Magyar Hírlap
Alexa Károly
2012-01-25
A nagy nemzeti tüntetés előtti napon több baráti kézen át végül elkerült hozzám egy könyv, nagytiszteletű Hegedűs Loránt püspök úr műve Ady Endréről. Két hatalmas kötet. Az első oldalon közli a „szerző” annak az „anyagnak” a mennyiségi mutatóit, amelyből (és amelyért!) „dolgozik”: Ady biztosan hiteles verseinek száma 1048. Ezekben 115 ezer szót használt, és 552 ezer betűt írt le. A püspök úr könyvének mérete megfontolt kalkuláció szerint 3,5 millió karakter. De hát persze nem a mennyiség a fontos. (Amihez nem számoltam hozzá – bocsánat a hivalkodásért – a kedves dedikációt: „A. K.-nak baráti szeretettel.”)
Nem a méret, hanem a hang, a tónus, az ihletettség, az elszánás. Amelynek a hangütése: „Halálos apokalipszisünkben hallgassunk kivételes költő-váteszünkre – az Életért.” Mégsem valami aktuálpolitikai allegória ez a mű, hanem ama halhatatlan Ady-sor új megtestesülése: „Protestáns harcos vérmezőn / Lelkem a kor Gusztáv Adolfja.” És „jaj a zászlótlan életnek” – kiált föl a versmagyarázatban a kommentátor, aki magyar vallásunk, a kálvinizmus utolsó karizmatikus, nagy alakja ezekben a „léha” időkben, mert egész életével tanúsítja, hogy „megfutamodni végveszélyben sem szabad”.
És ami ennek A visszahozott zászló című vers magyarázatának a legfontosabb eleme: kétszeres tartalmú, távlatú és egymást súlyozóan összetett hitvallás Ady vallott-vállalt protestantizmusa. „’Protestáló hit, küldetéses vétó’, minden ál-abszolutum ellen.” És hadd értsük most ide az „ál-abszolutumok” közé korunk mákonyosan hamis szavú, humánumot, nemzetet, Istent kizáró démonikus „szabadság” üzeneteit is. És másodjára: Ady „pro-testál, vallást tesz az igazi alakjában megtalált Istenért, a Gusztáv Adolf szerinti vallásszabadságos élet- és önfeláldozó halálformáért. Gondolat- és országszabadságért. Isten- és emberszeretetért. Igazság- és tolerancia egységéért, mert igazság nélkül a tolerancia üres és tolerancia nélkül az igazság vak”. És hogy magam zárjam rövidre idő és könyv, nemzeti elszánás és közöny, hitvallás és meglapulás egybeesését és szembeállását ezen a szombati napon, le kell írnom – bánatos szívvel, de méltatlankodó és számon kérő hangsúllyal –, hogy nem tudok róla: történelmi egyházaink különösebb igyekezetet mutattak volna annak kinyilvánítására, hogy ők is ott vannak a magyar nemzet igazságáért utcára vonuló százezrek között. Ha nem is reverendában, palástban vagy Luther-kabátosan, de legalább szóval, az ima erejével.
És ennek ódiumában részesek a katolikus vezetők éppen úgy, mint a protestánsok, sőt a hittartó zsidók is. Hogy Adynál maradjunk, Adyt éppúgy a megmaradásért a magyarságot riadóztató váteszek között látja Trianon után a piarista tartományfőnök, Sík Sándor és az erdélyi egyházkerület püspöke, Makkai Sándor. Nem is beszélve rajongó zsidó híveiről. S hogy napjainkhoz térjünk: évfordulós ünnepe van ebben az évben a mártíriumot is vállalni kész Mindszenty hercegprímásnak, és itt van közöttünk a váradi református püspök, Tőkés László, akinek neve kimondása nélkül aligha eshet szó a rendszerváltozásról itthon és a szomszédban.
Hol ez a szellemiség, ez a kurázsi, ez „A História talán ránk taposhat, / De mi itt bent tápláljuk a tüzet”? Meg odakint is… Reméljük, hogy ott van a templomokban, a miséken és igehirdetésben, ha tetszik ez az egyházi felsőbbségnek, ha nem.
Tudom én jól – úgy is mint hajdani presbiter, aki egy méltatlan pap miatt hagyta ott egyházközségét –, hogy Loránt püspök nem volt könnyű ember. Meg is buktatták a magukat egyházvezetésre illetékesnek és alkalmasnak vélők, nem egyszer magam is másként vélekedtem és ítéltem közpolitikai és egyházpolitikai kérdésekben, mint ő, de… Magyarázkodás helyett hadd idézzek egy képet 1992-ből. Azt, amikor Debrecenben II. János Pál, sok évszázad legnagyobb pápája megáll a protestáns gályarabok oszlopánál lehajtott fejjel. És mellette a mi püspökünk palástban, magyaros zsinórzattal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése