A Szív
A Szolnoki Mûvésztelep alapítójának tekinthetõ, pesti születésû Deák-Ébner Lajos festõmûvész (1850–1934) is Münchenben kezdte festõi tanulmányait, mint sokan a magyar mûvészek közül. Igazán eredetit alföldi életképeivel alkotott. Közülük választottuk ezt a falusi esküvõ egyik mozzanatát megörökítõ olajfestményt, mely a Magyar Nemzeti Galériában tekinthetõ meg.
Deák-Ébner Lajosnak Münchenben nehézségei támadtak az ottani akadémizmussal, s inkább Párizsban (ill. Barbizonban) talált rá saját stílusára. 1874-tõl a telet Párizsban, a nyarat rendszeresen Szolnokon töltötte. Eleinte Ébner Lajos vagy Louis Ebner néven írta alá festményeit, 1890-tõl kezdve azonban az édesanyja nevébõl is képzett Deák-Ébner nevet kezdte használni. Jó képességû diák volt, zenélt és több idegen nyelven beszélt, de erõssége mindig is a képzõmûvészet maradt. A Fõvárosi Képtár sok gyermekkori rajzát õrzi. Vásznai mellett többek között Jókai regényeit is illusztrálta. 1887-tõl a pesti Nõi Festõiskola igazgatója lett. Ekkoriban kezdett nagyméretû freskó-megrendeléseket kapni.
Ami témáit és kidolgozásukat illeti, a Nászmenet festõje nagy gondot fordított a választott esemény pontos visszaadására. Ügyelt a részletekre. Paál László és a francia Millet hatottak rá, de az utóbbi hatását jobban észrevenni Deák-Ébner képein. Gondoljunk csak Millet híres képére, a Kalászszedõkre, és tegyük mellé a mi festõnk Hazatérõ aratók témájú festményét. A földig hajló, kalászszedõ, a csoporttól elkülönülõ nõi alak mindkét képen magára vonja a figyelmet: mintha csak testvérek volnának. A szolnoki alkotói korszak termése, az Alföld paraszti életének realista ábrázolása tekinthetõ Deák-Ébner Lajos legjobb mûvészi korszakának. Monumentális freskóinak (a tihanyi apátság freskói [Lotz Károllyal és Székely Bertalannal együtt], a királyi vár lépcsõházai, a Bazilika és a Mûcsarnok elõcsarnoka) mûvészi színvonala alatta marad realisztikus életképeinek. Ezek tették külföldön is ismertté. Közéjük való a Nászmenet.
Az életképen a falusi lakodalomnak egyik mozzanatát festette vászonra: a menyasszony nászmenete indul éppen a templomba. Az esküvõt általában délelõtt tartották, s az örömszülõk nem is vettek részt rajta. Mielõtt ez a menet elindult, a võlegény képviseletében – aki akkor még nem is lehetett jelen – elsõ ízben kérte ki a võfély a szülõktõl a házasulandó leányt. De csupán az esküvõre, mert annak végeztével még visszakísérték a hûséget esküdött „új asszonyt” a szülõi házhoz, hogy ott a võlegény nélkül a „lányos” nászmenet és a búcsúzó leány megebédeljenek. Csak délután jött el ismét a võfély a menyasszonyért, s ezúttal véglegesen kikérte az örömszülõktõl. A képen azt a jelenetet látjuk, amikor a – korunk és fõként a városi emberek számára feltûnõen – magányos, hófehérbe öltöztetett menyasszony útnak indul a zenészek és a nyoszolyóleányok nyomában, s az otthon maradók olyanféle bánattal néznek utána, ahogy a fészekbõl kirepülõ után tekint az anyamadár. Mivel a festõ „ügyel a részletekre”, jól látni a násznagy kabátján a nyoszolyólányoktól kapott megkülönböztetõ jelet, a piros virágot is. A kép középpontjában a menyasszony áll. Arca elgondolkodó. Mi tagadás, minden, talán egészen ismeretlen, reá váró aznapi kaland izgalma ellenére eltölti ilyenkor a leányokat a búcsúzás és addigi életük lezárulásának komolysága. Ám az élet, az igazán felnõtt élet végre elkezdõdik! A templom elõtt pedig már várja valaki, akiért érdemes lesz elhagynia apját, anyját, s akivel egész életét megoszthatja holtáiglan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése