A böjtfővel kezdődő idő első vasárnapját manapság inkább passio vasárnapjának nevezzük. Ez ugyan helyes, de nem szabad idegenkedni az átöröklött „böjtfőtől”, vagy akár a böjti vasárnapoktól se, hiszen ezek az Úr Jézus 40 napi éhezésére, az ő egyedüllétére, a Sátán kísértéseire, egyszóval az ő szenvedésére, passiojára mutatnak. Mindössze arra kell vigyázni, hogy nem a mi böjtünk, a mi passionk áll a középpontban, hanem az Úré; nem az, amit mi tettünk vagy tehetünk érte, hanem amit ő már végképpen megcselekedett miérettünk. Ő az; aki valóban böjtölt és sokféleképpen szenvedett, hogy minket megszabadítson a kísértő Sátán tőrbecsalásától és a halál fullánkjától. A mi böjtünk mint önmagunk fékentartása és a Sátán elűzése (a szükséghez képest akár az eledelek megvonásával, akár azoknak igénybevételével) egész életen át tart, mivel minden napon „önmegtartóztatást és mértékletességet, testünk fegyelmezését és megsanyargatását” jelenti (II. Helvét Hitvallás), amennyiben ezt kívánja az engedelmesség. „Ha igazán akarsz böjtölni: egyél, igyál, aludjál, de a test ápolása folytán ne legyél elbizakodott… Tarts böjtöt a gonosz cselekedetekben, tartsd távol magad a gonosz beszédektől, tartóztasd meg magad a gonosz gondolatoktól” (Bullinger). :Mindezt magába foglalja Krisztus negyven napi böjtjének és a Sátán visszautasításának az emlékezetbe idézése. Eközben helyet lehet adni annak is, amit a II. Helvét Hitvallás így fogalmaz meg: „a testtől megvonjuk a gondoskodást; hogy annál könnyebben… engedelmeskedjék a Léleknek.”
Az Ige mértéke alatt szemlélt böjti idő ref. egyházunkban a húsvét előtti 6. vasárnappal kezdődik. Ezért nevezzük böjtfő vasárnapjának. Latin neve az „Invocavit”, a 91. zsoltár 15. verse nyomán; „Segítségül hív engem, s ezért meghallgatom őt”. Református naptárainkban így kell érteni a böjtfővasárnapját. Ha a pontos kezdő dátumtól eltekintünk (amely pl. február végén is lehet), úgy a böjti időt március hónapja hordozza. Ezért Böjt hava, Passio hava (Böjtmás a római katólikus egyházban).
Bod Péter szerint a hónapot „Martiusnak” nevezték (Kos hava) „Marsról, aki volt a hadakozásnak istene”. Átvitt értelemben azért találó ez az elnevezés, mert Krisztus valóban a legnagyobb Hadakozó (a Zwingli szóhasználata), aki „hadakozik érettünk”, s a győzelemnek a Golgotát legyőző húsvéti Istene. Márciusi szenvedésével (Márk 8, 31; 9, 31; 10, 32–33) legyőzte az egyetlen igazi ellenséget: a Sátánt, a Gonoszt, a Kígyót, a Fenevadat, az ördögöt mint a bűn szerzőjét, és a bűnt, valamennyi következményével együtt.
A Passio hónapjában Krisztus szenvedésének az útját kísérjük végig. Református egyházunkban az első böjtfői vasárnaphoz tartozik az urvacsoraosztás. A további vasárnapok latin elnevezései főként egy-egy zsoltár-versnek a kezdő latin szavai. Tartalmuk szerint magukban hordozzák a megfelelő üzenetet is. A már említett első (= Invocavit = „segítségül hív engem” – zsoltárok 91, 15) után következnek: „Reminiscere” = „Emlékezzél meg, Uram, irgalmasságodról és kegyelmedről, mert azok öröktől fogva vannak” (Zsoltárok 25, 6); „Oculi” = „Szemeim mindenha az Úrra néznek, mert ő húzza ki a tőrből lábamat” (Zsoltárok 25, 15); „Laetare” = „Örüljetek Jeruzsálemmel, és örvendjetek fölötte mind, akik szeretitek” (Esaiás 66, 10); „Judica” = „Ítélj meg engem, oh Isten, és oltalmazd meg ügyemet az irgalmatlan nemzetség ellen” (Zsoltárok 43,1).
Magyar nyelvhasználatban megszokott a „Gyümölcsoltó Boldogasszony” napja, mely a „Boldog Szűz köszöntésének vagy a hozzá való üzenetnek az ünnepe. Ezen a napon köszöntötte Gábriel angyal (Lukács 1, 26) a Szent Szűzet, és megizentetett neki az Isten Fia születésének a titka”. A magyar nyelv szellemében ezt úgy értelmezik, hogy „Krisztus mint a földnek drága gyümölcse, testére nézve ezen a napon fogantatott” (Máté 1, 18–21).
Az egész keresztyénségnek közös ünnepe a „Pálmaágak vasárnapja”, vagy amint ref. egyházunkban használatos: „Virágvasárnapja”. „Vették pedig ezt a nevet onnan, hogy Krisztus a szenvedése előtt nem sokkal, szamárháton Jeruzsálembe bémenvén, az örvendező sokaság olaj- és pálmaágakat vitt a kezében” (Márk 11, 1–10). Ezen a napon egykor a keresztyének is „valami berkeket vagy zöld ágakat szedtek, melyekkel aztán egy-s-más babonára (fából szamarat készítve ismételik a jelenetet stb.) visszaélnek”.
A mai református egyházi életben a „nagyhét” nem egyéb, mint valamennyi urvacsoravétel előtt a felkészülés ideje, egybekapcsolva a mindennapi istentisztelettel. Bűnbánati hétnek is mondjuk. Bod Péternél viszont a nagyhét csak a „húsvét előtt való hetet” jelenti, amikor szerezte Jézus az úrvacsora sákramentumát „nagycsütörtökön” (Márk 14, 12–25), s nagyszombat „éjszakáján”, amikor „feltámadott a koporsóból”. (Mk. 16,1–8).
Nem szabad továbbhaladni a Jézus halálára emlékeztető nagypéntek mellett a kereszt külön hangsúlyozása nélkül. Bod Péter így ír róla: „A keresztet mint a templom ékességét a keresztyének kezdették a templomokba 340 esztendő táján behelyeztetni, hogy azok megkülönböztetnének a pogányok templomaitól”. Terhes hagyaték a református (kálvinista) egyházban a kereszttől való idegenkedés. Manapság mintegy a hamishitűség jele (igen gyakori esetben), ha református ember keresztet hordoz, vagy épp a templomban igyekszik elhelyezni ezt a külső jelt. Pedig végeredményben minden kereszt a Golgota keresztjére emlékeztet, valamint a Krisztus-követők kereszthordozására. Az idegenkedésnek az a magyarázata (s ebben a történelmi beállításban érthető az általános magatartás), hogy mivel „a tudatlanok – olvassuk Bod Péternél – magát a keresztet kezdették imádni”, azaz a látható tárgyat, ezért a reformáció után az engedelmességben végbemenő istentisztelet érdekében az egyébként bibliai eredetű jelt háttérbe szorították, sőt: kiküszöbölték. Az ellentétektől és ellenségeskedésektől megterhelt évszázadok tovatűnése után ma már az élő hitben a kereszt éppoly értékes és építő külső jegy a maga helyén és az evangéliumi használattal, mint pl. a csillag (Máté 2, 10), vagy a kakas (Máté 26, 69–75) a templomok tornyán, a házak fedelén és a keresztyén művészetben sokrétűen:
A húsvétról a következőket találjuk Bod Péternél: „Négy napon illették a László király dekrétuma szerint. Nevezték pedig ily nevezettel a hús-vételtől, mivel a böjt után akkor kezdettenek elsőbben hússal élni”. „Nagyobb örömben egy ünnepét se töltöttenek a régi keresztyének, mint a húsvétot, amelyen nemcsak prédikállották a Krisztus feltámadását, hanem egyik a másikat köszöntötték ilyenképpen: Feltámadott az Úr, s a másik felelte: Bizonyára feltámadott és megjelent Simonnak” (1Khorinthus 15, 5). Ezen a napon a katekhumenusokat megkeresztelték, „s az Úr vacsorájával elmúlhatatlanul éltenek”. Továbbá „ezen a napon körmenetet (processiokat) járnak, mert Krisztus feltámadván, ezt mondotta az asszonyoknak: Menjetek el és mondjátok meg, hogy előttetek mégyen” (Máté 28, 7).
„Még vagyon az a szokás, hogy húsvétban valami ceremóniával bárányt szentelnek (Márk 14, 12), s miden egyéb étel előtt… azt megeszik annak emlékezetére, hogy Krisztus, az Istennek báránya megáldoztatott”. Ide tartozik a húsvéti kalács (saját házainknál) is, melynek az az alapja, hogy feltámadása után Jézus megjelent a tanítványoknak, s megáldva a kenyeret, velük együtt evett (Lukács 24, 41).
Hasonló szokás, hogy „sok festett tojásokat készítenek… Némelyek úgy adták elő, mintha a föld újjászületésének és termésének volna a szimbóluma, kiábrázolója… Helyes okát – azonban – egyebet nem találjuk – írja Bod Péter –, hanem azt, hogy felállván (= megkezdődve) a böjt a keresztyének között, semmi zsírost, vajast és tojást is enni nem szabad volt… Amely tojásokat azért a hosszú böjtön egybegyűjtöttek, azokat osztás húsvétban nagy örömmel ették (János 20, 20), osztották jóakaróiknak, s hogy kedvesebb legyen az ajándék, meg is festették”.
Észrevehető, hogy a húsvétot március hónap összefüggésében ismertettük, mivel az ünnep némelykor átmehet március végére. Időpontja évről évre változik, s ezért mozgó ünnepnek nevezzük. Dátuma a tavaszi nap-éj-egyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap. Ám itt sem az időpont a lényeges, jóllehet ezen töprengettek és töprengnek mindmáig a keresztyén vallásfelekezetek. Ugyanis a nyugatiaknál (római katólikusok és protestánsok) és a keletieknél (ortodoxok) az ünnep dátuma különbözik. Már az eddigiekben is kifejeztük, hogy az időpontok az evangéliumi hitben jelentéktelenek. Épp ezért idézzük (a kezdeti idők viszonylatában) Bod Péternek az idevonatkozó tömör összefoglalását: „A keresztyének között, nevezetesen pedig a napkeleti és napnyugoti eklézsiák között legelsőbben efelett a húsvét innepe felett volt az a visszavonás és szakadozás, melynek eredete ez volt: Az apostolok Krisztust követvén, a húsvét innepét a zsidókkal azon egy ragon tartották”. Cselekedték pedig ezt „azért kétség kívül, hogy ezen rendtartásokkal is a zsidókat inkább megtarthatnák és megnyerhetnék. De gyűjtetvén és nevekedvén a pogányokból az eklézsia, tanították azt, hogy Mózes törvénye által az eklézsia semmi bizonyos innephez nem köttetett. Annakokáért a napnyugoti eklézsiákban ezzel a szabadsággal élvén a tanítók, nem a zsidókkal együtt illették (tartották), hanem mindenkor az Úr napján. Némelyek továbbra is megtartották a régi szokást, kivált szent János apostol, és mások is Ázsiában, kik a zsidóknak rendtartások szerint a Nisan hónak 14. napján illették (tartották), melyre nézve neveztettek Quarto–decimani, azaz Tizen–negyed naposoknak.”
Tekintettel arra, hogy időközben (az őskeresztyénség óta) az ünneplés körülményei megváltoztak, s ennek folytán a húsvéti ünnep kettős dátuma egyházi életünk és ökumenikus kapcsolataink állandó kérdései közé tartozik, a Bod Péter előbbi leírását kiegészítjük a következők szerint:
„A római katólikus és protestáns egyházak a Gergely pápa féle kiigazított naptár (1582) szerint számítják a húsvétot”, vagyis „a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnapra” helyezik. Ha „március 21-e (vagyis a napéjegyenlőség) szombat napra esik… és holdtölte van, akkor március 22-én van húsvét. Ennél korábban sose lehet. Ha március 21-e… előtt van a holdtölte, akkor meg kell várni, amíg ismét holdtölte lesz, s így az azt követő vasárnapra esik húsvét”. Legkésőbbi dátuma csak „április 25-én lehet”. Az ünnepnapok vándorlásának oka tehát a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölték vándorlása.
Az ortodox testvérek „a húsvét ünneplésére nézve megmaradtak a ki nem igazított… régi naptárnál,… amely 11 nappal hátrább van… mint a hivatalos naptár… Mivel ebben március 21-e április 1-én van (11 nappal hátrább), ezért csak az április 1-e utáni holdtöltét követő vasárnap lehet a húsvét napja. Így aztán „az ortodox keresztyéneknek soha sincs húsvétjuk márciusban, hanem csak mindig áprilisban vagy május elején”. A helyzet azzal is komplikálódik, hogy ha az orodoxok „húsvétja a zsidók páskaünnepével (Nisan– 12–22) egybe esik, akkor egy héttel későbbre halasztják”. Eközben tudni kell: „az érdekelt egyházak állandóan fáradoznak azon, hogy húsvét napját egy olyan közös dátumhoz igazítsák, amely az összes keresztyének számára azonos… Hisszük, hogy az ökumenikus mozgalom ebben a tekintetben is megtalálja a megoldást, melyet a protestáns egyházak is régóta várnak” (Hermán János – Református Szemle 1970).
Mivel az előbbiekben szó esett a zsidók ünnepéről (Nisan) és szokásáról, s ezzel együtt az Ószövetségről is; jó tudni, hogy a zsidóknál az esztendő szintén 12 hónapból állott, amint neveik legnagyobb részével kimondottan is találkozunk az Ószövetségben:
1. Nisan (vagy Abib) hónapja az első. Március közepétől április közepéig terjedt a maga 30 napjával. Azért első hónap, mert ennek idején szabadult ki Izrael az egyiptomi fogságból (2Mózes 12, 2). A hónap elsején tartották az újhold ünnepét, s 15–én a kovásztalan kenyerekét úgy, hogy 14–én vágták le a húsvéti bárányt (párka bárány – 2Mózes 12. fejezet; 3Mózes 23, 6 skk).
2. Zif hónapja a második, 29 nappal (1Királyok 6,1. 37). E hó 14–én tartották a kis-páskát azok számára, akik az elsőt nem ünnepelhették meg (4Mózes 9, 10–12). Erre az időre (április közepétől május közepéig) esik az aratás. (Ruth 1, 22; 2, 23).
3. Siván a harmadik hónap (április–május), amikor tartják a pünkösdöt (3Mózes 23, 15–21), a hetek- (5Mózes 6, 9. 10) és az aratás ünnepét (2Mózes 23, 16. 19). Ettől kezdve októberig nincs eső. Nevét olvashatjuk Eszter 8, 9-ben.
4. Negyedik a Tammuz hónapja (Zakariás 8, 19; 2Királyok 25, 3. 4, június közepétől július közepéig). A hónap 9-én böjtölnek, mivel Nabugodonozor ezen a napon foglalta el Jeruzsálemet.
5. Ab az ötödik hónap (Ezsdrás 7, 9; július – augusztusban) 30 nappal. Ennek 7-én szintén böjtölnek, emlékezve arra, hogy Nabugodonozor ekkor rombolta le a templomot (2Királyok 8, 9; Zakariás 7, 3. 5; 8,19).
6. Elul a hatodik hónap (augusztus–szeptemberben) 29 nappal. Nehemiás 6, 15-ben olvasunk róla. Ez a szőlő és más gyümölcsök szedésének az ideje.
7. Ethanim (vagy Tisri, 1Királyok 8, 2) a hetedik hónap (szeptember–október) 30 nappal és több ünneppel (4Mózes 29,1; 3Mózes 23, 23–25; 2Királyok 25, 25; Zakariás 7, 5; 8, 19; 3Mózes 16. fejezet és 23, 26– 32; 23, 34; 2Mózes 23, 16; 5Mózes 16, 13; 3Mózes 23, 36; 4Mózes 29, 35; Nehemiás 8, 18; János ev. 7, 37). Erre az időre esik (11–21 között) a zsidók legnépszerűbb ünnepe: a sátorozás.
8. Bul hava (október–november) az előző hónapban elkezdődött kora–esőzések folyatásának az ideje. Ilyenkor készülnek el a vetések. A 29 vagy 30 nap alatt nincs ünnep (1Királyok 6, 38).
9. Kiszlév hónapja a kilencedik (november–december). Szintén 29 vagy 30 napos. Kezdete a télnek, amikor a hegyeken hó is esik (Zakariás 7,1; Nehemiás 1, 1; János 10; 22).
10. Tébet hónapja (december–januárban) 29 napot számlál. Eszter könyvében találjuk a nevét (Eszter 2, 16). A hónap 10-én böjtöt tartanak Jeruzsálem ostroma kezdetének a keserű emlékére (2Királyuk 25,1; Zakariás 8,19). Ez a leghidegebb időszak az év folyamán (Józsué 10,11).
11. Sebat hónapja (Zakariás 1, 7) 30 napos (január közepétől február közepéig). A mandulafák ilyenkor virágoznak.
12. Utolsó az Adár hava (Ezsdrás 6, 15; Eszter 3, 7; 9, 25). Ehhez a hónaphon tartozik a purim (sorsolás) ünnepe, amikor Hámán sorsot vetett a zsidók megrontására, de végül örömünneppé változtatta Isten a kegyetlenség szándékát (Eszter 9, 20–28).
Visszatérve a húsvét ünnepéhez, és szem előtt tartva a két álláspontnak jelenleg is folyamatban lévő egyeztetési kísérleteit, az evangélium Lelke szerint valljuk és tanítjuk, hogy Krisztus követői számára minden nap advent és karácsony, nagypéntek és húsvét. Krisztus megváltó műve a maga megbonthatatlanságában a keresztyén életnek egyetlen állandó történése. Vele együtt naponta (a hétköznapokban is) új életre kell támadni, amiként kereszthalála (1Korinthus 2, 2) minden napon bűneink eltörlését és a bűnbocsánatot jelenti (János 8, 11). Fontos tehát, hogy Krisztus „valóban feltámadott”. Pál apostol a kételkedőknek ezt mondja: „Ha Krisztus nem támadott fel, akkor hiábavaló a ti hitetek is” (1Korinthus 15, 14). Ugyanazzal a csodával van dolgunk a feltámadásban, mint Krisztus fogantatásánál és születésénél, valamint sokféle beszédénél és cselekedeténél. Az élő és személyes hit sose mondhat egyebet, mint amit leírt az evangéliumokkal együtt a többi bizonyságtevő az Újszövetségben, s amit a hitben előttünk járók megvallottak: „Bizonyára feltámadott”. Ezért lett ő „a feltámadás és az élet” (János 11, 25).
Forrás: Tőkés István: Hétköznapok - ünnepnapok
Magyar Elektronikus Könyvtár
A Böjtmás haváról és abban való INNEPEKRŐL
Miért nevezték márciusnak a rómaiak ezt a hónapot?
Márciusnak Mársról, aki volt a hadakozásnak istene, ezt Romulus maga atyjának tartotta; az hólnap is régen legelső volt, az esztendőnek kezdete, s a tisztességet az atyjának adta meg, hogy a legelső hónapot annak nevéről nevezné. (...)
Miért hívják Böjtmás havának? Azért, mivel az húsvéti nagyböjtben második hónap. (...)
Méltán lehet azt itt vizsgálni, hogy az húsvéti festett tojás honnan vett eredetet? Megvagyon az a szokás, hogy sok festett tojásokat készítenek nemcsak az oláhok Erdélyben, hanem Olaszországban, Franciaországban, Helvéciában, Németországban, Muszkaországban s a görögöknél. Némelyek 1. ennek eredetét keresik a zsidóknál, akik keményen főtt tojást tésznek elő húsvétban egyebek között: de ezzel a Jérusálem romlását ábrázolják, melyen a keresztyének nem sokat búsultanak. 2. Mások úgy adták elő, mintha a föld újjászületésének vagy termésének volna symboluma, kiábrázolója, amelyet igazgatott az Astarté, kit tiszteltek régen a németek, s így ennek tisztességére készítették volna. 3. Helyes okát egyebet nem találjuk, hanem ezt, hogy felállván a böjt a keresztyének között, semmi zsírost, vajast s tojást is enni szabad nem volt, amely szokás mindeddig is megvagyon a görög ekklésiában. Amely tojásokat azért a hosszú böjtön egybegyűjtöttek, azokat osztán húsvétban nagy örömmel ették, osztották jóakaróiknak, s hogy kedvesebb ajándék légyen, meg is kezdették festeni, amely osztán felragadott s maradott az emberek között. (...)
Ungarisches Medien und Informationszentrum
Jeles napok:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése