Szigorúan ellenőrzött evangélium II.
Erdélyi Napló
Bódi Sándor
2010. december 16.
Kétezerkilenc nyarán került ki a nyomdából az első olyan úttörőnek számító mű az 1989-es rendszerváltás óta, amely betekintést nyújt a romániai kommunista rezsim politikai rendőrsége, a hírhedt Szekuritáté működésébe. A Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyv a Szegeden élő dr. Molnár János egyetemi docens munkája. Ebben a szerző a Szekuritáté, református egyházon belüli ügynökhálózatának részleteit tárja fel, tartótisztek, informátorok, s áldozatok egész sorát vonultatva fel a könyv lapjain. Dr. Molnár János személyesen is megélte azt a korszakot: Nagyszalontán született, s már a kolozsvári református teológia elvégzése évében, 1975-ben bekerült a titkosrendőrség látószögébe. Mindvégig ott is maradt, egészen 1989 márciusáig, amikor áttelepült Szegedre. A Szigorúan ellenőrzött evangélium második kötete ezekben a napokban fog kikerülni a nyomdából. A megjelenés előtt álló újabb könyv kapcsán beszélgettünk a szerzővel.
A téma kutatásában korabeli tapasztalatai, élményei is közrejátszottak. Milyen is volt a Szekuritáté hálózatának természetrajza?
- Semmilyen kapcsolatom nem volt a Szekuritátéval: mindössze egyetlen alkalommal éreztem azt, hogy fenyegetéssel egybekötött beszervezési kísérletnek vagyok az elszenvedője. Utólag, az aktám tanulmányozása során, ma már tudom, hogy mindössze megrovás, illetve figyelmeztetés akart lenni. Közvetlenül a teológia elvégzése után épp a nagypapi dolgozatom megírásával voltam elfoglalva, amikor kaptam egy telefonos értesítést a zilahi lelkészi hivatalból Kováts Gyula teológiai titkártól, hogy a dolgozatommal kapcsolatban jelenjek meg Kolozsváron a Teológiai Intézetben. Ott viszont azzal vártak, hogy egy bizonyos személynél meg kell jelennem a Szekuritáté székhelyén, de hogy miért, azt ők sem tudják. Döntés elé kerültem: menjek-e el vagy sem? Volt már ugyanis tapasztalatom a politikai rendőrség kihallgatási módszereiről a nagyváradi Ady-köri tagságom kapcsán. Végül úgy döntöttem, hogy szembenézek a kihívással. Az is megfordult a fejemben Kolozsváron, hogy felülök a buszra, és visszautazom Zilahra. Végül is bementem. Egy magyarul beszélő úr fogadott, aki közölte velem, hogy kész a vádirat ellenem. Három évtől öt évig terjedő börtönbüntetésre fognak ítélni, és kérdezte, kíváncsi vagyok-e rá, hogy miért? Természetesen kíváncsi vagyok, mondtam. Ekkor megmutatta nekem egyik prédikációmat, amelyet a teológián mondtam el, s jegyet is kaptam rá. Abban piros ceruzával alá voltak húzva azok a kijelentéseim - immár lefordítva román nyelvre -, amelyekért én állítólag háromtól öt évig terjedő börtönre vagyok sújtható. Ezek után azt is közölte, hogy a püspök már tud erről, s csak- a hozzájárulását kell adnia ahhoz, hogy megvádoljanak. Én erre azt feleltem: rendben, állok a vizsgálat elébe. "Ha Önök úgy gondolják, hogy az általam semlegesnek és veszélytelennek tartott kijelentéseim miatt megvádolhatnak, törvény elé tudnak állítani, ám tegyék" - fogalmaztam. Lassanként kialakult közöttünk egy vita. Én tartottam magam ahhoz, hogy nem szegtem meg a törvényt, ők meg állították, hogy igenis törvénytelenséget követtem el.
- Ekkor látták elérkezettnek az időt arra, hogy ajánlatot tegyenek az együttműködésre?
- A vita hevében a szekuritátés tiszt egyszer csak felvetette, hogy bár egyértelmű, hogy megszegtem a törvényt, ő hajlandó egyezséget kínálni. Amennyiben együttműködök velük, és hajlandó vagyok barátságosabb hangnemben beszélni, ők nagyon sokat tudnának segíteni a karrieremen. Garantálják például, hogy legkevesebb tíz éven belül esperes leszek, s külföldi ösztöndíjat fogok kapni. Mindezért semmi egyebet nem kell tennem, csak a hazafias kötelességemet kell teljesítsem. Azaz, ha olyasvalamit észlelek, ami államellenes, akkor azt nekik jelentsem. Erre azt válaszoltam: hazafias kötelességemet eddig is teljesítettem, de ebbe nem tartozik bele az, hogy Önökkel bármiféle titkos kapcsolatban álljak. Ezzel vége is lett a kihallgatásnak, és azzal váltunk el, hogy jelentkezni fognak értem, hogy letartóztassanak, de végül mégsem jelentkeztek. Később, amikor 1983-ban az Ellenpontok kapcsán letartóztattak, megkérdezte tőlem a kihallgató tiszt, hogy mi a bajom nekem a Szekuritátéval? Erre elmondtam neki, hogy korábban be akartak szervezni informátornak, mire felkiáltott: ugyan ki volt az a marha, aki magát be akarta szervezni? De ez már egy másik történet.
- Amikor az Ellenpontok miatt letartóztatták Önöket, és félelmetes hírek láttak napvilágot a Szabad Európa Rádió révén, sokan aggódtak Önökért. Egy év múlva mégiscsak közkegyelemben részesültek...
- Érdekes volt az elnyomó rendszer logikája. Egyrészt börtönbüntetéssel sújtotta az ellenzékieket, másrészt igyekezett minimalizálni tetteik jelentőségét, hogy nehogy hőst kreáljon belőlük. S a legtöbb esetben úgy ítélték meg, hogy az a legjobb, ha látszólag félvállról kezelik, vagy hőbörgőknek állítják be az ellenzékieket, olyanoknak, akik semmi fontosat nem csinálnak, tehát nem is kell figyelemre méltatni őket. Esetemben az Ellenpontok kapcsán, ez az utóbbi verzió érvényesült, bár mindkét forgatókönyv elő volt készítve. Az is, hogy hivatalosan megvádolnak bennünket, és az is, hogy kegyelemben részesítenek, azaz, nem vesznek komolyabban figyelembe. Ez utóbbi változat sem így igaz, mert minket, akik itt maradtunk az országban, továbbra is szigorú ellenőrzés alatt tartottak.
- Milyen kutatómunka előzte meg könyvei megírását?
- Úgy kezdődött, hogy felhívott telefonon Tőkés László. Elmondta, hogy kikérte szekuritátés dossziéit - mintegy huszonhárom kötetet -, s megkérdezte, hogy nem nézném-e át őket? Ezek tanulmányozása közben jöttem rá, hogy ez egy nagyon érdekes és értékes anyag, mert az akkori kommunista rendszerről ez nyújtja a legmegbízhatóbb és legátfogóbb képet, és mindezt épp a hatalom szemszögéből, hiszen kitűnő dokumentumanyaga bizonyos megfigyelt társadalmi rétegeknek. Így kezdődött. Később kiderült, hogy nem csak a saját dossziéját kérheti ki az ember, hanem kívülálló kutatóként is belenézhet a levéltári anyagba, s ezt követően már szisztematikusan kezdtem gyűjteni a könyv anyagát.
- Önnek tehát több tíz, illetve több száz személyi aktát kellett kikérnie a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól. Mennyi az átfutási idő a kért anyag kiadásához, és a bizottságnak van-e arra módja, hogy elfogadható határidőn belül átfussa a tárolt anyagot, hogy aztán megbízhatóan kijelenthesse, hogy van-e vagy nincs valakiről terhelő adat, vagy szerepel-e a Szekuritáté nyilvántartásában? Kutatásai során milyen nehézségekbe, gáncsoskodásba ütközött?
- Amennyire kívülállóként meg tudom ítélni, a tanácsba olyan ütemben érkezik a titkosrendőrség iratanyaga, amilyen ütemben képes azt fel is dolgozni. Csak beszélgetésekből, utalásokból tudom, hogy a teljes iratanyag mintegy harminc százaléka van még az állambiztonsági szolgálat, a SRI kezelésében. Ez a mennyiség vár még feldolgozásra. A beérkező dossziékat iktatják, s természetük szerint osztályozzák: külön a büntetőjogi anyagokat, külön az operatív szolgálat, a "Hálózat" anyagait, de a megfigyeltek dossziéi, továbbá a belső kimutatásokat, statisztikai adatokat tartalmazó anyagokat is további kategóriába sorolják. Kitűnő statisztikákat készített a Szekuritáté, például arról, hogy adott napon hány külföldi tartózkodott az országban, s ebből hány Bukarestben, és hány az ország többi részén. Ez nagyon fontos látlelet arról a korról, amelyben született. A tanács elé kerülő anyagok tanulmányozásának, osztályozásának természetesen van bizonyos átfutási ideje. De olyan anyag is volt például, amelyet nem találtak meg, s aztán két év múlva jelezték, hogy sikerült fellelni. Eleinte a másolatokat két hónap alatt elkészítették. Később, túlterheltségre való hivatkozással ez az idő kitolódott. Ma már a túlterheltségre, a pénzhiányra, a személyzethiányra való hivatkozás még hihető is. Olyan jellegű akadállyal, hogy esetleg valamit ne akartak volna ideadni, nem találkoztam. Úgy érzékeltem, hogy nagyon készségesen álltak hozzá a kérelmekhez. A honlapjuk is elég jó, lehet rajta tájékozódni, kielégítően követi az eseményeket, a bírósági végzéseket. Amikor valakit a bíróság hivatalosan is szekusnak vagy informátornak nyilvánít, az havi frissítéssel megtalálható a honlapjukon, tehát szerintem kielégítő módon működik a bizottság.
- Mivel magyarázza azt, hogy a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács esetenként kiad olyanfelmentő igazolást is, amelyre korábban terhelő igazolást állított ki? Sőt olyan igazolást is kiállít a tanács, hogy adott személyekről nem rendelkezik aktával, holott korábban már kiadott ilyent. Ezt azért is kérdezem, mert ez utóbbiak alapján az egyházkerület Választási Bizottsága vagy az Átvilágító Bizottság felmentő határozatokat hoz.
- Nem tudom, hogy ez miként működik. A kérdés bennem is felmerült, de nem kaptam rá választ. Semmiféle választ. Én csak azt közölhetem, amit láttam, amire kutatásaim során bukkantam. Én is találkoztam olyan helyzettel, hogy személyek aláírtak egy kötelezvényt, de a gyakorlatban nem végeztek informátori munkát, és később ki is zárták őket a hálózatból. Lehet, hogy ilyen esetekben adnak utólagos felmentést. Mindenféle feltételezések vannak erről... Olyan esettel is találkoztam, hogy kiadtak valakiről igazolást, hogy informátor volt, de egy év múlva ezt visszavonták. Láttam az illető dossziéját: borzasztóan hiányos volt. Sok esetben egy bizonyos személynek csak informatív dossziéja van, ami arról szól, hogy őt megfigyelték. A tanács ebben az esetben ilyen jellegű igazolást ad ki. De más személyek dossziéiban felbukkanhatnak olyan információk, utalások, amelyekből könnyen kikövetkeztető, hogy az illető személy tulajdonképpen ügynök is volt. Magyarán: attól hogy valakinek nem volt hálózati dossziéja, még nem jelenti azt, hogy nem lehetett ügynök. Ezeket a dolgokat én tényként leírom: az az Átvilágító Bizottság dolga, hogy ebből milyen következtetést von le. Erre nekem nincs is rálátásom, és engem az Átvilágító Bizottság nem szokott megkérdezni.
- Megjelenés előtt áll a második kötet. Ez mit tartalmaz, és miben különbözik az elsőtől?
- A második kötet újabb tizennégy esettanulmányt tartalmaz, további tizennégy személy dossziéját. Ugyanakkor lényegesen különbözik az előzőtől. A bemutatott akták általános elemzésével, az információs tevékenység minősítésével nem foglalkozom ebben a kötetben, hanem egy külön könyvben fogok kitérni rá. Az a fajta kategorizálás is hiányzik, amely az első kötetben külön csoportba osztja a megfigyelteket, s külön tárgyalja az informátorokat, s további csoportban az informátorként megfigyelteket. Időközben ugyanis mind a református és evangélikus, mind az unitárius egyházban létrejöttek az átvilágító bizottságok, és az ő feladatuk a személyre szabott információs tevékenység minősítése, hogy ki milyen módon és mértékben okozott kárt egyes személyeknek. Erre azért sem vállalkozhattam most, mert a feldolgozott tizennégy akta jóval összetettebb, bonyolultabb, mint a korábbiak.
- Ön szerint milyen irányban folytathatóak a kutatások ebben a témakörben?
- Nagyon sok irányban folytathatóak, hisz az egyházi vetület csak egy nagyon kis szegmense ennek a kutatásnak. Több mint háromszáz tematika volt a Szekuritáté előtt, az élet számos területe, amelyet megfigyeltek, s amelyről kartotékot vezettek: ipari tevékenységről, művészetről, sportról, tehát minden megfigyelés alatt állt, s ezekkel tudomásom szerint alig foglalkoznak. Az egyházzal foglalkoznak, úgyahogy. Mármint, amelyikkel foglalkoznak. Egyelőre csak a református egyház, illetve az evangélikus és unitárius egyház foglalkozik az átvilágítás kérdésével. Sem a római katolikus egyház, sem az ortodox egyház nem tett lépéseket múltja tisztázásának irányában. Óriási kutatási anyag áll tehát rendelkezésre feltáratlanul, az egyházak vonatkozásában is, s azokon kívül is, Ehhez képest, tudomásom szerint, nagyon lanyha az érdeklődés a szekus-dossziék iránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése