Nekem elhiszik
Parókia.hu
Fekete Zsuzsa
2012. február 13.
A teljes elfogadást és megértést tapasztalhatja meg az a beteg, aki Hajdu Ilonával beszélget. A debreceni Kenézy Gyula Kórházban szolgáló református kórházlelkész hamar közel kerül a betegekhez, hiszen – mint mondja – közülük való. Február elején a rák, valamint a betegek világnapján a hívők még nagyobb figyelmet szentelnek a betegeknek.
Hajdu Ilona húsz éve járja fáradhatatlanul a kórház rehabilitációs és reumatológiai osztályát. A visszatérő betegek már ismerősként üdvözlik az asszonyt. Mikor a kórház lelkészi szolgálat szépségéről kérdezem, meglepő kijelentést tesz.
– Az egyik szépsége az, hogy nekem nem kell bizonygatnom, megértem a betegeket, mert rám néznek és látják, hogy közülük való vagyok. Bénán születettem, és bármilyen furcsán hangzik, ez előnyt jelent, amikor a betegekkel foglalkozom. Ha egy egészséges ember mondaná, hogy nem a gyógyulás a legfontosabb, hanem a hit, akkor azt mondanák, hogy könnyen beszél. De ha én mondom, hogy Isten velünk van betegen is, nekem elhiszik.
Tegnap egészséges volt, ma magatehetetlen
Ilona szerint fontos a gyógyulás is, de még előrébb való, hogy higgyünk Istenben. A betegek sokszor elkeseredettek, dühösek, tehetetlenek, kiszolgáltatottak. Ebben a helyzetben kell a kórházlelkésznek segítséget, támaszt nyújtania.
– Az egyik legnagyobb kihívás egy frissen kórházba került betegnek segíteni, aki arról panaszkodik, hogy tegnap még teljesen egészséges volt, végezte a szokásos munkáját, azután éjszaka jött egy agyvérzés, bekerült a kórházba, és most fekszik mozdulatlanul, magatehetetlenül egy kórházi ágyhoz kötve. Nem sokat lehet ilyenkor mondani, inkább csak kísérni a beteget, mellette állni, biztosítani arról, hogy megértem, és bízni abban, hogy jobb lesz. Elmondani azt, hogy sokan voltak már itt előtte, akik rossz állapotban voltak, mégis saját lábukon hagyták el a kórházat. A múltkor bent feküdt egy asszony, aki nagyon nehezen tudta mozgatni a kezét. Mondtam neki, hogy nekem is hiányzik a sajátom, de fel lehet vállalni azt is, hogy igenis, hiányzik az egészségem.
Egy béna lányt látott bennem
Ilona azt mondja, hogy mivel születésekor agyvérzést kapott, és bénán nőtt fel, sokkal könnyebb ezt az állapotot elviselnie, mint annak, aki felnőtt korában bénul le.
– Nekem nincs módom az összehasonlításra, én ebbe nőttem bele, ezt szoktam meg. Nem tudok semmit két kézzel csinálni. Aki később kerül ilyen helyzetbe, annak nehezebb, mert nem folytathatja addigi tevékenységét, másként kell élnie. Nem tud visszatérni a megszokott munkájához, dolgaihoz. Nekem az a feladatom, hogy segítsem ebben a „más" életben a beteget, és felkészítsem arra, hogy legyen nyitott az újra. Húszéves szolgálatom emlékezetes pillanata egy fiatal lány esete. A lány öngyilkos akart lenni, kiugrott az ablakon, de nem halt meg, lebénult. Nagyon sokat beszélgettünk. A kórházban megtért. Azóta is tolókocsihoz kötve éli az életét, és folyamatosan mozgáskorlátozottak közé jár bizonyságot tenni a hitéről. Azt mondja, sokat segített neki, hogy lábadozása idején nem a kórházlelkészt látta bennem, hanem egy béna lányt.
Lelket önteni a másikba, elmondani a jó hírt, hogy van, aki megerősít, mert Krisztusban mindenre van erőnk – Ilona szerint ennek a gondolatnak a tolmácsolása szolgálatának fontos része.
– El kell fogadni azt, ha így maradunk, és nem meggyógyultak, csak gyógyultak leszünk. Belekapaszkodunk Istenbe, ez a legtöbb, amit tehetünk.
Parókia.hu
Fekete Zsuzsa
2012. február 13.
A teljes elfogadást és megértést tapasztalhatja meg az a beteg, aki Hajdu Ilonával beszélget. A debreceni Kenézy Gyula Kórházban szolgáló református kórházlelkész hamar közel kerül a betegekhez, hiszen – mint mondja – közülük való. Február elején a rák, valamint a betegek világnapján a hívők még nagyobb figyelmet szentelnek a betegeknek.
Hajdu Ilona húsz éve járja fáradhatatlanul a kórház rehabilitációs és reumatológiai osztályát. A visszatérő betegek már ismerősként üdvözlik az asszonyt. Mikor a kórház lelkészi szolgálat szépségéről kérdezem, meglepő kijelentést tesz.
– Az egyik szépsége az, hogy nekem nem kell bizonygatnom, megértem a betegeket, mert rám néznek és látják, hogy közülük való vagyok. Bénán születettem, és bármilyen furcsán hangzik, ez előnyt jelent, amikor a betegekkel foglalkozom. Ha egy egészséges ember mondaná, hogy nem a gyógyulás a legfontosabb, hanem a hit, akkor azt mondanák, hogy könnyen beszél. De ha én mondom, hogy Isten velünk van betegen is, nekem elhiszik.
Tegnap egészséges volt, ma magatehetetlen
Ilona szerint fontos a gyógyulás is, de még előrébb való, hogy higgyünk Istenben. A betegek sokszor elkeseredettek, dühösek, tehetetlenek, kiszolgáltatottak. Ebben a helyzetben kell a kórházlelkésznek segítséget, támaszt nyújtania.
– Az egyik legnagyobb kihívás egy frissen kórházba került betegnek segíteni, aki arról panaszkodik, hogy tegnap még teljesen egészséges volt, végezte a szokásos munkáját, azután éjszaka jött egy agyvérzés, bekerült a kórházba, és most fekszik mozdulatlanul, magatehetetlenül egy kórházi ágyhoz kötve. Nem sokat lehet ilyenkor mondani, inkább csak kísérni a beteget, mellette állni, biztosítani arról, hogy megértem, és bízni abban, hogy jobb lesz. Elmondani azt, hogy sokan voltak már itt előtte, akik rossz állapotban voltak, mégis saját lábukon hagyták el a kórházat. A múltkor bent feküdt egy asszony, aki nagyon nehezen tudta mozgatni a kezét. Mondtam neki, hogy nekem is hiányzik a sajátom, de fel lehet vállalni azt is, hogy igenis, hiányzik az egészségem.
Egy béna lányt látott bennem
Ilona azt mondja, hogy mivel születésekor agyvérzést kapott, és bénán nőtt fel, sokkal könnyebb ezt az állapotot elviselnie, mint annak, aki felnőtt korában bénul le.
– Nekem nincs módom az összehasonlításra, én ebbe nőttem bele, ezt szoktam meg. Nem tudok semmit két kézzel csinálni. Aki később kerül ilyen helyzetbe, annak nehezebb, mert nem folytathatja addigi tevékenységét, másként kell élnie. Nem tud visszatérni a megszokott munkájához, dolgaihoz. Nekem az a feladatom, hogy segítsem ebben a „más" életben a beteget, és felkészítsem arra, hogy legyen nyitott az újra. Húszéves szolgálatom emlékezetes pillanata egy fiatal lány esete. A lány öngyilkos akart lenni, kiugrott az ablakon, de nem halt meg, lebénult. Nagyon sokat beszélgettünk. A kórházban megtért. Azóta is tolókocsihoz kötve éli az életét, és folyamatosan mozgáskorlátozottak közé jár bizonyságot tenni a hitéről. Azt mondja, sokat segített neki, hogy lábadozása idején nem a kórházlelkészt látta bennem, hanem egy béna lányt.
Lelket önteni a másikba, elmondani a jó hírt, hogy van, aki megerősít, mert Krisztusban mindenre van erőnk – Ilona szerint ennek a gondolatnak a tolmácsolása szolgálatának fontos része.
– El kell fogadni azt, ha így maradunk, és nem meggyógyultak, csak gyógyultak leszünk. Belekapaszkodunk Istenbe, ez a legtöbb, amit tehetünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése