Fohász a keresztény iskolákért
Magyar Hírlap
Pákh Imre
2010-04-02
Egyre több szülő aggódik a gyermekeiért. Okkal. Az iskolák ma nem látják el azon feladatukat, amely a fiatalt a társadalom hasznos tagjává neveli. Az oktatásban a liberális, mindent elnéző, fegyelmet és kemény tanulást nem követelő „ifjúsági ház” működik. A növekvő kábítószer-fogyasztás és alkoholizmus veszélyezteti a fiatalokat. A barátok rossz hatása, kulturálatlan környezet, a fiatalkori szexuális élet és bűnözés rombolja a felnövekvő társadalmat. Kevés olyan fegyelmet, komoly tanulást követelő, erkölcsös viselkedést, udvarias megnyilvánulást tanító, kötelességre nevelő, felnőtt életre felkészítő szervezet maradt, amelyre a szülők nyugodtan rá mernék bízni gyermekeiket. Ahol Istenbe vetett hittel az önfeláldozás, a szolgálat a közösség nevében, a problémák megoldása, a nehézségek legyőzése érdem és virtus kérdése volna. Ahol ezt a szolgálatot természetesnek veszik, és a fizetség érte egy életerős fiatalember kinevelése, aki nem ijed meg az előtte álló élettől. Aki képességei birtokában önbizalommal nézhet a családalapítás elé, aki nem segélyezésből, hanem képességei legális felhasználásával oldja meg az életét. Egy ilyen fiatal nem terhe, hanem dinamikus tagja a társadalomnak, akire nem hogy költeni nem kell, de ő maga is hozzájárul a közteherviseléshez.
Volt egy ilyen szervezet a társadalmunkban, amely e követelményeknek eleget tett. Úgy hívták: egyházi gimnázium. Ahova egy vékony, megilletődött gyermek lépett be, és négy év múltán egy okos, erős fiatalember sétált ki, akire lehetett számítani, akinek vállára lehetett terhet rakni, anélkül, hogy összeroppant volna alatta. Aki előtt az élet nem mint egy sötét, félelmetes dzsungel állt, hanem egy felfedezésre, meghódításra váró világ, amelyben ő a helyét akarta kivívni és megtalálni. Olyan iskola volt ez, amelynek a hit és Isten létezése természetes része volt, s amely arra nevelt, hogy a legrosszabb körülmények között se csüggedjenek el, hanem bízva a gondviselés erejében, kettőzött erővel nézzenek szembe a kötelességétől eltérő vágyak csábításaival. Arra tanította a fiatalokat, hogyha százszor nem sikerül, akkor se adják fel. Vonják le a tanulságot, majd újult erőfeszítéssel csinálják még jobban.
Egyszóval győzni tanította gyermekeinket, erőszak helyett a tudás és a hit erejével. Mert csüggedésre nincs ok és nincs idő, új feladatok jönnek, ismét tanulni, tenni kell.
Egy ilyen szellemi, oktatási szervezet embert faragott nemcsak a kiemelkedően tehetséges egyéniségekből, de az egyéniség nélküli emberekből is. A tudományos ismereteken túl napi beosztásra nevelt, feladatot adott az iskolán kívüli idő hasznos eltöltésére, aminek természetesen a fizikai reakció is része volt. Kollégiumaiban szinte katonai beosztással és pontossággal folytak a dolgok. Nem volt céltalan tengés-lengés haveri telefonokra várva. Megtanulták a fegyelmet és a rendet. Nem volt napokig bevetetlen ágy, szétdobált ruhák a szoba közepén. Itt nem a mama kedvence volt, hanem egy a sok tanuló közül. Mindenki látta a hibáit, és helyét nem a befolyás vagy protekció döntötte el, hanem saját képességeinek és megfeszített munkájának az értéke és eredménye. Aki briliáns tanuló volt, megtanulta egyéniségét, büszkeségét kontrollálni, és tudását megosztani kevésbé tehetséges társaival. A gyengébb képességűek belátták, hogy kis segítséggel és sok szorgalommal bátran a nyomába szegődhetnek kiemelkedő társaiknak. Nem volt elmaradó vagy lemaradó, mert nem engedték, együtt, egymást segítették a keresztény iskolák diákjai. Életre szóló barátságok szövődtek olyan fiatalok között, akik nem is álmodták, hogy ilyen társakra tesznek majd szert. Megtanulták tisztelni egymást, az életet és a tehetséget. Az anyagiaknak semmilyen szerepet nem tulajdonítottak egy ilyen közösségben. Felismerték, hogy a jó eredmény nemcsak rátermettség kérdése, hanem az anyag állandó ismétlése, a lemaradottak tanítása, felemelése a közösség szintjére. Megtanulták legyőzni a félelmet egyes tárgyak rémisztő mennyisége vagy kezdeti érthetetlensége ellenére. Bátorságra, kezdeményezőképességre tettek szert. Rájöttek, hogy jobb elébe menni a problémáknak, mint ölbe tett kézzel várni, amíg az elborítja őket.
Olyan rossz volt ez? Nem hiszem. Egy ilyen oktatási intézmény jobb volt, mint az alkoholizmus, a kábítószer vagy az utcán való lődörgés, amivel a fiatalok nagyobb veszélyben vannak. Olyan intézmény ez, ahol a tanulást, nem az előnyökkel való megvesztegetés vagy az előnyök megvonásával való megfélemlítés erőszakolta ki, hanem a tudományos, intelligens, ösztönös környezet, és a tudás iránti vágy inspirálta.
A jellem kialakításában is nagy szerepük volt az ilyen iskoláknak. Ahol az igazra és jóra neveltek, nem pedig arra, hogyan húzzanak minél nagyobb hasznot a tanultak alkalmazásából. Tiszta, rendezett, intelligens, visszafogottan elegáns megjelenést és udvarias viselkedést tanultak. A fejekben és a jellemben semmi fölösleges, de minden szükséges ott volt. Sok kiemelkedő tudós, tanár, orvos és más társadalmi személyiség végzett ezekben az iskolákban, akiknek neve és tettei nem csak újságoldalakat, könyveket töltenének meg. Manapság ez az oktatási forma – amelyet a szocializmusban háttérbe szorítottak – újra kezdi felkelteni azon családok érdeklődését, amelyek többre vágynak, mint tudományos ismeretek tömegére, és nemcsak a szellemet, de a szívet és a lelket is igyekeznek művelni.
Ilyen, egymást segítő, Istenben és egymásban hívő, a lehető legkiválóbb oktatást adó iskolákra nemcsak igény van, szükség is.
Magyar Hírlap
Pákh Imre
2010-04-02
Egyre több szülő aggódik a gyermekeiért. Okkal. Az iskolák ma nem látják el azon feladatukat, amely a fiatalt a társadalom hasznos tagjává neveli. Az oktatásban a liberális, mindent elnéző, fegyelmet és kemény tanulást nem követelő „ifjúsági ház” működik. A növekvő kábítószer-fogyasztás és alkoholizmus veszélyezteti a fiatalokat. A barátok rossz hatása, kulturálatlan környezet, a fiatalkori szexuális élet és bűnözés rombolja a felnövekvő társadalmat. Kevés olyan fegyelmet, komoly tanulást követelő, erkölcsös viselkedést, udvarias megnyilvánulást tanító, kötelességre nevelő, felnőtt életre felkészítő szervezet maradt, amelyre a szülők nyugodtan rá mernék bízni gyermekeiket. Ahol Istenbe vetett hittel az önfeláldozás, a szolgálat a közösség nevében, a problémák megoldása, a nehézségek legyőzése érdem és virtus kérdése volna. Ahol ezt a szolgálatot természetesnek veszik, és a fizetség érte egy életerős fiatalember kinevelése, aki nem ijed meg az előtte álló élettől. Aki képességei birtokában önbizalommal nézhet a családalapítás elé, aki nem segélyezésből, hanem képességei legális felhasználásával oldja meg az életét. Egy ilyen fiatal nem terhe, hanem dinamikus tagja a társadalomnak, akire nem hogy költeni nem kell, de ő maga is hozzájárul a közteherviseléshez.
Volt egy ilyen szervezet a társadalmunkban, amely e követelményeknek eleget tett. Úgy hívták: egyházi gimnázium. Ahova egy vékony, megilletődött gyermek lépett be, és négy év múltán egy okos, erős fiatalember sétált ki, akire lehetett számítani, akinek vállára lehetett terhet rakni, anélkül, hogy összeroppant volna alatta. Aki előtt az élet nem mint egy sötét, félelmetes dzsungel állt, hanem egy felfedezésre, meghódításra váró világ, amelyben ő a helyét akarta kivívni és megtalálni. Olyan iskola volt ez, amelynek a hit és Isten létezése természetes része volt, s amely arra nevelt, hogy a legrosszabb körülmények között se csüggedjenek el, hanem bízva a gondviselés erejében, kettőzött erővel nézzenek szembe a kötelességétől eltérő vágyak csábításaival. Arra tanította a fiatalokat, hogyha százszor nem sikerül, akkor se adják fel. Vonják le a tanulságot, majd újult erőfeszítéssel csinálják még jobban.
Egyszóval győzni tanította gyermekeinket, erőszak helyett a tudás és a hit erejével. Mert csüggedésre nincs ok és nincs idő, új feladatok jönnek, ismét tanulni, tenni kell.
Egy ilyen szellemi, oktatási szervezet embert faragott nemcsak a kiemelkedően tehetséges egyéniségekből, de az egyéniség nélküli emberekből is. A tudományos ismereteken túl napi beosztásra nevelt, feladatot adott az iskolán kívüli idő hasznos eltöltésére, aminek természetesen a fizikai reakció is része volt. Kollégiumaiban szinte katonai beosztással és pontossággal folytak a dolgok. Nem volt céltalan tengés-lengés haveri telefonokra várva. Megtanulták a fegyelmet és a rendet. Nem volt napokig bevetetlen ágy, szétdobált ruhák a szoba közepén. Itt nem a mama kedvence volt, hanem egy a sok tanuló közül. Mindenki látta a hibáit, és helyét nem a befolyás vagy protekció döntötte el, hanem saját képességeinek és megfeszített munkájának az értéke és eredménye. Aki briliáns tanuló volt, megtanulta egyéniségét, büszkeségét kontrollálni, és tudását megosztani kevésbé tehetséges társaival. A gyengébb képességűek belátták, hogy kis segítséggel és sok szorgalommal bátran a nyomába szegődhetnek kiemelkedő társaiknak. Nem volt elmaradó vagy lemaradó, mert nem engedték, együtt, egymást segítették a keresztény iskolák diákjai. Életre szóló barátságok szövődtek olyan fiatalok között, akik nem is álmodták, hogy ilyen társakra tesznek majd szert. Megtanulták tisztelni egymást, az életet és a tehetséget. Az anyagiaknak semmilyen szerepet nem tulajdonítottak egy ilyen közösségben. Felismerték, hogy a jó eredmény nemcsak rátermettség kérdése, hanem az anyag állandó ismétlése, a lemaradottak tanítása, felemelése a közösség szintjére. Megtanulták legyőzni a félelmet egyes tárgyak rémisztő mennyisége vagy kezdeti érthetetlensége ellenére. Bátorságra, kezdeményezőképességre tettek szert. Rájöttek, hogy jobb elébe menni a problémáknak, mint ölbe tett kézzel várni, amíg az elborítja őket.
Olyan rossz volt ez? Nem hiszem. Egy ilyen oktatási intézmény jobb volt, mint az alkoholizmus, a kábítószer vagy az utcán való lődörgés, amivel a fiatalok nagyobb veszélyben vannak. Olyan intézmény ez, ahol a tanulást, nem az előnyökkel való megvesztegetés vagy az előnyök megvonásával való megfélemlítés erőszakolta ki, hanem a tudományos, intelligens, ösztönös környezet, és a tudás iránti vágy inspirálta.
A jellem kialakításában is nagy szerepük volt az ilyen iskoláknak. Ahol az igazra és jóra neveltek, nem pedig arra, hogyan húzzanak minél nagyobb hasznot a tanultak alkalmazásából. Tiszta, rendezett, intelligens, visszafogottan elegáns megjelenést és udvarias viselkedést tanultak. A fejekben és a jellemben semmi fölösleges, de minden szükséges ott volt. Sok kiemelkedő tudós, tanár, orvos és más társadalmi személyiség végzett ezekben az iskolákban, akiknek neve és tettei nem csak újságoldalakat, könyveket töltenének meg. Manapság ez az oktatási forma – amelyet a szocializmusban háttérbe szorítottak – újra kezdi felkelteni azon családok érdeklődését, amelyek többre vágynak, mint tudományos ismeretek tömegére, és nemcsak a szellemet, de a szívet és a lelket is igyekeznek művelni.
Ilyen, egymást segítő, Istenben és egymásban hívő, a lehető legkiválóbb oktatást adó iskolákra nemcsak igény van, szükség is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése