Nagy Árpád - református lelkész
Demokrata
2010:13. szám
Boros Károly
Anyai ágon sok nemzedékre visszamenőleg a Bihar megyei Székelyhídhoz kötődő nyakas, református hajdúk ivadéka, az apai ág pedig, ahogy mondja, a legbicskásabb székelyek közül, Erdély másik széléről, Gyergyóremetéről való.
– Hogyan került az apai ág Székelyhídra?
– Apai nagyapám cipészmester volt, és mikor harmadszor ment tönkre a háromszor sikeresen beindított műhelye az orosz betörés után, szekérre rakták, amijük volt, és elindultak nyugatra. Székelyhídon állt meg a menekülőhullám. Ahogy a harcok elmúltak, ő visszament Gyergyószentmiklósra, hogy lássa, hazatérhetnek-e már, de a családi ház helyén bombatölcsért talált. Így maradtak Székelyhídon.
– Édesapja milyen mesterséget választott?
– Tengerész lett, a román haditengerészet kadétiskolájában tanult a Fekete-tenger partján, ahol rajta kívül még egy magyar volt. Ott is szolgált tovább a tanulmányok után, de amikor édesanyámat feleségül vette, úgy gondolta, jobb lenne, ha a gyerekei nem ott nőnének fel a román tengerparton, és kérte a leszerelését. Nem akarták semmiképpen elengedni, mert jól képzett műszaki ember volt, de ő is elég nyakas székely, írt egy levelet saját kezűleg Ceausescu államelnöknek, hogy nem ért egyet a Román Kommunista Párt politikájával, bocsássák el a fegyveres erők kötelékéből. Ezek után persze elbocsájtották azonnal, de ennek megvolt az ára. Az egyik, hogy tíz évig nem mehetett külföldre, nehogy hadititkokat áruljon el, a másik, hogy alkalmazták ugyan magas képesítésű villanyszerelőként egy autógyárban, de emlékszem, gyerekkoromban néha tapasztaltam, hogy idegen bácsik járnak a lakáson és édesapámmal beszélgetnek. Mint később elmesélte, elég szigorú felügyelet alatt állt a munkahelyén is, és amit csak a legjobb barátainak mondott el, arról is mindig tudott a Securitate.
– Hogyan kerültek Magyarországra?
– Mikor lejárt a tízéves tilalom, rögtön beadta a kivándorlási kérelmet, emiatt 1977-től 1982-ig hetente háromszor járt kihallgatásra, hogy miért akarja elhagyni az országot. Végre azt mondták neki, hogy jól van, most már elengedjük, de akkor már három éve nem dolgozhatott, édesanyám pedig két éve. Somogyból hordta a nagynénénk az élelmet, úgy tudtunk megélni, meg spárgából táskákat kötöttek a szüleim más nevére. Erre mindenünk ráment, és mikor már a kivándorlás előtt álltunk, és semmi más iratunk sem volt, csak a sötétkék román kivándorlási útlevelünk, akkor a Kádár kormány belügyminisztere másfél soros levélben közölte, hogy „Befogadási kérelmüket nem tartjuk indokoltnak”. Ott állt a család három gyerekkel, és mindent újra kellett kezdeni, munkahelyet kellett kérni, minden okmányt újracsináltatni. Édesapám később mesélte, hogy akkor is naponta jártak a nyakára a titkos rendőrség emberei, hogy na, mit szól, milyen nagylelkű a mi kormányunk, hogy visszafogadta magukat. Mikor leszereltem a hadseregtől, ahol a forradalom végét sikerült kifogni, 1990 áprilisában, azt mondtuk, nekünk nincs mit veszíteni, de békességet esetleg találhatunk, jöjjünk Magyarországra. Édesapám négyszáz forinttal a zsebében, és egy bőrönddel a kezében eljött szétnézni, hogy mihez lehet kezdeni. Így kerültünk ide.
– Hogyan fordult a lelkészi hivatás felé?
– Családomból azokban a nemzedékekben, akiket ismertem, nem voltak már bibliás emberek, de hiszem azt, amit a gyerekeknek is szoktam tanítani, hogy senki sincs véletlenül az Úristen közelében. Kutatgattam utána, kiderült, hogy a család katolikus, gyergyói vonalán is egyházi emberek sokasága volt, a református anyai ágon is, de ahogy erre a világra is szoktuk mondani, kicsit elfajzottak a nemzedékek, mire elérkeztünk a máig. Én úgy szembesültem az Úristennel, a hittel, hogy édesapám mondta ki, ha mindenképpen csak magyarul akarok tanulni, akkor menjek teológiára. Először nem vettem komolyan, azért sem, mert nem szerettem soha szerepelni. Állítólag hároméves koromig megvolt minden játékom az ágy alatt is, és ha vendég jött, akkor mentem oda be. Meg az egész pálya valahogy idegennek tűnt, a családban sem láttam soha példát erre. De a hit dolgai nem voltak idegenek számomra, mert római katolikus barátaim elvittek korábban is néha templomba, és mivel nagyon szerettem a földrajzot, gyakran hallgattam külföldi rádiókat, többnyire a vatikáni rádió magyar adásait, meg tizennégy országba leveleztem velem egykorú serdülő gyerekekkel, külön táblázatom volt már, hogy kinek mit írtam, nehogy összekeverjem. Érettségi után, mielőtt elvittek katonának, sikertelenül felvételiztem a kolozsvári teológiára, ahol kilencvenketten voltunk két meghirdetett helyre, akkoriban több lelkészt nem volt szabad képezni. Emlékszem, biblia sem volt a családban, nem volt kitől kölcsön kérjek egyet. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy külön kihallgatást kellett kérnem a nagyváradi püspöktől, sokaknak beszédes a neve, a néhai nem túl boldog emlékű Pap László elvtárstól. Pont úgy történt minden, ahogy akkor elképzeltem egy rendőrségi kihallgatást. Egy nagy, elsötétített szobában, hatalmas tányér alakú asztali lámpa fényénél ült, mellette még hárman tanácsosok, vagy ki tudja kik, velük szemben ültem én tizenhét évesen, és mondtam, hogy szeretnék egy Bibliát vásárolni. Kérdezgetni kezdtek, hogy miért akarok venni, ki vagyok, honnan jöttem, végül száz lejért vehettem egyet, mikor egy átlagkönyv ára öt-nyolc lej volt. A hadseregben is úgy kellett rejtegetnem, mert nemcsak elkobozták volna, hanem komoly büntetés is járt érte, ha valakinél ilyet találtak.
– Hogy élte meg a katonaságot?
– Biztos voltam benne, hogy a legsötétebb bányák valamelyikébe kerülök. Tudni kell, hogy Romániában sokkal kiterjedtebben alkalmazták a munkaszolgálatot, mint a Kádár-rendszerben. Ennek ellenére egy elit alakulathoz kerültem, fegyver alá. Ráadásul a legrosszabbakból ki is maradtam, mert tudták, hogy lelkész akarok lenni, és mindig úgy intézték, hogy mikor a legrosszabb dolgok történnek, én sose legyek ott.
– Mikor tudta elkezdeni a teológiát, hogyan került ide Izsákra, és hogy érzi magát ebben a gyülekezetben?
– Mikor átjöttünk, egy évig készültem az itteni követelmények szerint, és 1991-ben kezdtem el a tanulmányokat. 1996-ban neveztek ki Kovásznára segédlelkésznek, ami a református egyházmegyék közül a legkeletibb, szokták is mondani, hogy a hegygerinc túloldalán már a macik románul brummognak. Mikor a Károli Gáspár egyetemen elindult a doktori képzés, visszahívtak az egyháztörténeti tanszékre. Kértem Csiha Kálmán püspök urat, hogy bocsásson el az Erdélyi egyházkerület kebeléből, ezt jóformán első szóra megtette, akkor bekebelezett a Duna melléki egyházkerület. Egy izsáki származású kollégám említette a doktori képzés vége felé járva, hogy itt ürül egy szolgálati hely. Pályáztunk a feleségemmel, akit közben ismertem meg, ő nagybányai és Abádszalókon szolgált, akkor ott éltünk. Megválasztott minket az izsáki gyülekezet, azóta szolgálunk itt, most már a tizedik évet kezdjük augusztusban. El ne felejtsem, nekem van egy másik gyülekezetem is, a méheim, róluk is gondoskodnom kell, mostanában növekedtünk néhány családdal, úgyhogy, ha kérdezik, mekkora a gyülekezet, azt válaszolhatom, hogy nemrég gyarapodtunk félmillióval. Hogy hogyan érzem itt magamat, azt sokan megkérdezik, az ember ezt a kérdést nem is igen szokta komolyan gondolni, de szívesen válaszolok rá. Azt szoktam mondani, hogy egy lelkipásztornak nem is illik sehol rosszul éreznie magát, mert azt vállalta, hogy ahova az Úristen állítja, ott szolgál. A nagy angol ébredés egyik vezéralakja ezt úgy fejezte ki, hogy „az egész világ a parókiám”. Isten népét mindenhol szeretni kell, és mindenhol vannak olyan szellemiségű emberek, hittestvérek, akik segítik, ösztönzik, erőt adnak, és olyanok is, akik leszívják az erejét, tehát ilyen szempontból nincs jobb vagy rosszabb szeglete sem a világnak, sem ennek a Kárpát-hazának. Úgy érzem, sikerült beilleszkedni, de én Magyarországra érkezve sem éreztem azokat a döccenőket, amikről sok erdélyi beszámol, nekem Nagyvárad után Budapest ugyanolyan otthonos volt a tanulmányok alatt, mintha otthon lettem volna.
Demokrata
2010:13. szám
Boros Károly
Anyai ágon sok nemzedékre visszamenőleg a Bihar megyei Székelyhídhoz kötődő nyakas, református hajdúk ivadéka, az apai ág pedig, ahogy mondja, a legbicskásabb székelyek közül, Erdély másik széléről, Gyergyóremetéről való.
– Hogyan került az apai ág Székelyhídra?
– Apai nagyapám cipészmester volt, és mikor harmadszor ment tönkre a háromszor sikeresen beindított műhelye az orosz betörés után, szekérre rakták, amijük volt, és elindultak nyugatra. Székelyhídon állt meg a menekülőhullám. Ahogy a harcok elmúltak, ő visszament Gyergyószentmiklósra, hogy lássa, hazatérhetnek-e már, de a családi ház helyén bombatölcsért talált. Így maradtak Székelyhídon.
– Édesapja milyen mesterséget választott?
– Tengerész lett, a román haditengerészet kadétiskolájában tanult a Fekete-tenger partján, ahol rajta kívül még egy magyar volt. Ott is szolgált tovább a tanulmányok után, de amikor édesanyámat feleségül vette, úgy gondolta, jobb lenne, ha a gyerekei nem ott nőnének fel a román tengerparton, és kérte a leszerelését. Nem akarták semmiképpen elengedni, mert jól képzett műszaki ember volt, de ő is elég nyakas székely, írt egy levelet saját kezűleg Ceausescu államelnöknek, hogy nem ért egyet a Román Kommunista Párt politikájával, bocsássák el a fegyveres erők kötelékéből. Ezek után persze elbocsájtották azonnal, de ennek megvolt az ára. Az egyik, hogy tíz évig nem mehetett külföldre, nehogy hadititkokat áruljon el, a másik, hogy alkalmazták ugyan magas képesítésű villanyszerelőként egy autógyárban, de emlékszem, gyerekkoromban néha tapasztaltam, hogy idegen bácsik járnak a lakáson és édesapámmal beszélgetnek. Mint később elmesélte, elég szigorú felügyelet alatt állt a munkahelyén is, és amit csak a legjobb barátainak mondott el, arról is mindig tudott a Securitate.
– Hogyan kerültek Magyarországra?
– Mikor lejárt a tízéves tilalom, rögtön beadta a kivándorlási kérelmet, emiatt 1977-től 1982-ig hetente háromszor járt kihallgatásra, hogy miért akarja elhagyni az országot. Végre azt mondták neki, hogy jól van, most már elengedjük, de akkor már három éve nem dolgozhatott, édesanyám pedig két éve. Somogyból hordta a nagynénénk az élelmet, úgy tudtunk megélni, meg spárgából táskákat kötöttek a szüleim más nevére. Erre mindenünk ráment, és mikor már a kivándorlás előtt álltunk, és semmi más iratunk sem volt, csak a sötétkék román kivándorlási útlevelünk, akkor a Kádár kormány belügyminisztere másfél soros levélben közölte, hogy „Befogadási kérelmüket nem tartjuk indokoltnak”. Ott állt a család három gyerekkel, és mindent újra kellett kezdeni, munkahelyet kellett kérni, minden okmányt újracsináltatni. Édesapám később mesélte, hogy akkor is naponta jártak a nyakára a titkos rendőrség emberei, hogy na, mit szól, milyen nagylelkű a mi kormányunk, hogy visszafogadta magukat. Mikor leszereltem a hadseregtől, ahol a forradalom végét sikerült kifogni, 1990 áprilisában, azt mondtuk, nekünk nincs mit veszíteni, de békességet esetleg találhatunk, jöjjünk Magyarországra. Édesapám négyszáz forinttal a zsebében, és egy bőrönddel a kezében eljött szétnézni, hogy mihez lehet kezdeni. Így kerültünk ide.
– Hogyan fordult a lelkészi hivatás felé?
– Családomból azokban a nemzedékekben, akiket ismertem, nem voltak már bibliás emberek, de hiszem azt, amit a gyerekeknek is szoktam tanítani, hogy senki sincs véletlenül az Úristen közelében. Kutatgattam utána, kiderült, hogy a család katolikus, gyergyói vonalán is egyházi emberek sokasága volt, a református anyai ágon is, de ahogy erre a világra is szoktuk mondani, kicsit elfajzottak a nemzedékek, mire elérkeztünk a máig. Én úgy szembesültem az Úristennel, a hittel, hogy édesapám mondta ki, ha mindenképpen csak magyarul akarok tanulni, akkor menjek teológiára. Először nem vettem komolyan, azért sem, mert nem szerettem soha szerepelni. Állítólag hároméves koromig megvolt minden játékom az ágy alatt is, és ha vendég jött, akkor mentem oda be. Meg az egész pálya valahogy idegennek tűnt, a családban sem láttam soha példát erre. De a hit dolgai nem voltak idegenek számomra, mert római katolikus barátaim elvittek korábban is néha templomba, és mivel nagyon szerettem a földrajzot, gyakran hallgattam külföldi rádiókat, többnyire a vatikáni rádió magyar adásait, meg tizennégy országba leveleztem velem egykorú serdülő gyerekekkel, külön táblázatom volt már, hogy kinek mit írtam, nehogy összekeverjem. Érettségi után, mielőtt elvittek katonának, sikertelenül felvételiztem a kolozsvári teológiára, ahol kilencvenketten voltunk két meghirdetett helyre, akkoriban több lelkészt nem volt szabad képezni. Emlékszem, biblia sem volt a családban, nem volt kitől kölcsön kérjek egyet. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy külön kihallgatást kellett kérnem a nagyváradi püspöktől, sokaknak beszédes a neve, a néhai nem túl boldog emlékű Pap László elvtárstól. Pont úgy történt minden, ahogy akkor elképzeltem egy rendőrségi kihallgatást. Egy nagy, elsötétített szobában, hatalmas tányér alakú asztali lámpa fényénél ült, mellette még hárman tanácsosok, vagy ki tudja kik, velük szemben ültem én tizenhét évesen, és mondtam, hogy szeretnék egy Bibliát vásárolni. Kérdezgetni kezdtek, hogy miért akarok venni, ki vagyok, honnan jöttem, végül száz lejért vehettem egyet, mikor egy átlagkönyv ára öt-nyolc lej volt. A hadseregben is úgy kellett rejtegetnem, mert nemcsak elkobozták volna, hanem komoly büntetés is járt érte, ha valakinél ilyet találtak.
– Hogy élte meg a katonaságot?
– Biztos voltam benne, hogy a legsötétebb bányák valamelyikébe kerülök. Tudni kell, hogy Romániában sokkal kiterjedtebben alkalmazták a munkaszolgálatot, mint a Kádár-rendszerben. Ennek ellenére egy elit alakulathoz kerültem, fegyver alá. Ráadásul a legrosszabbakból ki is maradtam, mert tudták, hogy lelkész akarok lenni, és mindig úgy intézték, hogy mikor a legrosszabb dolgok történnek, én sose legyek ott.
– Mikor tudta elkezdeni a teológiát, hogyan került ide Izsákra, és hogy érzi magát ebben a gyülekezetben?
– Mikor átjöttünk, egy évig készültem az itteni követelmények szerint, és 1991-ben kezdtem el a tanulmányokat. 1996-ban neveztek ki Kovásznára segédlelkésznek, ami a református egyházmegyék közül a legkeletibb, szokták is mondani, hogy a hegygerinc túloldalán már a macik románul brummognak. Mikor a Károli Gáspár egyetemen elindult a doktori képzés, visszahívtak az egyháztörténeti tanszékre. Kértem Csiha Kálmán püspök urat, hogy bocsásson el az Erdélyi egyházkerület kebeléből, ezt jóformán első szóra megtette, akkor bekebelezett a Duna melléki egyházkerület. Egy izsáki származású kollégám említette a doktori képzés vége felé járva, hogy itt ürül egy szolgálati hely. Pályáztunk a feleségemmel, akit közben ismertem meg, ő nagybányai és Abádszalókon szolgált, akkor ott éltünk. Megválasztott minket az izsáki gyülekezet, azóta szolgálunk itt, most már a tizedik évet kezdjük augusztusban. El ne felejtsem, nekem van egy másik gyülekezetem is, a méheim, róluk is gondoskodnom kell, mostanában növekedtünk néhány családdal, úgyhogy, ha kérdezik, mekkora a gyülekezet, azt válaszolhatom, hogy nemrég gyarapodtunk félmillióval. Hogy hogyan érzem itt magamat, azt sokan megkérdezik, az ember ezt a kérdést nem is igen szokta komolyan gondolni, de szívesen válaszolok rá. Azt szoktam mondani, hogy egy lelkipásztornak nem is illik sehol rosszul éreznie magát, mert azt vállalta, hogy ahova az Úristen állítja, ott szolgál. A nagy angol ébredés egyik vezéralakja ezt úgy fejezte ki, hogy „az egész világ a parókiám”. Isten népét mindenhol szeretni kell, és mindenhol vannak olyan szellemiségű emberek, hittestvérek, akik segítik, ösztönzik, erőt adnak, és olyanok is, akik leszívják az erejét, tehát ilyen szempontból nincs jobb vagy rosszabb szeglete sem a világnak, sem ennek a Kárpát-hazának. Úgy érzem, sikerült beilleszkedni, de én Magyarországra érkezve sem éreztem azokat a döccenőket, amikről sok erdélyi beszámol, nekem Nagyvárad után Budapest ugyanolyan otthonos volt a tanulmányok alatt, mintha otthon lettem volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése