Mindenekelőtt jó tudni azt, hogy az Egyház nem tud jobb lenni, mint az a társadalom, amelyből vétetett, papjaival és híveivel együtt. Mégis hivatása, hogy jobb legyen!
A Szigorúan ellenőrzött evangélium első kötete megjelenése után, illetve a CNSAS által kiadott dokumentumok nyomán, örvendek annak, hogy a Református Egyház jobb tudott lenni. Azzal a híreszteléssel ellentétben, miszerint minden lelkész besúgó volt, nagyobb része sosem lett hűtlen esküjéhez, vagy pedig „kijátszva” a letűnt rendszer titkosszolgálatát, sosem lett áruló.
Két dolog vetődik fel: egyik az, hogy mégiscsak lehetséges volt az ellenállás, s a másik rögtön ebből következik: annál nagyobb azoknak bűne, akik pénzért, állásért, karrierért vállalták az ateizmus szolgálatát.
A tisztánlátáshoz hozzátartozik az, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, jelesen Tőkés László püspök a kezdet kezdetétől szorgalmazta a múlt lezárását, úgy az egyházkerületi testületi gyűléseken (közgyűlés, zsinat), mint a nemzetközi fórumokon (Edinborough-1995, Nagyváradi RVSZ gyűlés-2002, RVSZ ghánai nagygyűlése-2004, Trandheim-2003, Nagyszeben-2007, Healing of Memories konferenciasorozat stb.).
1990–2008 között minden érintett számolhatott azza, hogy előbb-utóbb sor fog kerülni a múlt feltárására.
Ez időszakban egyetlen sikernek az számított, hogy az 1998-as egyházi tisztújításokon minden jelöltnek nyilatkoznia kellett arról, hogy együttműködött-e valaha az ateista diktatúra szerveivel. Ez az iratanyag egyöntetűen azt tartalmazza, hogy mindenki „tiszta”, és soha semmi köze nem volt a hírhedt Szekuritátéhoz.
Ez a csekély részeredmény elég ahhoz, hogy az ügynökök aktivizálódjanak és kezdjék elhinteni a konkolyt, miszerint épp Tőkés püspök volt a rendszer embere (a szatmári zsinattól az Alison Mutler perig).
Az a tény, hogy az önkéntes átvilágításnak az égvilágon semmi eredménye nem volt, jelzi, hogy a kollaboránsok bíztak az Ortodox Egyház ellenállásában és hitték azt, hogy az egyházi embereket soha nem fogják átvilágítani. A CNSAS irattárának megnyitásával egyre nyilvánvalóbb lett az, hogy ami késett, nem múlik.
Az első részeredmények megjöttével kiment az utolsó körlevél, melyben felszólítják a volt kollaboránsokat a bűnbánatra és bűnvallásra. Ekkor még belsőleg rendezhető lehetne a kérdés.
Könnyű kitalálni: a körlevelet válaszra sem méltatták, ellenben beindult az a propaganda hadjárat, melynek lényege az, hogy aki ezt az ügyet „piszkálja”, az rosszat tesz az egyháznak (nincs megbékélés; az a látszat, hogy csak a Református Egyházban voltak besúgók), a saját piszkos ügyeit akarja elfedni (Tőkés László nem is püspök), nem szabályosan és egyházhoz méltóan teszi.
Ez az ellenreakció döbbenetes! A dokumentumok mégis kikerültek. Ami kirajzolódik, az egyszerre félelmetes és egyszerre vigasztaló. Mert kiderült, hogy voltak lelkészek, akik a Szekuritátéval való együttműködést megtagadták. Voltak, akik kényszer alatt jelentettek arról, hogy fehér inget és fekete cipőt viselt a megfigyelt, csupa olyat, mely használhatatlan és közömbös dolog, és őket a besúgói állományból leszerelték, mint használhatatlant.
30 esztendő távlatából nehéz objektíven ítélkezni, s mégis az eddigi kategóriákba tartozók előttem naggyá lettek.
Akik minden zaklatás és nyomorgatás dacára megtagadták az együttműködést, azok értelemszerűen hősök, de nem csökkent értékűek azok sem, akik „szamárságokat” jelentve „kirúgatták” magukat. Az utóbbiak közül sokan azt is megtették, hogy szóltak a célszemélynek arról, hogy jelenteniük kell, s több esetben közösen írták meg a jelentést.
A vonalat valahol itt kellene meghúzni. Eddig még nem történt károkozás, eddig csak a vitézségről formát és a túlélésről példát látunk. A baj ott kezdődik, hogy néhányan önként, vagy zsarolhatóságuk miatt jelentettek. Vagy azért, mert pénzt kaptak, vagy mert fajtalankodáson érték őket, s az akkori törvény szerint a börtönt próbálták kikerülni.
Ezekre lehet rámondani azt, hogy obscurus homo, amit Szenczi Molnár Albert sehonnai bitang emberként fordított.
A pénzért jelentő az erkölcstelenségén túl megtagadta lelkészi esküjét („... az általam igaznak ismert református vallást sem félelemből, sem adományért, sem világi gazdagságért, sem egyéb más tekintetekért meg nem tagadom...” – részlet a lelkészi eskü szövegéből). A homoszexualitás bűnébe esetteket lehet, hogy a liberális világ elfogadja, de az Egyház nem tagadhatja meg az Igét és nem ismeri el annak természetes voltát. Mi történhet? Sok minden és kevés! Úgy érzem, hogy Egyházunk nincs felkészülve a kérdés rendezésére, ellenben Tőkés László püspöki tisztségéről való lemondásával kényszerhelyzetbe került és lépnie kell. Az idő szűkössége nem enged teret sem újabb bizonyítékoknak, sem kínkeserves cáfolatoknak.
Amennyiben olyan személy kerül vezető tisztségbe, aki még nem lepleződött le, csupán kimaradt az első körből, úgy tisztségbe jutása után nehéz elmozdítani. Aki viszont gyanúba keveredett, nem biztos, hogy lesz ideje tisztázni magát, s mire azt megteheti, már nem lesz alkalma versenybe szállni.
Az a véleményem, hogy – minden adat összevetésével – meg kell rendezni az egyházi kollaboránsok nyilvános „nürnbergi perét”, egyelőre csupán elmélet marad. Egyházjogilag nézve három szankcionálási lehetőség van.
1. Fegyelmi eljárás beindítása a volt kollaboránsok ellen, mert egyrészt megtagadta lelkészi esküjét, másrészt az 1998-as nyilatkozatában eltitkolta múltját és ezzel becsapta Egyházát.
2. Az önként, vagy zsarolhatóságuk miatt jelentők az Egyházat sértve, annak kárára jártak el és a jelenleg érvényes Választási Szabályzat szerint semmiféle tisztségre nem jelölhetők. (Választási Szabályzat általános rendelkezései).
3. Eklézsiakövetés
Következményeiben beláthatatlan a szekusügy rendezése és lezárása
1. Felvetődik az anarchikus, kaotikus állapotok kialakulásának lehetősége, ugyanis a volt besúgók egyházi tisztségviselését nem lehet elfogadni. Személyesen ki-ki megtagadhatja az engedelmességet, mondván, hogy indítsanak ellene fegyelmi eljárást, csak azért, mert nem hajlandó elfogadni esküjét is megtagadó elöljárója iurisdictioját.
2. Amennyiben a vonalat nem tudjuk jó helyen meghúzni, úgy elkezdődhet a „boszorkányüldözés”. Természetesen itt számolni kell azzal, hogy az önkéntes és zsarolható besúgók be akarnak kerülni az ártalmatlanságokat jelentők kategóriájába. El fog kezdődni a magyarázkodás, melyek szerint azt a pénzt nem is besúgási jutalomként kapták, zsarolhatóságuk csupán a piros-fehér-zöld lelkületük miatt volt lehetséges stb. Ezek inkább a negatív következmények, de folytatható a sor igazán pozitív következményekkel is.
3. A szekusügy kényszerű nyilvánosság előtti tárgyalásával Református Egyházunk élen jár a megtisztulás útján, ráadásul nemcsak egyházi, de társadalmi szinten is.
4. A múlt lezárásával lehet valós megújulás.
Végül szeretném világossá tenni azt, hogy a kérdés rendezése nem a múlt okafogyott bolygatása, hanem – következményeit tekintve – a jövő pillére.
Forró László
előadótanácsos
A Szigorúan ellenőrzött evangélium első kötete megjelenése után, illetve a CNSAS által kiadott dokumentumok nyomán, örvendek annak, hogy a Református Egyház jobb tudott lenni. Azzal a híreszteléssel ellentétben, miszerint minden lelkész besúgó volt, nagyobb része sosem lett hűtlen esküjéhez, vagy pedig „kijátszva” a letűnt rendszer titkosszolgálatát, sosem lett áruló.
Két dolog vetődik fel: egyik az, hogy mégiscsak lehetséges volt az ellenállás, s a másik rögtön ebből következik: annál nagyobb azoknak bűne, akik pénzért, állásért, karrierért vállalták az ateizmus szolgálatát.
A tisztánlátáshoz hozzátartozik az, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, jelesen Tőkés László püspök a kezdet kezdetétől szorgalmazta a múlt lezárását, úgy az egyházkerületi testületi gyűléseken (közgyűlés, zsinat), mint a nemzetközi fórumokon (Edinborough-1995, Nagyváradi RVSZ gyűlés-2002, RVSZ ghánai nagygyűlése-2004, Trandheim-2003, Nagyszeben-2007, Healing of Memories konferenciasorozat stb.).
1990–2008 között minden érintett számolhatott azza, hogy előbb-utóbb sor fog kerülni a múlt feltárására.
Ez időszakban egyetlen sikernek az számított, hogy az 1998-as egyházi tisztújításokon minden jelöltnek nyilatkoznia kellett arról, hogy együttműködött-e valaha az ateista diktatúra szerveivel. Ez az iratanyag egyöntetűen azt tartalmazza, hogy mindenki „tiszta”, és soha semmi köze nem volt a hírhedt Szekuritátéhoz.
Ez a csekély részeredmény elég ahhoz, hogy az ügynökök aktivizálódjanak és kezdjék elhinteni a konkolyt, miszerint épp Tőkés püspök volt a rendszer embere (a szatmári zsinattól az Alison Mutler perig).
Az a tény, hogy az önkéntes átvilágításnak az égvilágon semmi eredménye nem volt, jelzi, hogy a kollaboránsok bíztak az Ortodox Egyház ellenállásában és hitték azt, hogy az egyházi embereket soha nem fogják átvilágítani. A CNSAS irattárának megnyitásával egyre nyilvánvalóbb lett az, hogy ami késett, nem múlik.
Az első részeredmények megjöttével kiment az utolsó körlevél, melyben felszólítják a volt kollaboránsokat a bűnbánatra és bűnvallásra. Ekkor még belsőleg rendezhető lehetne a kérdés.
Könnyű kitalálni: a körlevelet válaszra sem méltatták, ellenben beindult az a propaganda hadjárat, melynek lényege az, hogy aki ezt az ügyet „piszkálja”, az rosszat tesz az egyháznak (nincs megbékélés; az a látszat, hogy csak a Református Egyházban voltak besúgók), a saját piszkos ügyeit akarja elfedni (Tőkés László nem is püspök), nem szabályosan és egyházhoz méltóan teszi.
Ez az ellenreakció döbbenetes! A dokumentumok mégis kikerültek. Ami kirajzolódik, az egyszerre félelmetes és egyszerre vigasztaló. Mert kiderült, hogy voltak lelkészek, akik a Szekuritátéval való együttműködést megtagadták. Voltak, akik kényszer alatt jelentettek arról, hogy fehér inget és fekete cipőt viselt a megfigyelt, csupa olyat, mely használhatatlan és közömbös dolog, és őket a besúgói állományból leszerelték, mint használhatatlant.
30 esztendő távlatából nehéz objektíven ítélkezni, s mégis az eddigi kategóriákba tartozók előttem naggyá lettek.
Akik minden zaklatás és nyomorgatás dacára megtagadták az együttműködést, azok értelemszerűen hősök, de nem csökkent értékűek azok sem, akik „szamárságokat” jelentve „kirúgatták” magukat. Az utóbbiak közül sokan azt is megtették, hogy szóltak a célszemélynek arról, hogy jelenteniük kell, s több esetben közösen írták meg a jelentést.
A vonalat valahol itt kellene meghúzni. Eddig még nem történt károkozás, eddig csak a vitézségről formát és a túlélésről példát látunk. A baj ott kezdődik, hogy néhányan önként, vagy zsarolhatóságuk miatt jelentettek. Vagy azért, mert pénzt kaptak, vagy mert fajtalankodáson érték őket, s az akkori törvény szerint a börtönt próbálták kikerülni.
Ezekre lehet rámondani azt, hogy obscurus homo, amit Szenczi Molnár Albert sehonnai bitang emberként fordított.
A pénzért jelentő az erkölcstelenségén túl megtagadta lelkészi esküjét („... az általam igaznak ismert református vallást sem félelemből, sem adományért, sem világi gazdagságért, sem egyéb más tekintetekért meg nem tagadom...” – részlet a lelkészi eskü szövegéből). A homoszexualitás bűnébe esetteket lehet, hogy a liberális világ elfogadja, de az Egyház nem tagadhatja meg az Igét és nem ismeri el annak természetes voltát. Mi történhet? Sok minden és kevés! Úgy érzem, hogy Egyházunk nincs felkészülve a kérdés rendezésére, ellenben Tőkés László püspöki tisztségéről való lemondásával kényszerhelyzetbe került és lépnie kell. Az idő szűkössége nem enged teret sem újabb bizonyítékoknak, sem kínkeserves cáfolatoknak.
Amennyiben olyan személy kerül vezető tisztségbe, aki még nem lepleződött le, csupán kimaradt az első körből, úgy tisztségbe jutása után nehéz elmozdítani. Aki viszont gyanúba keveredett, nem biztos, hogy lesz ideje tisztázni magát, s mire azt megteheti, már nem lesz alkalma versenybe szállni.
Az a véleményem, hogy – minden adat összevetésével – meg kell rendezni az egyházi kollaboránsok nyilvános „nürnbergi perét”, egyelőre csupán elmélet marad. Egyházjogilag nézve három szankcionálási lehetőség van.
1. Fegyelmi eljárás beindítása a volt kollaboránsok ellen, mert egyrészt megtagadta lelkészi esküjét, másrészt az 1998-as nyilatkozatában eltitkolta múltját és ezzel becsapta Egyházát.
2. Az önként, vagy zsarolhatóságuk miatt jelentők az Egyházat sértve, annak kárára jártak el és a jelenleg érvényes Választási Szabályzat szerint semmiféle tisztségre nem jelölhetők. (Választási Szabályzat általános rendelkezései).
3. Eklézsiakövetés
Következményeiben beláthatatlan a szekusügy rendezése és lezárása
1. Felvetődik az anarchikus, kaotikus állapotok kialakulásának lehetősége, ugyanis a volt besúgók egyházi tisztségviselését nem lehet elfogadni. Személyesen ki-ki megtagadhatja az engedelmességet, mondván, hogy indítsanak ellene fegyelmi eljárást, csak azért, mert nem hajlandó elfogadni esküjét is megtagadó elöljárója iurisdictioját.
2. Amennyiben a vonalat nem tudjuk jó helyen meghúzni, úgy elkezdődhet a „boszorkányüldözés”. Természetesen itt számolni kell azzal, hogy az önkéntes és zsarolható besúgók be akarnak kerülni az ártalmatlanságokat jelentők kategóriájába. El fog kezdődni a magyarázkodás, melyek szerint azt a pénzt nem is besúgási jutalomként kapták, zsarolhatóságuk csupán a piros-fehér-zöld lelkületük miatt volt lehetséges stb. Ezek inkább a negatív következmények, de folytatható a sor igazán pozitív következményekkel is.
3. A szekusügy kényszerű nyilvánosság előtti tárgyalásával Református Egyházunk élen jár a megtisztulás útján, ráadásul nemcsak egyházi, de társadalmi szinten is.
4. A múlt lezárásával lehet valós megújulás.
Végül szeretném világossá tenni azt, hogy a kérdés rendezése nem a múlt okafogyott bolygatása, hanem – következményeit tekintve – a jövő pillére.
Forró László
előadótanácsos
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése