2010. április 24., szombat

Demokrata-interjú Molnár V. József művészettörténésszel

Pirkad már

http://www.demokrata.hu/sites/default/themes/demokrata3/logo.png

Demokrata
Ágoston Balázs
2010:14. szám


Ez a nemzet hatalmasan tud szeretni. Bár a Sátán mindent elkövet, hogy kizavarja belőlünk Istent, mégis pirkad már, hasad az ég alja. Hitem szerint a magyarság visszatalál hivatásához. Egyre inkább érzem és tapasztalom, hogy a globalizmus fuggeri iszonyatának is a magyarság fog véget vetni – mondta a Demokratának Molnár V. József művészettörténész, néplélekrajz-kutató, aki március 17-én volt 80 éves.

http://www.demokrata.hu/files/imagecache/medium/news_weekly/1014_molnar.JPG

– Miként lesz valakiből néplélekrajzkutató?

– Kispolgári családban születtem Cserhátpusztán, Somogy megyében, a Széchenyi grófok birtokán. Szüleim itt kaptak szolgálati lakást, mivel a cég, amelynek édesapám munkavezetőként alkalmazottja volt, épp akkor ott végzett erdőkitermelést. Édesanyám parasztlány. Apámat a szovjetek 1945-ben elvitték malenkij robotra, soha nem tért vissza. Így nem egészen 15 évesen egyik napról a másikra családfenntartó lettem, ipari tanoncként dolgoztam egy nyomdában, mellette cselédmunkát végeztem, hogy meg tudjunk élni öcsémmel és édesanyámmal. Emellett esti gimnáziumba jártam, de ezt nem tudtam befejezni a munka miatt. 1955-ben aztán Budapestre kerültem az Eötvös Loránd Tudományegyetem újságíró szakára – akkor még volt ilyen. Verseket, novellákat írtam, s mivel minden jeles magyar író, költő egyszersmind hírlapíró is volt Adytól Kosztolányiig, úgy gondoltam, ezen a szakon kiteljesedhet az ilyen irányú érdeklődésem. Eredendően a művészet érdekelt. Közbejött azonban 1956. Október 22-én az ELTE-n a Petőfi Kör mintájára megalakult a Március Tizenötödike Kör. Egy adjunktus és egy tanársegéd mellett engem is vezetőjévé választottak. Másnap estére már Egyetemi Forradalmi Diákbizottsággá alakultunk, ennek is egyik irányítója voltam. Én azonban szabadságharcnak nevezem 1956-ot, ami lényeges különbség a forradalomhoz képest; mostanában gyakran összekeverjük a fogalmakat. Mi szabadságharcos nép vagyunk.

– Mi a különbség a kettő között?

– A szabadságharc mindig eredendő jogokat akar visszavívni, amint az az Aranybullában benne foglaltatik. Minden szabadságharcunk ennek jegyében zajlott. A forradalom ellenben mindig fölforgatás. Forradalmár nép például a francia, az orosz, 1918–19-ben Magyarországon is forradalom volt. 1956-ban viszont szabadságharcot vívtunk. Ennek emléke belém égett. Október 24-ére virradó éjjel az egyetem egyik helyiségéből láttam, amint szovjet páncélosok dübörögnek végig a Váci úton. Élénken emlékszem, akkor úgy éreztem, hogy a lánctalpasok nem is kint az úton, hanem bennem, belül dübörögnek. Akkor éreztem meg a maga teljességében az elnyomás iszonyatát. Minden porcikámban éreztem a tankokat. Akkor, ott néma fogadalmat tettem, hogy amíg a Jóisten erőt ad hozzá, szabadságharcos leszek.

– Megbüntették érte?

– Három év börtönre ítéltek, ebből két és felet leültem. Fél esztendőt elengedtek. 1959-ben szabadultam. Az ország összes egyeteméről kitiltottak, sokáig állást sem kaptam. Még segédmunkásnak sem vettek föl. Hosszú hetek, hónapok teltek el úgy, hogy nem tudtam dolgozni. Végül az egyetemi tanszék titkárnője segített, így el tudtam helyezkedni egy kis nyomdában kéziszedőként. Ekkor fordultam a képzőművészet felé. Állandó gondom volt ugyanis, hogy a gépmestereknek sosem tudtam pontosan elmagyarázni, milyen színt kell nyomtatni. Ezért vízfestékkel kikevertem nekik, és amikor rájöttem, hogy a festés örömömre szolgál, belevetettem magam. Az 1970-es évek elején részese voltam Csáji Attila nevével fémjelzett képzőművészeti avantgárd mozgalomnak. Mi szerveztük meg a híres balatonboglári Kápolna Tárlatokat, mivel az általunk képviselt stílus a tiltott kategóriába tartozott. Galántai György festőművész barátunk bérbe vette a romos, elhanyagolt kápolnát, rendbe hoztuk, s mivel magántárlatot lehetett tartani, ezzel kijátszottuk a tiltást. Ez szabadulást jelentett a művészetet, a szellemet szorító kádári vasmarokból, nemcsak nekünk, hanem más művészeknek is. A későbbi híres operaénekes, Csengery Adrienne rendszeresen énekelt ott, de gyakran megfordult Bogláron Weöres Sándor, Károlyi Amy, Latinovits Zoltán is. Igazi ellenzéki felhangú kulturális pezsgés jellemezte ezeket az összejöveteleket, hiszen ez tulajdonképpen valamiféle párhuzamos, alternatív társadalmi élet volt.

– Innen már egyenes út vezetett a művészettörténethez?

– Képzőművészként erősen foglalkoztatott, hogy megtaláljam azokat a legegyszerűbb formákat, amelyekkel a lehető legtöbbet tudok kifejezni. Így jutottam el az ősművészethez, az ősképekhez. Tanulmányaimból emlékeztem, hogy az ősemberek mindenféle egyszerű formákat rajzoltak a barlangok falára, ezeket kezdtem kutatni. Felnőtt fejjel döbbentem rá, hogy az iskolában becsaptak minket, hiszen a barlangi művészet ugyan primér, de semmiképpen nem primitív. Olyan formákra leltem, melyek azóta is jelen vannak az emberi műveltségben, főleg a népi műveltségben. Kutatásaim során egy műszaki egyetemi hallgató segítségével rátaláltam egy olyan matematikai képletre, amellyel modellezhető a szerves műveltség jelrendszerének logikája. Ezzel bizonyítható, hogy a népi műveltség nagyon rendezett, és ősképeken alapul. Erről részletesen írtam Világ virág című könyvemben, a dolog lényege, hogy ezzel a képlettel megállapítható és bizonyítható a formarokonság, a formák egymásból való következése. Ezek azért fontosak, mert mindig a formák alakították a rítust, szabályozva az emberi életet. Fennmaradtak például őskori tűznyomok. Ezek szakrális tüzek voltak, az áldozati szertartásokat szabályozták. Évek alatt rájöttem, hogy azok a formák, amelyek már a kőkorszakban rendezték az ember életét, ma is jelen vannak a Kárpát-haza vidékein, és ugyanúgy a rituálék alapformái. Sőt ezek megjelennek a régi imádságokban, mesékben, legendákban, melyeknek ugyanilyen a szerkezetük. Amikor minderre ráeszméltem, lemondtam a festészetről, hogy ennek a területnek szentelhessem életem.

– Könnyen hátat fordított a képzőművészetnek?

– Nem, sőt nagyon keserves dolog volt, hiszen a festészet addig betöltötte az életem. A lemondással kapcsolatban megrendítő élményben volt részem. Amikor meghoztam a döntést, valaki bennem – a tudatmögöttimben létező én – ezt nem fogadta el. Ennek következtében naponta kaptam szívrohamokat, melyek azonban nem voltak valóságosak, csak képzeltek. Bekerültem a Völgy utcai szanatóriumba, abba a szobába, ahol Latinovits Zoltán is pihent. 59 kilóról két hónap alatt 42 kilóra fogytam le, mert a szervezetem semmit nem fogadott be. Ez mind a tudatmögöttim ellenállásának következménye volt. Egy csöndes szeptemberi éjjelen aztán arra neszeltem a nyitott ablaknál, hogy valaki nevemen szólít. Először azt hittem, képzelődöm, ami nem lett volna meglepő a sok gyógyszertől. Aztán másodszor is hallottam a szólítást. Meleg, barátságos hang volt. Végül harmadszor is hallottam, és megértettem, hogy életben maradok. Erőtlenül felültem az ágyban és sírtam. Akkor hullott le rólam a teher. Azóta végzem a dolgom, kutatom a természetes műveltséget, hogy közvetítője, krónikása lehessek.

– Tehát isteni elhívásról kell beszélni?

– Meggyőződésem, hogy igen. Eszembe jut egy másik élmény is. Egy szakiskolai nyári szünetben öregszüleimnél, az őrségi Pankaszon szekérrel mentünk ki a határba nagyapámmal. Láttam közeledni a fellegeket, ezért szóltam, hogy forduljunk vissza, mert bőrig ázunk. Nagyapám nem felelt. Később lassan, kövér csöppekben esni kezdett az eső, ahogy vihar előtt szokott, s én ismét mondtam, hogy menjünk haza. Öregapám akkor hátrafordult, és azt mondta: fiam, az embernek dolga van a világban, s azt akkor is el kell végezni, ha cigánygyerekek potyognak az égből. Ennek értelmét akkor még nem fogtam fel, csak később, ott a kórházi ágyon ülve. Tudatosult bennem, hogy dolgom van, és azt el kell végeznem. Munkásságomra felfigyeltek, az 1970-es években a Művészet folyóiratban, aminek akkor Pap Gábor volt a főszerkesztője, két hosszabb lélegzetvételű írás jelent meg kutatásaimról. Attól kezdve sok helyre hívtak előadást tartani egyetemekre, főiskolákra. A szombathelyi tanárképzőn alternatív tárgyként taníthattam eredményeimet, akárcsak Szegeden és Kaposváron vagy a Budapesti Iparművészeti Főiskolán.

– Az akkori rendszer nem kezelte önt ellenségként munkássága miatt?

– Nyíltan nem, inkább gyanakvást tapasztaltam. Az 1980-as évek elején lakótelepi lakásomban tartottam előadásokat, néha negyvenen is hallgattak, összezsúfolódva. Az egyik előadás után egy ifjú leány visszamaradt és elsírta magát, mondván, beteg édesapja életével megzsarolta a titkosszolgálat, hogy jelentse, mi hangzik el az előadásaimon. Mondtam neki, nyugodtan írja le nekik mindazt, amit mondtam, mert abban semmi szégyellnivaló vagy bűnös nincs. Minden előadásomon két-három tégla is megjelent. De nyíltan nem tettek keresztbe. Valószínűleg úgy értékelték, hogy rétegjelenségről van szó, ami néhány ezer értelmiségin kívül senkit sem érdekel, ezért nem veszélyes a rendszerre, a politikai és gazdasági hatalomra. Így hát járhattuk az országot Pap Gáborral, rengeteg előadást tartottunk. Tulajdonképpen ez az előadás-sorozat volt a nemzeti műveltség fölemelésére irányuló mozgalom kezdete. Ma már ez terebélyes, és folyvást izmosodik. Létrejött az Örökség Népfőiskola, melynek számos helyen van fiókja; megalakult a Magyar Hagyomány Műhelye Szabadegyetem – ennek 16 éve vezető tanára vagyok –, és sok hasonló szellemi műhely. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy az 1990-es átváltozás után sokkal több támadás érte ezt a mozgalmat, mint előtte. A mai világot uraló monetáris tőke minden műveltséget el akar pusztítani. Ez sokkal nagyobb veszély, mint a kommunista rendszer volt.

– Mit jelent a néplélekrajz? Művészettörténet ez, vagy inkább pszichológia?

– Mindkettő. A néplélekrajz azt kutatja, milyen hatással van a rituálé az emberekre, miként formálja lelkünket, s milyen szerepük van a tárgyaknak, azok elkészítésének mindebben. Ezek összefüggnek. A természetes műveltségben együtt van az ősképi forma, ennek szavakba öntéseként a monda, valamint a rítus, a játék. A néplélekrajz azt vizsgálja, e hármas egységnek milyen hatása van az emberi lélekre. Példaként hozom a magyar királykoronázást, hogy érthető legyen a lényeg. A legősibb forma a kör és a kereszt, ezeket hagyta legelőször jelként az ember. A kör az öl és az ölelés, vagyis a Boldogasszony jelképe. A Boldogasszony a Teremtő fényének örök óhajtása és a fény őrzése. Az egyenlő szárú kereszt felel meg a Szónak, az Igének. Ahol él még a hagyomány, és keresztszemes hímzéssel díszítenek asszonyaink, ott a hímzés egy öltéskettősét igének nevezik. Az Ige pedig nem más, mint a kiáradó szeretet. Népünk hite szerint ahol a kereszt szárai metszik egymást, Isten ott lép be világunkba. Szent Koronánk épp ilyen: körből és keresztből áll. A kör szentekkel népes – bár tudjuk, hogy a pánton látható képek közül három nem eredeti, később került oda – hátul Szűz Mária, elöl Jézus látható. Ez a fény óhajtásának jelképe. A pánt keresztjén az apostolokat találjuk, akik az Igét közvetítették. Ahol a pántok keresztezik egymást, ott pedig Jézus egy a Teremtő Atyával, vagyis ott lép be világunkba Isten. Tehát a Szent Korona kör, kereszt, öl, Ige, Isten, vagyis megtestesül benne az említett hármasságból a forma és a monda. A rituálé, a játék pedig maga a koronázási szertartás. A magyar királyok esetében nem volt elegendő az, ami más országokban, nevezetesen hogy a templomban avatták be az uralkodókat. A magyar királynak a koronázás színhelyén rögtön döntést kellett hoznia peres ügyekben, lovaggá kellett ütnie arra alkalmas ifjakat, vagyis próbatételt kellett kiállnia. Végül föllovagolt a királydombra, ahol kardjával a négy égtáj felé suhintott, vagyis az egyenlő szárú keresztet idézte meg, miközben a küldöttek háromszor Jézust kiáltottak. Ebben a szentséges pillanatban történt meg a beavatás. Királydombunk csak nekünk, magyaroknak van. Ez a haza kicsiben, írja Bálint Sándor, a nagyszerű néprajztudós. A küldöttek hozták az ország minden szegletéből, olyan helyekről, ahol csodák, jelenések történtek. Ma ezek búcsújáró helyek. A forma, a belőle következő monda és az abból fakadó rituálé egysége adja a műveltség teljességét. Ha csak egy is hiányzik, akkor megbillen az egyensúly.

– Márpedig ha valami nagyon hiányzik ma a világból, az az egyensúly…

– A Mediciek és a Fuggerek már a középkortól kezdve mindent elkövettek, hogy az Istentől kapott műveltség által adott biztonságot felszámolják, elpusztítsák. Aki biztonságban érzi magát, annak nincs hiányérzete, azt nem lehet rávenni arra, hogy mértéktelenül fogyasszon. Az ő érdekük pedig az volt, hogy az emberek fogyasszanak. Ez az elmúlt évtizedekben hatványozottan jelentkezik, hiszen a mai Fuggerek kezében van a tőke, a média, az iskolarendszer. Az egész úgynevezett civilizált világot uralják. Ezzel el tudják érni, hogy az eredendő tudás kimosódjék az emberek lelkéből, mindennapi életéből. Mindkét nagy sátáni mű – egyik a Szovjetunió volt, a másik az Amerikai Egyesült Államokkal fémjelezhető – e biztonság eltörlésére törekedett. Kettejük harcában az amerikai Fuggerek győztek, s most ők uralkodnak. Világunk ezért puskaporos hordó, ami bármikor felrobbanhat. Gyakran eszembe jut a görög bölcs, Szókratész, aki Platónnal sétálva az agorán, elnézve a vásári nyüzsgést, azt mondta: „Mennyi minden van a világon, amire nekem nincs szükségem!” Ez az egyetlen emberi magatartás, ami nem pusztít el. Ez a Miatyánkban ekképp jelenik meg: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” Vagyis csak annyit, amennyi szükséges.

– Sok bajunk ismeretében milyennek látja ma a magyar néplelket?

– Amikor Európában a középkor elején elterjedt a kereszténység, akkor a magyarok a legenda szerint az égből kapták a Szent Koronát. Ezzel e nép eredendő küldetése erősödik meg a Kárpát-medencében. E küldetés pedig a hunor-magyari magatartás. Vannak népek, melyek káinábeli magatartásúak, akadnak, melyek romulus-remusiak. A mi feladatunk, hogy szeressük és segítsük egymást.

– Manapság mintha sokkal inkább egymás ellen fenekednénk…

– Ez tévhit. Minden gyarlóságunk ellenére igazolható, hogy a magyar nemzet az egyetlen a korabeli gyűlölködő Európában, mely a jézusi szeretet államát hozta létre. A Turul nemzetség az egyetlen a világon, amely 34 szentet és boldogot adott a világnak. E szentek egész Európában jelen vannak, ismertek ma is. Ez a karizma Bálint Sándor szerint nemcsak a kanonizált személyekre vonatkozik, hanem a nemzetség minden tagjára. A magyarság az egyetlen nemzet, amelyik nem gyarmatosít, nem gyilkol milliókat, nem gyaláz, nem aláz meg másokat. Magyarország mindig menedéke volt a menekülő üldözötteknek a hugenottáktól a cigányokon át a zsidókig. Hangsúlyozom, minden gyarlóságunk ellenére a magyar kereszténység valóban a jézusi szeretet szerint formálta a nemzet és az emberek életét. Még ebben a nagyon mocskos világban is, melyben az a fontos, hogy zabálj, kéjelegj, böfögj és üríts, ez a nemzet hatalmasan tud szeretni. Aki pusztuló falvainkban jár akár az Őrségben, akár a Tiszaháton, Kárpátalján vagy a csángóknál, ezt megtapasztalhatja, bár a Sátán óriási apparátust mozgat annak érdekében, hogy magáévá tegyen minket. Évtizedek óta azért élek, hogy ennek a nemzetnek eredendő műveltségét – ami egyben erkölcsiség is – helyreállítsam. Járom a Kárpát-hazát, majdnem mindennap előadok, és azt látom, hogy egyre több fiatalnál telik be a pohár, egyre többen fordulnak történelmünk, műveltségünk és azzal összefüggő erkölcsiségünk felé. Öröm tapasztalnom, hogy negyvenévi munkálkodásom nem volt hiábavaló, a mag jó talajba hullott. Bár a Sátán mindent elkövet, hogy kizavarja belőlünk Istent, mégis pirkad már, hasad az ég alja. Hitem szerint a magyarság visszatalál hivatásához. Az 1956-os szabadságharc áldozata, bár leveretett és véresen megtoroltatott, a bolsevizmus összeomlását eredményezte: Kína szembefordult a Szovjetunióval, szétesett a Kommunista Internacionálé, és végül a vörös birodalom. Egyre inkább érzem és tapasztalom, hogy a globalizmus fuggeri iszonyatának is a magyarság fog véget vetni.

* * *

MOLNÁR V. JÓZSEF
Művészettörténész, néplélekrajzkutató

1930. március 17-én született Cserhátpusztán.
1956-os tevékenysége miatt két és fél évet töltött börtönben, utána nyomdászként dolgozott, majd festőművészként, grafikusként, valamint a Műszaki Könyvkiadó szerkesztőjeként tevékenykedett, onnan ment nyugdíjba.
Az 1970-es évek óta mindmáig a szerves műveltség kutatója és krónikása, számos egyetem és főiskola tanára, több mint két tucat könyv szerzője és társszerzője, emellett folyamatosan előadásokat tart szerte a Kárpát-medencében.
1956-os múltja miatt kizárták az ország összes egyeteméről, így csak 1999-ben szerezhetett diplomát Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyetemén, ahol ugyanabban az évben doktorrá avatták.
Nős, egy lány édesapja.



1 megjegyzés:

Unknown írta...

Kedves testvérem,

Molnár V. Józsefet talán nem kellene népszerűsíteni - neopogányságnak ne legyen helye ezen az oldalon sem.

További tájékozódáshoz ajánlom: http://www.karizmatikus.hu/teveszme.htm