Pedofília és a katolikus egyház
Élet és Irodalom
KASZA LÁSZLÓ
LIV. évfolyam 12. szám,
2010. március 26.
„A pedofilbotrány a katolikus egyház modern kori történetének legnagyobb katasztrófája" - mondta a német laikusok szervezete, a Mi vagyunk az egyház nevű mozgalom vezetője, Christian Weisner. Véleményét számos egyházi vezető és főleg a hívek nagy része osztja. A világegyház világraszóló problémájáról van szó. Ausztria, Kanada, Ausztrália, Fülöp-szigetek, Egyesült Államok és Írország után Németországban is kiderült, hogy katolikus papok, apácák tömegével rontottak meg gondjukra bízott kiskorú gyerekeket. Sőt a múlt héten Ausztriából is érkeztek jelentések újabb pedofilbotrányokról. Nem valószínű, hogy az érintett országok felsorolása ezzel a listával véget ért.
XVI. Benedek pápa március 20-án közzétett, ír katolikusokhoz intézett bocsánatkérő levele hangsúlyozza, hogy a pedofília nem csak ír és nem csak katolikus jelenség. Minden bizonnyal igaza van. A németországi botránnyal egyidejűleg kiderült, hogy az ország állami elitiskolájában, a progresszív pedagógiai gyakorlatáról híres odenwaldi gimnáziumban a nyolcvanas években az akkori igazgató és három tanár szexuális kapcsolatra kényszeríttet kiskorú fiúkat és lányokat. Ezen túl: pedofil bűnök nem csak iskolákban történnek. Kiskorúak megrontása már a görögök óta világszerte össztársadalmi jelenség. Mostani jelentés szerint Németországban például 1995 és 2008 között országosan 138 ezer kiskorú ellen követtek el rendőrségileg megállapított nemi erőszakot. A valós szám ennél feltehetően jóval magasabb. Kutatások arról tanúskodnak, hogy öt pedofil esetből négy családon belül történt. Az összes elkövető 0,3 százaléka volt egyházi személy.
Felháborodás a katolikus egyház ellen
A papi elkövetők alacsony száma első pillantásra nem igazolja azt a felháborodást, amit a botrány most Németországban és előtte, az említett országokban is kiváltott. Pedig ez több okból is jogos. Jogos mindenekelőtt azért, mert a katolikus egyház az erkölcs őreként lép fel évszázadok óta. Erkölcsi ügyekben az elsősorban illetékes intézménynek tekinti magát. Ha úgy véli, hogy vétettek a jó erkölcs ellen, felemelt ujjal, sokszor iskolamesteri arroganciával utasít rendre - legtöbbször joggal - személyeket, intézményeket, országokat. És jogos a felháborodás azért is, mert az egyház visszaélt hívei bizalmával. Csalódást okozott azoknak a szülőknek, akik azért adták - gyakran magasabb költségekkel járó - egyházi iskolába gyerekeiket, mert azt gondolták, hogy ott biztonságban, „jó kezekben" vannak. Továbbá a paptanárok pedofil gyakorlata természetesen súlyos, sokszor életre kiterjedő károkat okozott az áldozatok szellemi, lelki életében is. Erről tanúskodnak az egyes országokban a botrány kirobbanása után százával jelentkező egykori és mai diákok, akik elszenvedték az elkövetett bűnöket.
Botrány Németországban
A németországi botrány január 28-án robbant ki. A berlini jezsuiták híres Canisius kollégiumának igazgatója, páter Klaus Mertes közölte, hogy a hatvanas évek óta számos panasz érkezett, melyek szerint szerzetes tanárok elcsábítottak kiskorú diákokat. Az egyes eseteket a kollégium akkori és későbbi vezetői, valamint az illetékes püspökök nem jelentették az ügyészségnek, holott ez erkölcsi kötelességük lett volna. Ugyanis a törvény kiskorúak megrontását Németországban is börtönnel bünteti.
A média - csakúgy, mint korábban az Egyesült Államokban és Írországban - végezte feladatát. Sorra derített fel további eseteket egyházi és világi internátusokban. Először megállapították, hogy az ország huszonnyolc iskolájában került sor szexuális kapcsolatra nevelők és diákok között. Ebből húsz egyházi intézmény volt. A rendőrség 147 papot és 25 világi személyt hallgat ki gyanúsítottként. A vizsgálatok tovább folynak. A botrány következtében két hónap alatt több mint húszezer hívő lépett ki Németországban a katolikus egyházból.
Az egyházi vezetők első reakcióként „egyházellenes sajtókampánynak" bélyegezték az ügyet. A katolikus egyház - akárcsak a diktatórikus rendszerek - képviselői ilyen esetekben azt szokták mondani, hogy nem az intézmény (párt, egyház) követett el bűnöket, hanem egyes tagjai. Ez a legtöbb esetben nem igaz. Az egyházon belüli pedofília esetében különösen nem. Ma már tudjuk, hogy sokkal többről van szó. A Vatikán tévedéseiről, bűneiről.
Pedofília - egyházjog
Az egyházon belüli pedofília kezelése legfelsőbb vatikáni rendelet alapján történt. 1962-ben XXIII. János pápa huszonnégy oldalas útmutatásban („norma interna") vonta közvetlen vatikáni ellenőrzés alá az egyházi személyek által elkövetett szexuális vétségek ügyét. Ennek értelmében ezek a vétségek nem az állami, hanem a belső egyházi jogszolgáltatás körébe tartoznak. Más szavakkal évtizedeken át eltitkolták a pedofil ügyeket az állami jogszolgáltatás elől, amit az közbűntényes vétségként börtönnel büntet. Joseph Ratzinger kardinális, mostani pápa, a vatikáni Hittani Kongregáció (az inkvizíció utódintézménye) korábbi vezetője 2001. május 18-án „ünnepi körlevelet" (Epistula de delictis gravioribus) intézett a világ valamennyi püspökéhez. Ebben megújította XXIII. János pápa korábbi rendeletét. Ismételten a Vatikán kizárólagos hatáskörébe vont minden egyházi személy által elkövetett szexuális vétséget. Ratzinger közölte, hogy a „nagy vétkeket", amelyekhez a pedofília is tartozik, a „pápai titoktartás" (secretum pontificium) alá vonja. Ezeket az ügyeket azonnal a Hittani Kongregációnak kell átadni.
A püspökök a legutóbbi botrányokig ennek megfelelően viselkedtek. A tudomásukra jutott ügyeket vagy eltussolták, vagy elküldték Rómába. Ott egyházi bíróság - amelynek vádlóját, védőjét, bíráját a Vatikán nevezi ki - meghozta ítéletét. Ez a döntés titkos („secretum pontificium"). Elsüllyed a Vatikán titkos levéltárában. (Egyébként ennek a levéltárnak az anyagát 1939-ig, XI. Piusz pápa haláláig XVI. Benedek pápa utasítására megnyitották. Kiderült, hogy a titkos bírósági tárgyalások legnagyobb része nem a téves egyházi tanításokat terjesztő eretnekek ügyeivel, hanem a papok szexuális kihágásaival foglalkozott.)
A gyakorlat, ahogy a katolikus egyház a fiatalkorúak megrontását kezelte, jellemző az olyan zárt, hierarchikusan felépített intézmények és diktatórikus politikai rendszerek magatartására, amelyeknél hiányzik a belső és külső ellenőrzés. Itt alakul ki az a felfogás, hogy a saját ügyeinket mi magunk - értsd a hierarchia vezetői - intézzük. A kommunista rendszerek hirdetett elve volt, hogy nincs szükség külső ellenzékre, „mert a párt saját maga ellenzéke is". A katolikus egyház is azzal indokolta a legfelsőbb vatikáni szinten elrendelt magatartását, hogy a papok szexuális vétségének megítélése az egyház belső ügye, amelyet jogrendszere alapján saját maga intéz. Ez a felfogás figyelmen kívül hagyja, hogy a kiskorúak megrontása közbűntényes cselekedet és nem belső egyházi ügy. Tehát polgári bíróság elé tartozik. De a pedofil vétségek eltitkolásával az egyház alapítója törvényei ellen is vétett. A szinoptikus evangéliumok szerint ugyanis „Ha (...) valaki megbotránkoztat egyet is e kicsik közül, (...) jobb volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakára és tengerbe vetnék". (Mk 9,42, Mt 18,6, 17,2) A korinthusiakhoz írt levelében Szent Pál is kikel a gyermekeket megbecstelenítő „kéjencek" ellen.
Azon egyházi személyek esetében, akik az elmúlt évtizedekben követték el a pedofília bűnét, természetesen szó sem volt malomkőről. A most nyilvánosságra került gyakorlat szerint feljebbvalóik megbánást követeltek tőlük, esetleg időlegesen felfüggesztették őket a lelkipásztori, nevelői tevékenység alól, vagy áthelyezték őket más egyházmegyébe. Erre a gyakorlatra és a vele járó veszélyekre példa egy most napvilágra került eset. A nyolcvanas években Joseph Ratzinger müncheni érseki helynöke átvett egy másik egyházmegyében gyermeket megrontó papot, aki új állomáshelyén szintén szexuális bűnöket követett el a gondjaira bízott gyerekekkel. A szülők feljelentették, a bíróság elítélte. Büntetésének letöltése után egyházi felettesei ismét megbízták lelkipásztori munkával. Tevékenysége alól most, a botrány kirobbanása után mentették fel.
Egyházi reakció a botrányra
A német egyházi vezetők első reakciója a botrány nyilvánosságra kerülése után a megdöbbenés volt. Ezt és bénító tehetetlenségüket próbálták ellentámadással leplezni. Ludwig Müller regensburgi püspök Goebbels antikatolikus médiakampányához hasonlította a sajtó mostani tényfeltáró munkáját. Szerinte tehát az elkövetett bűnnél rosszabb, ha írnak róla. Robert Zollitsch, a német püspöki konferencia elnöke pedig ultimátumot intézett az igazságügy-miniszterhez, hogy „24 órán belül vonja vissza állítását", amely szerint az egyház éveken át eltitkolta az általa ismert pedofil eseteket az ügyészség elől. Ekkor már lemondott az ettali bencés kolostor főapátja és perjele, mert saját bevallásuk szerint nem jelentettek százötven visszaélést az ügyészségnek.
Mostanra lassan megnyugodnak a kedélyek. Megbízták a trieri püspököt, hogy koordinálja a további visszaélések felderítését, dolgozzon ki tervet a megelőzésre, valamint az erkölcsi és anyagi jóvátétel lehetőségeire. A jezsuita rend külön egy evangélikus ügyvédnőt (!) kért fel erre. A püspöki konferencia mélységes szégyenérzetét juttatta kifejezésre, és utasította tagjait, hogy a jövőben azonnal jelentsék már a pedofil esetek gyanúját is az ügyészségnek. Alapítvány életre hívását határozták el, amely anyagi hátteret biztosít a sértettek - amennyiben ez egyáltalán lehetséges - kártalanítására.
Tehát beindult a múlt hibáit feldolgozó, a németekre jellemző gépezet. A német püspökök számára jó példával szolgálhat a bűnök feldolgozása és a jóvátétel területén az Egyesült Államok és Írország katolikus egyházának gyakorlata. Az előbbiben egyházi és állami bizottság próbálta felmérni az elkövetett bűnök mértékét. Megállapították, hogy 1952 és 2002 között négyezer-hétszáz katolikus egyházi személy követte el a pedofília bűnét hatezer-hétszáz kiskorú fiúval és lánnyal. Hasonló esetek megelőzésére közel kétmillió egyházi személy számára rendeztek tanfolyamokat, oktatást. Országosan kétmilliárd dollár (!) jóvátételt fizetetek ki az áldozatoknak. XVI. Benedek pápa bocsánatkérő körutat tett az országban.
Írországban pedig a kormány nevezett ki tényfeltáró bizottságot. Ez tízévnyi vizsgálat után megállapította, hogy több mint nyolcszáz pap és apáca rontott meg kiskorúakat. Tizennégyezer esetben fizettek is, összesen egymilliárd euró kártérítést.
Nagy várakozás előzte meg XVI. Benedek pápa pásztorlevelét, amelyet az írországi botrány lezárásának tekintenek. A levél annak ellenére csalódást okozott, hogy a pápa egyháza nevében bocsánatot kért az áldozatoktól, kifejezésre juttatta szégyenérzését, felháborodását. De a felelősséget a hierarchia alsóbb rétegeire hárította. Nem beszélt a Vatikán, sőt adott esetben a saját - már idézett - szerepéről. Itt az alantas szervek parancsot teljesítettek. A Vatikán parancsát.
Mi a teendő?
Számos teológus gondolja, hogy a mostani, az egész egyházat megrázó botrány előnyökkel is járhat. Alkalmat adhat arra, hogy felülvizsgálják a katolikus egyház szexualitással kapcsolatos életidegen magatartását, tanítását. Legtöbben első helyen említik a cölibátus intézményének feloldását. Részben ezzel magyarázzák a papok szexuális eltévelyedéseit, amelynek a pedofília csak egyik formája. És erre vezetik vissza a papi utánpótlás világszerte tapasztalható katasztrofális hiányát is. Az érvényben lévő szigorú törvény feloldása mellett szól, hogy a cölibátus nem dogma. A pápa mindenkor feloldhatja, enyhítheti. A kereszténység első évezredében nősültek a klérus tagjai. A mostani szigorú törvényt a XI. században VII. Gergely pápa rendelte el. Előtte Péter, az első pápa és valamennyi apostol nős volt. A katolikus egyházhoz tartozó, nálunk is működő görög katolikus papoknak ma is lehet feleségük. Szent Pál korinthusiakhoz írt levelében határozottan a nősülés mellett foglal állást: „A kicsapongás veszélye miatt (...) legyen minden férfinak felesége és minden asszonynak férje." (1. Kor. 7,2) A Timóteushoz írt levelében pedig csak ennyi megszorítást tesz: „A püspöknek (...) egyszer nősültnek (...) kell lennie." (1Tim 3,2)
De kétségtelen, hogy a cölibátus eltörlése komoly érzelmi problémákat okozna az egyházban. Biztosra vehető, hogy az elmúlt ezer évben a papok döntő többsége betartotta a cölibátus előírásait. Bizonyította és bizonyítja a mai szexualitástól túlfűtött világban is, hogy lehet önmegtartóztatóan élni. Másrészt nem biztos, hogy a paphiányt megoldaná a nősülési tilalom alóli felmentés. A protestáns egyházak - ahol nősülhetnek a lelkészek - szintén utánpótláshiánnyal küzdenek. De kétségtelen, ha nem oldaná is meg, bizonyára enyhítené a problémát.
Az is kétségtelen, hogy a cölibátus csak egy az érvényben lévő, nemiséggel kapcsolatos egyházi előírások között, amelyek felülvizsgálatra szorulnak. A társadalomban az elmúlt évtizedekben a szexualitás elveszítette tabu jellegét. Az egyházban nem. A közfelfogás és egyházi törvények között mélyült a szakadék. Az egyház fogamzásgátlással kapcsolatos előírásai nemcsak életidegenek, de sokak véleménye szerint bűnösek is. Tiltani az óvszer használatát olyan országokban, ahol a lakosság jelentős része AIDS-ben szenved, szinte egyenlő a halálos ítélettel. Egyre nagyobb azoknak a vallásos nőknek a száma is, akik a fogamzásgátló pirula tilalmát annyira életidegennek tartják, hogy használatát meg sem gyónják. Felülvizsgálatra szorul a nők és laikusok szerepe az egyházban. A nők pappá szentelésének lehetősége legalább olyan mértékben hozzájárulhatna a paphiány enyhítéséhez, mint a cölibátus eltörlése.
Annak is itt lenne az ideje, hogy Rómában ismét figyelembe vegyék a II. Vatikáni Zsinat határozatait a szexualitás és nemiség kérdésében is. Ezeket az ajánlásokat mindkét, teológiai téren konzervatív pápa, II. János Pál és XVI. Benedek következetesen figyelmen kívül hagyta.
Élet és Irodalom
KASZA LÁSZLÓ
LIV. évfolyam 12. szám,
2010. március 26.
„A pedofilbotrány a katolikus egyház modern kori történetének legnagyobb katasztrófája" - mondta a német laikusok szervezete, a Mi vagyunk az egyház nevű mozgalom vezetője, Christian Weisner. Véleményét számos egyházi vezető és főleg a hívek nagy része osztja. A világegyház világraszóló problémájáról van szó. Ausztria, Kanada, Ausztrália, Fülöp-szigetek, Egyesült Államok és Írország után Németországban is kiderült, hogy katolikus papok, apácák tömegével rontottak meg gondjukra bízott kiskorú gyerekeket. Sőt a múlt héten Ausztriából is érkeztek jelentések újabb pedofilbotrányokról. Nem valószínű, hogy az érintett országok felsorolása ezzel a listával véget ért.
XVI. Benedek pápa március 20-án közzétett, ír katolikusokhoz intézett bocsánatkérő levele hangsúlyozza, hogy a pedofília nem csak ír és nem csak katolikus jelenség. Minden bizonnyal igaza van. A németországi botránnyal egyidejűleg kiderült, hogy az ország állami elitiskolájában, a progresszív pedagógiai gyakorlatáról híres odenwaldi gimnáziumban a nyolcvanas években az akkori igazgató és három tanár szexuális kapcsolatra kényszeríttet kiskorú fiúkat és lányokat. Ezen túl: pedofil bűnök nem csak iskolákban történnek. Kiskorúak megrontása már a görögök óta világszerte össztársadalmi jelenség. Mostani jelentés szerint Németországban például 1995 és 2008 között országosan 138 ezer kiskorú ellen követtek el rendőrségileg megállapított nemi erőszakot. A valós szám ennél feltehetően jóval magasabb. Kutatások arról tanúskodnak, hogy öt pedofil esetből négy családon belül történt. Az összes elkövető 0,3 százaléka volt egyházi személy.
Felháborodás a katolikus egyház ellen
A papi elkövetők alacsony száma első pillantásra nem igazolja azt a felháborodást, amit a botrány most Németországban és előtte, az említett országokban is kiváltott. Pedig ez több okból is jogos. Jogos mindenekelőtt azért, mert a katolikus egyház az erkölcs őreként lép fel évszázadok óta. Erkölcsi ügyekben az elsősorban illetékes intézménynek tekinti magát. Ha úgy véli, hogy vétettek a jó erkölcs ellen, felemelt ujjal, sokszor iskolamesteri arroganciával utasít rendre - legtöbbször joggal - személyeket, intézményeket, országokat. És jogos a felháborodás azért is, mert az egyház visszaélt hívei bizalmával. Csalódást okozott azoknak a szülőknek, akik azért adták - gyakran magasabb költségekkel járó - egyházi iskolába gyerekeiket, mert azt gondolták, hogy ott biztonságban, „jó kezekben" vannak. Továbbá a paptanárok pedofil gyakorlata természetesen súlyos, sokszor életre kiterjedő károkat okozott az áldozatok szellemi, lelki életében is. Erről tanúskodnak az egyes országokban a botrány kirobbanása után százával jelentkező egykori és mai diákok, akik elszenvedték az elkövetett bűnöket.
Botrány Németországban
A németországi botrány január 28-án robbant ki. A berlini jezsuiták híres Canisius kollégiumának igazgatója, páter Klaus Mertes közölte, hogy a hatvanas évek óta számos panasz érkezett, melyek szerint szerzetes tanárok elcsábítottak kiskorú diákokat. Az egyes eseteket a kollégium akkori és későbbi vezetői, valamint az illetékes püspökök nem jelentették az ügyészségnek, holott ez erkölcsi kötelességük lett volna. Ugyanis a törvény kiskorúak megrontását Németországban is börtönnel bünteti.
A média - csakúgy, mint korábban az Egyesült Államokban és Írországban - végezte feladatát. Sorra derített fel további eseteket egyházi és világi internátusokban. Először megállapították, hogy az ország huszonnyolc iskolájában került sor szexuális kapcsolatra nevelők és diákok között. Ebből húsz egyházi intézmény volt. A rendőrség 147 papot és 25 világi személyt hallgat ki gyanúsítottként. A vizsgálatok tovább folynak. A botrány következtében két hónap alatt több mint húszezer hívő lépett ki Németországban a katolikus egyházból.
Az egyházi vezetők első reakcióként „egyházellenes sajtókampánynak" bélyegezték az ügyet. A katolikus egyház - akárcsak a diktatórikus rendszerek - képviselői ilyen esetekben azt szokták mondani, hogy nem az intézmény (párt, egyház) követett el bűnöket, hanem egyes tagjai. Ez a legtöbb esetben nem igaz. Az egyházon belüli pedofília esetében különösen nem. Ma már tudjuk, hogy sokkal többről van szó. A Vatikán tévedéseiről, bűneiről.
Pedofília - egyházjog
Az egyházon belüli pedofília kezelése legfelsőbb vatikáni rendelet alapján történt. 1962-ben XXIII. János pápa huszonnégy oldalas útmutatásban („norma interna") vonta közvetlen vatikáni ellenőrzés alá az egyházi személyek által elkövetett szexuális vétségek ügyét. Ennek értelmében ezek a vétségek nem az állami, hanem a belső egyházi jogszolgáltatás körébe tartoznak. Más szavakkal évtizedeken át eltitkolták a pedofil ügyeket az állami jogszolgáltatás elől, amit az közbűntényes vétségként börtönnel büntet. Joseph Ratzinger kardinális, mostani pápa, a vatikáni Hittani Kongregáció (az inkvizíció utódintézménye) korábbi vezetője 2001. május 18-án „ünnepi körlevelet" (Epistula de delictis gravioribus) intézett a világ valamennyi püspökéhez. Ebben megújította XXIII. János pápa korábbi rendeletét. Ismételten a Vatikán kizárólagos hatáskörébe vont minden egyházi személy által elkövetett szexuális vétséget. Ratzinger közölte, hogy a „nagy vétkeket", amelyekhez a pedofília is tartozik, a „pápai titoktartás" (secretum pontificium) alá vonja. Ezeket az ügyeket azonnal a Hittani Kongregációnak kell átadni.
A püspökök a legutóbbi botrányokig ennek megfelelően viselkedtek. A tudomásukra jutott ügyeket vagy eltussolták, vagy elküldték Rómába. Ott egyházi bíróság - amelynek vádlóját, védőjét, bíráját a Vatikán nevezi ki - meghozta ítéletét. Ez a döntés titkos („secretum pontificium"). Elsüllyed a Vatikán titkos levéltárában. (Egyébként ennek a levéltárnak az anyagát 1939-ig, XI. Piusz pápa haláláig XVI. Benedek pápa utasítására megnyitották. Kiderült, hogy a titkos bírósági tárgyalások legnagyobb része nem a téves egyházi tanításokat terjesztő eretnekek ügyeivel, hanem a papok szexuális kihágásaival foglalkozott.)
A gyakorlat, ahogy a katolikus egyház a fiatalkorúak megrontását kezelte, jellemző az olyan zárt, hierarchikusan felépített intézmények és diktatórikus politikai rendszerek magatartására, amelyeknél hiányzik a belső és külső ellenőrzés. Itt alakul ki az a felfogás, hogy a saját ügyeinket mi magunk - értsd a hierarchia vezetői - intézzük. A kommunista rendszerek hirdetett elve volt, hogy nincs szükség külső ellenzékre, „mert a párt saját maga ellenzéke is". A katolikus egyház is azzal indokolta a legfelsőbb vatikáni szinten elrendelt magatartását, hogy a papok szexuális vétségének megítélése az egyház belső ügye, amelyet jogrendszere alapján saját maga intéz. Ez a felfogás figyelmen kívül hagyja, hogy a kiskorúak megrontása közbűntényes cselekedet és nem belső egyházi ügy. Tehát polgári bíróság elé tartozik. De a pedofil vétségek eltitkolásával az egyház alapítója törvényei ellen is vétett. A szinoptikus evangéliumok szerint ugyanis „Ha (...) valaki megbotránkoztat egyet is e kicsik közül, (...) jobb volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakára és tengerbe vetnék". (Mk 9,42, Mt 18,6, 17,2) A korinthusiakhoz írt levelében Szent Pál is kikel a gyermekeket megbecstelenítő „kéjencek" ellen.
Azon egyházi személyek esetében, akik az elmúlt évtizedekben követték el a pedofília bűnét, természetesen szó sem volt malomkőről. A most nyilvánosságra került gyakorlat szerint feljebbvalóik megbánást követeltek tőlük, esetleg időlegesen felfüggesztették őket a lelkipásztori, nevelői tevékenység alól, vagy áthelyezték őket más egyházmegyébe. Erre a gyakorlatra és a vele járó veszélyekre példa egy most napvilágra került eset. A nyolcvanas években Joseph Ratzinger müncheni érseki helynöke átvett egy másik egyházmegyében gyermeket megrontó papot, aki új állomáshelyén szintén szexuális bűnöket követett el a gondjaira bízott gyerekekkel. A szülők feljelentették, a bíróság elítélte. Büntetésének letöltése után egyházi felettesei ismét megbízták lelkipásztori munkával. Tevékenysége alól most, a botrány kirobbanása után mentették fel.
Egyházi reakció a botrányra
A német egyházi vezetők első reakciója a botrány nyilvánosságra kerülése után a megdöbbenés volt. Ezt és bénító tehetetlenségüket próbálták ellentámadással leplezni. Ludwig Müller regensburgi püspök Goebbels antikatolikus médiakampányához hasonlította a sajtó mostani tényfeltáró munkáját. Szerinte tehát az elkövetett bűnnél rosszabb, ha írnak róla. Robert Zollitsch, a német püspöki konferencia elnöke pedig ultimátumot intézett az igazságügy-miniszterhez, hogy „24 órán belül vonja vissza állítását", amely szerint az egyház éveken át eltitkolta az általa ismert pedofil eseteket az ügyészség elől. Ekkor már lemondott az ettali bencés kolostor főapátja és perjele, mert saját bevallásuk szerint nem jelentettek százötven visszaélést az ügyészségnek.
Mostanra lassan megnyugodnak a kedélyek. Megbízták a trieri püspököt, hogy koordinálja a további visszaélések felderítését, dolgozzon ki tervet a megelőzésre, valamint az erkölcsi és anyagi jóvátétel lehetőségeire. A jezsuita rend külön egy evangélikus ügyvédnőt (!) kért fel erre. A püspöki konferencia mélységes szégyenérzetét juttatta kifejezésre, és utasította tagjait, hogy a jövőben azonnal jelentsék már a pedofil esetek gyanúját is az ügyészségnek. Alapítvány életre hívását határozták el, amely anyagi hátteret biztosít a sértettek - amennyiben ez egyáltalán lehetséges - kártalanítására.
Tehát beindult a múlt hibáit feldolgozó, a németekre jellemző gépezet. A német püspökök számára jó példával szolgálhat a bűnök feldolgozása és a jóvátétel területén az Egyesült Államok és Írország katolikus egyházának gyakorlata. Az előbbiben egyházi és állami bizottság próbálta felmérni az elkövetett bűnök mértékét. Megállapították, hogy 1952 és 2002 között négyezer-hétszáz katolikus egyházi személy követte el a pedofília bűnét hatezer-hétszáz kiskorú fiúval és lánnyal. Hasonló esetek megelőzésére közel kétmillió egyházi személy számára rendeztek tanfolyamokat, oktatást. Országosan kétmilliárd dollár (!) jóvátételt fizetetek ki az áldozatoknak. XVI. Benedek pápa bocsánatkérő körutat tett az országban.
Írországban pedig a kormány nevezett ki tényfeltáró bizottságot. Ez tízévnyi vizsgálat után megállapította, hogy több mint nyolcszáz pap és apáca rontott meg kiskorúakat. Tizennégyezer esetben fizettek is, összesen egymilliárd euró kártérítést.
Nagy várakozás előzte meg XVI. Benedek pápa pásztorlevelét, amelyet az írországi botrány lezárásának tekintenek. A levél annak ellenére csalódást okozott, hogy a pápa egyháza nevében bocsánatot kért az áldozatoktól, kifejezésre juttatta szégyenérzését, felháborodását. De a felelősséget a hierarchia alsóbb rétegeire hárította. Nem beszélt a Vatikán, sőt adott esetben a saját - már idézett - szerepéről. Itt az alantas szervek parancsot teljesítettek. A Vatikán parancsát.
Mi a teendő?
Számos teológus gondolja, hogy a mostani, az egész egyházat megrázó botrány előnyökkel is járhat. Alkalmat adhat arra, hogy felülvizsgálják a katolikus egyház szexualitással kapcsolatos életidegen magatartását, tanítását. Legtöbben első helyen említik a cölibátus intézményének feloldását. Részben ezzel magyarázzák a papok szexuális eltévelyedéseit, amelynek a pedofília csak egyik formája. És erre vezetik vissza a papi utánpótlás világszerte tapasztalható katasztrofális hiányát is. Az érvényben lévő szigorú törvény feloldása mellett szól, hogy a cölibátus nem dogma. A pápa mindenkor feloldhatja, enyhítheti. A kereszténység első évezredében nősültek a klérus tagjai. A mostani szigorú törvényt a XI. században VII. Gergely pápa rendelte el. Előtte Péter, az első pápa és valamennyi apostol nős volt. A katolikus egyházhoz tartozó, nálunk is működő görög katolikus papoknak ma is lehet feleségük. Szent Pál korinthusiakhoz írt levelében határozottan a nősülés mellett foglal állást: „A kicsapongás veszélye miatt (...) legyen minden férfinak felesége és minden asszonynak férje." (1. Kor. 7,2) A Timóteushoz írt levelében pedig csak ennyi megszorítást tesz: „A püspöknek (...) egyszer nősültnek (...) kell lennie." (1Tim 3,2)
De kétségtelen, hogy a cölibátus eltörlése komoly érzelmi problémákat okozna az egyházban. Biztosra vehető, hogy az elmúlt ezer évben a papok döntő többsége betartotta a cölibátus előírásait. Bizonyította és bizonyítja a mai szexualitástól túlfűtött világban is, hogy lehet önmegtartóztatóan élni. Másrészt nem biztos, hogy a paphiányt megoldaná a nősülési tilalom alóli felmentés. A protestáns egyházak - ahol nősülhetnek a lelkészek - szintén utánpótláshiánnyal küzdenek. De kétségtelen, ha nem oldaná is meg, bizonyára enyhítené a problémát.
Az is kétségtelen, hogy a cölibátus csak egy az érvényben lévő, nemiséggel kapcsolatos egyházi előírások között, amelyek felülvizsgálatra szorulnak. A társadalomban az elmúlt évtizedekben a szexualitás elveszítette tabu jellegét. Az egyházban nem. A közfelfogás és egyházi törvények között mélyült a szakadék. Az egyház fogamzásgátlással kapcsolatos előírásai nemcsak életidegenek, de sokak véleménye szerint bűnösek is. Tiltani az óvszer használatát olyan országokban, ahol a lakosság jelentős része AIDS-ben szenved, szinte egyenlő a halálos ítélettel. Egyre nagyobb azoknak a vallásos nőknek a száma is, akik a fogamzásgátló pirula tilalmát annyira életidegennek tartják, hogy használatát meg sem gyónják. Felülvizsgálatra szorul a nők és laikusok szerepe az egyházban. A nők pappá szentelésének lehetősége legalább olyan mértékben hozzájárulhatna a paphiány enyhítéséhez, mint a cölibátus eltörlése.
Annak is itt lenne az ideje, hogy Rómában ismét figyelembe vegyék a II. Vatikáni Zsinat határozatait a szexualitás és nemiség kérdésében is. Ezeket az ajánlásokat mindkét, teológiai téren konzervatív pápa, II. János Pál és XVI. Benedek következetesen figyelmen kívül hagyta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése