Interjú Csűry István református püspökkel (Biharország)

Elébe menni a kihívásoknak

Biharország
Szilágyi Aladár
2012/01/17

Két témában, az egészségügyi fejlesztésekkel kapcsolatos tervek sorsáról, illetve a szórványban elért eredmények kapcsán nyilatkozott lapunknak CSŰRY ISTVÁN, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke.


– Püspök Úr, új elem volt az egy esztendeje meghirdetett programjában, hogy az egyház kapcsolódjék be az egészségügyi ellátásba, akár kórházalapítás erejéig is. Mit sikerült eddig megvalósítaniuk ebből a törekvésből?

– Nem adtuk föl a kórházépítés gondolatát, bár kiderült, hogy a városnak nehézségei vannak, azt a kéthektárnyi területet, amit mi kértünk, nem tudják biztosítani. Viszont az óesztendő búcsúztatása alkalmával Bolojan polgármester úr elmondta, hogy megpróbálnak Biharpüspöki környékén felajánlani egy területet. Alternatívaként mi – ha nem is a belvárosban, de közel Nagyváradhoz – egyházi területeket is kerestünk. Ha nem is optimális helyen, de önerőből fogjuk kijelölni azt a helyet, ahol felépíthetjük a kórházunkat. Életet leheltünk az Ecclesia Mater Alapítványba, amely annak idején szépen indult, de új célkitűzések mentén más-más irányba haladt, most reményeink szerint ismét az egészségügy támogatása lesz az elsődleges feladata. Próbáljuk az alapítvány debreceni tagjaival a kapcsolatot erősíteni, a kórházépítésbe szeretnénk őket bevonni, e fontos számunkra a pályázatok miatt is. Már élvezzük dr. Kiss Attila professzor támogatását. Szeretnénk, hogy ez a kórházprojekt ne csak Várad-központú legyen, ne csak egy klasszikus kórházelképzelést hozzunk tető alá. Nagyon szeretnénk az egyházi tulajdonban lévő hegyközszentmiklósi fürdő kiépítését is véghez vinni. Nagyszerű lenne egy olyan projekt megvalósítása, ami szintén benne van a programban, hogy a lelki-testi-szellemi hármasságot, az egész embert megcélzó rehabilitációs központot hozzunk létre. Ennek építenénk ki a pilléreit akár Szentmiklóson, akár Nagyváradon. Kulturális fejlesztési tervünk is van Szentimrén, ahol Imre herceg emlékét ápolnánk, illetve Bocskai szellemiségében próbálunk a Hegyköz, illetve Szalárd és Diószeg, a Hajdú-vidék térségében kisrégiós fejlesztésekhez hozzájárulni. Nem csak mi, reformátusok, hanem a katolikusok, az evangélikusok és az unitáriusok is eljutottak ahhoz a felismeréshez, hogy új helyzetet hozott az élet, s ezt jobban ki kell használnunk.

– Ami az egyházkerület szórványstratégiáját illeti, volt-e valami változás?

– Változásról a stratégiai folyamatban nem számolhatok be, inkább eredményekről. A legnagyobb öröm számunkra, hogy két templomot szentelhettünk fel Toldinagyfalu övezetében, a határ menti részen, Köröstarjántól Oláhszentmiklósig. Célunk a határ mellé telepített románok közé az utóbbi évtizedekben telepedett magyar református szórványközösségek támogatása. A kistérség északi és déli részén is építettünk egy-egy templomocskát. Rendkívül fontos eredmény, hogy Resicabányán, a szórványok szórványában óvodát indíthatott ottani lelkipásztorunk. Ezek az építkezések azt igazolják, hogy lelkipásztoraink nagyon komolyan veszik a stratégiai szempontokat. A nyáron részt vettem Temesváron egy szórványkonferencián, amelyen sok szervezet, egyház volt jelen az egész Kárpát-medencéből. Az ott körvonalazódott problémák felvetésénél örömmel nyugtáztam, hogy mintha a református egyház előtte járna ezeknek a kérdéseknek akár elméleti síkon, akár gyakorlatban. Beigazolódott az, amit mi már évekkel ezelőtt emlegettünk, hogy a nyelvhatár veszélyesen közeledik az országhatár, a magyarországi határ felé, s erről most a szakemberek is megszólaltak. Ezt mi már régóta tudjuk, akár a Bánság, akár Máramaros vonatkozásában is. Lelkipásztoraink lelkiismeretesen végzik a munkájukat, az igehirdetés meghosszabbításaként ott vannak a szórványoktatásban is, s a szórványban az egyház a társadalmi funkciókat is felvállalja. Többször megfogalmaztam, akár a politikai-társadalmi szervezetekre nézvést fájó módon is: ki az, aki rendszeresen kimegy egy ilyen szórványközösségbe, ki az, aki az ott élő maroknyi magyarral rendszeresen találkozik? A református anyaszentegyháznak nincs olyan kis eldugott gyülekezete, nincs olyan szórványvidéke, ahol négy-öt ember él, s a lelkész legalább havonta egyszer meg ne fordulna közöttük. Ha valaki tudja, hol és hogyan élnek ezek az emberek, akkor épp a lelkipásztor az.