Szóval és tettel az 1848–49-es szabadságharcban
reformatus.hu
2011. március 08.
A magyarországi keresztyén felekezetek egyöntetű támogatásukról biztosították az 1848. március 15-i forradalom eredményeként megalakult Batthyány-kormányt. Az egyházak életét közvetlenül érintette a 12 pontban megfogalmazott követeléseket jogszabályba foglaló áprilisi törvények huszadik törvénycikke, amely rendelkezett a szabad és egyenlő vallásgyakorlatról. Az akkori bevett vallások – római katolikus, református, evangélikus és az Erdéllyel történt unió hatására idesorolt unitárius egyház – tagjainak lehetővé tette hitük szabad gyakorlását.
E törvények határoztak a jobbágyok által fizetett kötelező tized eltörléséről, és szabályozták a katolikus püspökök kinevezési jogát, a főkegyúri jogot. Az új rendelkezés értelmében nemcsak a királynak, hanem a vallás- és közoktatásügyi miniszternek is jóvá kellett hagynia egy-egy főpap kinevezését. A katolikus püspöki kar annak ellenére, hogy az addigi kedvezményezett helyzetét, önállóságát hátrányosan érintette az új szabályozás, ha fenntartásokkal is, 1848 végéig kiállt a szabadságharc mellett.
A püspöki karon belül 1849 januárjában három markáns vélemény jelent meg. Egy részük a behódolást a Habsburg-hatalomnak, másik részük a passzív ellenállást, míg a legbátrabbak, köztük Horváth Mihály (1809–1878) csanádi püspökkel a tényleges ellenállást választották. Az alsó papság és a szerzetesrendek tagjai a forradalom ügyéért mindvégig a fegyveres harcokat támogatták. Az aktív szerepet vállaló bencés szerzetesek közül Rómer Flóris (1815–1889) nevét érdemes kiemelni, aki 1848-ban fegyvert fogva végigharcolta a téli hadjáratot, részt vett a váci csatában, illetve főhadnagyként katonáival a budai vár felszabadítása érdekében is a tettek mezejére lépett. Bátor cselekedetei miatt elfogták, és 1849 novemberében nyolcévi várfogságra ítélték. Öt évet raboskodott Olmützben és Josefstadtban, majd 1854-ben amnesztiával szabadult ki.
Az evangélikus papság jelentős része is kiállt a forradalom mellett. Közülük többen, így Melczer János (1802–1864) rákoskeresztúri lelkész a megtorlás időszakában több évi várfogságot szenvedett el. A forradalom legkarizmatikusabb alakjai közül Kossuth Lajos és Petőfi Sándor is az evangélikus egyház tagjai voltak.
A legegységesebben a magyar reformátusság állt ki a szabadságharc mellett. Kossuth Lajos leghíresebb toborzó beszédét az akkor református többségű Cegléden mondta el. A debreceni Nagytemplom falai között hirdették ki a Függetlenségi Nyilatkozatot és mondták ki a Habsburg-ház trónfosztását. A svájci származású, református vallású Ganz Ábrahám (1814–1867) ágyúgolyók öntésével segítette a magyar forradalom fegyveres harcait. A szabadságharc bukása után tettéért hat heti várfogságra ítélték, amit végül az öntödéje fontosságára tekintettel nem kellett letöltenie.
Ács Gedeon (1819–1887) református lelkipásztor tábori lelkészként vett részt a szabadságharcban. Az események negatív kimenetele után néhány hónapot börtönben töltött Pécsett, ahonnan a Csúzai Református Egyházközség közbejárására szabadult ki. Lelkesedése és szolgáló kedve ezt követően sem lankadt, önként követte Kossuth Lajost törökországi száműzetésébe, aki a következő szavakkal illette tettét: „…tisztelendő Ács Gedeon protestáns lelkész Magyarországról, aki kitűnt hazafias buzgalmával hazánk szabadságáért és függetlenségéért folytatott küzdelmünkben, és protestáns lelkészi hivatásának odaadó jeleseként kényszerült száműzetésbe, miután hazánk érdemtelenül elbukott. Így a száműzött hazafiak egy csoportja Törökországban kereste és találta a menedéket. Ő a száműzetés szomorúsága és ínsége közepette a vallás vigasztalásával lankadatlanul gondoskodott a hazátlan emigránsokról…”
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2011. március 13-i számában.
reformatus.hu
2011. március 08.
A magyarországi keresztyén felekezetek egyöntetű támogatásukról biztosították az 1848. március 15-i forradalom eredményeként megalakult Batthyány-kormányt. Az egyházak életét közvetlenül érintette a 12 pontban megfogalmazott követeléseket jogszabályba foglaló áprilisi törvények huszadik törvénycikke, amely rendelkezett a szabad és egyenlő vallásgyakorlatról. Az akkori bevett vallások – római katolikus, református, evangélikus és az Erdéllyel történt unió hatására idesorolt unitárius egyház – tagjainak lehetővé tette hitük szabad gyakorlását.
E törvények határoztak a jobbágyok által fizetett kötelező tized eltörléséről, és szabályozták a katolikus püspökök kinevezési jogát, a főkegyúri jogot. Az új rendelkezés értelmében nemcsak a királynak, hanem a vallás- és közoktatásügyi miniszternek is jóvá kellett hagynia egy-egy főpap kinevezését. A katolikus püspöki kar annak ellenére, hogy az addigi kedvezményezett helyzetét, önállóságát hátrányosan érintette az új szabályozás, ha fenntartásokkal is, 1848 végéig kiállt a szabadságharc mellett.
A püspöki karon belül 1849 januárjában három markáns vélemény jelent meg. Egy részük a behódolást a Habsburg-hatalomnak, másik részük a passzív ellenállást, míg a legbátrabbak, köztük Horváth Mihály (1809–1878) csanádi püspökkel a tényleges ellenállást választották. Az alsó papság és a szerzetesrendek tagjai a forradalom ügyéért mindvégig a fegyveres harcokat támogatták. Az aktív szerepet vállaló bencés szerzetesek közül Rómer Flóris (1815–1889) nevét érdemes kiemelni, aki 1848-ban fegyvert fogva végigharcolta a téli hadjáratot, részt vett a váci csatában, illetve főhadnagyként katonáival a budai vár felszabadítása érdekében is a tettek mezejére lépett. Bátor cselekedetei miatt elfogták, és 1849 novemberében nyolcévi várfogságra ítélték. Öt évet raboskodott Olmützben és Josefstadtban, majd 1854-ben amnesztiával szabadult ki.
Az evangélikus papság jelentős része is kiállt a forradalom mellett. Közülük többen, így Melczer János (1802–1864) rákoskeresztúri lelkész a megtorlás időszakában több évi várfogságot szenvedett el. A forradalom legkarizmatikusabb alakjai közül Kossuth Lajos és Petőfi Sándor is az evangélikus egyház tagjai voltak.
A legegységesebben a magyar reformátusság állt ki a szabadságharc mellett. Kossuth Lajos leghíresebb toborzó beszédét az akkor református többségű Cegléden mondta el. A debreceni Nagytemplom falai között hirdették ki a Függetlenségi Nyilatkozatot és mondták ki a Habsburg-ház trónfosztását. A svájci származású, református vallású Ganz Ábrahám (1814–1867) ágyúgolyók öntésével segítette a magyar forradalom fegyveres harcait. A szabadságharc bukása után tettéért hat heti várfogságra ítélték, amit végül az öntödéje fontosságára tekintettel nem kellett letöltenie.
Ács Gedeon (1819–1887) református lelkipásztor tábori lelkészként vett részt a szabadságharcban. Az események negatív kimenetele után néhány hónapot börtönben töltött Pécsett, ahonnan a Csúzai Református Egyházközség közbejárására szabadult ki. Lelkesedése és szolgáló kedve ezt követően sem lankadt, önként követte Kossuth Lajost törökországi száműzetésébe, aki a következő szavakkal illette tettét: „…tisztelendő Ács Gedeon protestáns lelkész Magyarországról, aki kitűnt hazafias buzgalmával hazánk szabadságáért és függetlenségéért folytatott küzdelmünkben, és protestáns lelkészi hivatásának odaadó jeleseként kényszerült száműzetésbe, miután hazánk érdemtelenül elbukott. Így a száműzött hazafiak egy csoportja Törökországban kereste és találta a menedéket. Ő a száműzetés szomorúsága és ínsége közepette a vallás vigasztalásával lankadatlanul gondoskodott a hazátlan emigránsokról…”
Millisits Máté
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2011. március 13-i számában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése