Világformáló bibliai realizmus
Ötszáz éve született az újkori európai kultúra egyik legnagyobb gondolkodója, a reformátorok második nemzedékének vezető személyisége. Kálvin életműve és az abból kifejlődő kálvinizmus új pályára állította Európa nyugati felének szellemi és kulturális életét, társadalmi, politikai, gazdasági fejlődését, és sajátos és kitörölhetetlen vonásokat hagyott a magyarság lelki, szellemi, kulturális arculatán, karakterén is.
• A Szentírás tanítványa és tanítója
• A magyar Kálvin és kálvinizmus
Kálvin János egész életében tanulta és tanította a Bibliát"Ez az ember mind életében, mind halálában a keresztyén lelkületnek legeslegszebb példányképe lehet mindenkinek, amely példányképet éppoly könnyű rágalmazni, mint amilyen nehéz lesz utolérni" – e szavakkal fejezi be a Kálvinról szóló legelső, több mint négyszáz éve írt életrajzi munkát a magyar reformátusok által Béza Tódorként emlegetett Théodore de Beze francia-svájci teológus, Kálvin tanítványa és utóda a genfi református egyház élén. Valóban, kevés olyan világformáló személyiség élt az utóbbi fél évezredben, akit oly sokan ismertek és kommentáltak, félreismertek és félremagyaráztak, akinek legalább annyi rágalmazója volt, mint amennyi rajongója, akinek neve "izmussá" válva évszázadokon át ható vallási, világnézeti, sőt társadalompolitikai irányzattá vált, akit hazájából, Franciaországból elűzött polgárként annyi nép, nemzet – köztük a magyar is – a sajátjának tart. Ő, a magyarság által Kálvin Jánosként ismert Jean Cauvin, Johannes Calvinus, Luther mellett a legnagyobb formátumú és hatású protestáns teológus és reformátor.
A kettős évforduló – ötszáz éve, 1509. július 10-én született Kálvin és négyszázötven éve, 1559-ben jelent meg huszonöt éven át írt-kibővített főműve, az Institutio Religionis Christianae (A keresztyén vallás rendszere) utolsó, végső változata – jó alkalom arra, hogy jobban megismerjük azt az embert, életművét és hihetetlenül sokrétű szellemi, kulturális hatását a magyar egyház-, művelődés- és társadalomtörténetre, aki nem csupán a majdnem hárommillió Kárpát-medencei magyar református számára irány- s példamutató gondolkodó és tanító. A református egyház által meghirdetett, 2014-ig tartó (akkor lesz a genfi reformátor halálának 450. évfordulója) Kálvin-emlékévsorozat nem a reformátusok belügye, mert – mint Bölcskei Gusztáv püspök nemrég hangsúlyozta – Kálvin munkásságában benne van a kultúra, a gazdaság, a politika, a közélet is. A kálvini reformáció elterjedése az anyanyelvű istentiszteletet, oktatást és kultúrát elérhetővé tette a magyar nép nagy része számára, és a nemzeti szellem és öntudat megerősödésének köszönhető, hogy a 16. században három részre szakadt országban – a katolikus Habsburgok és az iszlám törökök harapófogójában – meg tudott maradni a magyar nemzet.
Nem Illyés Gyula volt az első, aki 1946-os versében (A reformáció genfi emlékműve előtt) kijelentette, nem hiszi, hogy volna magyarság, "ha nincs Kálvin". Émile Doumergue Kálvin-kutató professzor száz éve, a 400. Kálvin-jubileum alkalmából írta: "Magyarország valóban kálvinista. Kálvinistább, mint amilyennek az ember képzelné." A kálvinizmus, pontosabban a reformáció helvét (svájci) irányzata a 16. század második felében egyértelműen "magyar vallás" lett, hiszen a magyar lakosság mintegy nyolcvan százaléka reformátussá vált, s a Felvidék keleti részét, Kárpátalját és a Partiumot is magába foglaló Erdélyi Fejedelemségben Bocskai Istvántól kezdve Apafi Mihályig református volt a fejedelem és az államvallás mintegy száz évig. Nem véletlen, hogy egyedüli magyarként Bocskai szobra áll a reformáció genfi emlékművén a holland Orániai Vilmos és az angol Oliver Cromwell ércbe öntött alakja között.
Az említett nevek is mutatják, hogy a legjelentősebb református teológus, hitújító és egyházszervező lelki, szellemi, társadalmi és politikai hatása Genfből szinte egész Európára kisugárzott: főként Svájcra, Franciaországra, a Németalföldre, Skóciára, Angliára, egyes német tartományokra, s persze Magyarországra, Erdélyre. A vallás- és lelkiismereti szabadság, és a politikai szabadság "olyan gyümölcs volt, amit a kálvinizmus fája először Hollandiában, azután Angliában, később Amerikában, vértanúink hitének tápláló melege érlelt meg" – írta 125 éve Abraham Kuyper, Hollandia egykori miniszterelnöke. Érdemes megemlíteni Max Weber, a nagy német szociológus híres, bár gyakran túl leegyszerűsítve s pontatlanul emlegetett tételét is, miszerint a polgári hivatásetika és a kapitalizmus szelleme (nagyrészt) a kálvinizmus hitelvi és erkölcsi befolyásának az eredménye. Weber egyébként világosan megkülönböztette Kálvin személyes nézeteit és tanítását a kálvinizmustól mint vallási, szellemi, kulturális és társadalmi jelenségtől, hangsúlyozva, hogy a reformátornak "csakis a lelki üdvösség volt élete és munkája vezérlő csillaga".
E megkülönböztetéssel egyetért Fazakas Sándor debreceni teológus professzor (a Kálvin időszerűsége című tanulmánykötet szerkesztője), az elválasztással azonban nem, mert szerinte Kálvin számára az egyház reformálása nem a város politikai és gazdasági intézményeitől való elhatárolódásban állt, éppen ellenkezőleg: "a reformátorok között szinte páratlan módon kereste a hit konkrét helyzetekben való megélésének lehetőségét, anélkül, hogy az erkölcsi perfekcionizmus idealizmusába vagy a forradalmi misztikába hajlott volna". Ez a bibliai realizmusnak nevezett kálvini tanítás, illetve szociáletikai módszer – az isteni parancs "itt és most" aktuális érvényének megtalálása, követése, és a társadalmi együttélést formáló felelős, elkötelezett, szolidáris gondolkodás és cselekvés – az, ami minden korban, napjainkban is időszerű, érvényes, komoly kihívás és feladat.
Faggyas Sándor
Ötszáz éve született az újkori európai kultúra egyik legnagyobb gondolkodója, a reformátorok második nemzedékének vezető személyisége. Kálvin életműve és az abból kifejlődő kálvinizmus új pályára állította Európa nyugati felének szellemi és kulturális életét, társadalmi, politikai, gazdasági fejlődését, és sajátos és kitörölhetetlen vonásokat hagyott a magyarság lelki, szellemi, kulturális arculatán, karakterén is.
• A Szentírás tanítványa és tanítója
• A magyar Kálvin és kálvinizmus
Kálvin János egész életében tanulta és tanította a Bibliát
Kálvin János egész életében tanulta és tanította a Bibliát"Ez az ember mind életében, mind halálában a keresztyén lelkületnek legeslegszebb példányképe lehet mindenkinek, amely példányképet éppoly könnyű rágalmazni, mint amilyen nehéz lesz utolérni" – e szavakkal fejezi be a Kálvinról szóló legelső, több mint négyszáz éve írt életrajzi munkát a magyar reformátusok által Béza Tódorként emlegetett Théodore de Beze francia-svájci teológus, Kálvin tanítványa és utóda a genfi református egyház élén. Valóban, kevés olyan világformáló személyiség élt az utóbbi fél évezredben, akit oly sokan ismertek és kommentáltak, félreismertek és félremagyaráztak, akinek legalább annyi rágalmazója volt, mint amennyi rajongója, akinek neve "izmussá" válva évszázadokon át ható vallási, világnézeti, sőt társadalompolitikai irányzattá vált, akit hazájából, Franciaországból elűzött polgárként annyi nép, nemzet – köztük a magyar is – a sajátjának tart. Ő, a magyarság által Kálvin Jánosként ismert Jean Cauvin, Johannes Calvinus, Luther mellett a legnagyobb formátumú és hatású protestáns teológus és reformátor.
A kettős évforduló – ötszáz éve, 1509. július 10-én született Kálvin és négyszázötven éve, 1559-ben jelent meg huszonöt éven át írt-kibővített főműve, az Institutio Religionis Christianae (A keresztyén vallás rendszere) utolsó, végső változata – jó alkalom arra, hogy jobban megismerjük azt az embert, életművét és hihetetlenül sokrétű szellemi, kulturális hatását a magyar egyház-, művelődés- és társadalomtörténetre, aki nem csupán a majdnem hárommillió Kárpát-medencei magyar református számára irány- s példamutató gondolkodó és tanító. A református egyház által meghirdetett, 2014-ig tartó (akkor lesz a genfi reformátor halálának 450. évfordulója) Kálvin-emlékévsorozat nem a reformátusok belügye, mert – mint Bölcskei Gusztáv püspök nemrég hangsúlyozta – Kálvin munkásságában benne van a kultúra, a gazdaság, a politika, a közélet is. A kálvini reformáció elterjedése az anyanyelvű istentiszteletet, oktatást és kultúrát elérhetővé tette a magyar nép nagy része számára, és a nemzeti szellem és öntudat megerősödésének köszönhető, hogy a 16. században három részre szakadt országban – a katolikus Habsburgok és az iszlám törökök harapófogójában – meg tudott maradni a magyar nemzet.
Nem Illyés Gyula volt az első, aki 1946-os versében (A reformáció genfi emlékműve előtt) kijelentette, nem hiszi, hogy volna magyarság, "ha nincs Kálvin". Émile Doumergue Kálvin-kutató professzor száz éve, a 400. Kálvin-jubileum alkalmából írta: "Magyarország valóban kálvinista. Kálvinistább, mint amilyennek az ember képzelné." A kálvinizmus, pontosabban a reformáció helvét (svájci) irányzata a 16. század második felében egyértelműen "magyar vallás" lett, hiszen a magyar lakosság mintegy nyolcvan százaléka reformátussá vált, s a Felvidék keleti részét, Kárpátalját és a Partiumot is magába foglaló Erdélyi Fejedelemségben Bocskai Istvántól kezdve Apafi Mihályig református volt a fejedelem és az államvallás mintegy száz évig. Nem véletlen, hogy egyedüli magyarként Bocskai szobra áll a reformáció genfi emlékművén a holland Orániai Vilmos és az angol Oliver Cromwell ércbe öntött alakja között.
Az említett nevek is mutatják, hogy a legjelentősebb református teológus, hitújító és egyházszervező lelki, szellemi, társadalmi és politikai hatása Genfből szinte egész Európára kisugárzott: főként Svájcra, Franciaországra, a Németalföldre, Skóciára, Angliára, egyes német tartományokra, s persze Magyarországra, Erdélyre. A vallás- és lelkiismereti szabadság, és a politikai szabadság "olyan gyümölcs volt, amit a kálvinizmus fája először Hollandiában, azután Angliában, később Amerikában, vértanúink hitének tápláló melege érlelt meg" – írta 125 éve Abraham Kuyper, Hollandia egykori miniszterelnöke. Érdemes megemlíteni Max Weber, a nagy német szociológus híres, bár gyakran túl leegyszerűsítve s pontatlanul emlegetett tételét is, miszerint a polgári hivatásetika és a kapitalizmus szelleme (nagyrészt) a kálvinizmus hitelvi és erkölcsi befolyásának az eredménye. Weber egyébként világosan megkülönböztette Kálvin személyes nézeteit és tanítását a kálvinizmustól mint vallási, szellemi, kulturális és társadalmi jelenségtől, hangsúlyozva, hogy a reformátornak "csakis a lelki üdvösség volt élete és munkája vezérlő csillaga".
E megkülönböztetéssel egyetért Fazakas Sándor debreceni teológus professzor (a Kálvin időszerűsége című tanulmánykötet szerkesztője), az elválasztással azonban nem, mert szerinte Kálvin számára az egyház reformálása nem a város politikai és gazdasági intézményeitől való elhatárolódásban állt, éppen ellenkezőleg: "a reformátorok között szinte páratlan módon kereste a hit konkrét helyzetekben való megélésének lehetőségét, anélkül, hogy az erkölcsi perfekcionizmus idealizmusába vagy a forradalmi misztikába hajlott volna". Ez a bibliai realizmusnak nevezett kálvini tanítás, illetve szociáletikai módszer – az isteni parancs "itt és most" aktuális érvényének megtalálása, követése, és a társadalmi együttélést formáló felelős, elkötelezett, szolidáris gondolkodás és cselekvés – az, ami minden korban, napjainkban is időszerű, érvényes, komoly kihívás és feladat.
Faggyas Sándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése