Krisztus urunknak áldott születésén
…kezdenék rá az énekre, de megbicsaklik a szándék: eltöprengek rajta, ezen a karácsonyon megérdemeltük-e mi, hogy együtt daloljunk az ókori pusztai néppel, amelynek térdei háromszor koppantak a decemberi, fagyos rögre. Először amikor angyalt láttak a mezőn, másodszor ősi tiszteletadás jeleképpen a kisded köszöntésekor, harmadszor meg mikor visszatértek a nyájhoz, és elibük tárult a misztikus éj csodája, a szent, sose remélt idill: a szendergő bárányok körében, busa fejét az egyik mellette fekvő gyapjára hajtva ott aludt a dúvad, az örök ellenség, a farkas, aki ezen az éjszakán ráemlékezett a Paradicsomkertre, ahol élőlény élőlénynek még nem volt tápláléka. Blake, a nagy angol költő erről a pillanatról írt versében oroszlánt szerepeltetett, s a bűntudatot is érzékeltette, a vad, elkövetett hajdani bűnei miatt, elsírta magát, arany könnyeket hullatott… Hol a mi bűnbánatunk? Ki süti le a szemét saját tettei következményei miatt? Mi csak vádolni tudunk, panaszkodni, elvetni a nem mimagunktól származó javaslatot, a ránk szakadt financiális lehetetlenülés keserves időszakában dehogy kapunk a paradicsombeli emlékfoszlány után: testvérek voltunk valaha valamennyien, hogyan lehetnénk egymás ellenségei? (Szabó Magda: Merszi, möszjő)
Hol a mi bűnbánatunk? – kérdezi Szabó Magda idézett írásában, és 2011 karácsonyára várva kérdezem én is magamtól, testvéreimtől, hol a mi bűnbánatunk? Jászolbölcső elé járulni indulunk mindannyian, angyal-énekbe kapcsolódni, a gyönyörűséges Glóriába, mely évezredek óta hirdeti: Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jóakarat. Találkozni indulunk a Messiással mi is, de ott van-e bennünk a pásztorok hite, mely beragyogta a mezőt és boldogan énekelte az örök béke himnuszát? Koppan-e térdünk életünk fagyos rögén, háromszor is ha kell, a kegyelem hírét hallva, a testé vált Ige csodáját látva és megváltásra szorultságunkat megtapasztalva? A legendabeli farkas bárányhoz bújva alszik, az oroszlán aranykönnyeket hullatott, te, aki megérkezel a jászolbölcső kisdedéhez térdre tudsz-e borulni a bűnbánó könnyeidet is arannyá változtató betlehemi gyermek előtt? A koppanáson múlik minden, no meg a könnyeken.
Megváltónk születésének napján harangjaink választ zengenek az angyali kórusra, arra a gyönyörűséges énekre, amelynek mindegyik szavát megcsúfoltuk valamiképpen.
Mert a bibliai kufárok csak minőségükben változtak, heroinnal várják gyermekeinket az iskolakapuban, nem tevék viszik a fegyverszállítmányokat, hanem különleges repülőgépek, nem próféták a jövendő jelzői, de kártyavetők és horoszkópkészítők. Szekták bolyonganak saját gubancaikba akadva, és mit tettünk az éggel, amely fellegei mögött a keresztény világ teremtőjét hiszi, a fény, amely ránk zúdul fentről, már nem becéz, de ölhet, megraboltuk az anyaföldet is, amely megint csak vértől iszamós, amelyen tűnnek el a vizek és haldokolnak az erdők. Hol a felebaráti szeretet a jóakarattal, hol a békesség? A konferenciaasztaloknál kulturált politikusok kulturált vagy kevésbé kulturált módon eszmét cserélnek, megkezdenek, többnyire nem fejeznek be semmit, marad a pium desiderium, a jámbor szándék, hogy minden jóra alakuljon, aztán valahogy sosem alakul.
És folytatni lehetne Szabó Magda évtizedes szavait fájó aktualitással. Mert nem hiába született meg az aggódás szívünkben „megszorított” 2011-es évünk végére, nem hiába fárad bele a kis ember az egzisztenciáját féltő álmatlan éjszakáiba, nem hiába félti a nyugdíjas élete folyamán összekuporgatott, bankba betett kis pénzét. Nem hiába tétovázik a fiatal gyermeket nemzeni a saját kezünktől szenvedésre és pusztulásra kárhoztatott világra. Hol vannak a farkasok és az oroszlánok könnyei, hogy merjünk a szent jászol elé térdelni, mikor az illetékeseknek nem jut eszükbe, ami a legenda farkasának, megkövetni bennünket, mert van miért.
Jöjjenek bár korok egymás után, a világtörténelemben élő ember újból és újból megismétli önmagát. Mindig van kit megkövetni, mindig lesz kit bántani, mindig lesz miért bocsánatot kérni. Rémképpé válhat a világ minden ember számára, rémképpé, bármilyen korban éljen is. Voltak könnyebb és nehezebb tegnapok, és lesznek ínséges, de dicső holnapok is. Ami nem változik, az a sziklaszilárd bizonyosság, hogy Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legjobb helyen. Ne vádaskodjunk testvéreim, ne panaszkodjunk ha fáj, ne engedjük eluralkodni az aggódó félelmeket, mert elindulni lehet így is a bölcső fele, megérkezni azonban nem.
Az angyalok mennyei karába igazán és őszintén bekapcsolódni nem lehet a rettegéstől és kiégéstől vérszegény énekléssel, rideg áhítattal, oda koppanás kell, térdünk és lelkünk koppanása. Az a térdre kényszerítő katartikus felismerés, hogy e Kisded a fogódzó és az egyedüli remény életed mindennap megnyíló szakadéka szélén. És a koppanáshoz alázatos szív kell, mely beismeri: én Uram és én Istenem, csak téged vár lelkem!
Dicsőség, békesség és jóakarat! – zengi a mennyei kar az örök dicséretet, s zengi szíve hangos énekével e három elvont főnevet a karácsony igaz lényegét értő, térdet hajtott ember. Az az ember, akit a mennyei dicsőség fénye és melege igazgat a békesség útjára. Mert csak a földön megjelent mennyei dicsőség adhat békességet a jóakaratú embereknek. Békességet, mely csak ott van, ahol az emberek jót gondolnak egymásról, ahol nincs önző érdekcselekvés, csak „paradicsomi állapot”, testvéri közösség és arannyá változó könnyek. Békesség egyedül abban a szívben van, mely bölcsője a megjelent és megszületett Istennek.
A pásztorok hitével, jóakaratú emberként induljunk 2011 jászolbölcsője felé, hogy legyen megérkezésünk. Isten áldása mellett, azt kívánom kedves testvérem, hogy a Gyermekkel találkozva, legyen adventednek karácsonya. Ne feledd, a koppanáson múlik minden, meg a könnyeken.
Testvéri szeretettel,
…kezdenék rá az énekre, de megbicsaklik a szándék: eltöprengek rajta, ezen a karácsonyon megérdemeltük-e mi, hogy együtt daloljunk az ókori pusztai néppel, amelynek térdei háromszor koppantak a decemberi, fagyos rögre. Először amikor angyalt láttak a mezőn, másodszor ősi tiszteletadás jeleképpen a kisded köszöntésekor, harmadszor meg mikor visszatértek a nyájhoz, és elibük tárult a misztikus éj csodája, a szent, sose remélt idill: a szendergő bárányok körében, busa fejét az egyik mellette fekvő gyapjára hajtva ott aludt a dúvad, az örök ellenség, a farkas, aki ezen az éjszakán ráemlékezett a Paradicsomkertre, ahol élőlény élőlénynek még nem volt tápláléka. Blake, a nagy angol költő erről a pillanatról írt versében oroszlánt szerepeltetett, s a bűntudatot is érzékeltette, a vad, elkövetett hajdani bűnei miatt, elsírta magát, arany könnyeket hullatott… Hol a mi bűnbánatunk? Ki süti le a szemét saját tettei következményei miatt? Mi csak vádolni tudunk, panaszkodni, elvetni a nem mimagunktól származó javaslatot, a ránk szakadt financiális lehetetlenülés keserves időszakában dehogy kapunk a paradicsombeli emlékfoszlány után: testvérek voltunk valaha valamennyien, hogyan lehetnénk egymás ellenségei? (Szabó Magda: Merszi, möszjő)
Hol a mi bűnbánatunk? – kérdezi Szabó Magda idézett írásában, és 2011 karácsonyára várva kérdezem én is magamtól, testvéreimtől, hol a mi bűnbánatunk? Jászolbölcső elé járulni indulunk mindannyian, angyal-énekbe kapcsolódni, a gyönyörűséges Glóriába, mely évezredek óta hirdeti: Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jóakarat. Találkozni indulunk a Messiással mi is, de ott van-e bennünk a pásztorok hite, mely beragyogta a mezőt és boldogan énekelte az örök béke himnuszát? Koppan-e térdünk életünk fagyos rögén, háromszor is ha kell, a kegyelem hírét hallva, a testé vált Ige csodáját látva és megváltásra szorultságunkat megtapasztalva? A legendabeli farkas bárányhoz bújva alszik, az oroszlán aranykönnyeket hullatott, te, aki megérkezel a jászolbölcső kisdedéhez térdre tudsz-e borulni a bűnbánó könnyeidet is arannyá változtató betlehemi gyermek előtt? A koppanáson múlik minden, no meg a könnyeken.
Megváltónk születésének napján harangjaink választ zengenek az angyali kórusra, arra a gyönyörűséges énekre, amelynek mindegyik szavát megcsúfoltuk valamiképpen.
Mert a bibliai kufárok csak minőségükben változtak, heroinnal várják gyermekeinket az iskolakapuban, nem tevék viszik a fegyverszállítmányokat, hanem különleges repülőgépek, nem próféták a jövendő jelzői, de kártyavetők és horoszkópkészítők. Szekták bolyonganak saját gubancaikba akadva, és mit tettünk az éggel, amely fellegei mögött a keresztény világ teremtőjét hiszi, a fény, amely ránk zúdul fentről, már nem becéz, de ölhet, megraboltuk az anyaföldet is, amely megint csak vértől iszamós, amelyen tűnnek el a vizek és haldokolnak az erdők. Hol a felebaráti szeretet a jóakarattal, hol a békesség? A konferenciaasztaloknál kulturált politikusok kulturált vagy kevésbé kulturált módon eszmét cserélnek, megkezdenek, többnyire nem fejeznek be semmit, marad a pium desiderium, a jámbor szándék, hogy minden jóra alakuljon, aztán valahogy sosem alakul.
És folytatni lehetne Szabó Magda évtizedes szavait fájó aktualitással. Mert nem hiába született meg az aggódás szívünkben „megszorított” 2011-es évünk végére, nem hiába fárad bele a kis ember az egzisztenciáját féltő álmatlan éjszakáiba, nem hiába félti a nyugdíjas élete folyamán összekuporgatott, bankba betett kis pénzét. Nem hiába tétovázik a fiatal gyermeket nemzeni a saját kezünktől szenvedésre és pusztulásra kárhoztatott világra. Hol vannak a farkasok és az oroszlánok könnyei, hogy merjünk a szent jászol elé térdelni, mikor az illetékeseknek nem jut eszükbe, ami a legenda farkasának, megkövetni bennünket, mert van miért.
Jöjjenek bár korok egymás után, a világtörténelemben élő ember újból és újból megismétli önmagát. Mindig van kit megkövetni, mindig lesz kit bántani, mindig lesz miért bocsánatot kérni. Rémképpé válhat a világ minden ember számára, rémképpé, bármilyen korban éljen is. Voltak könnyebb és nehezebb tegnapok, és lesznek ínséges, de dicső holnapok is. Ami nem változik, az a sziklaszilárd bizonyosság, hogy Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legjobb helyen. Ne vádaskodjunk testvéreim, ne panaszkodjunk ha fáj, ne engedjük eluralkodni az aggódó félelmeket, mert elindulni lehet így is a bölcső fele, megérkezni azonban nem.
Az angyalok mennyei karába igazán és őszintén bekapcsolódni nem lehet a rettegéstől és kiégéstől vérszegény énekléssel, rideg áhítattal, oda koppanás kell, térdünk és lelkünk koppanása. Az a térdre kényszerítő katartikus felismerés, hogy e Kisded a fogódzó és az egyedüli remény életed mindennap megnyíló szakadéka szélén. És a koppanáshoz alázatos szív kell, mely beismeri: én Uram és én Istenem, csak téged vár lelkem!
Dicsőség, békesség és jóakarat! – zengi a mennyei kar az örök dicséretet, s zengi szíve hangos énekével e három elvont főnevet a karácsony igaz lényegét értő, térdet hajtott ember. Az az ember, akit a mennyei dicsőség fénye és melege igazgat a békesség útjára. Mert csak a földön megjelent mennyei dicsőség adhat békességet a jóakaratú embereknek. Békességet, mely csak ott van, ahol az emberek jót gondolnak egymásról, ahol nincs önző érdekcselekvés, csak „paradicsomi állapot”, testvéri közösség és arannyá változó könnyek. Békesség egyedül abban a szívben van, mely bölcsője a megjelent és megszületett Istennek.
A pásztorok hitével, jóakaratú emberként induljunk 2011 jászolbölcsője felé, hogy legyen megérkezésünk. Isten áldása mellett, azt kívánom kedves testvérem, hogy a Gyermekkel találkozva, legyen adventednek karácsonya. Ne feledd, a koppanáson múlik minden, meg a könnyeken.
Testvéri szeretettel,
Adorjáni Dezső Zoltán
püspök
püspök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése