Tőkés István
(* 1917)
református lelkipásztor, ny. teológai tanár
Kolozsvár
Az öngyilkosság mint társadalmi kérdés és teológiai probléma
in:
Korunk, 1998, 12 sz. 82-86. old.
1. A kérdést maga a való élet állítja elénk, hiszen az öngyilkosság mindenkor és mindenhol létezett és létezik. A probléma megoldása tekintetében keressük az Ige válaszát: Isten akaratát.
2. A dolog érdemére figyelve legegyszerűbb volna, ha a Heidelbergi Káté 105—107. tételeinek az elemzéséből indulnánk ki, főként pedig az öngyilkosságra félreérthetetlenül ráutaló kitételből: Magam rontására ne törjek, s önmagamat könnyelműen veszedelembe ne ejtsem. Ez a kiindulási lehetőség fölöttébb fontos, szükséges és építő. Magyar nyelven felhasználható valamennyi kátémagyarázat, mindenekelőtt pedig — könnyen hozzáférhetően — Vásárhelyi Jánostól A mi hitünk című közel fél ezer lapnyi terjedelmű könyv.
Bármilyen mértékig elismerve a szóban forgó kiindulási lehetőséget, mégis hangsúlyozandó, hogy ez a megoldás aligha vezethet megfelelő eredményhez. Ugyanis az említett és nem említett művek sok érdekes és értékes dolgot tartalmaznak a Káté magyarázatával kapcsolatosan, de a szorosabb értelemben vett öngyilkosság-kérdést és a feleletet nem tartalmazzák; talán azért nem, mert a kátémagyarázatok szerzőinek a megítélésében az egész problémakör nem tartozik a centrális teológiai kérdésekhez?! Figyelemre méltó az is, hogy református egyházunk folyóirata — a Református Szemle — most az egyházi és társadalmi publicitás előtt szerepel. Dolgozat ugyan készült épp az egyik öngyilkos lelkipásztor halála kapcsán, de sose került nyilvánosság elé a cenzúra miatt, akárcsak egyebek, amelyeknek az elmaradását utólag szokta megbüntetni az egyház Ura. Mindenesetre a hanyagság vádja elől nem szabad kitérni.
Lehetne azt a kiindulást is választani, hogy a szakirodalmat ajánljuk figyelembe, amelyről a Lelkipásztor című lutheránus folyóiratban ezt olvassuk: "A probléma kutatásához már alig lehet áttekinteni a meglévő szakirodalmat." Ám ehhez az áttekinthetetlen szakirodalomhoz közülünk senki sem férhet hozzá. Tehát akarva, nem akarva elejtendő ez a kiindulási mód is. Továbbá kiindulhatnánk az úgynevezett "egyházi rendből", közelebbről annak liturgikai-ágendai vonatkozásából, ahol találkozunk az öngyilkosok "egyszerű temetésével", amely eltér a "becsületes és tisztességes" "kálvinisták" rendes szertartásától. Sajnos ez a kiindulás inkább zsákutca, semmint az evangélium keskeny ösvényére való rálépés.
Végül kiindulhatnánk abból a konkrét helyzetből, hogy ha nem is vezetünk a szakirodalom mennyiségében és minőségében, mindazonáltal a világviszonylatban szemlélt elsőségünk kétségtelen az öngyilkosságok számára nézve. Ezt adatszerűen is közölte a Református Szemle a közelmúltban. Érdemes volna felmérni, hogy vajon még ezt az elsőséget is nem előzi-e meg az erdélyi református egyházkerület öngyilkos lelkészeinek a száma az utóbbi évtizedekben, tudniillik a százalékolás síkján! Végeredményben ennek a kiindulási pontnak kellene leginkább megragadnia szívünket-elménket, hacsak itt is nem szándékszunk a szemetet a szőnyeg alá seperni, és magunkat a "minden rendben van" önámítással becsapni. Bizonyos, hogy a szúnyogot nem szabad elefánttá nagyítani, de a "látván látás" és a "hallván hallás" elől mégsem térhet ki a mennyiségiből minőségivé válni akaró egyház és társadalom.
3. Általános tájékoztatóként idézzük a már hivatkozott Lelkipásztor című folyóirat 1983/3. számából (fordítás a Die Zeichen der Zeit 1982/12. sz. alapján) a következőket: "A több évtizedes kutatás és az életmentésre irányuló [...] orvosi módszerek ellenére az öngyilkosságok gyakorlata még mindig nem mutat egyértelműen csökkenő tendenciát. Némely országban többen halnak meg öngyilkosság által, mint közlekedési balesetben. [...] Különböző országok nagyvárosaiban az öngyilkossági kísérletek száma 8-szor, 10-szer magasabb, mint a közölt öngyilkosságoké. [...] Minden öngyilkossági cselekedet valamiképpen a jelenlegi életben való összeférhetetlenséggel hozható kapcsolatba. Ezekben a cselekedetekben a változás utáni vágy rejlik". A szakirodalom azt is mutatja, hogy "összefüggés van többek között az öngyilkosság és az életkor, a nem, a nép, a családi állapot, a vallás, a foglalkozás, az elvárosiasodás, az évszak, az idő, az alkohol és a tablettahasználat között. Az öngyilkosok boncolása során az esetek több mint 70 százalékában patologikus anatómiai okokat találtak, többnyire a központi idegrendszer területén. [...] Ringel — kutató — szerint minden harmadik öngyilkosságnál és minden ötödik öngyilkossági kísérletnél szerepet játszik a pszichózis."
"Az öngyilkosság — olvassuk tovább — erős szuggesztív hatást gyakorol a környezetre. [...] Az öngyilkosságra vivő hatások érzelmi síkon érik az embert, s ezért nem lehet morális intésekkel — bölcs tanácsokkal — és bátorításokkal semmit elérni. [...] Az öngyilkossággal, illetve az öngyilkossági kísérlettel az érzelmek igen jelentős levezetése történik."
Ennyi hadd legyen elegendő az általános tájékoztatásból. Ma már külön intézmények foglalkoznak a problémával, s ugyancsak intézményesen is (szakemberek bevonásával) igyekeznek megoldásokat biztosítani. A megoldási elképzelések sokfélék, s pszichológiai szerepük növekedő tendenciát mutat. A mi feladatunk az, hogy teológiailag, a hit mértéke alatt igyekezzünk szembenézni a kérdéssel, nem hunyva szemet a más természetű (pszhichológiai és egyéb) fáradozások előtt, sőt: azokat a legteljesebb mértékben mérlegelve.
4. A teológiai útkeresés természetszerűen a Szentírás mint Isten akaratának az írott okmánya alapján lehetséges.
Az egész Szentírásban négy szorosabb értelemben vett öngyilkossági esettel találkozunk. Az első a Saul királyé, aki a filiszteusoktól elszenvedett vereség után "kardjába bocsátkozott".
Ugyanezt cselekedte — másodiknak — a név szerint nem említett királyi "fegyverhordozó" is (1. Sám. 31, 1—5). A harmadik eset az Akhitófelé, aki politikai-katonai vállalkozásokba fogott Dávid király ellen, az ő Absolon fia mellett. A vállalkozás sikertelen maradt, s ezt követően Akhitófelé "elrendezvén házanépének dolgát, megfojtá magát, és meghala" (2. Sám. 17, 23). A negyedik eset az áruló Júdásé, aki előbb bevallja: "Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. [...] Ô pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozik, és elmenvén felakasztá magát" (Mt. 27, 4—5). Az első hármat ma katonai-politikai öngyilkosságnak nevezhetnénk, a negyediket a maró lelkiismeretből eredő egyházinak. Mindenik fölöttébb beszédes. Érdemes valamennyivel foglalkozni, ami azonban most nem a mi feladatunk.
Álmélkodni lehet, hogy évezredek bibliai irodalmában mindössze az említett esetekkel találkozunk. Nehéz megmagyarázni, hogy miért? Természetesen nem vehetők a cím értelmében öngyilkosságnak az önfeláldozó katonai és más cselekedetek, amelyek jelentős számmal kínálkoznak. Ilyen — egyéni vagy tömeges — halálvállalással gyakran találkozunk a "választott nép" és a Keresztyény Egyház történetében, de ezeknek semmi közük — például — a "Népek Temploma" szektának évekkel ezelőtti rettenetes históriájához, amikor az amerikai őserdőben a szekta telepén (Jonestownban) 1979 végén 925 személy ciánnal vetett véget életének.
Bárhogyan gondolkozzunk a felsorolt és fel nem sorolt esetekről, kétségtelen, hogy a Szentírás a jelzett négy példán kívül más öngyilkosságról nem értesít. Önként érthetően nem tartozik ide az egyébként jellegeztes Sámson-történet sem, amelyben Sámson "nagy erővel megrándította az oszlopokat, és rászakadt a ház a fejedelmekre és az egész népre, mely abban volt, úgy, hogy többet megölt halálával, mint amennyit megölt életében" (Bir. 16,30).
5. A szentírási lókusok puszta előadása végeredményben nem igazít el a jelenre nézve. Segít, de nem igazít el. Az érdemi eligazítást — egy merőben változott történelmi helyzetben — az Ige egésze adja, tudniillik a káték és hitvallások, valamint az egész teológiai gondolkozás figyelembevételével.
Ilyen beállítottsággal a probléma kettős tekintetű. Egyfelől szembe kell nézni magával az öngyilkossággal mint lehetőséggel, illetve lehetetlenséggel, másfelől — ami éppoly fontos — át kell tekinteni az öngyilkossággal kapcsolatos feladatokat, akár mint megelőző tevékenységet, akár mint kísérő fáradozást (viszonyulás, temetés stb.). Eközben nem szabad megfeledkezni arról sem, ami főként a Káté magyarázata során jelentkezik, nevezetesen: öngyilkosságnak számít nemcsak az életkioltás pillanatnyi ténye, hanem az éveken át tartó fizikai vagy lelki önsorvasztás is.
Az öngyilkosság lehetősége, illetve megengedhetetlensége terén a vélemények annyira megoszlanak, hogy céltalan dolog az idevágó részletes boncolgatás. A két ellentétes pólus így fogalmazható meg: egyrészt ki-ki rendelkezik a saját életével, s azt cselekszik vele, amit épp jónak lát. Tehát nem büntethető cselekedet. Másrészt szembefeszül az ellentétes pólus: senkinek sem állhat szabadságában, hogy függetlenítse magát a társadalomtól (család, állam, egyház, barátok stb.).
Teológiai szemlélettel félreérthetetlen, hogy a "Ne ölj !" parancsa az öngyilkosságra is vonatkozik. Nem mintha az élet volna — a szokott beállításban — valami páratlan szentség, hiszen az élet—örökélet összefüggésében és egységében ilyen beállítottságról nem lehet szó. Gondoljunk a romlandó és a romolhatatlan, a mulandó és a múlhatatlan, az idő és az örök tekintetére! Azonban az életértékeléstől függetlenül igaz marad, hogy a "Ne ölj !" megmásíthatatlan tiltása azért zárja ki az öngyilkosságot, mert az élet Ura egyedül magának tartja fenn a kioltás jogát, hívőknél és hitetleneknél egyaránt. Ezt a parancsot el lehet fogadni, és vissza lehet utasítani, de maga a tiltás egyetemes igényű. Itt aztán lényegtelen az öngyilkosság neme is: golyó, akasztás, ciánozás, tizedik emeletről való leugrás, vízbe ölés stb. Az olcsó élettől sokféleképpen vissza lehet riadni, de az önhatalmúság csak mint kizárt lehetőség jelentkezik. Ennek a megértése és a kapcsolódó engedelmesség valóban nem tartozik sem az "erkölcsi tanításhoz", sem "az öntudatos kálvinizmushoz", sem "a nemzetmentéshez", sem egyéb hasonlókhoz, hanem kizárólag az élő Krisztus-hithez. Aki életét-sorsát az élet-halál Urának az ölében tudja, azaz nem emberektől vagy körülményektől teszi függővé, semmiképp nem lehet öngyilkos. A szakirodalom szerint "mérlegelt öngyilkosság" nincs, jóllehet mégis van. Azonban — s ezt félve kell mondani, de mégis mondani kell — hitben, Krisztus-hitben, a gondviselő Atyához kapcsolódó hitben véghez vitt öngyilkosság valóban nincs. Súlyos szavak, de igazak. Egyszerűen azért nincs, mert a hívő nem kétségeskedik, hogy bármely úttalanságban (betegség, szenvedések, próbák, gonoszságok, lelki-szellemi magalázás stb.) létezik az egyetlen út: Krisztus, aki szól: én vagyok az út! Ha ez nem volna igaz, úgy az egyházban is könnyen elképzelhető — ma is — az öngyilkosság. Az ellentétes válasz csak az út-Krisztus keresztezése lehet. Félelmetes és roppant felelősségel járó megállapítás, de akkor is helytálló, ha minden idegszálunk ellene feszülne.
Külön és sajátos probléma a teológiában, hogy lehetnek-e kivételek. Gondoljunk egy hívő Széchenyire vagy egy József Attilára vagy akár Teleky Pálra. Emberileg könnyű a válasz, akár pozitív, akár negatív előjellel. A Krisztus-hitben viszont minduntalan csak ez hangzik és visszhangzik: "Ne ölj!", mert én — Krisztus — utad vagyok és maradok minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyzetedben. Bizonyos, hogy Istennek (és csak neki) lehetnek mártíromsági parancsai is, amiként bőséggel voltak a történelemben. Ezek azonban az ő útjai, s nem a mieink.
Mindezeket megfontolva valamennyi egyházi funkciónak az a feladata, hogy a "Ne ölj!"-t prédikálja, s az élő hit bizodalmával tegyen bizonyságot Isten élet-halál fölötti hatalmáról. Ebben az összefüggésben aztán nem tekinthető kizártnak az a bizonyságtétel sem, hogy Isten miként használhatja föl valakinek az általa elvégzett öngyilkosságát is a maga szolgálatában. Ez mindenesetre nem öngyilkossági egérút, hanem térdhajtás az élet Ura előtt.
Ilyen borotvaélen járva, nem szabad visszariadni attól a teológiai megfogalmazástól sem, hogy az öngyilkosság minden további nélkül nem osztható be a megbocsáthatatlan bűnök sorába. Csak sokszoros kérdőjellel vehetjük ajkunkra a Kálvintól vett idézetet: a Sátán hatalma alá került öngyilkosok "önként vágják el maguk előtt az üdvösségben való reménykedést, s csakis a halálban találnak vigasztalást. [...] Ha öngyilkosokká lesznek is, ezzel egyáltalán nem enyhítik Isten haragjának a szigorát." Ismételjük: nincs öngyilkossági jog, de Isten útjai és gondolatai sose állhatnak a mi hatalmunkban.
6. Az öngyilkosság elleni küzdelem a hit vetületében abból áll, hogy kinek-kinek látnia kell Isten akaratát épp ebben a félelmetes vonatkozásban. Gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a saját élet kioltásáról nemcsak az öngyilkossági esetek kapcsán kell beszélni, sőt elsősorban nem akkor!, hanem állandóan. A központi kérdés nem az autonóm életértékelés, nem "az élet tisztelete" mint olyan, akár az állatoknál, akár az embereknél, hanem újra meg újra és állandóan Istennek az akarata és a neki való engedelmesség. Pozitív fogalmazással ez így hangzik: a központi kérdés az Úr Jézus Krisztus, aki "az élet". Pál apostol csak így mondhatta: "Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség." Teológus-lelkipásztornak lenni akár a gyűléseken vagy a gyülekezetben, akár a temetéseken nem egyéb, mint megkeresni az "élet-Krisztus", a feltámadott Krisztus vezetését, s írásban és szóban nyilvánvalóvá tenni alkalmas és alkalmatlan időben. Így a dolog természete szerint eltűnnek az egyházi bölcsesség alapján minősített "kényes kérdések", amelyek nem tartoznak a nyilvánosság elé. Így nincs létjogosultsága — Istennek hála — az öngyilkosság taglalásától visszariadó lelkészi gyűléseknek éppúgy, mint az öngyilkosság-problémától elzárkózó "református szemléknek".
7. Roppant jelentőségű és minket talán legközelebbről érdeklő teológiai probléma az öngyilkossághoz való viszonyulás a mindennapok keserűségében. Viszonyulás! Jellemző, hogy az irodalomban ezzel foglalkoznak a legkevesebbet, s a gyakorlatban a leghelytelenebbül (bárcsak ne lenne ez igaz!).
Fölösleges időzni amellett, hogy általános református szokás szerint az öngyilkosság titkolandó és szégyenlendő a köztudatban. Legnehezebb kérdést jelenti épp ezért a hozzátartozók számára. Megdermed az ember, ha arra gondol, hogy általában az öngyilkosokat nem szabad a többi "tisztességesen" elköltözött közé számítani, s helyenként a temetőben sem illik közéjük temetni. Ennél is dermesztőbb a liturgiális felfogás, amely különbséget tesz — amint már utaltunk rá — a rendes és "az egyszerű", azaz a nem rendes temetés között. Bátorságosan evangéliumi feladatok várnak itt az egyházi rend őreire. Az Ige mértéke alatt az "egyszerű" és nagyszerű liturgiális rend vitathatatlanul kiküszöbölendő. Lehetséges ugyan a különbségtétel, de csak abban az esetben, ha a megváltó Krisztus üzenete helyett a nevezetes és közönséges, a nagy és a kicsiny, a fontos éa nem fontos halottak jutnak a központba. Márpedig a viszonyulást nem az öngyilkosok határozzák meg, hanem kivétel nélkül a vigasztalásra és erősítésre szomjazó családtagok, rokonok, barátok, ismerősök, ismeretlenek, illetve a számukra elhangzó evangélium. Még tovább kell menni ezen a keskeny ösvényen annak meglátásában, hogy ilyenkor a hozzátartozók sokkal inkább rá vannak (vagy lehetnek) szorulva az Ige üzenetére, mint bárki más. Elgondolkozhatunk a tarthatatlan gyakorlaton, ha figyelembe vesszük azt a belső ellentétet is, melynek tükrében az úgynevezett "egyszerű temetés" liturgiális tartalma kifogástalanul és megrendítően Szentírás-hű és evangéliumi.
8. Befejezésként még utalni kell arra, hogy a lelkipásztornak vagy más hívő egyháztagnak mi a feladata az öngyilkosság megelőzése tekintetében. Nincs és nem lehet más bölcsesség, mint az egyetlen: a feltámadott Krisztus Szentlelkének a tanítását úgy megbizonyítani az igehirdetésben (ide értve a pasztoráció egész skáláját), hogy bárki hallgató értelmes és érthető eligazítást nyerjen Isten akaratának épp az öngyilkosságra vonatkozó kérdésében. Az Ige eledeléhez jutottak aztán saját maguk ismerik föl engedelmességük elköteleztetését. Ezen a ponton válik kiváltképpeni fontosságúvá az imádkozó testvérek együttérző közössége, amelyben az életnek bármely nyomorúsága a "hitből hitbe" hangzó bizonyságtétel alapján megbeszélendő. Engedni kell, hogy valóban az élet-halál Ura, Krisztus legyen az egyetlen Feje az ő földi testének, az Eklézsiának, s a tagok a maguk személyes hitével őreá nézve éljék át a próbatételekben, közelebbről az öngyilkosságok összefüggésében jelentkező segítség és megoldás hatalmát. Egymás lelki-szellemi-anyagi terheinek a közösségi hordozása az öngyilkosságok megelőzésének ha nem is páratlan, de mindenképp kiváltképpeni keskeny ösvénye.
Bárkinek feltűnhet — netalán visszatetszőnek minősülthet —, hogy egyházi-teológiai írás jelenik meg ún. "világi"-társadalmi folyóiratban. Bárcsak minél többen lennének, akiknél jelentkezik ez a "feltűnés". Az ily módon közérdekűvé váló egyházi beállítottság nyomán hangsúlyt nyer(ne) az az igény: ne csak az egyházak elkötelezettjei foglalkozzanak az irodalommal és a szellem egyéb termékeivel, hanem — helytelen kifejezést használva — "a laikusok", "a világiak", "a nem egyháziak" is tekintsék mintegy hivatásuknak — szembehelyezkedve a közelmúlttal —, hogy az evangélium szemüvegén át is igyekezzenek szembesülni népünk és társadalmunk sokféle betegségével és nyomorúságával.
