológiai különbségek és lokális tényezők fennállása miatt egyre inkább atomizálódó kereszténység a jövőben összegyúrható lesz-e valamiféle egységes ökumenévé. David R. Barrett, a World Christian Encyclopedia társszerkesztője összesen 33 800 különféle irányzatot számlált össze szerte a világon, melyek száma 2025-re akár 55 ezerre is duzzadhat. A leggyorsabban azoknak a közösségeknek a száma nő, amelyek nem kapcsolódnak a történelmi kereszténységhez.
A harmadik világ keresztényei számára ugyanis a katolikus vagy protestáns hovatartozás korántsem identitást formáló tényező. Nem véletlen, hogy napjainkban leginkább az amerikai típusú evangelizmus terjed. Az ugyanis nagy teret ad a közvetlen kinyilatkoztatásoknak, melyek kiegészítik vagy sok esetben felülírják a bibliai hagyományokat, így pedig könnyű megfelelni a lokális elvárásoknak.
A hagyományosan centralizált római katolikus egyház komoly döntések előtt áll. A Vatikán számára jelenleg igencsak meghatározó a doktrinális ortodoxia. A harmadik világbeli katolikus közösségek eltérő igényei és esetlegesen bekövetkező anyagi függetlenedése azonban könnyen feszültséget szülhet a központ és a perifériák között. A dilemmát jól példázza a „Dominus Iesus” esete. A 2000-ben kiadott kongregáció teljes egészében az extra ecclesiam nulla salus (egyházon kívül nincs üdvösség) tétel szellemében született, amely miatt számos bírálat érte azon katolikus misszionáriusok részéről, akik hosszú éveken keresztül próbáltak katolizálni különböző harmadik világbeli népeket. A kereszténység – és a katolicizmus – jelenleg zajló globalizációjával egyre sürgetőbb azon doktrinák körülhatárolása, amelyek a hit sarokköveit képezik. De lehet, hogy már ez sem elég: nem kizárt, hogy XVI. Benedek úgy vonul be a történelembe, mint az utolsó fehér pápa.
Demokrata
2010:11. szám
Sayfo Omar
Bár a mai Európában ez nem szembetűnő, a világ leggyorsabban terjedő és legdominánsabb vallása a kereszténység. A jövő kereszténysége azonban már nem a fehér ember vallása. Pár évtizeden belül az európai és észak-amerikai hívek csupán elenyésző hányadát fogják kitenni a világ keresztényeinek, akik közt az ázsiaiak, latinok és afrikaiak lesznek túlsúlyban.
A híradások és elemzések azt sugallják, hogy az iszlám a világ leggyorsabban terjedő vallása. Pedig a kereszténység az. Való igaz, hogy a muszlim lakosság száma a gyors népszaporulat miatt felívelőben van. Az iszlám azonban ritkán hódít meg új térségeket. muszlim hittérítők általában az iszlám világon belül vagy a diszpórákban élő muszlimok között működnek, ahol céljuk leginkább az, hogy a vallásuktól eltávolodott vagy éppen más irányzatot követő muszlimokat csábítsák vissza a szerintük helyesnek tartott útra.
A kereszténység ezzel szemben a mai napig hódít meg új, nem kereszténylakta territóriumokat. A Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsiában jellemző magas népszaporulat miatt pedig a már meglévő közösségek lélekszáma is nő. A dialektika szabálya szerint a mennyiségi változás minőségi változást hoz. A gyarapodással a kereszténység etnikai és doktrinai arculata átalakul. Az európai kultúrkörben általánosnak mondható tévhit szerint a kereszténység európai központú vallás volt. Ezen vélekedés szerint a krisztusi hit Palesztinából indult, elterjedt a mediterrán térségben, onnan feljebb kúszott Nyugat-Európába, majd a gyarmatosítók révén továbbindult Amerika, Afrika és Ázsia irányába. Ezzel szemben az igazság az, hogy mire a VII. században a kereszténység elérte az angolszász világot, addigra Etiópiában már a keresztények tizedik generációja élt.
Időszámításunk szerint 1000 körül pedig több keresztény élt Ázsiában, mint Európában. Később a kereszténység – legalábbis annak nyugati formája – valóban a fehér ember vallása lett, mely a gyarmatosítók, telepesek és misszionáriusok tolmácsolásában terjedt el szerte a világon. 1900-ban a keresztények 80 százaléka európai vagy európai gyökerű észak-amerikai volt, a keresztény világ matematikai súlypontja pedig Madrid környékére volt tehető.
Az Európában tapasztalható demográfiai hanyatlás, illetve a harmadik világra jellemző gyors népesedés miatt ez mára megváltozott. A világ keresztényeinek kétharmadát már az afrikai, latin-amerikai és ázsiai hívek adják, a súlypont pedig valahova Mali fővárosa, Timbuktu környékére tevődött át.
A harmadik világban a kereszténység reneszánszát éli. Az egy évre jutó kereszteléseknek már csak alig negyede zajlik a nyugati világon belül. Egyedül a Fülöp-szigeteken évente több gyermeket keresztelnek meg, mint Európa katolikus fellegváraiban, Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban és Lengyelországban együttvéve. A Kelet a vallás gyakorlásának intenzitásában is köröket ver a Nyugatra. Skóciában például a keresztényeknek csak alig tíz százaléka jár templomba. A Fülöp-szigeteken ez az arány meghaladja a 70 százalékot.
A régi centrumok lassan átadják helyüket az egykori perifériáknak. Egyedül Nigériában hétszer annyi anglikán él, mint az Egyesült Államokban. A legnagyobb változás a pünkösdi gyülekezeteknél zajlik. Az egykor észak-amerikai központú irányzat híveinek többsége mára a déli országokban él. Számuk jelenleg 400 millióra tehető, de becslések szerint 2040-re elérheti az egymilliárdot is, amivel túllépi a buddhisták és megközelíti a hinduk létszámát. A folyamat jelenlegi állása szerint 2050-re a keresztények száma eléri a hárommilliárdot, aminek csupán egyötöde-egyhatoda lesz európai, illetve észak-amerikai.
A fehérek aránya még ennél is alacsonyabb lesz. A harmadik világból irányuló bevándorlás miatt ugyanis a kereszténység, de leginkább a katolicizmus arca Nyugaton is átalakulóban van. A templomba járó londoniaknak fele ma már fekete. Az Egyesült Államok katolikusainak arculatát pedig lassan már nem az írek és olaszok, hanem a Latin-Amerikából érkezett bevándorlók adják, akik 2050-re a lakosság egynegyedét fogják kitenni.
A keresztény világban zajló folyamatok azt az abszurd helyzetet eredményezték, hogy azok az országok, amelyek régen missziókat küldtek szerte a világba, mára az egykor meghódított népek misszióinak fogadási területévé váltak. Berlin és London elcsángált lakóit latin-amerikai és afrikai hittérítők próbálják visszatéríteni Krisztus nyájához. Általánosságban elmondható, hogy a déli kereszténység szinte minden tekintetben konzervatívabb északi rokonánál. Míg Nyugaton ez vitatéma lehet, az afrikai és latin egyházak kategorikusan elutasítják a homoszexualitást és az abortuszt. A kereszténység globális kettéválása lutheri időket idéz. Az északi liberális keresztények általában rossz szemmel nézik a déliek konzervativizmusát.
James Carroll liberális katolikus szerző így fakad ki: „A világ-kereszténység egyre inkább az antiintellektuális fundamentalizmus hatása alá kerül.” Való igaz: az Ázsiában és Afrikában honos katolicizmus sok szempontból a II. vatikáni zsinat előtti időket idézi. A kereszténység a kezdetek óta vándorló vallás volt. Az evangélium azonban nemcsak terjedt, de újra is értelmeződött. Ezt leginkább az eszkimók földjére érkező misszionáriusról szóló anekdota példázza, aki a pokol tüzének szörnyűségeit ecseteli az egyik eszkimónak. A rotyogó üst és a lángnyelvek hallatán az eszkimónak felcsillan a szeme: – És hogyan juthatnánk arra a jó meleg helyre? – kérdezi. A misszionárius meghökken. Kicsit elgondolkodik majd így folytatja: – Szóval a pokol fagyos. De nem olyan, mint a jég, hanem annál ezerszer-ezerszer hidegebb... A vicc nem olyan képtelen, mint gondolnánk. A sikeres keresztény hittérítők mindig is úgy adoptálják a vallást, hogy az az újonnan áttérők számára befogadható legyen. Ez sokszor azt eredményezte, hogy a végeredmény végül már jobban hasonlított az adott nép kulturális gyökereihez, mint a nyugati értelemben vett kereszténységhez. Általánosságban elmondható, hogy a harmadik világ kereszténységét a mély személyes hit, a kommunális ortodoxia, a miszticizmus és a puritanizmus jellemzi.
Számukra a prófécia, mint olyan, nem homályos jóslatot jelent, hanem mindennapi vallásos élménynek számít. Az indiai prédikátorok öltözéke a hindu papokéhoz hasonlít. Indiában a mise sokszor Om-mal, a Védák szent hangjával kezdődik, a vallási énekek pedig Jézust és Krisnát dicsőítik. Afrikában a vudu és a sámánkultusz továbbéléseként a pap feladata a különféle boszorkánypraktikákra és ördögűzésre is kiterjed.
A brazíliai központú Isten Királyságának Egyetemes Egyháza csakúgy, mint számos harmadik világbeli társa, szentül hiszi, hogy a mély ima jelenti a leghatásosabb orvosságot a rontás, rossz szerencse, rémálmok vagy éppen ártó démonok ellen.
A kulturális különbségek Jézus személyének értelmezésére is kihatnak. Ismeretes a tény, hogy több fekete-afrikai templomban négerként ábrázolják az Üdvözítőt. Bár a példa radikális, általánosságban nagyon is igaz, hogy a harmadik világban nehezen tudják befogadni az európai Jézust. A nyugati világ keresztényei emberi lényegű Jézust tisztelnek, aki Isten fiaként feláldozta magát az emberek bűneiért. Az afrikaiak számára ezzel szemben Jézus elsősorban gyógyító és fősámán. Mindezt teológiailag alá is támasztják, hiszen ahogy a Biblia írja „A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangélium hirdettetik” (Máté 11:4) Indiában a papok Jézust szegény, szenvedő embernek ábrázolják, ezzel téve vonzóvá személyét legfőbb célcsoportjuk, a megvetett kasztok tagjai számára. A kereszthalált is újraértelmezik. Indiában, ahol a bűn az aktuális és a korábbi életek során hordozott rossz karmával kapcsolódik össze, Jézus kereszthalálát úgy fogják fel, mint önfeláldozást, mely elsöpri a hívek karmikus hiányosságait és feloldozza lelküket a későbbi újjászületések terhe alól. A tajvani keresztények a kínai újév alkalmával először misét tartanak, majd pedig az elhunyt ősök előtt tisztelegnek. A konfuciánus kultúrában ugyanis nincs hagyománya a személyes bűn fogalmának, még kevésbé az eredendő bűnnek. Ezzel szemben igen erős az ősök tiszteletének kultusza. Amerikai és európai megfigyelők hajlamosak a primitív, természetközeli életkörülményeknek betudni az afrikai, latin-amerikai és ázsiai kereszténységre jellemző miszticizmust és babonákat, melyek szerintük a modernizáció és városiasodás előrehaladtával szükségszerűen eltűnnek majd. A valóság azonban ennek épp az ellenkezője.
A paranormális tevékenységekre és varázslatra építő egyházak kialakulása sokszor a gyors és drasztikus népességrobbanásnak és urbanizációnak a velejárója. Annak a folyamatnak, melynek során a vidék lakói természeti vagy demográfiai okokból nagy tömegekben kényszerülnek városi régiókba vándorolni, melyek infrastruktúrája képtelen ellátni az újonnan érkezetteket. Kitűnő példa erre Haiti, ahol az erdőpusztításokból következő talajromlás miatt városokba vándorolt – egyébként keresztény – tömegek túlnyomó többsége rendszeresen nyúl vudu varázslathoz. Nem véletlen az sem, hogy a dél-afrikai Soweto keresztényei körében az apartheid rendszer bukása óta virágzik a boszorkányság.
Mint a korabeli Palesztinában, a kereszténység ma is a társadalmi perifériákon élők és szegények vallása. Indiában a hit leginkább a kitaszítottak között terjed, akik az univerzális hithez való csatlakozással próbálják megtalálni méltóságukat, melytől a merev kasztrendszer megfosztotta őket. Kínában a kereszténység azokra a spirituális és társadalmi kérdésekre ad választ, amelyekre a marxizmus képtelen.
Az afrikaiak a politikai, társadalmi és gazdasági káosz elől keresnek menedéket a vallásban. A kereszténység értékei pedig sokszor a sokkszerű urbanizáció miatt megrendülő törzsi morált helyettesítik. Nem véletlen, hogy délen a bíborosok és más egyházi személyek olyan politikai befolyással rendelkeznek, amilyennel nyugati kollegáik – a kommunista megszállás alól kiszabadult országokat leszámítva – a XVII. század óta alig.
Dél-Afrikában az egyházak is kivették részüket az apartheid rendszer elleni küzdelemből. Mártírjaik vannak, mint az ugandai Luwum érsek, a zairei Munzihirwa érsek, vagy a kongói Biayenda bíboros. Az eredendően vallásos népeknél az egyház és a politika nehezen válik el egymástól. A harmadik világ országaiban az egyébként is szűkös természeti erőforrásokért zajló harcokban a kereszténység könnyen politikai ideológiává, vagy legalábbis indikátorrá válhat, mely legitimálja a konkurens népcsoportok elleni fellépést. Erre már most is bőven akad példa. Indonéziában, Szudánban a Fülöp-szigeteken vagy Nigériában keresztények és muszlimok, Indiában pedig hinduk és keresztények harcolnak az egyre csökkenő javakért.
Kérdés, hogy a teológiai különbségek és lokális tényezők fennállása miatt egyre inkább atomizálódó kereszténység a jövőben összegyúrható lesz-e valamiféle egységes ökumenévé. David R. Barrett, a World Christian Encyclopedia társszerkesztője összesen 33 800 különféle irányzatot számlált össze szerte a világon, melyek száma 2025-re akár 55 ezerre is duzzadhat. A leggyorsabban azoknak a közösségeknek a száma nő, amelyek nem kapcsolódnak a történelmi kereszténységhez.
A harmadik világ keresztényei számára ugyanis a katolikus vagy protestáns hovatartozás korántsem identitást formáló tényező. Nem véletlen, hogy napjainkban leginkább az amerikai típusú evangelizmus terjed. Az ugyanis nagy teret ad a közvetlen kinyilatkoztatásoknak, melyek kiegészítik vagy sok esetben felülírják a bibliai hagyományokat, így pedig könnyű megfelelni a lokális elvárásoknak.
A hagyományosan centralizált római katolikus egyház komoly döntések előtt áll. A Vatikán számára jelenleg igencsak meghatározó a doktrinális ortodoxia. A harmadik világbeli katolikus közösségek eltérő igényei és esetlegesen bekövetkező anyagi függetlenedése azonban könnyen feszültséget szülhet a központ és a perifériák között. A dilemmát jól példázza a „Dominus Iesus” esete. A 2000-ben kiadott kongregáció teljes egészében az extra ecclesiam nulla salus (egyházon kívül nincs üdvösség) tétel szellemében született, amely miatt számos bírálat érte azon katolikus misszionáriusok részéről, akik hosszú éveken keresztül próbáltak katolizálni különböző harmadik világbeli népeket. A kereszténység – és a katolicizmus – jelenleg zajló globalizációjával egyre sürgetőbb azon doktrinák körülhatárolása, amelyek a hit sarokköveit képezik. De lehet, hogy már ez sem elég: nem kizárt, hogy XVI. Benedek úgy vonul be a történelembe, mint az utolsó fehér pápa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése