2009. november 5., csütörtök

Vallásüldözés vár Európára?

Vallásüldözés vár Európára?

Az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség megdöbbenéssel értesült arról, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága 2009. november 4-én hozott ítélete szerint az olaszországi állami iskolákban ezentúl tilos a feszület kifüggesztése.



Az Emberi Jogok Európai Bírósága már korábban is hozott ehhez hasonlóan botrányt keltő ítéletet, amikor elfogadhatónak minősítette a legtöbbek számára rombolást, gyilkosságokat, elnyomást, emberek kizsákmányolását jelképező vörös csillag használatát.

Ma Európa népeinek talán minden korábbi korszaknál nagyobb szükségük van közös identitásuk erősítésére. Az európai egység három alappillére a keresztény értékek, a római jog és a görög filozófia. Ha ezek közül az értékek közül bármelyiket elvitatják, akkor elvitatják az európai történelem folytonosságát is. Rendkívül felháborító, hogy a nemzetközi szervezet mindezt éppen Olaszországban teszi, ahol e közös európai értékek különösen mély történelmi gyökerekkel rendelkeznek.

A huszadik század tömeggyilkos diktatúráiban élő százmilliók számára sokszor éppen a szeretetet, önfeláldozást, összetartást és egységet jelképező kereszt jelentette az egyetlen vigasztalást. Tűrhetetlen, hogy ennek ellenére ma van olyan európai intézmény, amelyik e két évezredes jelkép használatát tiltaná, de a tömegpusztító kommunizmus jelképét, a vörös csillagot engedélyezné.

Napjaink globalizálódó, válságokkal terhelt világában különösen fontosnak tartjuk a közös értékeink megőrzése és erősítése melletti határozott kiállást. Mi, fiatal kereszténydemokraták ezért élesen tiltakozunk az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete ellen, mert az európai egység egyik alappillérét próbálja meg lerombolni.

Az alapok lerombolásával pedig könnyen ránk dőlhet az egész építmény. Egyúttal együttérzésünket fejezzük ki a jóérzésű olasz emberekkel, és bátorítjuk őket, hogy álljanak ki közös értékeink védelmében, és elszántan fejezzék ki tiltakozásukat a szóban forgó ítélet ellen.



Püspökjelöltek: Józsa Ferencz

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület egyházkormányzati irányelvének tervezete

Program

Melyet megválasztásom esetén Isten és a ti segítségetekkel szeretnék megvalósítani

1978-ban fejeztem be teológiai tanulmányaimat. Azóta vagyok szórványlelkész is, a Bánát egyik misszionáriusa. 20 éve végzek missziói és diakóniai munkát, egyházmegyei, kerületi és zsinati szinten. Missziós társaimmal együtt sokat vívódtam – vívódok egyházunk jelenlegi állapota felett, mely nem csak engem, de senkit sem nyugtathat meg. Imádkozom érte. Szívemből kívánom, hogy másképp legyen. Hogy egyházunk élő egyház legyen. Krisztus életének és szolgálatának továbbvivője ezen földön. Ezért a következőket tartom fontosnak, melyekért Isten segítségével minden erőmmel munkálkodnék is:

I. Az egyház megújítása

1. Szükségesnek tartom az egyház megújítását a teljes Szentírás alapján.

500 év után, itt az ideje az Ige szerinti megújulásnak, a reformátori elvek szem előtt tartásával: 1. egyedül Krisztus, 2. egyedül a Szentírás, 3. egyedül hit által, 4. egyedül kegyelemből, 5. egyedül Istené a dicsőség. Kálvin tanítása szerint: az ember legkiválóbb tulajdonsága az istenképűség, mely a bűnesetkor összetört, de Krisztusban visszanyerhető megtérés és újjászületés által, mely képűségünk fő vonása az Isten és az ember iránti szeretet. Ebben az Igének életformáló, megtartó és üdvözítő ereje van: „Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére” Róm1,16; 1Kor1,21. Ezért vegyük nagyon komolyan a Szentírást, legyen életünk zsinórmértéke.

2. A megújuláshoz elengedhetetlenül szükséges a gyülekezetek Krisztus központúságának tiszteletben tartása. A gyülekezetben a döntő, az utolsó szó Krisztusé, aki a Fő, aki által igazgat az Atya mindeneket. Kálvin teológiáját is a krisztusközpontúság határozta meg. Mit értek ez alatt? Mindenben övé az elsőség (Kol 1, 18) és lehetetlen, hogy ez másképp legyen. Hiszen Ő a feje a teremtésnek, amint írva van – „az Isten teremtésének kezdete” (Jel 3,14), Feje a gyülekezetnek és Ura az egész világmindenségnek. Ő mindenek felett áldott Isten (Róm 9,5), elsőszülött a halottak közül (Jel 1,5 és 1Kor 15,23), ezért mennyen és földön minden nemzetségnek (Ef 3,15) Krisztus uralma alá kell vetnie magát. Benne lakozik az Isten dicsősége a maga teljességében (Kol 1,15), Ő az Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása (Zsid1,3) Alászállott a legnagyobb mélységbe, hogy a gyülekezetet a legnagyobb magasságba emelje és a maga dicsőségében részesítse. „Ő nem szégyenli tagjait, atyjafiainak nevezni.” (Zsid 2,11)

3. Megújulás minden szinten - „Szükség néktek újonnan születnetek.” (Jn 3,7) Az egyház tagjaiban él és csak úgy van élete, ha tagjainak élete van. Az Ige és Szentlélek által megújult ember Krisztus életének hordozója. „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem. (Gal 2,20). „A Lélek az, aki megelevenít, a test nem használ semmit.” (Jn 6,63) A megújult ember élete szolgáló, gyümölcsöző élet, Istent dicsőítő élet. Szentlélek nélkül halott az egyház, a család, a házasság, és az egyéni élet. Akiben nincs ez a Lélek, nem az Övé. (Róm 8,9/b). Csak a Lélek támaszthat fel halott állapotunkból az Igével együtt, mint Izrael száraz csontjait.

4. Buzdítanék mindenkit a hitélet naponkénti megélésére, a szentségben való életre az élet minden területén, a bűnbánatra és az újjászületésre, a régi sebek orvoslására, a szeretetben való élésre. Tudjuk, hogy Isten üdvözítő üzenete mindenkihez szól, Ő nem akarja a bűnös ember halálát, hanem azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és éljen. (Ez 18,31-32) Jézus Krisztusnak odaszánt élet, a vele való életközösség biztosítja életünk szilárd alapját, reménységét és üdvösségünket. Pállal együtt valljuk, hogy a hit Isten ajándéka (Ef 2,8-9), de nekünk kötelességünk, hogy a hitre jutást ne nehezítsük az „idegen tűz” behozatalával. (4Móz3,4). Ha nincs Jézus a szívünkben, megjelenik a szabadelvűség, a kultúrprotestantizmus és a törvényszegés. Csak Krisztus adhat teljes, örömteli életet.

5. Hangsúlyoznám a sákramentumokkal való élet fontosságát. Hogyan éljünk velük helyesen? Kik részesülhetnek benne és hogyan? Lásd a Jn 6,53 és a Káté ide vonatkozó kérdéseit: keresztség és úrvacsora. Rendet kell tenni abban is, hogy hányszor szolgáljuk ki egy évben: 5-től 12-ig? Missziós tapasztalatom: ahány gyülekezet, szinte annyiféleképpen csináljuk: megkeresztelünk mindenkit és az úrvacsorát is kiosztjuk mindenkinek. Nem számít semmi.

6. Misszió – a gyülekezet minden élő tagjának bevonásával. A misszió egymásunk keresése, megtalálása, és együttélés a Krisztus szerezte váltságban, a gyülekezet közösségében. Úgy hiszem, hogy csak így indulhat el az igazi élet, népünk lelki felemelkedése, amit szívemből óhajtok és amiért szüntelen imádkozom. Minden gyülekezetnek Krisztus és missziócentrikusnak kell válnia, különben minket fognak misszionálni mások, de akkor jaj nekünk. Hívek nélkül maradunk és a falaknak prédikálunk. Vallom, hogy a jövő misszionáriusa a misszionáló gyülekezet. Jézus minden tanítványát misszióba küldte és ehhez szentlelkét adta nekik. Nekünk is engednünk kell Jézusnak, a misszióba küldő Úrnak. A tanítványok elmentek, nekünk is mennünk kell. Teljesíteni kell a missziói parancsot (Mt 28,18-20). Meglátásom szerint egyházunk egyik gyenge pontja a misszió. Miért? Azért, mert missziót csak olyan emberek tudnak végezni, akik újjászülettek, akiknek üdvösségük van. Hol vannak ezek az emberek? Vannak ilyenek? Azért kell imádkoznunk, hogy legyenek és akkor lesz misszió. Fel kell szabadítani úgy a lelkipásztorokat, mint a gyülekezet tagjait a misszióra, a bizonyságtételre.

7. Ökumené – az apostolokkal együtt valljuk „a szentek egyességét” HK 23.55, és egységét, melyet a Szentlélek teremtett meg és tart fenn. A SOLA-k alapján egyek vagyunk azokkal, akik ezt igazán a reformátori értelemben vallják. A hamis, bibliátlan ökumené nem fogadható el. A múltból megtanulhattuk, hogy a „nagy ökumenénak” mi lett az eredménye. Egy hurokszorítás a nyakunkon, a fojtogatás. Értjük, mire utalok. Nem véletlenül mondja a megdicsőült Úr, Jézus: „légy hű mindhalálig.” (Jel 2,10/b). A Jézushoz való hűség pedig az Ő Igéjéhez való hűséget jelenti. Légy tehát hű az Igéhez.

8. Hangsúlyt szeretnék adni a szentségi-erkölcsi fegyelemnek. Isten mondja: legyetek szentek, mert én szent vagyok. Az Ő akarata a mi szentté lételünk (1Thess 4,3). Látnunk kell a nagy erkölcsi romlást. A mi népünk ellen a legnagyobb támadás nem gazdasági-pénzügyi jellegű, hanem erkölcsi jellegű. Népünk súlyos erkölcsi válságban van. Egyre nagyobb teret nyer a keresztyén értékrend szétverése, tudatos és rafinált bomlasztása „az új istenek” bearanyozásával. És sajnos, hogy ez az erkölcsi fertőzés folyik az egyházban is. Erről most nem akarok beszélni. Az egyházban ezek soha nem válhatnak elfogadottá, megtűrté sem. Isten arra hívott el, hogy szentül éljünk ebben a gonosz világban. Testvérek! Vigyázzunk jobban magunkra és egymásra. Ezek után máris elmondhatjuk, hogy a mai bűnnel megterhelt világban a leghatásosabb misszió a tiszta és megszentelt élet.

II. Egyház és társadalom:

1. Vallom az Ige alapján, hogy nincs Istentől független életterület. Az egyház nem maradhat közömbös a világ dolgai iránt. „A nyilvános életből kizárt egyház nem volna az Uraknak Ura egyháza”- mondja Kálvin. Az egyháznak kettős missziója van: 1. a lélekmentés, az evangélium hirdetése által, 2. Krisztus királyi uralmának és igényének tudtul adása és érvényesítése ebben a világban, a társadalomban. Istentől kapott feladata a társadalom bajainak orvoslása is. Csakhogy ne felejtsük el, hogy az egyház élő és önfeláldozó lelkek nélkül ezt soha nem fogja tudni megtenni, a bajokat orvosolni. „Szánjátok oda magatokat Istennek élő, szent és kedves áldozatul.” (Róm 12,1-3) Hangsúlyozni kívánom, - amit mindenki tud,- hogy az egyház mi vagyunk. Isten Igéje és Szentlelke által összegyűjtött, az igaz hitben megegyező lelkek közössége, akiket újjászült élő reménységre, „Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által” 1Pt 1,3. Amiket a társadalomban mi csinálunk, azt az egyház csinálja a Főtől vezettetve. Neki engedelmeskedve, az Ő dicsőségére, mert az agyházban egyedül csak az Övé a dicsőség, amint Kálvin egész életében vallotta: Soli Deo Gloria! Igyekeznék tudatosítani, hogy mi, akik Krisztus teste tagjainak valljuk magunkat, nem élhetünk „fotelkeresztyénekként”. Ölbe tett kezekkel semmit sem lehet elérni. Mindenkit felszólítanék arra, hogy legyünk Krisztus teste, szeme, szája, keze, lába és követve a Mestert, szolgáljunk örömmel, míg nappal van és akkor bizonyosan enyhülnek társadalmi életünk bajai és elindulunk a szellemi és anyagi élet felemelkedése útján, mely után epekedik nem csak a magyar népünk, hanem az egész világ is.

2. Iskoláinkat, egyházi intézményeinket is Igei alapokra kell helyezni. Ragaszkodnunk kell a keresztyén jelleghez: oktatók és diákok váljanak Krisztus nevének hordozóivá, igazi keresztyénekké. Ehhez biztosítani kell a lelki és anyagi támogatást. Gyermekeink az egyház és a társadalom tagjaiként így válhatnak sóvá, kovásszá, hegyen épített várossá, csillagokká.

3. A politikában való szerepvállalásban is Istenre kell figyelni. Hogy meddig mehetünk el, ebben is eligazítást ad Isten Igéje. Vigyáznunk kell, hogy ne a világ minket, hanem mi nyerjük meg a világot. Isten és az Ő ügye számára. Isten dicsősége ne homályosodjék el soha, az evangélium hirdetése ne akadályoztassék és ügye ne szenvedjen csorbát. Nem engedhetünk az Ige igazságából, melyben benne van a jobb élet ígérete: „Keressétek először Istennek országát és az Ő igazságát és azután minden megadatik néktek.” (Mt 6,33) Pál is írja: „nem azé, aki akarja, sem nem azé aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,15-16) Továbbá, „nem erővel és nem hatalommal, hanem az én Lelkem erejével” (Zak 4,6).

III. Az egyház, a kegyességi mozgalmak és a szövetségek - A viszonyok tisztázása

Szorgalmaznám, hogy végre ezen a téren is tegyünk rendet. Azt olvassuk a Zsidók 11-ben, hogy a hit hősei hitükkel – és hozzáteszem – Isten és az emberek iránti szeretetükkel győzték le a világot. Meggyőződésem, hogy amely egyháznak tagjai újjászületett lelkek és Krisztusban új életet élnek, az az egyház győzi le a világot. De melyik ez az egyház? A református egyház, vagyis mi lennénk az? Amint már volt utalás reá, azt hiszem bátran kimondhatjuk, hogy nem. Sajnos, hogy bár beszélünk küzdő és győzedelmes egyházról, még nem vagyunk győzedelmesek, talán küzdők igen!? Nos, azért vannak ezek a mozgalmak, szövetségek – amelyeket az egyház maga hozott létre!!– hogy azok az egyháztagok, akik egy hullámhosszan vannak hitben, nemben, korban, egy bensőbb és bizalmasabb közösségben éljenek, anélkül, hogy az egyházból kilépnének. Ők azok, akik serkentőleg hatnak a gyülekezetben, hogy az éljen, virágozzon és gyümölcsöt teremjen. Az út a világ legyőzéséhez a lélek újjászületésén át vezet. Szükség van rájuk, úgy a CE szövetségre, Bibliaszövetségre, mint a Nőszövetségre, Férfiszövetségre, Presbiteri Szövetségre, az Ifjúsági Szövetségre, és más szövetségekre. Mivel ezek közül csak a CE szövetséggel nem tudtunk dűlőre jutni, szívem szerint törekednék erre.

Mi a CE szövetség? Röviden: egy evangéliumi és kegyességi mozgalom egyházunkban, és nem csak. Tagjai Isten akaratából igyekeznek Ige szerint élni és szolgálni. Fontosnak tartják a közösséget és a lelkek megmentését. Krisztushoz hívogatnak és azokat, akik Hozzá jönnek, igyekeznek megtartani a vele való közösségben és az Általa szerzett váltságban. Törekszenek Isten kegyelmében és kegyelméből kegyesen élni, amint az keresztényekhez, Isten gyermekeihez méltó. A kegyesség mindenre hasznos, írja Pál az 1 Tim 4,18-ban. Olyan szükséges, mint a testnek a lélek. Az egyház, az egész keresztyénség a kegyesség által lélegzik, írja Meggyesi Pál Lónyai Zsigmond patrónusának.

A Magyarországi Református Egyházban az egyház és a kegyességi mozgalmak viszonya rendezve van. Szeretném tehát, hogy mi is rendezzük. Bízom abban, hogy Isten segítségével, szeretetben rendezni is tudjuk, úgy, hogy senki se érezze magát idegennek, kiszorítottnak, megbélyegzettnek egyházunkban. Isten és a szeretetünk is ezt parancsolja.

IV. Kötelességek és jogok tiszteletben tartása

Isten segítségével minden erőmből törekednék erre.

1. Gondolok itt a gyülekezetek és lelkipásztorok kötelességeire, de jogaira is. Különösen a kihelyezésekkel és a választásokkal kapcsolatosan, és nem csak!

2. Tisztázni kell a tisztségeket és a tisztségviselők feladatköreit, a Biblia, Hitvallás és Kánon szerint. Mindenki ismerje feladatkörét, és azt, hogy mi a feladata, amit végezzen el becsületesen. Ne kaszáljon más területekbe.

V. Anyagi helyzet, pénzalap – a lelkiek után nagyon fontos kérdés. Pénzre minden munkaterületen szükség van. Hiszem és vallom, hogy ha megnyílnak a szívek, megnyílnak a pénztálcák is. Ezt tapasztalatból mondom. Isten ad forrásokat. Törekednék egy sokkal átgondoltabb gazdálkodásra.

VI. Rendeletek végrehajtása

Fontosnak tartom a felsőbb rendelkezések kiküldését és azok pontos betartását.

VII. A médiával való együttműködés

Fontosnak és jónak tartom, amennyiben az ügyet az egyház békéjét és Isten dicsőségét szolgálja. Nem vagyok híve gondjaink, bajaink, szennyeseink kiteregetésének sem az egyházi, sem a világi médiában. A világi média sok fájdalmat és szomorúságot okozott már eddig is, sok esetben közölt tisztességtelen, hamis dolgokat. Úgy látom, hogy rombol, propagálja és kívánatossá teszi a bűnt. Földre dönti a tekintélyt, az egyházakat egy sorba helyezi a szektákkal, máskor az ortodox és katolikus egyházzal azonosítja. Nevetségessé teszi az Isten adta hazát, népet és hazafiságot. Áldja Isten, amikor az ellenkezőjét teszi. Az egyház médiaszolgálatában kapjon teret a hitébresztő és építő igehirdetés, az egészséges tanítás, és a gyakorlati keresztyén élet bemutatása. Ezután jöhet a többi is.

Folytathatnám még tovább, remélem ennyiből is megérthető, megismerhető, hogy mi a tervem, milyen egyházat szeretnék az Úr Krisztus és a ti segítségetekkel. Isten engem úgy segéljen!

Arad, 2009. október 31.-én, a Reformáció emlékünnepén

Józsa Ferencz

Arad-Mosóczi lelkipásztor




Levél a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Gyülekezeteinek


Kedves Testvéreim!

„Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra,
melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett,
az Isten anyaszentegyházának legeltetésére,
melyet tulajdon vérével szerzett.”
ApCsel 20, 28

Hálát adok Istennek, hogy most a presbiterválasztás után és a november 20.-i püspökválasztás előtt köszönthetlek benneteket szívemből és szeretettel a fenti igével. Az Úr áldjon és őrizzen meg titeket és a megválasztott tisztségviselőket, hogy tudják teljesíteni azt a feladatot, amelyet rájuk bízott az egyház Ura, Jézus Krisztus. Testvéreim, imádkozom veletek és értetek. Kérem Istent, hogy Igéje és Szentlelke által szüljön újjá élő reménységre és tartson meg mindnyájunkat az Úr Jézus Krisztus szerezte váltságban. A Szentírásból olvassuk, hogy Isten Igéje élő és ható, élesebb a kétélű kardnál, hogy az Ige Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére (Róma1,16), továbbá „…tetszett az Istennek, hogy az Ige, az Evangélium hirdetése által tartsa meg a benne hívőket” (1Kor1,21). Az evangélium hirdetését Isten az Ő népére bízta, mely a történelem folyamán számtalanszor törést szenvedett, ami a bűnnek a következménye. A múlt bűnös idejében az evangéliumot a politikai manipuláció ejtette fogjúl. Hamis teológiai tanítás kötözte meg egyházaink, híveink életét. Persze, hála az Úrnak, akkor is voltak olyan emberek, akik őrhelyükön állottak, vigyáztak a bástyán és hirdették az élő Igét. Ma egy másik fogságban van az egyház, mely mai nyomorúságunk és múltbeli vétkeink, lehetőségeink elmulasztásának, - melyek soha nem jönnek vissza – következményei. Az egyház mai fogsága az elvilágiasodás, a minket körülvevő és csábító világ értékrendjének való behódolás, az egyre erősödő anyagi gondolkodás, a közömbösség és hitetlenség, mely a szószékre is felment, ami sokszor az evangélium tanításától való eltérést eredményezi. E lelkület fanyarú gyümölcsei megjelentek gyűléseken és konferenciákon, ilyen–olyan rendezvényeken, ifjúsági találkozókon, iskoláinkban és sajnos a teológiai képzésben is. Mint az igaz egyház egyik (3.) ismertető jele, az egyházfegyelem fellazult és egyre jobban teret hódít a bűn. Az ilyen szellemiség, tanítás Isten nevének a meggyalázása és megszentségtelenítése, amiben sajnos sok egyházi vezető is élen jár. Sorolhatnám a példákat, amit most nem teszek meg. Ezt kell megállítani és mindent igei alapokra helyezni.

Testvéreim, ezért tartom fontosnak a minden szinten való megújulást, az Ige tiszta hirdetését, a sákramentumokkal való helyes élést és az egyházfegyelem komolyan vételét. Életünk zsinórmértéke nem lehet más, mint Isten Igéje, a teljes Szentírás. Erre az erős fundamentomra, az Igére kell építsük életünket, mely élet, megtartatás és üdvösség is. Az Igétől függ életünk, örömünk, boldogságunk, ettől függ egyházunk, népünk jövője és üdvösségünk is. Ezért térjünk vissza az Igéhez, olvassuk, hallgassuk és éljünk általa. Testvéreim! A felülről kapott megújult erővel fogjunk össze és végezzük azt a szolgálatot, amit ma bízott ránk Isten.

Isten áldjon és őrizzen bennünket az Ő drága kegyelmében. Ha lehetőséget kapok, teljes életemmel és erőmmel fogom szolgálni egyházunkat, népünket, és minden nyelvű és vallású testvéreimet az Úrban. Ebben kérem segítségeteket! Az Úr óvjon és őrizzen meg bennünket!

Arad, 2009. november 3.

Testvéri szeretettel,
Józsa Ferencz
lelkipásztor




Nemzet, egyház, egyén

Nemzet, egyház, egyén: nem mindegy, hogyan emlékezünk

A traumák felidézése önmagában nem feltétlenül áldásos hatású.

Napjaink rohanó kultúrájában az emlékezés szinte kultikus fontosságúvá vált. Egymást érik az emlékezés szertartásai, legyen szó néhány éve bekövetkezett katasztrófákról, mint például szeptember 11-e, vagy a múlt század traumatikus eseményeiről, mint amilyen Trianon vagy a holocaust volt, vagy a nemzeti összefogás nagy pillanatáról, az ötvenhatos forradalomról, és sorolhatnánk. Különös, hogy a Szentírásban az egyik gyakran ismételt felszólítás is ez: „emlékezzél"! De vajon mennyi köze van napjaink emlékezéskultuszának a bibliai, sőt, evangéliumi emlékezés szellemiségéhez?



Traumatizált korban élünk: nemzetek, egyének és közösségek nem gyógyuló sebeket hordoznak: alig van közöttünk olyan, aki ne lett volna valamilyen módon részese - vagy ő maga vagy közvetlen felmenői - a sebek osztásának és/vagy elszenvedésének. Kultúránkat áthatja az a Freudig visszamenő meggyőződés, hogy az emlékeket fel kell tárni ahhoz, hogy a sebek begyógyulhassanak. George Santayana híres diktuma szerint: „Aki nem emlékszik a múltjára, arra van ítélve, hogy megismételje." Ez azonban csak féligazság, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogyan emlékezünk.

Miroslav Volf, a híres horvát teológus 2006-ban megjelent könyvének alapgondolata szerint az emlékezés éppúgy lehet pajzs, mint kard. Egyáltalán nem biztos, hogy gyógyít, ugyanolyan eséllyel pusztíthat is. A traumák felidézése önmagában nem feltétlenül áldásos hatású: minden azon múlik, hogyan értelmezzük traumatikus emlékeinket, mit teszünk velük. Emlékeink feldolgozása segíthet, de ugyanúgy megtörténhet, hogy belülről felemésztenek és nem szűnő gyűlöletet gerjesztenek bennünk. A fájdalom és a düh továbbá érthető módon eltorzítja az emlékeket. Sőt, gyakran az áldozatokból lesznek az elkövetők, és éppen azért, mert intenzíven emlékeznek az ellenük elkövetett rosszra. Nyilvánvaló, hogy az emlékezés morálisan ingatag, jóra és rosszra egyaránt fordítható. A feladat nem pusztán az emlékezés, hanem emlékeink megváltása.

Ennek alapvető feltétele, írja a horvát teológus, hogy hívőként, bibliai szellemben emlékezzünk. Emlékeink meghatározóak identitástudatunkra nézve. Ha egy nemzet, egy népcsoport vagy egy egyén csakis áldozatként, sértett félként definiálja önmagát, megbetegszik és eltorzul identitástudata. A bibliai Izráel ezzel szemben sosem azt állította emlékezése középpontjába, hogy ők mennyit szenvedtek Egyiptomban, hanem azt, hogy az Úr kiszabadította őket onnan. Nem a sérelmeikre, hanem a szabadulásukra helyezték a hangsúlyt.


Hiába történik ma Magyarországon annyi hangzatos hivatkozás vallásra, keresztény értékekre, ha nem a szabadító Isten élő tapasztalata szabja meg egy nép vagy egy egyén identitását, akkor a sérelmei, nem szűnő önsajnálata, negatív emlékei teljesen eluralják önmagáról alkotott képét. A közelmúlt magyar történelme tele van feldolgozatlan kollektív traumákkal. Ezek között természetesen vannak olyan emlékek - például a holocaust vagy ártatlan emberek elhurcolása a Gulágra -, amelyek esetében teljesen világosan elkülönül az áldozat és az elkövető, a jó és a rossz. A legtöbb esetben azonban ez egyáltalán nem így van. A kommunizmus negyven éve, beleértve az ötvenhatos forradalmat, komplex feladat elé állítja a történészt és az átlagembert egyaránt: önvizsgálatra, mérlegelésre, a múlt türelmes, amennyire lehet, tárgyilagos kibogozására. A magyar társadalom ijesztő éretlenségéről tanúskodik ezzel szemben a mitizálás leküzdhetetlenül erős hajlama: jókra és gonoszokra, feketékre és fehérekre kell felosztanunk a világot, hősökre, áldozatokra és bűnbakokra van szükségünk. Pedig, ahogy egy amerikai pszichiáter, Frank Pittmann írja, az Egyesült Államok múltjából hozva példát: „A múlt eseményei, még ha igazak is, élettörténetünknek kiragadott részei csupán. Régi sérelmeink felidézésével gyakorlatilag bármire találhatunk mentséget. Ugye nem felejtettük el Pearl Harbourt? És Alamo ostromát sem? Az ilyen emlékek nemzedékről nemzedékre életben tartják a rasszista gyűlölködést. Egymás megértését és a vádak tisztázását lehetetleníti el, ha egy emlék az egykori résztvevőket jókra és gonoszokra osztja."

Ha megrekedünk az áldozatszerepben, önmagunkat az ártatlanság dicsfényével fogjuk előbb-utóbb övezni, vélt vagy valós bántalmazóinkat pedig démonizálni. Ráadásul a magyar közbeszédben jobbára önkényesen, a hatalmi érdekeknek megfelelően jelölik ki, hogy kik a gonoszok, illetve kik tartoznak az ártatlanok és a „megtérő bűnösök" táborába (aki „hozzánk", a mi érdekcsoportunkhoz tartozik, az lehet hogy a múltban rossz oldalon állt, ma azonban megtérő bűnösként kezelhetjük, aki viszont az „ellenség táborába", azon számon kérjük és ellene fordítjuk nem csak a saját, de az apjának, nagyapjának gazságait is). „Míg a múlt mindig háromdimenziós - írja Pittman -, egy egyoldalú történet legfeljebb csak propaganda lehet." Rokon jelenség az alázatra és az önkritikára való képtelenség; sőt, az egyes érdekcsoportok, így gyakran az egyház is, árulásnak veszi a kritikus megnyilatkozásokat. A manapság oly gyakran megnyilvánuló magyar felsőbbrendűség érzete mögött szorongó, beteg nemzeti identitástudat rejtezik. Különben miért kellene görcsösen kozmetikázni a múltat? Miért kell olyan erőszakosan mitizálnunk nemzeti hőseinket, hogy még azt sem viseljük el, ha netán valamelyik nem eléggé hősi halált halt (a Zrínyi halálát okozó vadkant ugye valójában a bécsi udvar küldte, és Wass Albert sem öngyilkos lett, hanem román merénylet áldozata)?

Emlékeink gyógyításának, megváltásának keresztény útja az lehetne, ha Jézus Krisztus keresztjének fényében tudnánk emlékezni. A kereszt megfelelő dimenzióba állíthatja egy-egy nép vagy az egyén önértékelését. A kereszt lebontja hamis mitológiáinkat. Nem engedi, hogy ártatlan áldozatként szemléljem magam. Az, hogy bántottak, nem ment fel saját felelősségem alól, és nem törli ez azt a tényt, hogy én is, így vagy úgy, bűnös vagyok. Sőt, mivel Krisztus magára vette bántalmazóm bűnét és meghalt érte, meg kell bocsátanom annak, aki bántott engem. Jacques Derrida azt írja egy helyütt, hogy a megbocsátás valójában lehetetlenség, ugyanis ha csak azt lennénk hajlandók megbocsátani, ami megbocsáthatónak tűnik, kiüresedne a megbocsátás eszméje. Éppen az kíván bocsánatot, ami megbocsáthatatlan, „halálos bűn". Az, hogy a keresztény hit pontosan erre szólít fel, nem azt jelenti, hogy könnyedén kezeli a megbocsáthatatlan atrocitásokat. A keresztény megbocsátás arra alapszik, hogy Isten maga hordozta el a gonosztettek iszonyatos súlyát.

Keresztény emberként, írja a horvát teológus, az emlékezés ellentmondásos feladat elé állít: úgy kell emlékeznünk minden elszenvedett sérelemre, hogy közben szeretjük az elkövetőt.

Miklósné Tóth Sára

Parókia

2009. november 3., kedd

Mikló Ferenc interjú (Erdélyi Riport)

Miklo_Ferenc_interju_-_Erdelyi_Riport


http://riport.ro/themes/Default/logo.jpg


Jelenits István: Bálványrombolás

Jelenits Istvan - Balvanyrombolas


Kapcsolódó anyagaink:

Üzenet a jóakaratú embereknek

Üzenet a jóakaratú embereknek

http://www.demokrata.hu/sites/default/themes/demokrata3/logo.png

Demokrata
2009-10-30
Tihanyi Tóth Kata

Azért veszélyesek a különböző valláspótlékok, mert tévútra vezethetik az embert a vallás, a vallásosság vonatkozásában. A megtévesztés veszélye nemcsak az egyház kifejezett tagjait érinti, hanem azokat is, akik jó szándékkal keresik az igazságot, csak nem a biztos utat találják meg – mondta a Demokratának Bosák Nándor, debrecen-nyíregyházi püspök.

http://www.demokrata.hu/files/imagecache/medium/news_weekly/0941_bosak.JPG

– „Mi, akik mint püspökök a tiszta katolikus hit őrei vagyunk, nem hagyhatunk figyelmen kívül néhány olyan jelenséget, amely napjainkban híveink körében is terjed. Azt tapasztaljuk, hogy ismét erőre kapott egyfajta pogányság” – olvasható a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevelében. Mit jelent az, hogy pogányság?


– Az ember vallásos lény, ami azt jelenti, hogy életét önmagánál tágabb dimenzióban értelmezi és valósítja meg. Ezért nem tud meglenni Isten nélkül. Van, aki tagadja Istent, így próbál szabadulni tőle, van, aki magának csinál istent, és van, aki megtalálja az igaz Istent. Az emberiség története úgy is felfogható, mint az istenkeresés útja. A nagy természeti vallások ennek az útnakállomásai, vannak tiszteletre méltó eredményeik, de vannak zsákutcái is. A kereszténység ennél lényegesen több, mert valljuk, hogy amit Istenről tudunk, az nem csupán az emberi következtetés eredménye, hanem azt ő maga mondta el nekünk, és amit az ember teljes életéről elgondolt, azt Jézus Krisztusban mutatta meg. Egyszerűen úgy mondhatom: a kereszténység a helyes istenkép és helyes emberkép vallása. Pogánynak pedig azt nevezzük, aki Istent téves módon gondolja el, vagy téves eszmékben, rítusokban véli megtalálni.


– És mit értenek azon, hogy az „újpogányság terjed”?


– Hosszú évtizedeket élt meg a magyar nép a huszadik században, amikor módszeres propaganda folyt a vallás és azon értékek ellen, amelyek belső tartást adhatnak az embernek. Nemcsak a kifejezett vallásüldözésre kell itt gondolni, hanem arra is, hogy olyan életszemlélet, életvitel terjedt, amely elidegenítette az embereket egymástól, kulturális gyökereiktől és támaszt adó közösségeiktől, és szokásaiktól. Például a családtól, a nemzeti hagyományoktól, erkölcsi értékektől, a becsületes munkától. Most mindezek szomorú eredményeivel küszködünk, erkölcsi válság jelei mutatkoznak. Ilyenkor jelennek meg a hamis próféták, akik kétes elméletekkel, féligazságokkal, maguk által fabrikált vallásos gyakorlatokkal ígérnek magoldást. Az igazi veszély abban van, hogy ismét mellékvágányraterelik az embert, ahelyett hogy valóban megtalálná a bajok igazi megoldását. Ez késztette a püspököket arra, hogy világos útmutatást adjanak ebben a kérdésben. Úgy látjuk, hogy vallásosság vonatkozásában nagy a tájékozatlanság. Ilyen helyzetben könnyen lehet az ember megtévesztés áldozata. Azért veszélyesek a különböző valláspótlékok, mert tévútra vezethetik az embert a vallás, a vallásosság vonatkozásában. Ma is időszerű Pál apostol figyelmeztetése: „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.”


– Elsősorban kiknek szól a körlevél? A hívőknek vagy az új pogányság követőinek?


– Természetesen híveinknek akartunk eligazítást adni, de amivel a nyilatkozat foglalkozik, nem csak belügy. XXIII. János pápa óta, ha a pápák olyan kérdésekről adnak tanítást, ami az egész társadalmat vagy az emberiséget érinti, akkor a címzésbe belefoglalják azt is, hogy „és minden jóakaratú emberhez” kívánnak szólni. A mi esetünkben is elmondhatjuk ezt, hiszen a probléma, a megtévesztés veszélye nemcsak az egyház kifejezett tagjait érinti, hanem azokat is, akik jó szándékkal keresik az igazságot, csak nem a biztos utat találják meg. Ezért ez a nyilatkozat minden jó szándékú, bajainkra megoldást kereső, emberhez szól.


– A körlevél felhívja a figyelmet a „maga módján” való vallásosság veszélyeire is.


– Ez egy, az utóbbi időben gyakran használt kifejezés, amely a szociológiai felmérésekben szokott szerepelni. Ott általában a vallási gyakorlatok végzésének gyakoriságát jelölik, és akkor csak mennyiségi, külső tényezőket jelez. Ha azonban valaki azt mondja, hogy én vallásos vagyok, de nem az egyház hite szerint, hanem a „magam módján”, akkor már minőségi kérdésről van szó, Ahogy mondtam, a vallás az Isten és az ember kapcsolatát rendezi és irányítja. A kereszténység ennek a kapcsolatnak alapjait és törvényeit Istentől eredezteti, és ezt tartja irányadónak. Aki ezek között válogat, és annak alapján fogad el vagy utasít vissza igazságokat, hogy tetszik vagy nem tetszik, könnyű vagy nehéz, pillanatnyilag hasznos vagy nem a számomra, abba a csapdába esik, amibe a pogányok: a maguk alkotta istent szolgálják. Ez pedig attól a biztonságtól fosztja meg az embert, amit az igaz Isten hite adhat: hogy élete nem véletlen, nem céltalan, sorsának intézésében, emberségének megvalósításában nincs magára hagyva. Van rajtunk kívül igazság, van kihez igazodni, mérni magunkat. A „maga módján vallásos” szemlélet valójában nem katolikus, inkább annak a relativizmusnak a következménye, amely az élet különböző területein összemossa a határokat a jó és rossz, az igaz és hamis, az érték és az érdek között.


– Sok hívő nem érti, a katolikus egyház miért emelt szót az új pogányság ellen, amikor ennél sokkal súlyosabb problémák is vannak.


– Az egyház alapítójától arra kapott parancsot, hogy hirdesse az evangéliumot. Krisztus tanítása az üdvösség útja, olyan igazságokat, útmutatásokat tartalmaz, amelyek alkalmasak, sőt szükségesek ahhoz, hogy az emberek közössége és természetesen benne az egyes ember, jól oldja meg az életét. Az evangélium nem az élettől elidegenítő, hanem ellenkezőleg, az életet jobbító tanítás. Ezért nemcsak a templomban van helye, hanem mindenütt, ahol az életet élik. A vallás és annak tartalma nem magánügy. Természetesen célját akkor éri el, ha az ember megérti, mégpedig jól érti, és azt magáévá is teszi. Ezért fontos szerepe van a kommunikációnak, a közlési csatornáknak, amelyeken keresztül az üzenet célba ér. Ennek mindennapi gyakorlata a rendszeres igehirdetés, a hitoktatás, keresztény oktatás, de az egyház karitatív tevékenysége is, sőt még az is, hogy a keresztény emberek élete látható a többiek számára. Ez a keresztény tanúságtétel. Ezen túl az egyház vezetői a pápa és a püspökök, körlevelekben, nyilatkozatokban is megfogalmazzák tanításukat, útmutatásukat egyes konkrét kérdésekkel kapcsolatban. Így adott ki például a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia terjedelmes körlevelet a társadalmi kérdésekről „Igazságosabb és testvériesebb világot” címmel 1997-ben, a családokról „A boldogabb családokért” címmel 1999-ben, a bioetikai kérdésekről „Az élet kultúrájáért” címmel 2003-ban, és a környezetvédelemről „Felelősségünk a teremtett világért” címmel 2008-ban. Ezek és az ilyen jellegű megnyilatkozások azt jelentik, hogy az egyháznak van mondanivalója az emberiséget érintő kérdésekben, és felelősséget érez az emberek, a társadalom sorsáért. A konkrét megnyilatkozásait ezzel a háttérrel teszi. Aki tehát útmutatást keres, az megtalálja azt az egyház tanításában. Fontos kérdés azonban, hogy eljut-e ez az emberekhez. Akinek az az érdeke, hogy ne jusson el, annak különböző eszközei vannak az akadályozásra vagy a nehezítésre. Ezek közé tartozik az is, ha egy-egy megnyilatkozás tartalmáról azzal próbálják elterelni a fi gyelmet, hogy mellékes kérdéseket helyeznek előtérbe, vagy igyekeznek rossz hírbe hozni azt, akitől az üzenet származik. Ilyenekre gondolok: „Miért ezzel foglalkoznak, miért nem mással?”, vagy: „az egyház ne politizáljon!”, illetve: „egyház is követett el hibákat.” Egyszer az a baj, hogy miért nem nyilatkozik, máskor pedig az, hogy miért avatkozik bele az egyház. Az ilyen és ehhez hasonló mellékzöngék alkalmasak arra, hogy a lényegről eltereljék a figyelmet, vagy bizalmatlanná tegyék az embereket az egyház és tanításai iránt. Ezért, akik keresik az igazságot vagy eligazítást várnak az egyháztól, legyenek éberek, és ne hagyják magukat megtéveszteni ezektől a kommunikációs trükköktől.


– Sokan nem értik, hogy miért utasítják el a püspökök ősi nemzeti hagyományaink felelevenítését. Mit jelent az, hogy „ősmagyar szinkretizmus”?


– Az értelmező szótár szerint a szinkretizmus „különféle vallási, filozófiai irányok felszínes összehangolása.” Ősmagyar szinkretizmuson azt értjük, hogy valós, vagy csak elképzelt ősi vallási szokásokból, hiedelmekből próbálják rekonstruálni az ősi állapotot, különböző elméleteket fogalmaznak meg a magyarság eredetére vonatkozóan, és ezekkel próbálják nemzeti identitásunkat megalapozni. Ez azonban téves út, sőt ártalmas út vallási szempontból is, és a nemzettudat szempontjából is. A püspöki körlevél nem hagyományaink felelevenítését és megbecsülését utasítja el, hanem a megtévesztésre hívja fel a figyelmet. Ezt olvassuk a körlevélben: „A kommunista évtizedek alatt próbáltak mindent elfelejtetni, ami magyar és keresztény azonosságunkat erősítette. Kisebbrendűségi érzést tápláltak belénk, azt sulykolták, hogy utolsó csatlósok vagyunk, nacionalisták és soviniszták. (…) Szükséges és jogos, hogy helyes öntudatra ébredjünk, keressük, újra tudatosítsuk igazi értékeinket, magyar örökségünket kulturális, történelmi és tudományos területen egyaránt.” De ha ezt nem valós alapokra, nem az igazságra, hanem mesékre, alaptalan vágyálmokra, vagy bizonytalan elméletekre építjük, akkor ugyanabba a csapdába esünk, mint amiből szeretnénk kilábalni. Mert mi adhatja meg nemzeti önértékelésünk alapját? Az, amit ez a nép ezer év alatt megélt, alkotott, megküzdött itt a Kárpát-medencében. Kultúránk, nyelvünk, népi hagyományaink, viselkedéskultúránk, mindaz, amire szellemi és erkölcsi értelemben hivatkozhatunk, azért ilyen, mert Szent István népünk sorsát összekapcsolta a kereszténységgel. Úgy is mondhatom, hogy a kereszténységgel való találkozás, az evangéliumra alapozott életfelfogás tette alkalmassá népünket, hogy ilyen kultúrát teremtsen. Ez a kultúra bármely népével összehasonlítva is megállja a helyét. Ez a nemzeti önbecsülésünk igazi alapja. Aki erről eltereli a figyelmet vagy helyette bizonytalan elméletekre, valós vagy vélt pogány szokásokra helyezi a hangsúlyt, és ezektől remél megoldást, még ha jó szándékkal teszi is, akkor is árt. Ebben az esetben is érvényes Jézus szava: „az igazság tesz szabaddá benneteket!” Amikor tehát ezekről a püspökök véleményt mondanak, az egészséges vallásosság és az egészséges nemzettudat védelmében, megerősítéséért teszik.

2009. november 1., vasárnap

Evolúció vagy teremtéselmélet: mit oktasson az iskola?

Evolúció vagy teremtéselmélet: mit oktasson az iskola?

http://www.demokrata.hu/sites/default/themes/demokrata3/logo.png
2009-10-29

A Darwin-év alkalmából készült nemzetközi felmérés eredményei szerint erősen megosztja a felnőtt társadalmat, hogy mit kellene tanítani a gyerekeknek az iskolában a világ létrejöttéről. Sokak egyetlen elmélet, mások különféle elméletek párhuzamos oktatására szavaznak.

A British Council megbízásából tíz országban készült felmérés eredményei szerint erősen megosztja a felnőtt társadalmat az a kérdés, hogy a földi élet kialakulásáról és eredetéről mit és hogyan kellene tanítani a fiatal generációknak az iskolában. A válaszadók fele ugyanis az evolúcióelméletet a teremtéselmélettel párhuzamosan oktatná az iskolákban.

A felmérés szerint a 11 ezer, 18 éven felüli megkérdezett közül a többség, mintegy 7 ezer fő állította, hogy valamelyest ismeri Darwin elméletét a fajok eredetéről. Ezek 53 százaléka úgy vélte, az evolúcióelmélet mellett más fejlődés- illetve teremtéselméleti tanokat is meg kell ismertetni a diákokkal. Az állítással egyetértők aránya Argentínában volt a legmagasabb (68%), és Spanyolországban a legalacsonyabb (38%). Darwin hazájában, Nagy-Britanniában pedig a megkérdezettek 60 százaléka támogatná a többszintű ismeretszerzést.

A kizárólag az evolúcióelmélet megismertetésére korlátozódó oktatást legnagyobb arányban Indiában és Spanyolországban támogatnák. Az indiaiak 49, a spanyolok 42 százaléka gondolja úgy, hogy egyedül Darwin elméletét kell iskolai szinten is tanítani. Kínában és Dél-Afrikában viszont a válaszadók mintegy 20 százaléka úgy vélte Darwin elméletét egyáltalán nem, de más elgondolásokat oktatni kellene a diákoknak.

Egyiptomban a megkérdezettek 27 százaléka úgy vélte, a világ kialakulásáról szóló elméleteket egyáltalán nem szükséges beemelni az iskolai oktatásba.

(Forrás: ELTE TáTK hírlevél)


Halottak napja református szemmel

Halottak napja református szemmel

Dunántúli Református Közélet

Steinbach József

püspök

A halottak napja (november 2) a holtakról való megemlékezés napja a római katolikus egyházban. A clúnyi kolostorból indult el a holtakra való emlékezés és a holtakért való imádkozás szokása a X. században. A XIV. században általánosan is bevezették. Mára az előtte való nap, november 1 (mindenszentek) munkaszüneti nappá lett és egy országos „temetőjárás” kezdődik, amely a gyakorlatban messze túlnőtte a katolikus kereteket, ezért fel kell tennünk a kérdést, hogyan viszonyuljunk a halottak napjához mi reformátusok? Válaszaim: I.. Biblikus látással. II. Élő reménységgel. III. A feltámadás hitének lángjával.

I.

Mindenekelőtt egy rövid hittani-dogmatikai alapvetést kell tennünk, hiszen alapkérdésünk összefügg az élet, halál, megváltás, lélek halhatatlansága, test feltámadása kérdéskörökkel és az ezekre adott református válasszal. Mindezt azért tartom fontosnak tisztázni, mert ha reformátusként megállunk szeretteink nyughelyénél, akkor ne hamis képzelgéssel, hanem BIBLIKUS LÁTÁSSAL tegyük ezt.

Klasszikus hitvallásaink mellett e témában gyöngyszem Dr. Joó Sándor „Húsvét homiletikuma” c. műve, valamint a „Mi van a halál után?” c füzetecskéje, továbbá Dr. Szathmáry Sándor „Eszkatológia” című, e területen részletes és hézagpótló- munkája.

A Szentírás az Élet szóval nem csak a puszta létezést jelöli, hanem ez a kifejezés a földi élet mellett leginkább az örök életre utal.

A halál pedig teológiailag nem a lét ellentéte, hanem az Életé. A halál nem egyenlő a nemlét állapotával, hanem a halál az Élet, az örök élet hiányát fejezi ki. A bűneset óta megromlott élet, a bűnnel megfertőzött élet: ez a halál. A halál tehát az Élettől, az Istentől elszakadt lét. „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” (Jel 3,1). Ilyen értelemben a halál maga a kárhozat, amely a születéssel kezdődik és a testi meghalással végérvényessé válik, hacsak közben újjá nem születik az ember. A halál a testből és lélekből álló emberi személynek a halála. Emberi életünk a paradicsomi tragédia óta mindenestől, testestől-lelkestől, Isten jogos ítélete miatt halálra szánt, a halál börtönébe zárt élet, amiből semmiféle emberi erőfeszítéssel nincs menekvés.

Ámde Isten Krisztus halálból való feltámadása által áttörte egy ponton az emberi létünket körülzáró halálbörtön falát. Ezen a résen, de csak ezen az egyetlen résen át nyílt meg az út a halál világából az Élet világába. Hogyan? Az embernek még testi meghalását megelőzően meg kell halnia a bűn számára és újjá kell születnie Krisztusban a Szent Lélek által.

Mi a helyzet az emberi lélekkel? Pillanatig sem kétséges, hogy a lélek a testi meghalás bekövetkezése után is tovább létezik, de ez nem jelenti bibliai értelemben a lélek halhatatlanságát. Hiszen a halhatatlanság szónak csak akkor van értelme, ha az a kárhozat halálából való megszabadulást jelenti, erre pedig a lélek önmagától nem képes. Az ember mindenestől, testestől-lelkestől a halál uralma alatt áll. Éppen ezért kellett Krisztusnak meghalni és feltámadni, mert az emberi léleknek semmi olyan képessége és tulajdonsága nincs, ami őt a halálból a halhatatlanságba átemelné. A lélek nem maga az Élet; egyedül Isten maga az Élet, Ővé egyedül a halhatatlanság (1Tim 6,16). Nem a lélek halhatatlan, hanem a Krisztusba oltott lélek halhatatlan, és nem magától halhatatlan, hanem a Krisztusban való hit által.

Mit jelent a test feltámadása? Maga az anyag még nem test, csak a lélekkel megtöltött, meglelkesített anyag a test. Testem és lelkem együtt alkotják az egyéniségemet. A test lényege tehát az, hogy a test a lélek „alakja”, az emberi személyiség megjelenése, tehát több és más valami, mint a testet pillanatnyilag alkotó anyaghalmaz. Testünkben átlag hétévente minden anyagrészecske kicserélődik, mégis ugyanaz marad a testünk. A test lényegéhez nem tartozik hozzá egy bizonyos anyag. A Szentírás nem azt mondja, hogy ugyanaz az anyag támad fel, amely eltemettetett, hanem hogy a test támad fel. Ugyanannak a személynek a teste támad fel, de nem ugyanaz az anyag. A Szentírás ezt az egységet és különbözőséget az „érzéki” és „lelki” test fogalmakkal jelzi. A testi feltámadás tehát éppen azt jelenti, hogy Isten a halálon át is megőrzi az ember egyéniségét, személyazonosságát, tehát nem hiába reménykedünk a viszontlátás örömében. Ha valakit ennél részletesebben érdekel ez az izgalmas téma, ajánlom figyelmébe a bevezetőben ajánlott kitűnő műveket.

II.

A tiszta biblikus látás mellett igen fontos, hogy ÉLŐ REMÉNYSÉGGEL álljunk meg szeretteink sírjánál.

A gyász, a fájdalom a Szentírásban egy legitim érzés. Még Jézus is könnyekre fakadt Lázár sírjánál. De az egész evangélium központi üzenete éppen az, hogy Isten megvigasztal, de nem úgy, ahogy mi vigasztaljuk egymást. Isten hatékonyan vígasztal, cselekszik értünk, kihoz a halálból, Krisztusban „megvált és harcol értünk”. Szeretteink sírjánál állva gondoljunk azokra a bátorító Igékre, amelyek ezt hirdetik: „Nem hagysz engem a holtak hazájában” (Zsoltárok 16,10), „Valóban feltámadott az Úr!” (Lukács 24,34), „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él” (János 1125), „Akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk” (Róma 14,8), „Hitben járunk, nem látásban” (2Korinthus 5,7), „Ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van, akié a Fiú, azé az élet” (1János 5,11-12)…számosat idézhetnénk még. Sokat segíthetne az Ige egyházához méltó emlékezésben az, ha szeretteink síremlékén szerepelne egy-egy ilyen bibliai Ige. Azért feltételes módban fogalmazok, mert sajnos még a református temetőkben is alig olvasható élő reménységre buzdító Ige.

Ez az élő reménység Krisztusban adatik, de mivel a végső bírák nem mi vagyunk, ezért minden sírnál megállhatunk ilyen reménységgel. Ígéretünk van arra, hogy Isten az emberi élet utolsó percében is elvégezheti a megtérés csodáját. „Isten nagyobb a mi szívünknél!” (1Jn 3,20) Az elhunytakért már nem imádkozunk, a döntés lehetősége számukra lezárult, de hálát adunk mindazért, amit Istentől rajtuk keresztül elfogadhattunk, amíg éltek, és bízva tekintünk előre. Ez a hit szenteli meg igazán emléküket.

Ez az élő reménység azonban halottak napján, szeretteink sírjánál állva különösen arra késztet bennünket, hogy feltegyük magunknak a kérdést, mi készen vagyunk-e, hitben járunk-e, Krisztusban vagyunk-e? Református értelemben minden halottak napja a Krisztus melletti döntésre, illetve a Megváltónkba vetett hit erősödésének fontosságára figyelmeztet. Arra, hogy „nincs itt nékünk maradandó várunk, hanem az eljövendőt keressük!” (Zsidókhoz írt levél 13,14).

III.

A téma kimeríthetetlen, az újság terjedelme azonban korlátozott, ezért tegyünk fel végezetül még egy kérdést? Mi a helyzet a külsőségekkel? Szeretteink sírjánál állva a FELTÁMADÁS HITÉNEK LÁNGJÁT gyújtsuk meg szívünkben. Ezért a hitért könyörögjünk. A feltámadás hitének lángja egyedül a Krisztus-hit olajából táplálkozhat, de ez a láng, éppen mert a „Világ Világosságának” lángja, beragyogja egész földi életünket és a halál árnyékának völgyét is. Megvigasztal, békességet és bizonyosságot ad az elköltözöttek tekintetében, és erőt ad, hogy jobban figyeljünk azokra, akik még itt vannak velünk.

Engem erre keményen megtanított az Úr. Édesapám, akit mélyen tiszteltem és szerettem, egy alkalommal a heti „unokázásból” hazafelé készülve, csendesen így köszönt be nekem a lelkészi hivatalba, ahol én szokás szerint nagyon el voltam foglalva: „Fiam, neked soha nincs időd velem beszélgetni!”…Négy nap múlva a halálhírét kaptam. Ezzel köszönt el.

A feltámadás hitének lángja az elköltözöttekkel kapcsolatban bizonyossággal, az élőkkel kapcsolatban a szolgáló szeretet feladatával ragyogja be mindennapjainkat. A síron való gyertyagyújtás kérdése azért lényegtelen, mert a feltámadás hite nélkül katolikus részről sincs értelme, „bár szép a sok gyertya a novemberi temetőben”, de ez önmagában semmit sem segít rajtunk, ugyanakkor ha ezzel azt akarjuk kifejezni, hogy itt jártunk, és élő hittel emlékezünk szeretteinkre, miért ne tehetnénk? Ezen vitatkozni butaság! Nem bizonyos külsőségek betartásától vagy elvetésétől vagyunk reformátusok, hanem attól, amit e cikkben végig részleteztem. Mégis számomra biblikus hitünk kialakult külső megnyilvánulási formái is fontosak, ezért én szeretteim nyughelyénél a feltámadás hitének lángját gerjesztem fel szívemben. Közben az említett bibliai Igék mellett eszembe jut Erdélyi József verse is, amelyet azért idézek, mert a költeményt katolikus ünnepen egy katolikus kereszt ihlette, de református tartalommal zeng:

Megritkul már a nyárfák levele,
Dúsan terült a réti fű vele,
Hosszan, amint ragadja el a szél,
Olyan, mint egy királyi, arany szemfedél.

Hazafelé már alkonyodni kezd,
Az útfélen feltűnik a Kereszt.
rajta csüng búsan az Ember Fia,
Lehajtott fején töviskorona.

Csak hulljatok ti, nyárfalevelek!
Repülj, idő! Én pajzsot emelek,
Arany pajzsot mely mint a Nap ragyog,
S az van ráírva, hogy feltámadok!


Protestáns Istentisztelet a debreceni Nagytemplomban

Protestáns Istentisztelet a Nagytemplomban

http://www.halozattv.hu/images/2003/03/Debrecen_TV_150.jpg

Debrecen Televízió
2009.11.01.

Protestáns Istentisztelettel emlékeztek a reformátor Luther Mártonra szombaton a Nagytemplomban. 492 évvel ezelőtt függesztette ki az Ágoston-rendi szerzetes 95 pontos kiáltványát a wittenbergi vártemplom kapujára.

A reformáció ünnepén Bölcskei Gusztáv református püspök Jézus hegyi beszédét idézve a tiszta és egyszerű hit fontosságára hívta fel a figyelmet.



Csorba Gergő orgonajátékával kezdődött a protestáns Istentisztelet a Nagytemplomban. A reformáció ünnepén együtt imádkoztak reformátusok, evangélikusok és baptisták. Az egyik legfontosabb zsoltárt, a Tebenned bíztunk eleitől fogva címűt énekelte a gyülekezet, majd ökumeiné jegyében Balázs Viktória beosztott evangélikus lelkész olvasta fel az Efezusbeliekhez írt levélből.

Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok életetek miatt, amelyben egykor éltetek e világ életmódja szerint, igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik – hallhattuk Balázs Viktóriát.



Az Istentiszteleten a 200 fős egyesített protestáns kórus énekelt. Az ének után Bölcskei Gusztáv református püspök mondta el az imádságot és hirdetett igét. Az egyházi vezető Jézus hegyi beszédét idézte. Azt hangsúlyozta, hogy ott van a boldogság és az élet, ahol Jézus van. Ha nincs kapcsolat Krisztussal, akkor nincs kereszténység, akkor nincs ilyen értelemben boldogság és élet sem.

Nekünk akkor van életünk, akkor van jövendőnk, ha hozzá van közünk, ha őbenne látjuk meg ezt a megmagyarázhatatlan szent boldogságot, és ettől mi is azok leszünk – hangoztatta Bölcskei Gusztáv református püspök.

Ezt ismerte fel Luther Márton is 1517-ben, amikor kitűzte 95 pontos kiáltványát a wittenbergi vártemplom kapujára. Ha a hit csak Krisztusra koncentrál, akkor van jövő. Ha másra, akkor nincs. Bereczki Lajos baptista lelkész is úgy látja, hogy a tiszta és egyszerű hit az, ami összekapcsolja a protestáns egyházakat.

Azt látjuk, hogy szoros kapcsolat fűz bennünket össze a reformáció egyházaival, és mi is szeretnénk szavainkkal is és tetteinkkel is ezt a drága evangéliumot hirdetni sokaknak – mondta el Bereczki Lajos baptista lelkész.

Ezért imádkoztak együtt szombat délelőtt reformátusok, evangélikusok és baptisták.

Szerkesztette: Iván Aurél