Az egyházi kalendárium szerint a februárban kezdődő vasárnapok már a húsvétra néznek, tehát nem visszafele a karácsonyra, hanem előre a húsvétra. Vége a karácsonyi ünnepkörnek. Ez a hónap egyházilag a Böjterő hava, illetve – Bod Péternél – a böjt előhava.
Az epifánia időszak (január hatodikával kezdődően) első vasárnapja az úgynevezett Septuagesima (septem = 7), mivel ez a húsvét előtti hetvenedik nap. Ezt követi a Sexagesima (60.). A következő lenne (a latin nyelvhez igazodva) a Quinquagesima (50.), de ezt már általában (pl. a német evangélikus naptárban) Estomihi vasárnapnak hívják. A név a 71. zsoltár 3. verséhez kapcsolódik: „Esto mihi in Deum protectorem…”, azaz „Légy sziklaváram, ahová menekülhessek szüntelen, s rendelkezzél megtartásom felől”.
A februári időt azért hívják Februárnak (Halak hava), mivel a fabruare latin szó „annyit tészen, mint megszentelni, megtisztítani… Ez volt szentelve (a pogányoknál) Februárnak, a tisztaság istenasszonyának, akit tisztelnek a gyermekszülő asszonyok, hogy őket természeti tisztátalanságokból megszabadítaná.”
Köznyelvünkben meghonosodott a februári „Gyertyaszentelő Boldogasszony” napja (február 2). Nevezik „bémutatás ünnepének” is, mivel ezen a napon „mutattatott bé a templomban a Krisztus Jézus a Mózes törvénye szerint”. Szintén mondják” „Simeon és Anna ünnepének (Lukács 2, 21 skk), mivel róluk vagyon emlékezés, akik Krisztust áldották a templomban, s jövendőltenek, mikor a jeruzsálemi templomba vitetett.” Mások azt állítják, hogy a „gyertyaszentelés” értelme ez volna: „Az eklézsia szent és jó végre akarta fordítani a pogányoknak rossz szokásait, akik meggyújtott gyertyákkal kerülték ilyenkor a város utcáit és a maguk határaikat.” Így az egyház „a meggyújtott viaszgyertyákkal inteni akarta a keresztyéneket”, hogy „az ő hitek jó cselekedetek által világosodjék, hogy követnék az öt eszes szüzet (Máté 25, 1–13), akik meggyújtották lámpásaikat… A gyertya Krisztus, kinek testét a viasz, lelkét a cérna, s istenségét a világosság ábrázolja.” A néphagyomány szerint a medve ezen a napon jön ki barlangjából – tájékozódni –.
Még két közhasználatú dátumot kell fölemlíteni februárban: farsangot és hamvazó szerdát.
„Fársáng (a német Farsching-ból) vagy húshagyó kedd napja (február 15) a németektől átvett és elmagyarosított kifejezés. Ők (a németek) sokféle játékokat és bolondságokat indítottak ezen a napon… Értetik…. a nagy Böjt első napját megelőző és utolsó húsevő nap,… melyen még a keresztyének között is sok rendetlen, tréfás és vétkes dolgok mentek véghez”. Latinul hívják „bachanáliának”, mely „Bachos, a bornak istene tisztességére szenteltetett.” Egyházi vonatkozásban az a magyarázata, hogy mivel „a keresztyének a következendő negyven napokon (Máté 4, 2) szorosan szoktak böjtölni, megengedtetett nekik, hogy a böjtöt (Mt.9, 29; 1Korinthus 9, 24–25) megelőző napokon vígan legyenek” (Márk 2, 19). „Húshagyó keddnek azért nevezték, mert mindenkor kedden esik és a böjtösök akkor elhagyván a húsételt, böjtölésekhez fognak”, tudniillik a következő szerdai napon.
A vallásfelekezetek közötti szokás keveredésére jellemző, hogy a húshagyó keddet mint a vidámság alkalmát mindmáig sok helyen gyakorolják a reformátusok is. Egyes vidékeken (pl. a Kőküllő mentén) „púpos napnak” nevezik, amikor bőséges vacsorát fogyasztanak (pánkóval, főtt kolbásszal stb.), s „maskarába” öltözve keresik fel a rokonokat és a szomszédokat. Nem ismeretlenek a húshagyó keddi bálok sem.
Húshagyó keddet követi „Hamvas szerda” (február 16), vagy más névén Hamvazó szerda mint böjt kezdő nap, mely Diocletian császár keresztyén üldöző rendeletére (303) emlékeztet. Ekkor „a pap az embereknek fejekre hamút tölt”. Tulajdonképpen ez a böjtfő (szerda), azaz a nagyböjt első napja, mint a virágvasárnap előtti negyvenedik (quadragesima) naptári (szerdai) nap, emlékeztetve az Úr Jézus negyven napi éhező pusztai megkísértésére (Máté 4, 2).
Forrás: Tőkés István: Hétköznapok - ünnepnapok
Magyar Elektronikus Könyvtár
A Böjtelő haváról és abban való NAPOKRÓL
Hogy nevezték ezt a hónapot a rómaiak?
FEBRUARIUSnak. Mindazért, mert ebben a hónapban tisztították meg magokat, házokat, s szentelték meg sokféle cérémóniákkal: mivel februare annyit tészen, mint megszentelni, tisztítani. (...)
A magyarok miért nevezték Böjtelő havának?
Mert ebben a hónapban kezdik a húsvétot megelőző nagyböjtöt. (...)
Fársáng vagy húshagyó kedd napja
Azt a nevezetet, fársáng, a magyarok vették a németektől, akik a cantu circulatorum, a játékos tréfát, mocskot űzőknek cselekedetekből formáltak; akik sokféle játékokat s bolondságokat indítottak ezen a napon s ez időben vendégeskedvén, nyargalódzván s magokat múlatván. Deákul hívják bachanalia a Bachusról: értetik pedig ez a nap egyenesebben, amely a nagyböjt első napját megelőzi és utolsó húsevő nap, melyet mondanak carniprivium vagy privicarnium néha az írásokban: melyen még a keresztyének között is sok rendeletlen, tréfás és vétkes dolgok mentenek véghez. Mert némelyek lárvákat vettenek, különböző nemnek ruhájában öltöztenek, sok vásottságot, feslettséget vittenek véghez: némelyek sokféle figurás köntösöket vévén magokra, mutatták magokat pokolbul jött lelkeknek; melyre nézve helyesen mondották sokan ördögök innepének.
Honnan vették a keresztyének ezt a szokást?
Úgy gondolta Mántuánus s mások sokan, hogy a pogány rómaiaknál lévő Luperkál nevű inneptől; melyet ez idő tájban szenteltek; amelyen a Pán, pásztorok istenének papjai mezítelenen futkároztanak az utcákon, s akiket elöl-hátul találtak, azokat megütögették: mely verést egészségesnek tartották, kivált a viselős asszonyoknak. Mások ismét a Bachus, bornak istene tisztességére szenteltetett naptól gondolták, hogy a keresztyének közé béjött; amelyen jól megborozván magokat a pogányok, lárváson szoktanak volt nyargalódzni s majmoskodni és sok feslettségeket gyakorolni. Sokakat ilyenkor meg is öltek, kiknek holttesteket elrejtették a Bachus papjai, s azt fogták reá, hogy az az isten ragadta el őket. Azt lehetne csudálni, hogy vették fel a keresztyének ezt a vétkes szokást. Polidorus Vergilius így ír: Et haec omnia ex Romanorum Bachanalibus ad nos fluxisse dixerim. De annak alkalmatossága a' volt: minthogy a keresztyének a következendő negyven napokon szorosan szoktak böjtölni, megengedtetett nékiek, hogy a böjtöt megelőző három napokon vígan legyenek és szabadon cselekedjenek, amit tetszik. Idővel ez a szabadság nevekedett, úgyhogy minden külső-belső renden lévők azokon a napokon szabadosan vendégeskednének, tombolnának és illetlenül cselekedni illetlennek nem tartanák. Úgy is viselték magokat sokszor, nem mint keresztyének, hanem mint megtestesült ördögök. (...)
Emlékezetre méltó beszédét írta fel Busbékius egy török követnek, aki Bécsben a császár udvarában múlatván, látta a keresztyének fársánglásokat, s mikor hazament, azt jovallotta a török császárnak, hogy ha valaha a keresztyének ellen hadat akarna indítani, cselekedje azt fársángban; mert akkor harmadnapig mindnyájan meg szoktak bolondulni a keresztyének. (...)
Mátyás ugrásának mit hívnak a magyarok?
Minden negyedik esztendőt, amelyet a rómaiak neveztek bissextus vagy bissextilisnek: mivel Julius császár észrevévén azt, hogy az egész esztendő 365 napoknál több mintegy hat órával, azokból az hat órákból minden negyedik esztendőben egy napot formáltatott; melyet számláltanak a februárius napjai közé, mivel a' régen nálok az esztendőben utolsó hónap volt. Azért minden negyedik esztendőben februáriusra számláltak 29 napot, másszor pedig volt csak 28. Ezt számlálták így: sexto calendas Martias, azaz Martius első napja előtt hat nappal. Azt az sexto kalendást kétszer számlálták, ezért bissextus, de csak úgy vették a két napot, mintha egy lett volna. P.o. Ha valaki februáriusnak 29dik napján született, ezt úgy vették s tartották, mintha 27dik napján született volna, s úgy is írták fel. Ezt találta Julius császár, innen az ilyen esztendőt hívják Annus Julianusnak is. De minthogy az egész esztendő 365 napoknál nem egész hat órával több, hanem a hat órának híja XI. minúta; a tizenegy minútákból 131 esztendők alatt egy nap telvén, ennek el kellett veszni a bissextilis esztendőből.
Ez a fogyatkozás megvolt a Juliánom Kalendáriumban, melyet mind a nicénumi koncíliom, mind Dionisius exiguus s mások is igyekeztek megigazítani; de legjobb móddal igazította meg Gregorius XIII. r.p. 1582. esztendőben, kiről már most hívják Gregorianus Annusnak. Mátyás ugrásának pedig innen nevezték: mivelhogy a Sz. Mátyás apostol innepe szokott esni februáriusnak XXIV. napjára rend szerént; de mikor bissextilis esztendő vagyon, azt Mátyás általugordja, s az XXV-dik napon lészen az innepe, a XXIV-dikre pedig azt írják a kalendáriumba: szökőnap, mert Mátyás elszökött a másnapra. (...)
Ungarisches Medien und Informationszentrum
Jeles napok:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése