2011. január 13., csütörtök

Csók István református templomi képe

Szilágyi Ferenc

Csók István református templomi képe
- "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!..." (Úrvacsora, 1890) -

in: Confessio, 2009/2., 120-122. old.



Csók István
(1865, Pusztaegres - 1961, Budapest)
"Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" (Úrvacsora)
1890


A dunántúli, Fejér megyei, pusztaegresi (ma Sárbogárdhoz csatolva) református molnármester festőművész fia, 20. századi festészetünk kiemelkedő alakja a színek költője volt: akár hazai táj- és életképeit, akár arcképeit, vagy bibliai és történelmi tárgyú festményeit tekintjük; Müchenben, Párizsban is őrizte a hazai hagyományt, a magyar népi színvilágot, s elsősorban ezzel érte el sikereit. Ő maga így írt visszaemlékezéseiben megtalált útjáról: "Hej, de sokat küzdöttem, de sokat próbálkoztam, míg megtanultam az igazságot: magyar piktor magyar képeket fessen." Másutt pedig ezt így részletezi: "Éveken át tartogatott az anyám a padláson egy tulipános ládát. Egyszer leszedem, porosan-piszkosan elviszem magammal Párizsba. Amint mosogatom, látom, hogy a ráfestett tulipán lejön, de alatta új tulipán virul, égő, erős, tüzes színű tulipán, s az ott virít most a műteremben... És megtanított a magyar színharmóniára, a magyar népmese hangját súgva a fülembe." A pusztaegresi molnármester fia a Malomrétről csakugyan úgy indult el a párizsi Szalon, Bécs, Antwerpen, München, San Francisco, Brüsszel arany- és ezüstérmes dicsősége felé, mint a népmesék hőse, s legfőbb sikereit a megtalált "magyar színharmóniá"-nak, a festészet népköltészetének köszönhette. Bár voltaképpen Nagybányán is dolgozott, s a nagybányai művészek közé számította magát (évekig velük állított ki), az erdélyszéli kisváros nem érintette meg oly mélyen, mint barátait, mestereit: Hollósy Simont, Ferenczy Károlyt, Iványi-Grünwald Bélát, Thorma Jánost, Réti Istvánt. Nagybányán, Münchenben, Párizsban, Budapesten mindig megmaradt a dunántúli táj, a dunántúli nép fiának, s így sikerült neki a "magyar színharmóniával" jellegzetesen nemzeti, s egyetemes érvényű festészetet teremtenie. Ezt fedezhetjük föl indulásakor az élete főművének szánt címbeli festményén is, bár ez többnyire fekete-fehér rézkarcban ismeretes. Magamnak is ez a rézkarc függött diákszobámban, gyomai szülőházamban, a kép jobb alsó sarkában a művész ceruzával odajegyzett aláírásával: Csók István. Mivel az eredeti, nagyméretű színes olajképet a művészettörténeti kiadványok se nagyon közölték (költséges lett volna a gazdag, élénk színvilágú kép reprodukálása), csak évtizedekkel később fedeztem fel a színpompás festményt a Nemzeti Galériában, egy holland vendégemet kalauzolva. Meglepődésem neki is föltűnt, elmagyaráztam hát a dolog hátterét; otthon pedig igyekeztem kideríteni a kép keletkezését.

A művész már említett visszaemlékezései igen érdekesen tájékoztattak erről:

"Szeptember közepén a hintó előállott. A két sárga volt befogva. A bakon Pákoszdi Józsi parádéban várta, hogy anyám, meg húgom felüljenek. Apám azt kérdezte, nem megyek-e el én is? - Azt sem tudom, hova mennek? - feleltem.

- A templomba. Úrvacsoraosztás lesz, új kenyérre. Mi visszük a kenyeret.

Egy pillanatig haboztam, aztán felültem én is. A kocsi elrobogott Egres felé.

Apám otthon maradt. Dacára jó keresztyén voltának, nagy elfoglaltsága csak sátoros ünnepeken engedte templomba járni...

A kis templom belseje még mindig a régi volt. De nem: azóta orgonát állíttatott a karba egy jámbor hívő, alighanem az öreg Bognár István uram. A falak csak úgy fehérre meszelve, mint kisiskolás koromban. A leterített úrasztalán ugyanaz a naiv paraszthímzésű kendő, mikor még én vettem fel első ízben az úrvacsorát. Még a szószéken most is ott lóg egypár régi, megfakult mennyasszonyi koszorú. Fiatal menyecskék esküvőjük után aggatták oda. Anyám s húgom sietve foglalták el helyeiket a családi padban, mert már a harmadikat harangozták, mire a templom elé értünk. Nekem az érdemes elöljáróság szorított helyt az első padban, szemközt a szószékkel s az úrasztalával. A hívek énekeltek, míg a harmadik harangszó el nem hangzott. Akkor felállt mindenki, mert belépett az öreg tiszteletes, helyére ment, pár másodpercig imádkozott, aztán leült, csakúgy a hívek. Majd megszólalt az orgona, kezdetét vette az istentisztelet.

- Hiszitek- és valljátok-e, hogy Jézus Krisztus értetek halt meg a kereszten, hogy megbocsáttassanak a ti bűneitek?

- Hisszük és valljuk - mondta a gyülekezet és én is, együtt mondtam a hívekkel:

- Hisszük és valljuk. - Járuljatok tehát az úrasztalához ti, kik elegendőképpen előkészültetek magatokhoz venni az úr testét és vérét, hogy ezáltal lelketek a bűntől megtisztíttassék, és elnyerjétek e földön bűneitek bocsánatát, a másvilágon az örök életet."

Voltaképp ez az alkalom, a nyári úrvacsora-osztás lett igazi ihletője Csók István szóban forgó híres festményeinek: "Megint zúgott az orgona, énekeltek az iskolás fiúk. Én - mintegy álomban - láttam, amint az érdemes öregek, majd a fiatalok s végül az új konfirmáltak sorban, egyenként odajárultak az úrasztalához. Először a férfiak, aztán a nők. És a pap mindeniknek letört a kenyérből egy falatot, majd adott inni a borból egy kortyot. Aztán áldólag terjesztette a hívek felé a kezeit. Az úrvacsora-osztás véget ért, s mindenki ment haza.

Én szótlan maradtam az egész úton. Nem tudtam számot adni magamnak az érzéseimről, de azt már tudtam, mi lesz az, amivel igazán meg tudom hódítani a világot! Ami engem, magamat is meghódított: az úrvacsoraosztás: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!"

Így született meg művészetének egyik valóban legnagyszerűbb alkotása, amelyről nagybányai festőtársa, Réti István azt írta: "egyike a magyar festészet legoriginálisabb, párdarabja nélküli alkotásának. Még Csók munkái közt sem találunk hozzá hasonlót." (Mindezt azzal egészíthetjük ki, hogy van még egy hasonló református templomi tárgyú festménye: az Öcsényi keresztelő; az viszont igaz, hogy az egész protestáns kultúra egyházművészeti alkotásai közt valóban szinte páratlan remek.)



Csók István

(1865, Pusztaegres - 1961, Budapest)
Öcsényi keresztelő (Keresztelő)

1902


Visszaemlékezéseiben Csók István még néhány másik fátylat is föllebbentett, a kép keletkezéséről: nevezetesen az előtérben álló lányalak ihlető modelljéről. Jó néhány évvel azután, hogy az élete főművének szánt kép gondolata lelkében megfogant, már müncheni festőakadémista korában fogott hozzá az otthon megálmodott téma megfestéséhez; a festmény főalakjának müncheni modellje, a szőke kis bajor lány azonban a festés folyamán beteg lett, eltűnt, s így a kép egyelőre befejezetlen maradt. Erről így írt emlékirataiban: "Egész úton hazafelé [ti. Münchenből Magyarországra] azon törtem a fejem, kit fogok én a kis liliom helyébe festeni? Avval már tisztában voltam, hogy míg a kép utánam hazaérkezik, befejezem a Szénagyűjtők-et. A műterem kérdése se okozott nagy gondot: ott az üres gépház. Nagy szárnyas ajtója, világos ablakai vannak, bú nélkül lehet ott festeni. De az én álmaim alakját feltalálom-e újra? Hirtelen a kis Érsek Örzsi jutott eszembe. Már akkor feltűnt nekem, mennyire alkalmas volna főalaknak, mikor a templomban végignéztem az úrvacsoraosztást. De ki tudja, hol lehet azóta? Szegény ember gyerekét a sors össze-vissza hányja... S ekkor jött egy szinte népmesei fordulat, ami hozzásegített a kép végleges megformálásához: otthon már vártak az ebédel. Jóformán alig örülhettünk egymásnak eléggé, már anyám asztalhoz parancsolt bennünket. Én háttal ültem az ajtónak, s azon gondolkoztam lehajtott fejjel, hogyan kérdezősködjem a kis Érsek Örzsi felöl, midőn egy üde hang kínált: - Tessék, a leves! - a merőkanál kiesett a kezemből: a kis Érsek Örzsi volt! Örzsi merő ellentéte volt a kis mücheni fehér liliomnak. Fekete haja, tipikus magyar arca volt s olyan pajzánul csillogott fekete szeme, hogy jó volt lefesteni őket. De naiv meséi apja s bátya katonakalandjairól, s ahogy ártatlan, gyerekes örömeiről beszélt, nyílt szívről s tapasztalatlan lélekről tettek tanúságot. Különösen nagyra tartotta, hogy már kérője is volt, pedig még csak most múlt 14 éves. Örzsit egészen profilban festettem. Nem imára kulcsolt kézzel, hanem amint csipkekendőjét kezében tartva távozik az úrasztalától."

E szinte mesei, elrendelés-szerű fordulat nélkül a festmény sem lett volna igazán az, ami most, amelyet mindannyian így érzünk igazán magunkénak. Az elkészült képet itthon a Műcsarnok 1890-i téli tárlatán láthatta először a közönség, de ott csak fél sikert aratott vele alkotója, aki a Munkácsy-díjra pályázott vele. (A magas kitüntetést s a vele járó ösztöndíjat azonban a ma már szinte elfeledett Halmi Józsefnek ítélték.) Csók István is elfoglalta méltó helyét festészetünk történetében; itt tárgyalt remekműve oda tartozik legnagyobb festőink kiemelkedő művei sorába. Munkácsy emlékezetes Siralomháza, Szinyei-Merse Majálisa, Tornyai Jussa vagy Hollósy Tengerihántása. Itt tárgyalt festménye azonban, nem csak témájában, de színvilágában is szinte páratlan: nem él eléggé a köztudatban. Ennek oka lehet az is, hogy készült róla egy nem színes rézkarc másolat, s a művészettörténeti könyvek is általában ezt közölték, s közlik ma is, a csodálatos színgazdagságú eredeti olajkép lenyomata helyett. Ideje volna, hogy a nagy mű elfoglalja méltó helyét, elsősorban a mi református egyházi művészetünkben. Közeledik 2017: az európai Reformáció fél évezredes évfordulója. Jó lenne erre az alkalomra színes reprodukciókban sokszorosítani, hogy eljusson a református családi otthonokba, egyházi hivatalokba - s a konfirmációs emléklapoknak is szép dísze lehetne. Ha pedig a színes eredetiről azonos méretű "poszter" készülne: egyházi intézményeinknek, templomainknak dísze is lehetne, cáfolatául is a reformáció művészetellenességéről, a "rideg" kálvinista puritanizmusról szóló hiedelemnek is. Mivel pedig a híres festmény a protestáns liturgia sarkalatos, lényeges mozzanatát ragadja meg: az esedékes nagy évforduló egyik emblematikus műve is lehetne.


Nincsenek megjegyzések: