Egyház kontra újpogányok
Polgár Infó
Stanga István
2011. January 24.
Bár most, a XXI. század első évtizedének végén kissé (vagy talán nem is kissé) anakronisztikusnak tűnik egy olyan harc, mint amilyet államalapító királyunk vívott a keresztény hit nevében, annyi bizonyos, hogy a magyar katolikus egyház képviselői már hosszabb ideje kénytelenek küzdeni a kis hazánkban viharos gyorsasággal terjedő neopogány tanok, nem különben azok hirdetői ellen. Mindez nem véletlen, mert a gomba módra szaporodó táltosok, senyők, meg tudja a jó isten, miféle szerzetek „produkciói” nem egyszerűen átlépik azt a határt, amely az egészséges hagyományőrzés és az újpogányság között húzódik, de – vélik sokan – kifejezetten aláássák a kereszténység alapjait. És hogy a meccselés milyen komoly, azt nemcsak a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2009-es körlevele mutatta – ami elítélte „az okkultizmust, a spiritizmust, illetve a bálványimádás különböző formáit”, veszélyesnek nyilvánítva azt az ősmagyarkodást, ami „olykor a legnemesebb hagyományőrző mozgalmakat is felhasználja arra, hogy az újpogányságot népszerűsítse”, és ami „kereszténynek tűnő vallási nyelvet használ, megtévesztve így még a vallásukat gyakorló hívőket is” –, de az a minap megjelent kötet is, amely a szerkesztői szerint segít felismerni az ilyen-olyan eretnek nézeteket. A kiadványban olvashatunk a többi között arról, hogy „...ez a szellemi mozgalom többféle irányból intéz támadást a keresztény hit, az egyház és a magyar nemzet ellen” például az olyasféle történelmietlen megállapításokkal, miszerint „Krisztus pártus herceg volt, ezért nem Dávid király családjából származik”, valamint arról is, hogy az újpogányok egyértelműen „a Szent István-i örökséget kérdőjelezik meg”, nézeteik pedig igen gyakran „antiszemitizmussal párosulnak”.
Nos, bár jómagam teljes mértékben megértem az egyház felháborodását, engem – szégyen, nem szégyen, töredelmesen be kell vallanom – minden másnál sokkal jobban mulattatnak a különféle újpogány attrakciók. Hiszen van-e szórakoztatóbb az olyan „tudományos” felfedezésnél, hogy tudniillik „Jézus sosem volt zsidó, magyar volt, és a Pártus Birodalomban született”, hogy a „karácsony” szavunk a „kerecsen” (sólyom) szóból eredeztethető, hogy a magyar a világ egyik legrégebbi, ha nem éppen a legrégebbi népe (de Európáé egészen bizonyosan), hogy a budapesti Hősök tere réges régi szakrális hely, hogy a boszniai „piramisok” is nekünk köszönhetőek..., és még hosszasan sorolhatnám. Vagy létezik-e viccesebb annál, mint amikor egy kórházi ortopéd orvos „senyő” minőségében nyargalászik föl és alá a Csongrád megyei pusztákon, hogy a Szent Korona nevében végrehajtott „tornagyakorlatok” segítségével visszafoglalja a kanadai nagytőkésektől a makói földgázmezőt, esetleg, amikor a hangzatos nevű Árkádia Fényeinek Spirituális Egyháza egy fekete mént áldoz „a magyarok istenének”, ezzel kívánva „megfordítani sorsát népünknek, és elvetni a felébredés magvát”, hogy a lassan-lassan az egész országot lefedő „sámánhálózatról” avagy a rémületes szellemi katyvaszt árasztó úgynevezett „szakrális weblapokról” már ne is beszéljünk. No, és ha már az elején Szent Istvánt említettem..., gyanítom, az ő dolga jóval könnyebb volt, mint Isten mai szolgáinak. Neki ugyanis a „meggyőzés” számos eszköze állt a rendelkezésére (ilyen-olyan csonkítások, felnégyelések, stb., stb.), míg a mostani „térítőknek” csupán a rábeszélés maradt. Hát, mit mondjak..., nem tűnik soknak.
Polgár Infó
Stanga István
2011. January 24.
Bár most, a XXI. század első évtizedének végén kissé (vagy talán nem is kissé) anakronisztikusnak tűnik egy olyan harc, mint amilyet államalapító királyunk vívott a keresztény hit nevében, annyi bizonyos, hogy a magyar katolikus egyház képviselői már hosszabb ideje kénytelenek küzdeni a kis hazánkban viharos gyorsasággal terjedő neopogány tanok, nem különben azok hirdetői ellen. Mindez nem véletlen, mert a gomba módra szaporodó táltosok, senyők, meg tudja a jó isten, miféle szerzetek „produkciói” nem egyszerűen átlépik azt a határt, amely az egészséges hagyományőrzés és az újpogányság között húzódik, de – vélik sokan – kifejezetten aláássák a kereszténység alapjait. És hogy a meccselés milyen komoly, azt nemcsak a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2009-es körlevele mutatta – ami elítélte „az okkultizmust, a spiritizmust, illetve a bálványimádás különböző formáit”, veszélyesnek nyilvánítva azt az ősmagyarkodást, ami „olykor a legnemesebb hagyományőrző mozgalmakat is felhasználja arra, hogy az újpogányságot népszerűsítse”, és ami „kereszténynek tűnő vallási nyelvet használ, megtévesztve így még a vallásukat gyakorló hívőket is” –, de az a minap megjelent kötet is, amely a szerkesztői szerint segít felismerni az ilyen-olyan eretnek nézeteket. A kiadványban olvashatunk a többi között arról, hogy „...ez a szellemi mozgalom többféle irányból intéz támadást a keresztény hit, az egyház és a magyar nemzet ellen” például az olyasféle történelmietlen megállapításokkal, miszerint „Krisztus pártus herceg volt, ezért nem Dávid király családjából származik”, valamint arról is, hogy az újpogányok egyértelműen „a Szent István-i örökséget kérdőjelezik meg”, nézeteik pedig igen gyakran „antiszemitizmussal párosulnak”.
Nos, bár jómagam teljes mértékben megértem az egyház felháborodását, engem – szégyen, nem szégyen, töredelmesen be kell vallanom – minden másnál sokkal jobban mulattatnak a különféle újpogány attrakciók. Hiszen van-e szórakoztatóbb az olyan „tudományos” felfedezésnél, hogy tudniillik „Jézus sosem volt zsidó, magyar volt, és a Pártus Birodalomban született”, hogy a „karácsony” szavunk a „kerecsen” (sólyom) szóból eredeztethető, hogy a magyar a világ egyik legrégebbi, ha nem éppen a legrégebbi népe (de Európáé egészen bizonyosan), hogy a budapesti Hősök tere réges régi szakrális hely, hogy a boszniai „piramisok” is nekünk köszönhetőek..., és még hosszasan sorolhatnám. Vagy létezik-e viccesebb annál, mint amikor egy kórházi ortopéd orvos „senyő” minőségében nyargalászik föl és alá a Csongrád megyei pusztákon, hogy a Szent Korona nevében végrehajtott „tornagyakorlatok” segítségével visszafoglalja a kanadai nagytőkésektől a makói földgázmezőt, esetleg, amikor a hangzatos nevű Árkádia Fényeinek Spirituális Egyháza egy fekete mént áldoz „a magyarok istenének”, ezzel kívánva „megfordítani sorsát népünknek, és elvetni a felébredés magvát”, hogy a lassan-lassan az egész országot lefedő „sámánhálózatról” avagy a rémületes szellemi katyvaszt árasztó úgynevezett „szakrális weblapokról” már ne is beszéljünk. No, és ha már az elején Szent Istvánt említettem..., gyanítom, az ő dolga jóval könnyebb volt, mint Isten mai szolgáinak. Neki ugyanis a „meggyőzés” számos eszköze állt a rendelkezésére (ilyen-olyan csonkítások, felnégyelések, stb., stb.), míg a mostani „térítőknek” csupán a rábeszélés maradt. Hát, mit mondjak..., nem tűnik soknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése