Kozma Zsolt: Református hitünk ma
Forrás: MRE
„A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságra való nevelésre” (2Timóteus 3,16). Ez az ige vezet el témánkhoz: Sola Scriptura
Egyedül a Szentírás
1. A Szentírás hitünk zsinórmértéke. Isten egyedüli Kijelentése Jézus Krisztus, Ő a mi üdvösségünk. Ezt egyedül a Szentírásban jelentette ki Isten. A reformáció megindulásának 490. évfordulóján hálát adunk Istennek, hogy olyan elődöket, hitvalló ősöket adott, akik a Szentírást hitünk zsinórmértékévé és életünk központjába tették. Az egyik reformátori iratunkban ezt olvassuk: „Hitbeli dolgokban nem ismerünk el már bírót, csak egyedül Istent, aki a Szentírásban kijelenti, mi az igaz, mi a hamis, mit kell követni, mit kell kerülni.” (II. Helvét Hitvallás II. fejezet 3). Miután az egyház meghatározta, hogy melyek azok az iratok, amelyeket a Szentlélek ihletett, miután tehát lezárták a kánont, több olyan irat jelent meg, amelyeket mi reformátusok az üdvösségre nézve nem tartunk irányadónak. Ezeket vagy olvasásra ajánljuk, mint például az egyházatyák iratait, vagy elvetjük, mint a különböző pápai vagy zsinati rendelkezéseket, enciklikákat, bullákat. Az üdvösségre nézve egyedül a Szentírás a zsinórmérték: nem szabad tehát semmit hozzátenni, de belőle elvenni sem (Jelenések könyve 22,18–19).
Ugyanakkor hangsúlyoznunk, kell azt is, hogy a Szentírás nem történelemkönyv, nem földrajzi ismeretek tára, nem a társadalomtudományok forrása, csak az üdvösségre vezető útra tanít, benne minden megvan, ami szükséges, hogy üdvösségre jussunk.
A Szentírás Isten írott Igéje, benne Róla, rólunk van szó, s arról, hogy Ő mit akar tőlünk – ezt Isten egyedül a Szentírásban jelentette ki. Azonban a Szentírás nem csupán Istenről, rólunk és az Ő akaratáról szól, hanem az Ő tulajdon szava, benne Ő maga szól hozzánk. Nem a külső, és nem a belső természetben. A külső természet Isten csodálatos munkája, a teremtett világ az ő dicsőségét hirdeti, s szabad és kell is csodálnom a fűszálat, az óriási tölgyet, a hangyák szorgalmát és a barmok erejét. De Istent, magunkat és az Ő akaratát nem ezekből ismerjük meg, hanem egyedül a Szentírásból. A belső természeten most a lelkiismeretünket értjük. Isten a mi lelkünket a Szentlélek munkája által szólítja meg, a lelkiismeretet veszi igénybe. De a lelkiismeret nem Isten vagy az ember megismerésének a forrása, mert a lelkiismeret becsaphat, elámíthat. Mi reformátusok elvetjük az „és”-eket: nem a Szentírás és a hagyományok, és a természet, és a lelkiismeret. Egyedül a Szentírás.
A Szentírás azért egyedül üdvösségünk forrása, mert Isten Szentlelke ihlette a prófétákat, apostolokat. Külsőleg ugyanolyan nyomtatott könyv, mint a többi: betűk, szavak, mondatok halmaza. De a betűnek a Lélek által lelki jelentése van. Ezért mondja Pál, hogy a betű megöl, a Lélek megelevenít (2Korinthus 3,6). A betű a szombat, a Lélek az örökkévaló ünnep; a betű az eledelektől, a Lélek a bűntől való tartózkodás.
2. A Szentírás életünk zsinórmértéke. A hit akkor igazi, ha meghatározza egész életvitelünket. Hogy milyennek kell lennie a hitből fakadó életnek, azt egyedül a Szentírásból tudjuk meg. Hogyan valósul ez meg?
Először úgy, hogy a héber és görög nyelvű Bibliát lefordították. A humanizmus emberi talaján megindult reformációnak köszönhetjük, hogy ez megjelent a különböző nemzeti nyelveken. A teljes magyar nyelvű Szentírást egy református lelkipásztor, Károli Gáspár (1590-ben) adta először népünk kezébe. Ezzel először a protestáns egyházak szakítottak a latin nyelvvel. Továbbá: a reformátorok érdeme, hogy a Szentírás és annak magyarázata istentiszteletünk középpontjába került. De Isten hűséges gyermekeinek, reformátoraink örököseinek akkor vallhatjuk magunkat, ha egyházunk és személyes életünk középpontjába kerül. Az élet fenntartásához szükséges a táplálkozás, azaz, hogy olvassuk a Szentírást.
Ha egyedül a Szentírás határozza meg hitemet és életemet, ha kedves, naponkénti olvasmányommá válik, akkor elmondhatom mai is: református vagyok.
„Egy a Közbenjáró Isten és ember között, az ember Krisztus Jézus” (1Timóteus 2,5). „Nincs senki másban üdvösség, és nem is adatott az emberek között…”(Apostolok Cs. 4,12). Pálnak és Péternek a bizonyságtétele alapján határozhatjuk meg a mai témát:
Solus Jesus Christus
Egyedül Jézus Krisztus
A Szentírás egyértelműen azt tanítja, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Ő az egyedüli Kijelentés. Jézus kérdésére Simon Péter így válaszol: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (János ev. 6,68–69). Erről tesz bizonyságot az egész Szentírás: az Ószövetség, mint ígéret, az Újszövetség, mint beteljesedés.
1. A solus Christus a reformátorok központi tanítása, s azt jelentette, hogy az üdvösséget, az örök életet egyedül Ő szerezte meg számunkra, nincs más Megváltó. A reformátorok elvetették az „és”-eket, mintha szükség lenne bármely teremtmény közbenjárására. Ez főleg a szentek imádására, segítségül hívására vonatkozott. A II. Helvét Hitvallásban (V. fejezet 2. 3.) ezt olvassuk Istenről: „Egyedül Őt hívjuk segítségül életünknek minden bajai és viszontagságai között, mégpedig a mi egyedüli Közbenjárónk és Szószólónk Jézus Krisztus által. Azért mi, a dicsőült égi lakókat vagy szenteket sem nem imádjuk, sem nem tiszteljük, sem segítségül nem hívjuk, és őket az Atya előtt a mennyekben szószólóinkként vagy közbenjáróinkként el nem ismerjük.” Ugyanez a hitvallás kimondja, hogy kegyes életű elődeinket „nem vetjük meg, róluk kicsinylőleg nem vélekedünk”, őket megbecsüljük, erényeiket követjük. A református ember tehát különbséget tesz imádat és megbecsülés között. Isten méltatta Szűz Máriát, hogy testéből adjon életet az Ő Fiának, de őt sem imádjuk. Hasonlóképpen csupán megbecsüljük, de nem imádjuk a Biblia bármely más elhívott, kegyes életű személyét.
Ma nem csupán más egyházak felé kell magunkat elhatárolnunk, de határozottan vissza kell utasítanunk minden emberimádatot, legyenek azok jelentős történelmi személyiségek, vagy a mai élet már-már kultikusan tisztelt, vagy éppen imádott alakjai. Bálványimádásnak minősítjük a politikusok, a film- és sportsztárok tiszteletét, mintha földi és mennyei üdvösségünk tőlük függne.
A Jézus név a zsidó nyelv szerint Üdvözítőt jelent, a görög Krisztus (zsidóul Másiakh = Messiás) Felkentet.
2. Keresztyén jelképeink. Említsünk meg egypár ilyen szimbólumot.
– Mi protestánsok nem vetünk keresztet, templomaink tornyán nincs kereszt, lakásunkban nincs feszület. Ez azért van, mert az ellenreformációban a kereszt jegyében történtek erőszakos, egyházunk elleni támadások. De valljuk, hogy Krisztus kereszten hozott áldozatával történt a megváltásunk. Ezért nem vagyunk „keresztellenesek”. Az utak menti keresztfákon látható négy betű: INRI, amely Krisztus keresztje feliratának a rövidítése: Iesus Nazarenus, Rex Iudaeorum, azaz, a názáreti Jézus, a zsidók királya (János ev. 19,19).
– Református embernek a kép- és a szoborimádásról szóló második parancsolat tiltását komolyan kell vennie. Isten Lélek, őt lélekben és igazságban kell imádni (János ev. 4,24). A kép és a szobor mindig torzít és kevesebb, mint ami Isten valójában. A Jézust megjelenítő filmeket is csak magyarázattal fogadhatjuk el.
– Református kiadványokban láthatjuk a XP (görög Khi-Ró) jelet, amely Krisztus nevének első két betűje. A hal az őskeresztyének (titkos) jelképe volt. A görög IKhThÜSz szó halat jelent. A mondatszó – Iészusz Khrisztosz Theu hÜiosz Szótér – jelentése: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. E két utolsó szimbólumot csupán emlékeztető jelként használjuk.
Ha elismerem, hogy Jézus Krisztus a világ Megváltója és az én Megváltóm, ha szívből és meggyőződéssel énekelem, hogy „Krisztusom, kívüled nincs kihez járulnom” (386. ének), akkor elmondhatom ma is: református vagyok.
„… Őt (Krisztust) tette mindenek fölött az anyaszentegyház fejévé” (Efézusi levél 1,22), „… Ő a feje a testnek, az egyháznak” (Kolosséi levél 1,18). Ezeknek és más igéknek az alapján fogalmazhatjuk meg a mai előadás címét:
Egyetemes egyház
Most nem valamelyik egyházról, a reformátusról, vagy egy másikról lesz szó, hanem az egyetemesről, a minden egyháztestet magában foglaló egyházról, amelyről a Szentírás mindkét szövetsége bizonyságot tesz. Az Újszövetségben az egyház, mint a Főhöz tartozó Krisztus-test áll előttünk. Mibenlétének a megértéséhez öt jelző visz közelebb, az első kettőt az atyák az Apostoli Hitvallásban is megfogalmazták:
– Hiszem az egyetemes egyházat. A hitvallás görög szövegében a katholikosz szó olvasható, s ez a reformátori tanítás szerint nem a római egyházat jelenti, hanem az időben és térben létezőt, amit az egyetemes szóval kell lefordítanunk. Hogy az egyetemesség mit jelent, az világossá válik a Heidelbergi Káté (54. felelet) megfogalmazásából: Isten ezt az egyházat Igéje és Szentlelke által a világ kezdetétől a világ végezetéig, az egész emberi nemzetségből gyűjtötte. Az egyetemesség azt jelenti, hogy az egyháznak idői (a világ kezdetétől, a végezetéig) és téri (az egész emberi nemzetségből) kiterjedése van. S azt is, hogy magába foglal minden Krisztus-hívő felekezetet.
– A keresztyén jelző a Főnek és a testnek a szerves kapcsolatára, a Krisztushoz tartozásra utal. Az első gyülekezet tagjait először Antiókhiában nevezték keresztyéneknek, Krisztus-féléknek (Apostolok Cs. 11,26). Az az egyház keresztyén, amelyik egyedül Krisztust, Isten Fiát ismeri el Megváltónak, s ez a híveket kötelezi a Krisztus szerinti életre.
– Egyedül magyar nyelvünk jelöli az egyházat anyának, abban az értelemben, ahogyan Kálvin beszél róla: „Nincs más út az életre, mint az, ha az egyház mint anya hordoz bennünket méhében, ha ez hoz világra, ha ez táplál, őriz és oltalmaz bennünket.” (A keresztyén vallás rendszere IV. 1/4). Az egyház mint anya nevel (vallástanítás), táplál (igehirdetés) és gondoz (lelkigondozás). De Máriának az egyházzal való azonosításáról nincs szó sehol a Bibliában.
– Az egyház szent, így nevezi Pál a helyi gyülekezeteket (Pl. Filippi levél 1,1). A szentség a Szentírásban azt jelenti, hogy Isten a maga számára elkülönítette a hívek közösségét. Az egyház nem az erkölcsileg tökéletesek serege, azon van „szeplő és sömörgőzés” (Efézusi levél 5,27), hanem azért, mert a szent Krisztushoz tartozik.
– Joggal mondhatjuk, hogy az egyház egy, noha több felekezetben, egyháztestben él. Az egység láthatatlan ugyan, de valóságos, mert maga Krisztus is láthatatlan, de valóságos, egy, oszthatatlan. Ma, amikor megújított nyilatkozatban a nem római egyházhoz tartozókat nem ismerik el egyháznak, valljuk, hogy minden Krisztus-hívő közösség egyház. Kálvin azt mondja a római katolikusokról, hogy élő egyház, csak beteg.
Lássunk egypár népességi adatot az egyházról, annak függvényében, hogy a Föld 6 milliárd lakosából 2 milliárd 130 millió (35,5 %) keresztyén van (2001-es adatok).
Az egyházak megoszlása (millióban)A protestáns egyházak megoszlása
Római katolikus 1030 48 % Református 75 millió
Protestáns 326 16 % Evangélikus 70 ”
Görögkeleti (ort.) 215 10 % Unitárius 10 ”
Anglikán 69 3 % Baptista 60 ”
Más keresztyének 383 18 % Metodista 15 ”
Egyházhoz nem tart. 107 5 % Pünkösdista 40 ”
Összesen 2130 100 % Egyéb protestánsok 56 ”
Összesen 326 ”
Ha hiszem, hogy ennek a seregnek én is élő tagja vagyok, és mindörökké az maradok (Heidelbergi Káté 54. felelet), akkor elmondhatom: én is református vagyok.
„Azt tartjuk, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül” (Római levél 3,28). „Az igaz ember hitből él” (Római levél 1,17). Ezeknek, és több más igének a kapcsán fogalmaztuk meg a mai előadás címét:
Sola fide
Egyedül a hit
1. Hit által igazulunk meg Isten előtt. Egyszer majd meg kell állnunk Isten ítélőszéke előtt, be kell mutatnunk életünket. De naponként is szembenézünk a kérdéssel: mit adhatunk Istennek, ami kedves előtte? Semmit. De Isten valamit nekünk tulajdonít: a hitet.
A reformátori tanítás, hogy egyedül hit által igazulhatunk meg, azt jelenti, hogy az embernek ki kell zárnia mindent, amiről azt véli, hogy érdem lehet.
Jócselekedeteinkkel nem kérkedhetünk, azért sem, mert a mérlegen a rosszak többet nyomnak. Különben is, a mi jócselekedeteinkbe belevegyül az érdemszerzés, az, hogy ezekkel tetszelgünk magunk és mások előtt, nemegyszer, hogy viszonzást várunk az emberektől.
A böjtöt, az aszkétikus életmódot sem tekinthetjük fizetőeszköznek.
Ma már különös, de a 16. században megtörtént, hogy az egyház bűnbocsátó cédulákat árult, amelyekről azt tartotta, hogy ezekkel meg lehet vásárolni az üdvösséget. A reformátorok, főképpen Luther Márton és mások, ez ellen is felemelték szavukat.
Istennek az üdvösségért semmit sem adhatok, de Ő nekünk tulajdonítja a hitet.
2. A Heidelbergi Káté (21. felelet) az igaz hitről azt mondja, hogy az biztos ismeret, azaz meggyőződés, hogy Isten beszéde, amelyet a Szentírásban kijelentett, igaz. Továbbá, hogy az igaz hit szívbeli bizodalom, azaz életem rábízása Istenre. E kettőhöz tegyük hozzá, hogy feltétlen engedelmesség, amely a biztos ismeretből és a szívbeli bizodalomból származik. Legjobb példa Ábrahám, akit Isten elküldött, hogy letelepedjék Kánaánban. Ő igaznak tartotta Isten szavát, bízott abban, hogy ott lakhelyet talál és azonnal engedelmeskedett, elindult az Isten által megjelölt helyre. Erről azt olvassuk, hogy hitt Ábrahám, és ezt neki Isten igazságul tulajdonította (1Mózes 12,1–6 és 15,6).
3. Szemléltessük ezt három hasonlattal. A hit kar, amelyet felnyújtok Isten felé, hogy Krisztusba fogózva az Atya kegyelmét elfogadjam. A hit szem, amellyel másképp látom Istent, magamat, a világot, a mostani életet és az örök életet. A hit gyökér, amelyet Istenbe eresztek, és tőle szívom életem táplálékát. De a kar semmit sem ér, ha nincs benne erő, de ha a látóideg meggyengül, világtalan maradok, ha a gyökér elszárad, a fa elkorhad. Az, hogy templomba járok, hogy fenntartói járulékot fizetek, sőt még az is, hogy imádkozom, csak akkor ér valamit, ha teljes meggyőződéssel, hittel teszem.
4. A hit minőségéről még három dolgot kell elmondanunk. Először azt, hogy a hit nem állandósult állapot, hanem viszonyulás. A legerősebb hitű ember sem mondhatja el magáról, hogy mindig, minden körülmények között egyformán hisz. A hitnek vannak apályai és dagályai. A hit ingázás Isten és önmagam között, Isten és a világ között. Figyeljünk fel arra, hogy mit mondott egy Jézus által meggyógyított gyermek apja: „Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek!” (Márk ev. 9,24). Másodszor: a hit többlet. Lehet, hogy találkozunk olyan, a hiten kívüliekkel, akik maradiaknak tekintenek minket, és nemegyszer természettudományos ismereteikre hivatkoznak. Válaszunk: mi is rendelkezünk ezekkel az ismeretekkel, de mi többet tudunk, azt, hogy az egész világ, a maga természeti törvényeivel, Isten kezében van. Ez a mi többletünk, ezzel vagyunk mi gazdagabbak, mint ti. Kell tudnunk – harmadszor –, hogy mi a hit haszna. Pál azt mondja, hogy az igaz ember hitből él (Római levél 1,17). Van egy éléskamránk, abba gyűjtjük és tartogatjuk a táplálékot. Amikor éhesek vagyunk, akkor kinyitjuk a kamra ajtóját és megterítjük az asztalt. Hitünk mindenkor lelki eledel, de a nagy nyomorúságban, amikor erőt kellene valahonnan nyernünk, akkor kérjük Istent (kinyitjuk a kamra ajtóját), és ő megajándékoz a hittel. Mert a hit Isten ajándéka.
Ha a hit hozzákapcsol Istenhez Krisztus által, ha belé vetem bizalmamat, ha átjárja egész életemet, akkor mondhatom el magamról, hogy hívő református vagyok.
„Megigazulván ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való hit által” (Római levél 3,24). Ez az ige visszautal két előző témánkra: a Jézus Krisztusba vetett hitre, és jelöli a mai élőadás címét:
Sola gratia
Egyedül a kegyelem
1. Kegyelmet kegyelemért vettünk Istentől Krisztus által – ezt olvassuk a János evangéliuma elején (1,16). Nemcsak hogy a kegyelmet nem tudjuk kiérdemelni, de még magyarázni, megérteni sem tudjuk. Ennek egyik oka, hogy nem értjük meg és nem ismerjük fel a bűnt. Pedig a bűn és a kegyelem úgy tartoznak össze, mint Isten és az ember. Csak az, aki eljut a bűntudat és a kiszolgáltatottság mélységéig, kezdi megérteni és értékelni Isten kegyelmét. Ami egyenként minket illet: fel kell ismernem a bűnt, s csak ebből a mélységből felnézve láthatom és tapasztalhatom meg a kegyelmet. Bár a párhuzam nem teljes, próbáljuk megérteni a következő példából. A bűnös várja, hogy végrehajtsák rajta a halálos ítéletet, s akkor, amikor lemondott minden segítségről, megkapja a felmentést, a kegyelmet. Ezt a kegyelmet hirdette ki Isten a kereszten szenvedett Jézus Krisztus által. Amit pedig megnyertünk, az a földi életnél is több: örök élet, üdvösség.
2. Ingyen kegyelem. A bűn megbontja az emberi lélek egyensúlyát, s ezt mindenki helyre akarja állítani, úgy is mondhatjuk, hogy igazat akar adni önmagának, az igazságot keresi. Egy szerzetes, cellájában vergődött, s a nagy kérdése az volt, miképpen találhat egy igazságos Istent. Kínozta, gyötörte magát, de lelki egyensúlyát, a maga igazságát nem nyerte meg. Ez az önmarcangoló ember Luther Márton volt. A Római levelet olvasva jutott a felismerésre: rá van utalva a kegyelemre, egyedül az ingyen kegyelem rendezheti a viszonyt Istennel és önmagával. A kegyelmet kegyelemért azt jelenti, hogy magában Isten lényében kegyelem van, és ez kiárad az emberre.
Az ember próbálja tisztázni magát önmaga előtt, a vallásos ember Isten előtt is. Ez a tisztázás a következő kísérleteket jelentheti:
Nyugtatgatjuk magunkat, hogy „mindenki így csinálja”, azaz a világ erkölcseihez mérjük magunkat, de végül is ez nem más, mint a közerkölcstelenségre történő hivatkozás.
A magunk bűnét összehasonlítjuk a másokéval, s persze mindig akad valaki, aki nagyobb bűnt követett el, mint mi, akinek aztán a tükrében mi tisztábbaknak tűnünk.
A körülményekkel megmagyarázzuk bűneinket, a társadalomra, az emberekre fogjuk, addig, amíg magunkat bűntelennek érezzük. Ez tulajdonképpen „könyvelési trükk”, mert vagy kiradírozzuk, vagy egyszerűen az adósság oldaláról átírjuk a másikra. Nehéz helyzetünkben (jön az ellenőr!) egyedül a kegyelem adhat felmentést. Erre is vonatkozik az, amit János apostol ír: szívünk vádol minket, de Isten nagyobb a mi szívünknél (János első levele 3,20).
3. Bűntudat és bűnbocsánat. A bűn adósság, tartozunk Istennek, mint a példázatbeli gonosz szolga, akinek tízezer talentumot kellett volna fizetnie, de ezt a király elengedte, megkegyelmezett neki (Máté ev. 18,21–35). Hogy megnyerjük az igazságos Istent, hogy kegyelmében részesüljünk, ahhoz emberileg három nehéz lépést kell tennünk. Először is, érezni kell a kiszolgáltatottságot, rászorultságot, utána meg kell indulni, és el kell jutni lelkiismeret-furdalás érzéséig, majd meg kell érkezni az őszinte bűnbánatig. Ehhez önvizsgálat és sok imádkozás kell. Ekkor ragyog ránk bűneink sötétjében a kegyelem fénye.
4. Az igazi bűnbánat. A bűntudattal legalább két baj van. Először az, ami bűnös természetünkből következik, hogy tudniillik, legtöbbször nem a magunkéra, hanem a másik ember bűnére gondolunk. Nem szabad kitérnünk az elől, amit Nátán mondott Dávidnak: te vagy az az ember (2Sámuel 12,7). Másodszor, hajlamosak vagyunk, hogy úgynevezett nagy bűnökre gondoljunk, s ezzel a mi „kis” bűneink alól felmentsük magunkat.
Ha naponként elismerem és bevallom rászorultságomat, ha bízom abban, hogy Krisztusért Isten kegyelme rám is kiárad és felmentést ad, akkor mondhatom el: református vagyok.
„Nem nekünk, Uram, nem nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget…” (Zsolt 115,1). „… mindent Isten dicsőségére műveljetek!” (1Korinthus 10,31). Ebben a két igében majdnem benne van a mai előadás címe, amely mintegy összefoglalja az előző ötöt:
Soli Deo gloria
Egyedül Istené a dicsőség
1. Idézzük reformátorunkat, Kálvin Jánost: A világ Isten dicsőségének színtere (theatrum gloriae Dei). Isten teremtett világában akkor van (akkor lesz) összhang, ha minden Isten dicsőségét hirdeti. Az anyagi világ is, amelyről a zsoltáros azt mondja, hogy az egek hirdetik, beszélik Isten dicsőségét (19,2; 97,6). Az angyalok sokasága is ezt énekli a bethlehemi mezőkön: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek…” (Lukács ev. 2,14). Ebbe a harmóniába kell bekapcsolódnia az embernek, ahogyan a zsoltáros többször is felszólít: Dicsérjétek az Urat! (Pl. 150,1), s Pál is ösztönöz: mindent Isten dicsőségére műveljetek! (1Korinthus 10,31).
2. Az ember Isten dicsőségének a fényében. Az ószövetségi szent írók Isten dicsőségét fény-, füst-, vagy ködjelenséggel szemléltették. Mózes arcán Isten dicsőségének a fénye tükröződött (2Mózes 34,29–35), a sátor felszentelésénél Isten dicsősége ködben, illetve füstben jelent meg (2Mózes 40,34–35; 1Királyok 8,11). Az Újszövetségben azt olvassuk, hogy Jézus Krisztus Isten dicsőségének a visszatükröződése (Zsidókhoz írt levél 1,3). Ez kötelezés is, hogy mint Krisztus-félék ezt a dicsőséget tükrözzük vissza.
A keresztyén gyülekezet szóban dicsőíti Istent, amikor az istentiszteleten énekel, imádkozik, amikor otthon az Úr imája végén őszintén elmondja, hogy Övé az ország, a hatalom és a dicsőség. De – a már elhangzott Pál-i idézetnek megfelelően – mindent Isten dicsőségére kell cselekednünk, azaz egész magatartásunkkal Istent kell dicsőítenünk. Ez pedig nem csupán az istentiszteleti, vagy az imádkozási alkalmakra vonatkozik, hanem teljes életünkre, s alázatot, előtte való leborulást és hálát jelent.
3. Dicsőségemet másoknak nem adom – ezt mondja Isten, s ezek a „mások” a bálványok (Ézs 42,8). Dicsőíteni Istent egész élettel – ez pozitív megfogalmazása a reformátori jelmondatnak, azonban a reformátorok gondolkozásában elhatárolódást is jelentett. Nem szabad másnak dicsőséget adni.
A 16. század előtti egyházban a szenteket mintegy kiemelték a bűnös emberek közül, dicsőítették őket, imádkoztak hozzájuk, közbenjárásukért könyörögtek. A reformátorok vallották, hogy sem a Biblia, sem az egyház történetének istenfélő emberei nem szentek, dicsőségadás nem illeti őket. Egyedül Istené a dicsőség. Mi, protestánsok elismerjük, hogy ezek Istennek kegyes életű gyermekei, példájukat követhetjük is, de tudnunk kell, hogy ők ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Ez vonatkozik a reformátorokra, hitvalló őseinkre is, akiket meg kell becsülnünk, akikről most, reformáció ünnepére készülve, megemlékezünk.
Ennek a kizárólagos mondatnak van egy mára szóló üzenete. Sztárokat nevelő és megjelenítő korban élünk, akiket legtöbbször még példaképeknek sem tekinthetünk, annál kevésbé dicsőíthetjük őket. Világunk tele van rendkívüli teljesítményeket nyújtó színészekkel, színésznőkkel, sportolókkal. Ott vannak falragaszainkon, képernyőinken, újságaink címoldalán. Pedig ők nem istenek, nem félistenek, hanem bálványok. Mi tettük őket azzá, amikor gyermekeink szemét rájuk irányítottuk, vagy legalábbis nem óvtuk őket attól, hogy hatalmukba kerüljenek. Sokszor a dicsőítés élettelen tárgyaknak, vagy korjelenségeknek szól. Nem ellenezzük a számítógépet, hisszük, hogy a műszaki fejlődés is Isten eszköze, de azt igen, hogy időnk jó (rossz) részét azzal töltjük, hogy belebámulnak az élettelen képernyőbe. Nem bűn szeretni valamelyik sportot, de azzá válik, ha a lelátókon félőrültekként siratjuk „csillagjaink” vereségét, vagy dicsőítjük győzelmét. Ezzel szemben idézzük ismét a zsoltáros szavait: Nem nekünk, Uram, nem nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget… (115,1).
Ha lemondok minden teremtmény dicsőítéséről, ha számmal és egész életemmel a Szentháromság Istent dicsőítem, akkor mondhatom el: református vagyok.
