Cate biserici sunt oficial in Romania

Câte biserici sunt oficial în România

Evenimentul Zilei
Dollores Benezic
Miercuri, 28 Octombrie 2009

Manastirea Casin

Potrivit site-ul oficial al Secretariatului de Stat pentru Culte, instituţia prin care se derulează toate fondurile bugetare alocate bisericilor, în România sunt:

• 265 de lăcaşuri de cult şi 111 spaţii închiriate unde se oficiază serviciile religioase pentru Martorii lui Iehova;
  
• 124 temple, sinagogi şi case de rugăciune pentru Cultul Mozaic;
  
• 77 de geamii şi mesgiduri pentru Cultul Musulman;
  
• circa 220 de biserici evanghelice; 678 de adunări (biserici) ale Bisericii Creştine după Evanghelie;
  
• 1.185 de biserici adventiste de ziua a 7-a;
  
• 1.343 de biserici şi 7879 filii penticostale;
  
• 1800 biserici baptiste;
  
• 16 biserici armene;
  
• 143 de biserici protestante unitariene;
  
• 45 de biserici evanghelice luterane;
  
• 265 de biserici evanghelice C.A.;
  
• 506 parohii şi 96 filii ale Bisericii Reformate; 1000 de biserici şi capele romano-catolice;
  
• 763 de parohii ale Bisericii Romane unite cu Roma, plus alte 280 de biserici în construcţie.

Biserica Ortodoxă Română, care întruneşte adeziunea a peste 80% din populaţia ţării, conform recensământului din 2002, are următoarele aşezăminte: 14.574 locaşuri de cult: 63 catedrale , 10.580 biserici parohiale, 2.072 biserici filiale, 433 biserici de mânăstiri, 208 biserici de cimitir, 12 biserici fundaţionale, 48 biserici izolate, 298 capele parohiale, 171 capele de cimitir, 74 paraclise parohiale, 182 paraclise de mănăstiri, 403 biserici şi capele în instituţiile bugetare (89- în armată şi Ministerul Administraţiei şi Internelor, 37- în penitenciare, 166- în spitale, 50- în unităţi de învăţământ şi 61-în aşezăminte de ocrotire socială).

Romania dupa 1989: o biserica noua la doua zile

România după 1989: o biserică nouă la două zile



Evenimentul Zilei
Dollores Benezic
Marţi, 27 Octombrie 2009

O comunitate din nouă blocuri din sectorul 3 dă în judecată primăria pentru că a permis construcţia unui locaş de cult pe unicul spaţiu verde dintre blocuri.

Biserica „Sf. Nicolae“

Sub pretextul reconstruirii, dar şi a venirii în sprijinul nevoilor oamenilor din marile aglomerări urbane, biserica s-a extins cu o rată de creştere uimitoare: în medie cu 150 de locaşe pe an. Chiar dacă abolirea interdicţiilor a însemnat şi pătrunderea pe piaţa românească a mai multor culte religioase (unele dintre ele fiinţau şi pe vremea lui Ceauşescu, dar în ilegalitate), tot Biserica Ortodoxă deţine ponderea de peste 80% atât în privinţa adeziunilor religioase, cât şi a alocărilor de fonduri bugetare.

De aceea 3.000 de biserici, din cele 4.000 câte se spune că ar fi apărut în România din 1989 încoace, sunt biserici ortodoxe.

Secretariatul de Stat pentru Culte le-a pierdut şirul

Preotul Constantin Stoica, purtătorul de cuvânt al Patriarhiei Române, susţine că după 1990 s-au ctitorit peste 2.000 de biserici în România, dar spune că nu există nişte criterii exacte pentru amplasarea bisericilor la un anumit număr de locuitori.

Pe principiul “S-a simţit nevoia de către credincioşi” Bucureştiul s-a îmbogăţit cu peste 150 de biserici numai în ultimii 20 de ani, ajungând azi să aibă peste 300. Părintele Stoica, însă, consideră că tot nu sunt suficiente.

Secretariatului de Stat pentru Culte, instituţia prin care se derulează toate fondurile bugetare alocate bisericilor, susţine că nu ştie câte biserici există în România, pe motiv că „unele culte nu ne comunică numărul bisericilor lor”.

Din acest motiv, site-ul oficial al instituţiei conţine date inexact despre numărul total de biserici:

Citiţi aici câte biserici sunt oficial în România

Pe Calea Dudesti in sectorul 3 o biserica din lemn e dublata de cativa ani de o constructie impunatoare din beton, a carei autorizatie a expirat

Se pare că informaţiile de pe site-ul SSC nu sunt actualizate de cel puţin doi ani, unul dintre cultele care “nu comunică” cu SSC fiind chiar cel majoritar, ortodox, care încearcă astfel să treacă sub tăcere extinderea fără precedent a bisericilor.

În bilanţul anului 2008, făcut public de Preafericitul Patriarh Daniel chiar pe site-ul Patriahiei, se spune că BOR are “15.717 locaşuri de cult, grupate în 175 protopopiate, precum şi în cele 13 eparhii din afara graniţelor ţării (unde slujesc 513 preoţi şi diaconi)”, deci cu mai bine de 1.000 de biserici în plus faţă de statistica etalată pe site-ul SSC.

În acelaşi document, Patriarhul Daniel mai spune şi că anul 2008 a însemnat: “punerea pietrei de temelie şi începerea lucrărilor la 153 biserici noi; continuarea lucrărilor la 923 biserici noi începute în anii anteriori; finalizarea lucrărilor la 300 de biserici nou construite, dintre care 265 au fost sfinţite; repararea, restaurarea şi consolidarea la 563 biserici care nu sunt monumente; repictarea a 417 biserici, din rândul cărora, 296 lăcaşuri au fost resfinţite. Cheltuielile s-au realizat din contribuţiile credincioşilor, din fonduri proprii, de la Fondul Central Misionar, din fonduri eparhiale, de la sponsori şi de la bugetul de stat”.

ONG-urile au numărat 4.000 de biserici noi

Dacă instituţiile statului se încurcă în cifrele oficiale, mai multe organizaţii neguvernamentale s-au apucat să cerceteze chestiunea şi au aflat lucruri surprinzătoare.

Două rapoarte finanţate de ambasadele Elveţiei şi Olandei la Bucureşti, realizate de APADOR –CH în 2008 şi de Fundaţia Solidaritatea pentru Libertatea de Conştiinţă (FSLC) în 2005, dezvăluie o parte din fenomenul expansiunii bisericii şi influenţa acesteia asupra statului laic, furnizând informaţii pe care statul nu are niciun interes să le recunoască.

Conform raportului celor de la FSLC, “Biserica Ortodoxă a ridicat între 1990 şi finele lui 2004 aproximativ 2.000 de lăcaşuri de cult, alte circa 1.000 fiind în curs de construire. Aceasta plasează media anuală în jur de 200 de biserici.

Doar în cazul Bisericii Penticostale se mai poate vorbi despre o activitate atât de intensă de înfiinţare de noi lăcaşuri de cult – într-un interval de nici zece ani (1995-2003) au apărut aproximativ 1.000 de noi biserici, procentul de creştere fiind de circa 75% şi corespunzând unei creşteri a membrilor acestui cult cu aproximativ 50%”.

Autorii - Liviu Andreescu, în colaborare cu Emil Moise şi Judit-Andrea Kacsó - spun că: “Ascendenţa Bisericii Ortodoxe nu se reduce însă la simpla superioritate numerică a lăcaşurilor de cult, ci la vizibilitatea şi prezenţa socială a acestora. În timp ce din multele lăcaşuri neoprotestante apărute după 1989 doar o parte au fost ridicate, restul fiind amenajate în construcţii sau case preexistente cumpărate ori închiriate, cele 3.000 de biserici ortodoxe au fost practic toate construite din temelii”.

Bani, fără număr, fără control

La fel ca numărul bisericilor, şi fondurile alocate pentru ele de la buget par a fi secret de stat. Deşi e vorba de bani publici, subvenţiile bugetare primite de culte în România sunt imposibil de aflat cu exactitate, pe de-o parte din cauza faptului că ele provin din multe şi necunoscute surse, iar pe de altă parte pentru că orice întrebare privitoare la finaţele bisericeşti este primită cu suspiciune de cler şi cu opacitate de oficialii statului, care se prevalează mai mult de „frica de Doamne Doamne” decât de legea liberului acces la informaţii.

În realitate, autorităţile preferă să păstreze anonimatul acestor sume pentru că asta oferă o libertate mare în cheltuirea lor.

Gabriel Andreescu, conferentiar universitar, directorul Noii Reviste de Drepturile Omului, consideră că banii vărsaţi de stat la cutia milei servesc deopotrivă ambelor structuri implicate, politicieni şi preoţi: “Datorită structurii autoritare a BOR, ca şi caracterului ei privat, Biserica este o instituţie extrem de avantajoasă pentru actele de corupţie. Ea poate vehicula sume imense de bani fără să dea socoteală. S-a creat pur şi simplu un obicei, de a da bani bisericii fără teama că cei ce semnează vor da socoteală. Ei se pot justifica oricând că o fac pentru că susţin viaţa spiritual, ce mai contează realitatea!”.

Biserica Stavropoleos

200.000 de euro lunar pentru bisericile din diaspora

Conform datelor furnizate cu greu de Secretariatul de Stat pentru Culte, banii alocaţi de la buget pentru finanţarea cultelor au cunoscut următoarea dinamică: în 2006 - 182.603.935 lei, în 2007- 318.953.735 lei, în 2008-463.242.527 lei şi în 2009 - 385.642.000 lei.

În total pe ultimii patru ani cultele au beneficiat numai din bugetul Ministerului Culturii de peste 337 de milioane de euro, sume care au reprezentat anual cam 40% din totalul bugetului culturii.

Secretariatul pentru culte explică şi pe ce s-au dus banii: „bugetul pentru domeniul culte este alcătuit din: sprijin financiar pentru salarizarea personalului clerical, sprijin financiar pentru construirea şi repararea lăcaşelor de cult, contribuţii pentru personalul din învăţământul teologic neintegrat în învăţământul public, sprijin financiar pentru schitul românesc «Prodromu» de la Muntele Athos (începând cu anul 2007 se alocă suma de 250.000 euro anual), sprijin financiar pentru comunităţile religioase din diaspora ( de la 1 iulie 2008 suma a fost majorată de la 60.000 euro/lunar la 200.000 euro lunar)”.

Acestea sunt doar sumele alocate prin bugetul Ministerului Culturii. Fonduri pentru construcţia de biserici şi salarizarea preoţilor sau a lumânăreselor vin şi de la primării sau de la alte instituţii publice, cum ar fi Inspectoratul de Sta în Construcţii, o instituţie care ar trebui să controleze legalitatea construcţiilor, deci implicit a bisericilor.

Raportul FSLC arată că sumele primite de culte de la stat au avut o dinamică crescătoare de la finele anilor 90. În 1996, 1997 şi 1998 statul a subvenţionat biserica în medie cu 3,6 milioane de dolari anual. O creştere bruscă s-a înregistrat în 1999 când cifra totală a alocaţiilor bugetare pentru biserică s-a triplat, ajungând la 90,679 miliarde de lei (10,22 milioane de dolari).

“Fonduri pentru construirea de biserici sau dependinţe au fost puse la dispoziţia BOR şi de alte organisme ale autorităţilor centrale, cum ar fi ministerele (inclusiv prin scutirea de taxe) sau Banca Naţională a României. Şi Armata a ajutat Biserica Ortodoxă în repetate rânduri. Contribuţiile venite dinspre organismele subordonate autorităţilor centrale sunt greu de estimat cu precizie, mai ales că în trecut unele dintre acestea au refuzat comunicarea de cifre”, remarcă şi autorii raportului FSLC.

Guvernul dă şi el alţi bani din Fondul pentru urgenţe

Studiul realizat în 2008 de APADOR-CH susţine că sumele virate către biserici an de an sunt mai mari decât fondurile recunoscute de Secretariatul de Stat pentru Culte, deoarece în fiecare an guvernul emite şi câteva hotărâri de suplimentare a acestor fonduri.

Conform studiului citat, numai în 2007 Guvernul a alocat suplimentar bisericilor, prin diverse hotărâri de guvern, aproximativ 18,6 milioane de euro. Din ei 1,4 milioane de lei au fost alocate organizării celei de-a treia Adunări Ecumenice, 1 milion de lei organizării funeraliilor Preafericitului Părinte Teoctist, şi instalării noului patriarch al BOR. Restul sumei a ajuns tot în renovarea şi construcţia de biserici.

În ultimii 20 de ani, guvernele au emis peste 200 de hotărâri prin care alocă bani bisericilor, în plus faţă de prevederile bugetare votate de parlament.

Voinţa parlamentarilor: 900 de biserici, 242 de şcoli, 36 de spitale

O generozitate aparte au manifestat anul acesta parlamentarii români care au simţit nevoia, la votarea bugetului, să mărească bugetul pentru culte, în detrimentul celorlalte activităţi culturale pe care le plănuia Ministerul Culturii.

Amendamentele parlamentarilor au dublat sumele prevăzute pentru biserici, suplimentând bugetul cu peste 60 de milioane de lei pentru construcţia şi reparaţia a aproape 900 de biserici. Prin comparaţie, aceiaşi parlamentari au alocat numai 40 de milioane de lei pentru 242 de şcoli, 36 de spitale şi 37 de cămine culturale.

Despre demersul generos al parlamentarilor, părintele Stoica spune că “e rezultatul votului uninominal. Parlamentarii aleşi astfel au mers în comunităţile care i-au ales şi asta le-au cerut comunităţile respective”.

Câte din comunităţile respective or fi vrut cu adevărat biserici e greu de spus, pentru că numai biserica ştie când s-a atins pragul de saturatie cu biserici şi când s-a trecut peste el. Chiar dacă ştie, însă, nu spune.

Despre oamenii care se revoltă împotriva noilor construcţii, biserica are o altă definiţie: „Dacă oamenii se opun e semn că tocmai acolo e nevoie de biserică, semn că oamenii trebuie să mai intre şi într-o biserica, pentru că s-au îndepărtat de credinţă”, crede preotul Visarion Alexa, purtătorul de cuvânt al Arhiepiscopiei Bucureştilor.

Patriarhia spune că numai 10% vine de la stat

Numărul mare de biserici începute şi nefinalizate cu anii e o dovadă, pentru unii, că puterea financiară sau dorinţa de a ctitori biserici a enoriaşilor a ajuns la fundul sacului. În plus, criza de terenuri din oraşe face ca bisericile să fure de la gura enoriaşilor şi puţinele spaţii verzi pe care aceştia le mai au.

De cealaltă parte, preoţii susţin că totuşi 90% din finanţarea bisericilor vine direct de la credincioşi, şi numai 10% reprezintă contribuţia statului. „Enoriaşii vor să vadă ceva început. Totul e să nu le arăţi un câmp gol, că nu-ţi dau nimic”, explică preotul Stoica mecanismul finanţării bisericii. Aşa se face că biserica a simţit nevoia să ocupe multe „câmpuri” cu fundaţii şi şantiere interminabile, ca să-şi poată sensibiliza enoriaşii.

Acesta este, însă un cerc vicios, deoarece indiferent cine începe o biserică, faptele arată că acolo unde comunitatea n-a reuşit să finalizeze, a completat statul sub diverse forme. Acest lucru e foarte bine ilustrat de motivaţiile date de parlamentari în şedinţa în care au decis suplimentarea bugetului cultelor cu 60 de milioane de lei, pentru încă 800 de biserici.

Parlamentarul PNL Cristina Ancuţa Pocora a avut peste 70 de amendamente prin care a solicitat bani pentru bisericile din colegiul său electoral cu următoarele motivaţii: „În anii precedenţi s-au mai alocat fonduri pentru construcţia bisericii Sfântul Gheorghe din Slobozia, la acest moment construcţia se află la cota 0. Astfel sunt necesare fonduri pentru finalizare”, „Nu există sistem de termoficare la biserica menţionată” sau „Dotarea Parohiei Făcăeni, Feteşti, pe motiv că obiectele aflate în patrimoniu sunt vechi şi uzate”. Nişte pretexte care ar fi la fel de valabile pentru cele mai multe şcoli din România.

Citiţi aici ce motive au invocat parlamentarii ca să dea bani la biserici

INFLAŢIE. Această construcţie a apărut în ultimele două luni pe Calea
Dudeşti, sector 3, unde se mai află nefinalizate de câţiva ani alte trei biserici
Foto: Mihnea Ciulei

Paleologu e revoltat, dar tăcut

Reacţia firească a ministrului culturii la acea dată, Toader Paleologu, a fost să se revolte pentru că mare parte din banii dirijaţi politic către biserici erau luaţi din fondurile destinate festivalurilor de teatru sau altor forme de exprimare culturală. Restul banilor au fost daţi din rezerva guvernamentală, deşi nicio biserică nu era în pericol, ca să justifice urgenţa cheltuirii banilor din fondul destinat... urgenţelor de tot felul.

Paleologu a declarat atunci că ar fi de dorit să facem o dezbatere publică să vedem „de câte biserici mai avem nevoie”, însă după aceea s-a aşternut tăcerea şi peste dezbaterea dorită de ministru, şi peste banii alocati pentru biserici.

Deşi am încercat în repetate rânduri să obţinem un punct de vedere al ministrului pe această temă, ne-am lovit de o tăcere pastorală atât a ministrului, cât şi a numeroşilor săi consilieri.

Tăcerea ministrului are şi conotaţii electorale. Neoficial, mai mulţi reprezentanţi ai statului, fie din Guvern, fie din primării, ne-au declarat că în general nimeni nu îndrăzneşte să se pună rău cu biserica, iar intr-un an electoral cu atât mai puţin. Aceleaşi oficialităţi au admis, totuşi, că în ultimii ani pretenţiile clerului au crescut, iar fondurile obţinute de culte de la buget reflectă influenţa crescândă a bisericii în instituţiile statului.

Profesorul Gabriel Andreescu e de părere că credinţa politicienilor în influenţa preoţilor e iluzorie ca şi sondajele: “Pe baza sondajelor neinterpretate corect (şi nici foarte nuanţate de altfel) BOR a reuşit să creeze între politicieni impresia că poate influenţa decisiv alegerile (deşi, între cei 84% care îşi exprimă încrederea în Biserică, circa jumătate consideră că aceasta nu are ce căuta în politică)”.

Andreescu studiază de ani de zile relaţia politicieni-biserică şi spune că “Liderii BOR au căpătat o autoritate reală în raport cu mulţi dintre politcieni şi pentru că i-au obişnuit să facă acte de obedienţă - vezi actul sărutării mâinii patriarhului de către preşedintele Traian Băsescu. Apoi, serviciile de informaţii au imense interese în colaborarea cu BOR, legăturile fiind asigurate din perioada Ceauşescu. Acestea sunt un principal susţinător al poziţiei privilegiate ale BOR”.

Cum procedează alte state

Împotriva finanţării bisericilor de către stat s-au ridicat de-a lungul timpului cam aceleaşi voci, puţine, care au îndrăznit să-şi asume public poziţia ateistă într-o societate preponderent bigotă. Remus Cernea este unul dintre contestatari. Cea mai mare victorie a lui, împreună cu Asociaţia Umanistă Română, în 2005, a fost determinarea schimbării locului în care se va construi Catedrala Mântuirii Neamului, din Parcul Carol în spatele Palatului Parlamentului.

Cernea candidează acum la preşedinţia României, şi continuă să creadă că statul ar trebui să se delimiteze net de culte, prin renunţarea la finanţările de la buget: “Respingerea de către actuala clasă politică a principiilor statului secular dă măsura ataşamentului politicienilor români nu la principiile democratice, ci la un tip de abordare premodernă a politicii. Democraţia modernă este indisolubil legată de respectarea separării dintre stat şi biserică. În democraţiile consolidate biserica nu beneficiază de un sprijin financiar direct din partea statului. Statele Unite ale Americii şi multe dintre statele membre ale Uniunii Europene nu finanţează deloc activităţi religioase. Altele, precum Germania, doar colectează o taxă plătită benevol de către credincioşi”.

Cernea consideră că e firesc ca biserica să primească bani numai de la enoriaşii practicanţi, finanţarea cultelor de la buget fiind o încălcare a drepturilor acelor cetăţeni care nu împărtăşesc o religie anume: „Asociaţia Umanistă Română consideră că singurul mod legitim de a finanţa cultele este instituirea unei taxe plătite benevol de către credincioşi cultului de care aparţin. Orice utilizare de fonduri publice pentru biserici este imorală şi ilegitimă întrucât utilizeaza în mod arbitrar, abuziv şi discriminatoriu impozitele percepute de la persoane care fie provin din alte culte sau asociaţii religioase, fie sunt nereligioase, fie au convingeri seculariste, considerând că statul nu trebuie să finanţeze cultele”.

Raportul „Stat şi religii, o relaţie transparentă?”, publicat în 2008 de APADOR –CH, face o trecere în revistă a modului în care alte state ale lumii au ales să-şi ajute cultele. Conform studiului amintit, există state ce finanţază cultele de la buget şi altele care intermediază relaţia financiară dintre enoriaşi şi biserică prin colectarea unor taxe pe care credincioşii consimt să le plătească pentru biserică.

Citiţi aici cum finanţează alte state religia

Conform aceluiaşi studiu APADOR CH, în România două culte neoprotestante refuză ajutorul de stat: Biserica Creştină Adventistă de Ziua a Şaptea şi Cultul Creştin Baptist din România-Uniunea Bisericilor Creştine Baptiste. De asemenea nici Organizaţia Religioasă „Martorii lui Iehova” nu solicită sub nici o formă sprijin financiar din partea statului. Acest lucru este o consecinţă atât a principiului cultului, conform căruia biserica ar trebui să fie separată de stat, cât şi a percepţiei că a obţine bani de la stat implică proceduri extrem de complicate.

Citiţi mâine câte terenuri a primit biserica pentru construcţia de locaşe de cult, şi de ce alte forme de subvenţie mai beneficiază.

De asemenea veţi afla cât costă metrul pătrat construit de biserică şi care e valoarea serviciilor sociale oferite de biserică pentru comunitate.

Parteneriatul Politica-Biserica, o afacere prospera de 20 de ani

Parteneriatul Politică-Biserică, o afacere prosperă de 20 de ani



Evenimentul Zilei
Dollores Benezic
Luni, 26 Octombrie 2009

Statul laic român alocă anual, pentru culte, sume ce ar face invidios orice primar de localitate mică, fără utilităţi.

Politicienii și preoții s-au sprijinit reciproc ca sa ajunga mai ușor la inima poporului
Foto: Mediafax

Zecile de milioane de euro date pentru construcţiile de biserici şi alte zeci de milioane care se duc pe salariile clericilor au atins anul acesta un vârf istoric, depăşind o sută de milioane de euro.

Suma poate nu pare exagerată, comparativ cu restul bugetului, dar sare în ochii unora care consideră că România s-ar moderniza mai bine cu bani cheltuiţi în şcoli, spitale sau cercetare, decât investind în acatiste şi construcţii religioase cu valoare arhitectonică îndoielnică.

Politicienii, care decid până la urmă destinaţia banilor din buget, au intuit încă din anii ’90 beneficiul întoarcerii cu faţa spre biserică, şi au rămas aşa până azi, cuprinşi cu precădere în campaniile electorale de pusee religioase.

Pretextul l-a constituit, aşa cum povesteşte întâiul liber cugetător al ţării, Ion Iliescu: “reacţia generală apărută după Revoluţie, în sprijinul bisericilor. Am privit-o ca pe un factor pozitiv, de echilibru, biserica trebuie să fie un factor de echilibru social!”.

Oarecum explicabil, însă, nu regimul Iliescu a fost cel mai darnic cu biserica, ci celelalte conduceri ţărăniste, liberale şi democrate ale ţării au plusat în conturile cultelor bani, terenuri şi înlesniri financiare.

Norma anuală de credinţă: 200 de biserici şi 10.000 de teologi

Factorul de echilibru a depăşit în timp aşteptările societăţii şi a cunoscut o expansiune fără precedent în istorie. În ultimii 20 de ani au fost înălţate peste 4.000 de locaşe de cult, 3.000 dintre ele fiind ortodoxe.

Numărul teologilor a explodat, de asemenea, de la 1.000 de absolvenţi cât scoteau cele patru facultăţi de teologie din ţară în 1989, la peste 10.000 câţi şcolarizează azi cele 30 de facultăţi de teologie. O extindere blamată chiar de anumite voci din sânul bisericii, care îşi exprimă public, dar destul de timid părerile, pe propriile bloguri.

Sumele alocate cultelor, de la bugetul naţional, au crescut şi ele corespunzător, de la 3 milioane de dolari anual până în 1998, la 10 milioane de dolari în 1999, 40 de milioane de euro în 2007, 100 de milioane de euro în 2008.

În toată ţara, cu precădere în oraşe, fiecare petic de pământ, fie spaţiu verde, fie curte de bloc, a fost exploatat cuvios pe principiul “biserica vine aproape de oameni”.

Ţara s-a umplut de şantierele noilor biserici, în timp ce vechile parohii de la ţară sărăcesc odată cu enoriaşii, iar pentru monumentele istorice statul face chete pe motiv că e prea sărac ca să le restaureze. Numai în Bucureşti biserica a primit 12 hectare de teren pentru construcţia de locaşe de cult şi pentru deja celebra Catedrală a Mântuirii Neamului.

În plus, fiecare primărie din ţară contribuie anual cu sume cuprinse între 1 milion şi 9 milioane de lei pentru plata lumânăreselor şi ţârcovnicilor din biserici.

Poate că lucrurile ar fi fost mai ponderate dacă ar fi venit într-adevăr nişte echilibru dinspre biserică. Aceasta a confundat, însă, rolul misionar cu nevoia funciară de extindere şi câştig, astfel că dorinţele bisericii s-au împletit fericit cu cele ale politicienilor. Un parteneriat, după cum spunea recent preşedintele Băsescu, de pe pragul bisericii din curtea Palatului Cotroceni, care a costat bugetul un milion de euro. “A win-win situation”, cum ar spune capitaliştii americani, o situaţie din care politicienii câştigă voturi în campanile, iar preoţii parohii noi şi influenţă.

Nae Ionescu: “Biserica noastră autocefală, ca o ciupercă la umbra statului politic”

Alăturarea bisericii de politică şi invers nu e, însă, un apanaj al democraţiei noastre moderne. Biserica a fost de-a lungul istoriei o prezenţă constantă alături de putere, excepţie făcând doar comunismul, când a fost interzisă construirea de locaşuri de cult, mulţi preoţi au făcut puşcărie ca să-şi apere credinţa, iar alţii au semnat pacte cu securitatea, pe care mai încearcă şi azi să le ascundă.

Imediat după ’90 preoţii au revenit la putere, s-au implicat făţiş în politică, au căpătat mandate în parlament, în consiliile locale, au devenit primari, la fel cum se întâmpla înainte de perioada comunistă. Acest lucru n-a durat mult, preoţii fiind siliţi să aleagă între politică şi biserică.

Neoficial, însă, au rămas în continuare o castă foarte influentă în societatea românească, poate mai influentă decât clasa politică însăşi.

Într-un editorial scris în perioada interbelică, Nae Ionescu descrie – pornind de la cazul unui preot primar care şi-a ucis contracandidatul politic cu toporul - o situaţie care pare la fel de actuală şi azi: “Deci, vinovat este episcopul; dar nu personal. Ci prin sistem. Căci, în Biserica noastră autocefală, dar trăind ca o ciupercă la umbra statului politic şi politicianizant, chiar desemnările de episcopi se fac tot după indicaţiuni politice. Se poate, omeneşte vorbind, opune chiriarhul pretenţiilor oamenilor politici cari îi vor pe preoţi instrumente de stăpânire lumească a statului? E o glumă! Mi se pare că nu există Biserică în care să se poată număra aţâţi chiriarhi depuşi din scaun câţi avem noi; şi toţi din motive şi prin maşinaţii politice”.

Acolo unde oamenii s-au îndepărtat de Dumnezeu

Bomboana de pe coliva acestui parteneriat istoric între biserică şi politică se aşează întotdeauna în campania electorală. Politicienii se reped la pupat icoane şi făcut cruci mari exact în bisericile pe care le-au ctitorit din bani publici.

În timp ce mii de oameni se călcau pioşi în picioare la sfinţirea bisericii de la Cotroceni, acum două săptămâni, un alt candidat la preşedinţie, Mircea Geoană, se punea bine cu Dumnezeu în altă biserică restaurată tot pe banii statului – Biserica Evanghelică din Bistriţa. Cele două evenimente au marcat emblematic începutul unei campanii electorale în care politicienii aşteaptă de la preoţi răsplata atâtor fonduri pompate în biserică cu gândul nu la mântuirea păcatelor, ci la un loc veşnic în inimile votanţilor.

De aceea am ales această perioadă ca să vă prezentăm un serial despre modul în care biserica s-a extins în ultimii 20 de ani. Nu e vorba de un demers impotriva bisericii ortodoxe, aşa cum am fost acuzaţi chiar în timpul documentării.

E foarte adevărat, însă, că peste 80% din fondurile alocate de stat au ajuns la biserica ortodoxă şi cele mai multe construcţii sunt ale ei, la fel şi numărul cel mai mare de teologi.

MODEL. Indiferent de culoarea politică, aleşii noştri au văzut întotdeauna în biserică cel mai credibil suport electoral
Foto: Sorin Antonescu

Mai avem nevoie de alte biserici?

E vorba despre o întrebare pe care ministrul culturii, Toader Paleologu, a exprimat-o public în Parlament, când a constatat că jumătate din bugetul Ministerului Culturii se duce pe construcţia de biserici. “Mai avem nevoie să construim multe biserici?”. Multe voci din societate răspund că nu, ba chiar că statul ar trebui să procedeze ca alte ţări, şi să lase finanţarea cultelor strict pe mâinile credincioşilor.

Preoţii consideră însă că extinderea nu e suficientă şi că prezenţa unei biserici e necesară chiar acolo unde comunitatea nu o doreşte, pentru că asta înseamnă că acei oameni s-au îndepărtat de Dumnezeu. Iar o astfel de dispută se desfăsoară chiar acum undeva în sectorul 3, unde o comunitate de 500 de oameni se judecă cu primăria pentru că a permis construirea unei biserici în coasta blocurilor, pe unicul spaţiu verde care le rămăsese oamenilor în cartier.

În afară de preoţii care îsi susţin cauza, şi câţiva curajoaşi din societatea civilă care-şi asumă punctele de vedere, însă, puţini politicieni sau demnitari ai statului au acceptat să vorbească oficial despre acest fenomen, aşa cum l-a denumit Ion Iliescu.

Chiar obţinerea cifrelor oficiale privind finanţarea cultelor a fost dificilă, la fel şi motivarea acestora, pentru că, aparent, funcţionarilor publici le e mai frică de “Doamne Doamne”, decât de legea liberului acces la informaţii.

A vorbi despre biserică altfel decât în termeni pioşi, e tratat în mod ipocrit ca un păcat în societatea românească, deşi în intimitate există preoţi care îşi bârfesc superiorii, în presă au apărut numeroase cazuri de corupţie în sânul bisericii şi la vârful acesteia, sau chiar scandaluri sexuale.

“Într-adevăr s-au construit multe edificii după 1990, uneori de dimensiuni aşa, cam de catedrală în anumite locuri. A fost o acţiune conjugată şi o susţinere şi pe plan local şi pe plan naţional, foarte activă. A fost o stare de spirit de care nu puteam să nu ţinem seama … E adevărat, sunt şi foarte mulţi preoţi, dar sper să se echilibreze la un moment dat fenomenul… “

Ion Iliescu, fost preşedinte al României

Până şi ateul Ion Iliescu a ţinut să-şi nuanţeze un pic poziţia, după 20 de ani de liberă cugetare: “Dar am avut întotdeauna relaţii bune cu biserica, totuşi... Într-adevăr s-au construit multe edificii după 1990, uneori de dimensiuni aşa, cam de catedrală în anumite locuri. A fost o acţiune conjugată şi o susţinere şi pe plan local şi pe plan naţional, foarte activă. A fost o stare de spirit de care nu puteam să nu ţinem seama, mai ales după o perioadă ca aceea… în care s-a interzis construcţia de biserici, … bine, la noi nu au fost fenomele ca în Uniunea Sovietică, dar au mai fost şi demolări din cauza sistematizării… E adevărat, sunt şi foarte mulţi preoţi, dar sper să se echilibreze la un moment dat fenomenul… “.

În zilele următoare, evz.ro vă va dezvălui cauzele care generează această sete imobiliară în rândul preoţilor, şi ce reacţii stârneşte expansiunea bisericii în rândul populaţiei.

Veţi afla modul în care se intrepătrund afacerile bisericii cu cele ale politicienilor şi ce înseamnă asta pentru România, un stat laic în care religia are o influenţă mai mare decât toate partidele politice la un loc.

Raportul SUA privind libertatea religioasa in Romania

Raport al SUA: In Romania, Biserica influenteaza deciziile politice

ziare.com

Biserica Ortodoxa exercita o influenta importanta asupra populatiei si asupra liderilor politici iar Guvernul continua sa pune piedici grupurilor religioase minoritare, se afirma in Raportul privind Libertatea Religioasa din 2009, publicat de Departamentul de Stat al SUA.

In anul electoral 2008, politicienii au dat legi favorabile BOR, putini dintre politicienii romani sustinand masuri care ar nemultumi Patriarhia, sustine raportul.

Documentul mentioneaza faptul ca in Romania, locuitorii sunt ortodocsi in proportie de 86,8 la suta, romano catolicii reprezinta 4,7 la suta, iar greco-catolicii mai putin de 2 la suta. Raportul Departamentului de Stat mentioneaza numeroase plangeri ale grupurilor minoritatilor religioase, printre care se numara restituirea bunurilor confiscate, inclusiv a lacasurilor de cult.

Comisia speciala pentru Restituiri si-a inceput activitatea in 2003 si, de atunci, din cele 14.716 de cereri de restituire a proprietatilor apartinand grupurilor religioase au fost solutionate numai 1.232.

Comunitatea musulmana continua sa intampine probleme atunci cand trebuie sa-si inmormanteze membrii. In ciuda promisiunilor autortitatilor, comunitatea musulmana nu a primit teren pentru construirea unui cimitir.

Raportul aminteste si de plangerile reprezentantilor celorlalte culte religioase, care au acuzat statul roman de favorizarea Bisericii Ortodoxe. De exemplu, in iunie 2008, reprezentantii Bisericilor Reformata, Luterana, Unitariana, Greco-catolica si Baptista au depus o plangere la Comisia Europeana, in care acuzau statul roman de justificarea BOR.

• International Religious Freedom Report 2009 - Romania (U.S. Department of State)
• Raportul SUA privind libertatea religioasă în România (Catholica.ro)
  

Női püspök a német protestánsok élén

Női püspököt választottak a Németországi Protestáns Egyház Tanácsa élére

reformatus.hu

Fotó: welt.de

Női püspököt választottak szerdán a Németországi Protestáns Egyház Tanácsa élére, először a szervezet történetében.

Az egyház zsinatának ulmi ülésén Margot Käßmann hannoveri püspöknőt nagy többséggel választották meg hat évre a zsinati tanács elnökévé. Margot Käßmann ezzel a 25 millió németországi protestáns első számú képviselője lett.

Az 51 éves, négygyermekes elvált anya 132 szavazattal, mindössze öt ellenszavazat és négy tartózkodás mellett nyerte el a tisztséget, és lett a nyugdíjas kort elérő Wolfgang Huber berlini püspök utóda. Kijelentette, hogy korszerű egyházat szeretne, olyat, amely több embert nyer meg a hitnek.

A női püspök - akit Teréz anya és Demi Moore keverékeként jellemez a német sajtó - 1999 óta áll Németország legnépesebb protestáns egyházkerület élén.

Az EKD helyettes vezetőjévé Nikolaus Schneider elnököt, a Rajnai Protestáns Tartományi Egyház vezetőjét választották meg 137 szavazattal. A választás után Schneider elnök gratulált a püspöknőnek, s kijelentette: "Nagyon örülök Margot Käßmann megválasztásának. Már régóta ő az, aki profilt ad a német protestantizmusnak és megszólaltatja a protestáns hangot a közvélemény előtt. Ezt világra nyitott okossággal, teológiai egyértelműséggel és barátságosan teszi, s ezt nagyon becsülöm benne". A püspöknő EKD elnökké választásához az elsők között gratulált Thomas Wipf lelkész, a Svájci Protestáns Egyház elnöke. "Az Ön őszintesége, hitelessége a protestáns hitet azok számára is elfogadhatóvá teszi, akiknek alig van kapcsolatuk az egyházzal" - írta Wipf Svájcból.

Käßmann és Schneider mellett az EKD tagjai a következők lesznek: Elke Eisenschmidt, Ulrich Fischer (60), Johannes Friedrich (61), Klaus Winterhoff (58), Jann Schmidt (61), Uwe Michelsen (61), Marlehn Thieme (52), Gesine Weinmiller (46), Jochen Bohl (59), Tabea Dölker (61) Fidon Mwombeki (49) és Katrin Göring-Eckardt (43).

Margot Käßmann 1958. június 3-án született Marburg an der Lahnban. Teológiai tanulmányai után 1985-ben szentelték lelkésszé. Négy évvel később doktorált Bochumban Konrad Raisernél "Szegénység és gazdagság - az egyház egységének tükrében". 1994 - 1999 között Käßmann a Kirchentag (Egyházi Napok) főtitkára volt, majd aztán megválasztották a Hannoveri Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökasszonyává. A négy lánygyermeket nevelő családanya néhány évvel ezelőtt vált el férjétől.

Dr. Harmati Béla: Keresztény egységtörekvések Augsburg után

Dr. Harmati Béla: Keresztény egységtörekvések Augsburg után

evangelikus.hu

Idén tíz éve írták alá a római-katolikus és evangélikus egyház képviselői az Augsburgi Közös Nyilatkozatot. Az augsburgi események öt éves évfordulójára írta dr. Harmati Béla nyugalmazott evangélikus püspök az alábbi cikket, amelyet most jóvoltából közkinccsé teszünk újra. Elhangzott: Budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetemen 2004. november 4-én.

A Közös Nyilatkozat aláírása Augsburgban, 1999-ben

KERESZTÉNY EGYSÉGTÖREKVÉSEK AUGSBURG UTÁN

Dr. Harmati Béla nyugalmazott evangélikus püspök előadása¹

BEVEZETÉS

Felemelő élményt nyújtó esemény történt Augsburgban, magyar nevén Ágosta városában 1999. október 31-én. Elmondhattuk és elmondhatjuk Pál apostollal együtt, „nagy és sokat ígérő kapu nyílt“ előttünk (1 Kor 16, 9).

Hogyan is történt? Hadd idézzem II. János Pál pápa beszédéből: „Ma, éppen ebben az órában, Augsburg városa Németországban nagy jelentőségű esemény színtere. A katolikus egyház és a Lutheránus Világszövetség képviselői Közös Nyilatkozatot írnak alá azon legfontosabb témák egyikéről, melyek a katolikusok és evangélikusok közötti ellentétet jelezték: a hit általi megigazulás tanításáról. Mérföldkőről van szó a keresztények közötti teljes egység visszaállításának nem könnyű útján...“²

Örülünk annak evangélikus oldalról, hogy a II. Vatikáni Zsinat ökumenizmusról szóló dekrétuma megerősítését olvashattuk II. János Pál 1995-ben megjelent „Ut Unum Sint“ enciklikájában is arról, hogy az ökumenizmus nemcsak valamiféle függeléke (appendix) az egyházi tradicionális tevékenységnek, hanem az egyház életének és munkájának organikus része (No.20), mint ahogyan az egészséges gyümölcsfa jó termést hoz.

Jó elismételni újra és újra a Közös Nyilatkozat legjelentősebb tételét: ...“(4o) A megigazulástannak e nyilatkozatban megfogalmazott értelmezése azt mutatja, hogy evangélikusok és katolikusok között konszenzus van a megigazulástan alapvető igazságait illetően.... (41) Így a 16. századnak a megigazulástanról szóló tanbeli elitélései új fénybe kerülnek: az evangélikus egyházaknak e nyilatkozatban előadott tanítása nem esik a Trienti Zsinat elítélései alá. Az evangélikus hitvallási iratok elítélései nem alkalmazhatók a római katolikus egyháznak e nyilatkozatban előadott tanítására.“³

Ebből a kijelentésből kiindulva a Közös Nyilatkozat ajánlása szellemében kérhetjük: ...“(43) A megigazulástan alapvető igazságaiban elért konszenzusunknak hatnia kell egyházaink életére és tanítására és itt kell igazolódnia“. A tanításbeli feladatok között a Közös Nyilatkozat a következőket sorolja fel:

· Isten igéje és az egyház tanításának viszonya,

· ekkléziológiai kérdések,

· az egyházi tekintély kérdése,

· az egyház egysége,

· a papi szolgálat,

· a szentségek,

· a megigazulás és a szociáletika kapcsolata.

A felsoroláshoz hozzá kell vennünk a Közös Nyilatkozathoz fűzött Függelék (Annex) magyarázatait és ajánlásait, valamint az aláírás előkészítésekor és 1999. október 30-án az augsburgi városházán rendezett ünnepségen elhangzott hivatalos méltatásokat. Az eseményeket, a történtek jelentőségét, a felelős egyházi vezetők személyes érintettségét jól érzékelteti Edward Idris Cassidy bíboros sajtónyilatkozatának befejezése:…”Nincs nagyobb öröme annak, aki a keresztény egység területén munkálkodik, mint hogy ezt a dokumentumot aláírja. Az idevezető úton azt gondoltam, hogy az utolsó ítélet napján az Ùrnak, ha kérdez engem: ‘Tettél-e valami jót az életedben?’, legalább ennyit mondhatok: ‘Aláírtam a megigazulásról szóló Közös Nyilatkozatot.’ “ (69. lp)

KERESZTÉNY EGYSÉGTÖREKVÉSEK AUGSBURG 1999 UTÀN

Az augsburgi aláírásra vonatkoztathatjuk Pál apostol kijelentését,” nagy és sokat ígérő kapu nyílt” előttünk. A korintusiakhoz írott levélben azonban ennek folytatása is van,… “ de az ellenfél is sok”. Bizony nem fogadták mindenütt lelkesedéssel a Közös Nyilatkozatot ! Katolikus részről, de evangélikus részről is voltak ellenhangok, így például 243 protestáns főiskolai-egyetemi tanár jelezte tartózkodását Németországból és Európából. A másik problémát az jelentette, hogy kétoldalú nyilatkozatról, bilaterális dialógus után elért eredményről volt szó. A reformáció más ágaihoz tartozó egyházak, különösen is a reformátusok, úgy érezhették, hogy az evangélikusok “kihagyták” őket, nem “egyeztették” velük a katolikusokkal való megegyezést. A Közös Nyilatkozat iránti érdeklődést mutatja, hogy a Tübingeni Egyetemi Könytár internetes “ Index Theologicus” listája “megigazulás” címszó alatt 1999-től több száz publikációt sorol fel. Ebben a sorozatban megtaláljuk a tömegtájékoztatási eszközök botrányhír-éhségét kiszolgálni igyekező híradásokat arról, hogy a Közös Nyilatkozatot nem is írták alá Augsburgban, hanem csak a Hivatalos Közös Állásfoglalást, valamint a kérdéseket alapos teológiai precizitással elemző könyveket. Az bizonyos, hogy alig akadt mostanában olyan teológiai téma, ami ennyire nagy érdeklődést váltott volna ki a tömegtájékoztatásban, mint a Közös Nyilatkozat.

Az ökumenikus mozgalom a 19. századi kezdeteitől fogva mostani éveinkre kicsiny mustármagból terebélyes fává növekedett. Az egyik adat szerint 2003-ban 161 dialógus folyt helyi, területi, országos, kontinentális és világszinten⁴. Ezek között kiemelt helyet foglaltak és foglalnak el a Lutheránus Világszövetség hivatalos párbeszédei. Számunkra, a Magyarországi Evangélikus Egyház számára nagy megtiszteltetés, hogy a dialógusok kezdetétől fogva Vajta Vilmos, Prőhle Károly, Hafenscher Károly professzorok, Nagy Gyula professzor, majd később püspök révén a Lutheránus Világszövetség megbízásából részt vállalhattunk ezekben a teológiai ökumenikus munkákban.

A római katolikus egyház Vatikáni Keresztény Egység Elősegítésének Pápai Tanácsa a II. Vatikáni Zsinat ajánlásainak megfelelően 1967-től kezdve hivatalos dialógusokat folytatott a Lutheránus Világszövetséggel, mindkét részről világszintű reprezentációval összeállított bizottságokkal. A Közös Nyilatkozat előkészítésének külön munkacsoportja mellett 1995-ben Genf és Róma együttes szándéka szerint új dialógus-bizottság került kiküldésre katolikus részről Walter Kasper rottenburgi német püspök vezetésével. Evangélikus részről a Lutheránus Világszövetség engem kért meg a társelnökségre. Amikor Kasper püspök a vatikáni Keresztény Egység Elősegítésének Pápai Tanácsa vezetője és bíboros lett, 2001-től kezdve Alfred Nossol lengyel érsek (Opole) lett a katolikus társelnök.

Hadd soroljam röviden a korábbi dialógus bizottságok feladatkörét: 1967-1971 között „Az Evangélium és az Egyház” , 1973-1984 között „Az Úrvacsora/Eucharisztia és az Egyházi Szolgálat (Ministry-Amt)”, 1985-1993 között „Az Egyház és a Megigazulás” volt a téma. 1995-töl kezdve a közös bizottság feladata volt az egyháztörténetben a Niceai Hitvallásban először meghatározott „apostoliság” vizsgálata. Azaz mit jelent ma katolikusok és evangélikusok számára „ az egyház apostolisága”, miben egyezik és miben különbözik ebben a kérdésben a véleményünk.

Egy-egy nemzetközi bizottsági párbeszéd-sorozatot nehéz elkezdeni, hiszen ismeretlenek egymásnak a szereplők, különböző egyházi háttér, teológiai iskolák és ökumenikus ismeretanyag, más-más anyanyelv nehezíti a munkát. Kilenc-kilenc bizottsági tag, egy-két szakértő és a vatikáni és genfi titkárság munkatársai, együttesen tehát a közös munkára még alkalmas, nem túl nagy csoportot alkottak a résztvevők. A munka angol és német nyelven folyik, szinkron-tolmácsolás segítségével. Azok, akik anyanyelvként használhatják az egyik vagy másik nyelvet, kétségtelenül előnyben vannak a többiekkel szemben. Az országok sora, ahonnan a résztvevők jönnek, érdekes képet ad. Evangélikus bizottság: Argentína, Finnország, Franciaország, Japán, Németország, Norvégia, Tanzánia, Amerikai Egyesült Államok és Magyarország. Katolikus bizottság: Németország, Kanada, Amerikai Egyesült Államok, Itália, Norvégia, Nigéria, Lengyelország. Évente egy-egy plenáris ülésre kerül sor, de közben többször találkoznak a szövegeket egyeztető, a tárgyalásokat előkészítő kisebb munkacsoportok. Felváltva evangélikus és katolikus, különböző egyházakhoz és országokba szóló meghívások szerint történik az éves ülések helyszínének kiválasztása. Ez azt jelenti, hogy különböző ökumenikus helyzetekkel, egyházakkal ismerkedhetnek meg a résztvevők.

A bizottság 1995-ben tartott első ülésének előkészítésekor az volt a szempont, hogy olyan evangélikus vendéglátó egyházat találjunk, ahol a másik felet csak kevéssé ismerő katolikus résztvevők számára bemutathatjuk egyházunk tradícióit, eleven gyülekezeti életét és ökumenikus nyitottságát. Így javasoltam Finnországot (Lärkulla), ami nagyon bevált, majd Németország (Rottenburg-Stuttgart), Budapest-Dobogókő, Lengyelország (Opole), Németország (Tutzing), Olaszország /Communita de Bose), Dánia (Smidstrup Strand), Németország (Würzburg), Baltimore (USA), majd végül újra Olaszország (Bari, Oasi Santa Maria- Cassano delle Murge) következett. Közben 2003-ban a Lutheránus Világszövetség Winnipegben, Kanadában tartott világgyűlése miatt nem került sor teljes bizottsági összejövetelre. Főtémánk az egyház apostolisága volt. Ez a kérdés érinti az ökumené teológiai-egyháztörténeti alapkérdéseit. A következőkben a teljesség igénye nélkül erről kívánok szólni, kapcsolódva az augsburgi Közös Nyilatkozat 1999-ben történt aláírása óta folytatott vitákhoz.

A KONFESSZIONÁLIS ALAPKÜLÖNBSÉGEK KÉRDÉSE

Az apostoliságról szóló kereken tíz éve folyó vita egyes állomásait, a bizottsági ülések napirendjét és a helyi egyházakkal történő találkozást végigkísérték az aktuális ökumenikus események. Ìgy például a 2000-ben Itáliában, egy katolikus szerzetesi közösségben ( Communita di Bose) tartott ülésünk alatt jelent meg a Hittani Kongregáció „ Dominus Jesus” nyilatkozata, amit az ülés napirendjétől elválasztva, nagy érdeklődés mellett társelnökünk, Kasper bíboros elemzett. A Közös Nyilatkozat 1999 óta nagyon vitatott a nemzetközi ökumenikus helyzetben. Ezekre a pozitív és negatív eseményekre csak részben térhettünk ki, hadd jelöljünk meg azonban néhány olyan összefoglalást, ami a részletek tekintetében segítséget jelenthet. Ilyen a német Konfessionskundliches Institut (Felekezetkutató Intézet) vezetőjének. Michael Plathow professzornak évi ökumenikus jelentése ⁵ . A Közös Nyilatkozat visszhangjának feldolgozása követhető nyomon Beatus Brenner, a Felekezetkutató Intézet munkatársa elemzésében⁶. Az ökumenizmus mai problémáit a jövő perspektívájában vizsgálja André Birmelé strassbourgi professzor franciából fordított új könyve az egyházak ökumenikus közeledésének eredményeiről és azok metodológiai következményeiről⁷.

A „konfesszionális alapkülönbségek” (basic differences – Grunddifferenz) kérdésében több vélemény sorakozik elénk. Vannak, akik „Kelet” és „Nyugat”, azaz Bizánc és Róma között, az ortodox és katolikus spiritualitás és teológia hangsúlyai tekintetében a kétségtelen azonosságok ellenére is jelentősnek látják a távolságot. Még inkább aláhúzzák mások az alapkülönbségeket a reformáció egyházai és a római katolikus egyház között.⁸ Történik ez annak ellenére, hogy ismerjük a II.Vatikáni Zsinat „aggiornamento” törekvését és a Közös Nyilatkozat aláírását, bár tekintetbe kell vennünk más tényeket is, így például a „ Dominus Iesus” jelentősége mellett az egyik legújabb, a 2004. október 17-től kezdődött „Eucharisztia Ève” meghirdetését bejelentö „Mane nobiscum Domine” dokumentumot. Az „alapkülönbségek” a reformáció egyházai és a katolikus egyház között a Szentírás és a tradíció, a dogmafejlödés (különösen is a Mária-dogmák, 1854, 1950 és a pápai tévedhetetlenség, 1870) terén ismertek. Ugyanakkor hangsúlyozhatjuk, mint azt 1999. október 30-án Augsburgban a városházi ünnepségen tartott beszédében Karl Lehmann bíboros tette, hogy a „hierarchia veritatum” (az igazságok hierarchikus rendszere) szigorú körének aláhúzása helyett teológiai „árnyalt konszenzus”, „differenciált konszenzus”, „növekvő konvergencia”, „alapvető megegyezés”, „alapigazságokban való konszenzus” révén „nagyfokú egyetértés és közös végeredmény”, „megigazulásunk közös értelmezése” jöhetett létre.⁹ Lehmann bíboros volt az a katolikus teológus, aki már az aláírás előtt is határozottan megkérdőjelezte, vajon vannak-e egyáltalán konfesszionális alapkülönbségek, és talán nem arról térnek-e el a véleményeink inkább, hogyan éri el Isten üdvössége a földi valóságot.¹⁰ Néhány évvel később újra visszatért ehhez a gondolathoz, mégpedig Wittenbergben¹¹, 2002. októberében.

E gondolatsor lezárásaként hadd fogalmazzam meg véleményemet: Az általánosan elfogadottnak látszó ökumenikus cél, a „megbékélt különbségek” (versöhnte Verschiedenheit – reconciled diversity) keresése útján nem a kétségtelenül meglévő konfesszionális alapkülönbségek kiélezése a teendőnk, hanem az alapigazságokban való konszenzus munkálása. A régi kifejezés szerint nem azt kell keresnünk, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt! Kedvelt idézetem szerint Jézus nyájának az a tagja, aki nem tudja elviselni a Főpásztor másfajta juhainak birkaszagát, magát rekeszti ki Krisztus nyájából! Ugyanis még az is előfordulhat, hogy túllátva a saját templomtornyunkon, eltanulunk valamit más egyházaktól, gazdagodunk spiritualitásban, istentiszteleti szokásainkban, kegyességben és teológiában. Adja ezt meg számunkra az egyház Ura Magyarországon is!

ÖKUMENIKUS VISSZATÉRÉS A BIBLIAI ALAPOKHOZ

A 2003. év egyházainkban, az ökumenikus mozgalomban világszerte meghirdetve a Biblia Ève volt. W.A. Visser´t Hooft, az Egyházak Világtanácsa alapító főtitkára visszaemlékezése szerint 1949-ben Oxfordban a világ biblikus teológusainak reprezentatív ökumenikus konferenciáján, ahol a Biblia magyarázásának egyetemes alapelveiről tanácskoztak (guiding principles for the interpretation of the Bible), azt a meglepő felfedezést tették, hogy protestánsok és katolikusok egymásról alkotott előítéletei eltűntek a Szentírás tanulmányozása során. Suzanne de Dietrich meghatározó könyve a bibliai megújulásról (The Biblical Renewal, 1945) jelentős volt az ökumenikus mozgalom számára. Németországban például a Biblia Éve eseményeit közösen tervezték és hajtották végre az Evangelische Kirche in Deutschland (EKD, a Német Protestáns Egyház), a Katolikus Német Püspöki Konferencia, az Arbeitsgemeinschaft Christlichen Kirchen (ACK, A Keresztény Egyházak Munkaközössége) és az Evangelische Allianz. Elmondhatjuk, hogy a reformáció egykor az egyház életébe forradalmian újat hozó törekvései, a Sola Scriptura /Egyedül a Szentírás) elv, a prédikációban a „viva vox evangelii” megvalósítása, a bibliai-írásmagyarázati teológiai ágak fontossága nem evangélikus, nem protestáns kiváltság, hanem a II. Vatikáni Zsinat után megtalálható a római katolikus egyházban is. (V.ö. a II. Vatikáni Zsinat isteni kinyilatkoztatásról szóló dogmatikai konstitúciójával, Dei Verbum 1965, különösen is No.22 és 25.). Így jöhetett létre az „Evangelisch-Katholische Kommentar zum NT (EKK)” bibliamagyarázatos sorozata.

A legutóbbi Berlini Ökumenikus Egyházi Napok (Kirchentag) számára a nuncius, Giovanni Lajolo érsek olvasta föl a pápai üzenetet (2003. május 28):...” Örülök, hogy a „Biblia Éve 2003” ügyét az Ökumenikus Egyházi Napok felvállalták és bizonyos, hogy a berlini napoknak ez központi ügye lesz. Ezért arra hívlak titeket, hogy imádkozzatok a Biblia körül, olvassátok az Isten Ìgéjét és meditáljatok azon, valamint életünk magyarázatát keressétek abban az üzenetben, amit a hívek közössége évszázadokon keresztül adott tovább”.

Ebben az összefüggésben említhetem, hogy a Bibliával való foglalkozás ökumenikus érdeklődésre tarthat számon a „textus” és „kontextus”, a fordítás nyelvi problémái, az un. „inkulturáció”, a tradíció megszokott kifejezéseinek újrafogalmazása, azaz a misszió és evangelizáció kérdéseiben. A jézusi missziói parancs /Mt 28,16-20) végrehajtásában ma olyan ökumenikus összefogásra van szükség, ami az újszövetségi kor óta napjainkig egyre magasodó, emberek, nyelvek, kultúrák közötti kommunikációs nehézségek legyőzésében segíti egymást. 1659-ben adta ki a Vatikán azt a Kínában folytatott misszióra vonatkozó általános útmutatást, amit ma sem árt megszívlelni: ..”semmi esetre se törekedj erőszakkal megváltoztatni ezen népek szokásait, rítusait, hacsak nem nyilvánvalóan ellenzik a vallást és az erkölcsöt. ...ne a te útadat, hanem hitedet add tovább...” (In: Confessing Christ in Different Culture, ed.by J.S.Mbiti, WCC, Geneva 1977. 56). Mindannyian tapasztaljuk napról-napra, mennyire elromlott, lezüllött magyar nyelvünk és ez tükrözi a jézusi ige szerint az emberek belső világának erőszakosságát, reménytelenségét, a józan emberi-humán értelemben vett morál hiányát. Vajon jelent-e ma valamit a nemcsak vallási ismereteket, de az együttélés elemi törvényeit is semmisnek tartó neveletlen nemzedékek számára az Isten előtti megigazulás kérdése? A 2003-as Berlinben tartott Ökumenikus Egyházi Napokon láttam az egyik földalatti vasúti állomás kopár és vigasztalanul szürke betonfalán a piros színnel fölfestett mondatot: „Jézus a válasz!” Másnap már valaki vitába szállt vele: „De mi a kérdés?” A Közös Nyilatkozat szerint az augsburgi aláírás azért volt lehetséges, mert „ezekre az új felismerésekre az vezetett bennünket, hogy azonos módon hallgattunk Isten szentírásbeli igéjére”... (8). Kérdezzük hát egymást a párbeszédben, római katolikusok és evangélikusok újra és újra, hogy személyes életünk, a gyülekezetek, az egyház, a társadalom kérdéseit, kihívásait felvállaljuk, megértsük és együtt próbáljuk az alapvető szentírási, jézusi alapok segítségével megválaszolni azokat! Augsburg nem visszafelé, hanem előre mutat!

„ LOKÁLIS” ÈS „ GLOBÁLIS” EGYHÁZ

2000 őszén a Lutheránus-Római Katolikus Dialógus az olaszországi Communita de Bose vendége volt. A meghívó egyházat megismerő -körutunk egyik állomása Milano volt, ahol Martini bíboros, a bibliai kéziratok ismert tudós szakértője fogadott. Köszöntőjét azzal kezdte, jól nézzünk körül, mert ez itt nem „a római” katolikus, hanem „a milánói” katolikus egyház, a maga Ambrosius püspökre visszavezetett külön liturgiájával, sajátos hagyományaival. Örültem, hogy válaszomban azt mondhattam, mi pedig mint evangélikusok „a wittenbergi katolikus” egyházat képviseljük.

A reformáció bibliai hangsúlya szerint egyház, gyülekezet ott van, ahol az evangéliumot tisztán és igazán hirdetik és a szentségeket Krisztus rendelése szerint szolgáltatják ki, és ez elég az egyház egységéhez (Ágostai Hitvallás VII). Az újszövetségi iratok tanúsága szerint az első gyülekezetek tudtak egymásról, az apostolok, mint alapítók személyén keresztül kapcsolódtak egymáshoz. Látogatták egymást, leveleket, útmutatásokat kaptak és ezeket tovább is küldték, majd később ezek bekerültek a kánonba. A gyülekezetek közössége alkotta a területi majd az egyetemes/katolikus egyházat. A hierarchikus-püspöki egyházvezetés kialakulására a tévtanítások elleni küzdelem nyomta rá a bélyegét. A reformáció korában az „ecclesiae apud nos” – „a mellettünk, velünk tartó gyülekezetek” együttes hitvallása volt hangsúlyos.

Ma akad olyan leegyszerűsítő vélemény, hogy a reformáció egyházai inkább a helyi, a lokális egyházat , a római katolikusok pedig inkább a globális egyházat tartják szem előtt, amikor az ökumenikus párbeszédben találkozunk. Bizonyos azonban, hogy a lokális-helyi és a globális-egyetemes dimenziók egymást kiegészítő és segítő jellegére az ökumenében oda kell figyelnünk. Nem elég az évente egyszer megrendezett januári Ökumenikus Imahét alkalmából keresni egymást, mert a helyi gyülekezeteknek minden élettevékenységükben túl kell látniuk a maguk templomtornyán. Régi szokás, hogy országon belül vagy kívül is testvérgyülekezetet választ egy-egy egyházközség. Vajon lehetne-e arra gondolni, hogy ökumenikus viszonylatban is legyen testvérgyülekezetünk? Esetleg a helyi vagy a szomszédos másik egyház gyülekezete? A konfesszionális és kongregacionalista „gettókba vonulás” és bezárkózás nem a jövő útja.

Európában a mai Európai Ùnió keretein belül és felül több lokális és globális egyház-összekötő modell létezik. Időrendi sorrendben az első a Leuenbergi Egyezmény (1973), ez a kontinens evangélikus, református és uniált egyházai között kölcsönös szószék-és úrvacsorai közösséget hozott és ehhez csatlakoztak később más kontinensek egyházai is, noha nem mindegyik evangélikus és református egyház írta alá az egyezményt Európában sem, például ilyen a finn és a svéd evangélikus egyház. Az un. Meisseni Nyilatkozat (1988) a német Evangélikus/Protestáns Egyház (EKD) és az Angliai Anglikán Egyház között jött létre. Ez a megegyezés megállapítja a szószék-és úrvacsorai közösséget, a püspöki tisztről való vélemények eltérése miatt azonban az úrvacsorai szolgálatban a lelkészek kölcsönös részvételét nem teszi lehetővé. Az un. Porvoo-Egyezményt a skandináviai evangélikus és az angliai és írországi anglikán egyházak kötötték. Ebben hangsúlyozzák az apostoli szukcessziót a püspöki tiszt, mint az egyház egysége és kontinuitása megőrzése jelének kölcsönös elismerését.

A lokális és globális tényezők együttes keresése folyamatában kell megemlítenem a Charta Oecumenica megszületését. Ezt a nyilatkozatot 2001. április 22-én írták alá Strassbourgban. Az aláírás ünnepe megszervezésének sok vitát kiváltott ügye az Európai Egyházak Konferenciája felelőssége volt protestáns és ortodox oldalról. Az előkészületek vitája különösen is abban a kérdésben élesedett ki, mit jelent „az Európa lelke” kifejezés. A végső szöveg már nem tartalmazza ezt. A legutóbbi Berlini Ökumenikus Egyházi Napok keretében 16 különböző egyház fogadta el magára nézve kötelezőnek a Charta Oecumenica ajánlásait. Ebben az összefüggésben az a kérdés bukkan fel, ami minden hasonló ökumenikus dokumentummal kapcsolatos, vajon milyen módon történik a meghozott nyilatkozatok, közös állásfoglalások „recepciója”. 2001 októberében éppen nálunk, az Evangélikus Hittudományi Egyetemen rendeztünk erről fórumot ökumenikus részvétellel. A Közös Nyilatkozat is azzal fejeződik be, hogy a felek megállapítják, ....”konszenzusunknak hatnia kell egyházaink életére és tanítására és itt kell igazolódnia”.¹²

Lehet, hogy a Közös Nyilatkozat sokaknak egyháztörténetileg és ökumenikusan annyira szokatlannak és meglepőnek tetszik, hogy ezért az elmúlt évek alatt kevesen mutattak kellő buzgóságot annak lokális egyházi szinteken történő elfogadására, noha buzgó teológiai tanulmányozásra sor került? A reformáció emléknapján, október 31-én a szokásos egyháztörténeti megemlékezések ráirányíthatnák a figyelmet az 1999-es Közös Nyilatkozatra is! Az ötödik évfordulón, 2004-ben Augsburgban az aláírás eredeti helyén a müncheni evangélikus és a regensburgi katolikus püspök együtt emlékeztek. Ugyanezen alkalommal Kasper bíboros és Noko főtitkár Johannesburgban, Afrika egyházaihoz kívánták közelebb vinni a megegyezést. Számomra nagy élmény volt 2004-ben Wittenbergben, Luther szószékéről Leo Novak katolikus püspököt hallani prédikálni a megigazulásról, mint egyházainkat inkább összekötő, mint elválasztó tanításról és ezen az istentiszteleten együtt szolgáltunk Christian Krause püspökkel, aki Cassidy bíborossal együtt öt éve írta alá a Közös Nyilatkozatot.

A reformáció eseményeit és teológiai-ekkleziológiai eredményeit evangélikus részről középpontinak tartva sohasem feledhetjük egyházunk apostoli gyökereit. A sokszor hangoztatott apostoli szukcesszió nemzedékek megszakítások nélküli spirituális és szervezeti egymásba kapcsolódását jelenti az evangélium krisztusi igazsága megélésében, őrzésében és továbbadásában. Ehhez a „hic et nunc”- megéléshez, a „thesaurus ecclesiae” őrzéséhez és mai világunk kihívásaival történő küzdelemhez szükségesek az ökumenikus dialógusok.¹³

Legyen Isten áldása az ökumenikus teológiai párbeszéd munkáján nemzetközi-globális és helyi-lokális szinten, hogy beteljesedjék valami Krisztus Urunk főpapi imájából, ...”hogy mindnyájan egyek legyenek.”..(Jn 17,21).

1 A Budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetemen 2004. november 4-én „Öt éves az evangélikus-római katolikus Közös Nyilatkozat a megigazulás tanításáról, Augsburg, 1999. október 31“ címen elhangzott előadás szerkesztett és bővített változata.

2 Az evangélikus-római katolikus Közös Nyilatkozat a megigazulás tanításáról és ünnepélyes aláírásának dokumentumai. Evangélikus Sajtóosztály-Szent István Társulat, Budapest, 2000. 106.

3 Vö. A Lutheránus Világszövetség és a Katolikus Egyház Hivatalos Közös állásfoglalása. KNY 30.

4 Dr.Loredana Nepi, Bibliography of Interchurch and Interconfessional Dialogues, in: Centro Pro Unione, Rome, Bulletin No.63. Spring 2003. Korábbi dokumentumok: Groth in Agreement. Reports and Agreed Statements of Ecumenical Conversations on a World Level, ed. by Harding Meyer and Lukas Vischer, Paulist Press, New York/Ramsey, WCC, Geneva. 1984. Faith and Order Paper No.108.

5 Prof.Dr.Michael Plathow, Unterscheiden, nicht trennen, verbinden – Ökumenischer Jahresbericht 2oo3, Generalversammlung des Evangelischen Bundes, Rastede, ll.lo.2003. In: MD Beilage zu Nr. 5/2003. I-VIII.

6 Beatus Brenner, Wie verbindlich ist die Gemeinsame Erklärung zur Rechtfertigungslehre? In: MD 1/2004, 11-16.

7 André Birmelé, Kirchengemeinschaft – Ökumenische Fortschritte und methodologische Konsequenzen. LIT Verlag, 2004.

8 Reinhard Brandt, Der ökumenische Dialog nach der Unterzeichnung der Erklärung der Rechtfertigungslehre und nach Dominus Iesus. Ein Überblick über strittige Aspekte aus lutherischer Sicht, in: Uwe Rieske-Braun (Hg), Konsensdruck ohne Perspektiven? Der ökumenische Weg nach Dominus Iesus, Leipzig 2001, 11-54, 28.

9 A Közös Nyilatkozat dokumentumai, 2000. 77-79.

10 Karl Lehmann, Einig im Verständnis der Rechfertigungsbotschaft? Erfahrungen und Lehren im Blick auf die gegenwärtige ökumenische Situation. Eröffnungsreferat bei der Herbstvollversammlung der Deutschen Bischofskonferenz in Fulda, 21.Sept. 1998. Bonn o.J. 28. In: B.Brenner, a.o.W. 16.

11 Karl Lehmann, Rechtfertigung und Kirche, KNA-Dokumentation Nr. 10, 22.Okt.2002. 14. In: B.Brenner, ebd. 16.

12 Közös Nyilatkozat, 43.

13 Két érdekes megközelítés az egyházközi és vallásközi dialógushoz: Hans Medick-Peer Schmidt (Hg), Luther zwischen den Kulturen. Zeitgenossenschaft – Weltwirkung. Vandenhoeck & Ruprecht in Göttingen 2004; Malise Ruthven, Fundamentalism – The Search for Meaning. Oxford University Press, Oxford 2005.

Dr. Harmati Béla: A reformáció globalitása

Dr. Harmati Béla: A reformáció globalitása

evangelikus.hu

Minden nyelvben, minden kulturális összefüggésben hibának számít, ha valaki idegen szóval fejezi ki azt, amire sajátja is van. Így meg kell magyaráznom, miért használom a reformáció „globalitása” kifejezést a magyar „egyetemesség” helyett. Akkor nem számít stílustörésnek az idegen szó, ha a máshonnan kölcsönzött fogalom a maga első hallásakor képzettársításra sarkall, és segít megérteni a mondanivalót. – Készült: 2006-ban.

A reformáció nemzetközi emlékműve Genfben

A reformáció nemzetközi emlékműve Genfben

Mai köznyelvünk ugyanis más nemzetekéhez hasonlóan előszeretettel alkalmazza a „globalitás”, a „globalizáció” kifejezést és ez a fogalom azt akarja kifejezni, hogy lejárt a nemzeti-területi-országos „bezárkózás” ideje és a tömegtájékoztatás révén „globális falu” lett a világ. Egyrészt bármelyik „faluvégen” történjék valami, azonnal tudnak róla mindenütt a világon a kommunikációs összeköttetések hihetetlenül gyorsan működő csatornáin keresztül, másrészt pedig a gazdasági-politikai-kulturális összefüggések révén nem tudjuk kivonni magunkat azokból a világszéles folyamatokból, amelyek kedvező és kedvezőtlen, jó vagy rossz irányba, de mindenképpen befolyásolnak minket.

Érdemes elidőznünk annak ökumenikus összefüggésekben történő megvizsgálásánál, hogyan és mennyire volt „globális” azaz egyetemes a reformáció és mit jelent ez ma számunkra. Kapcsolódjon ehhez a végiggondoláshoz a globalizáció mögött meghúzódó „glóbusz” azaz a földgolyó képe, mint a Földünk, az egész lakott föld, azaz az „ökumené”. Vizsgálódásunk során a magunk személye ne kívülről szemlélődő megfigyelő legyen, hanem érezzük bele magunkat abba az egyetemes folyamatba, amelyikből életünket úgysem tudjuk tartósan kivonni itt Magyarországon, Budapesten, a Kárpát-medencében, Európa közepén.

Európa története a világtörténelemhez hasonlóan a konfliktusok története és ezekbe a konfliktusokba vallási tényezők is beleszóltak. Nemcsak a reformáció korabeli vagy utána következő „keresztyén” háborúkra kell itt gondolnunk, mint például az 1618-1648 közötti harmincéves háború, hanem az Európában már 711-ben a mai Spanyolország területén az egykori gót birodalomban megjelenő mohamedán arabokra (Cordovai Emirátus és a kalifátusok), akiket csak 1212-ben győztek le a reconquista idején. A 16. századi reformáció korában „keresztyén Európa” mára igencsak megváltozott. Franciaországban például ma az iszlám hívei alkotják a legnagyobb létszámú vallási közösséget. Megjelentek Európában az ázsiai és afrikai vallások követői és a mögöttünk levő évtizedek szégyenletes és borzalmas eseménye, a holokauszt mögött valláshoz is kötődő konfliktus húzódik.

Érdekes egyháztörténeti-teológiai múlt felől jövünk: a 19-20. század fordulójára volt jellemző Ernst Troeltsch nevéhez fűződően az a históriai érvrendszer, amelyik a keresztyénségnek a vallások közötti abszolútságáról tanított (die Absolutheit des Christentums). Ismerjük az Adolf Harnack nevéhez fűződő vallástörténeti felfogást, amelyik a keresztyénséget látta a vallások fejlődése csúcsának (Wesen des Christentums, 1900). Ellenhatásként a 20. század első felében az ökumenikus gondolkodást sokban meghatározó, az un. dialektikus teológia, Karl Barth és követői nyomán a vallás, mint emberi tevékenység lebecsülésével és elutasításával tűnt ki („Isten kinyilatkoztatása a vallás megszüntetése”, K. Barth, KD I.2. 304. 331.343). A személyes hitre került a hangsúly és a „vallás” mint az ember Istent kereső erőlködése, mint kultúra és filozófia, elmarasztaló bírálatot kapott. Barth maga későbbi éveiben pozitívabban látta a vallást és elutasító álláspontja módosult, hatása azonban a vallás értékeléséről érvényesült az ökumenikus mozgalomban (P. Harrison, K. Barth and the Non-Christian Religions. Journal of Ecumenical Studies, 1986. 267.).

Ma különös ellentmondással találkozunk. Egyfelől a korábbi szekularizációs-elmélet próbálja magyarázni helyzetünket abból a szempontból, hogy a „nagykorúvá vált világban” (D. Bonhoeffer) a keresztyénség, a Biblia, a vallás általában veszít jelentőségéből (F. Gogarten, Harvey Cox, stb.). Másrészt a régi, Feuerbachra alapozott szocialista-marxista ízű valláskritika ismétli, hogy „a vallás a nép ópiuma” és ahhoz a társadalmi felépítményhez tartozik, amelyik a gazdasági-társadalmi forradalmi változások tüzében, ahogyan korábban sokszor hallottuk, „a sarló és kalapács” csapásai alatt úgyis el fog tűnni. Vannak azután un. „nem-theista”-szekuláris, racionalista-szabadgondolkodó ellenségei is a vallásoknak, mint pl. a „Nemzetközi Humanista és Etikai Únió”, ahol a cél „egy vallás-nélküli világ” megteremtése.

Amikor most, 2006. januárjában ezeket a sorokat írom, különös jelentőséget kaptak a Mohamed prófétát kigúnyoló, először egy dán újságban közölt rajzok megjelentetése és a sajtó szabadságára hivatkozó európai, közöttük magyar lapok újraközlése után fellángoló tüntetések tüzében az amerikai Samuel Huntington nézetei arról, hogy a világ a „civilizációs szembenállás” korszaka felé halad, ahol a különböző „kultúrák” vallásos tényezői döntő jelentőséggel bírnak (S.P. Huntington, The Clash of Civilizations? Foreign Affairs 72 (1994), 22-49). Idézhetjük a magyarul 1997-ben az Európa Kiadónál megjelent szintén amerikai Francis Fukuyama nézeteit is arról, hogy a következő évtizedekben nem az ideológiák, a gazdasági tényezők, hanem azon „irracionális” értékek a döntőek, amelyek a kultúrához kapcsolódnak, a valláshoz, az erkölcshöz, a családhoz, az élet humán oldalához. Szerinte vége van a liberális és neoliberális ökonómia befolyásának és felhívta az emberek figyelmét az emberek és csoportok közötti bizalom, a társadalmi erények fontosságára (F. Fukuyama, Trust – The Social Virtues and the Creation of Prosperity, 1995.).

A reformációban Luther tanítása a Nagykáté szerint az első parancsolat magyarázatánál így hangzik: „Mi az Isten? Felelet: Isten az, akitől az ember minden jót vár, és akihez minden bajban menekül. ’Istenem van’ tehát azt jelenti, hogy szívem szerint bízom és hiszek Benne, vagyis egyedül a szív bizodalma és hite alkot Istent vagy hamis istent, ahogyan azt sokszor mondtam. ...amire szívedet hagyod és bízod, valójában az a te istened” (Konkordia Könyv, az Evangélikus Egyház Hitvallási Iratai, II. Budapest 1957. 96.). A reformáció ilyen hangsúlya nyomán a szekularizáció Európában és globálisan olyan folyamatként értelmezhető, amelynek következménye, hogy a korábban ott uralkodó vallásos meggyőződés, gyakorlat, intézményrendszer, vallás, egyház veszít jelentőségéből. Ugyanakkor ez nem jelenti, hogy a korábban ott jelentős szerepet játszó vallás vagy egyház teljesen eltűnik. Az ember, mint „homo religiosus” egyén vagy a társadalom egy-egy csoportja, mint legitimációs és identitási kérdésekkel foglalkozó közösség, másféle vallásossággal is feltöltekezhet. A keresztyénség mint népegyház meggyengülhet ugyan, a vallásos „éhség” azonban keleti vagy nyugati világvallások, spiritizmus, asztrológia és sokféle más kvázi-vallás között válogathat. Az ember vallásos, mint teremtési adottságaként „homo religiosus” lény, de a maga módján. Nem vallástalanná lesz az ember, hanem „erősen másvallásúvá” válik, bálványimádóvá, mert „istent” teremthet magának a pénz, a siker, az élvezet, a szex vagy akár a munka képében.

A Hans Küng német professzor által megfogalmazott „globális etika” valamiféle „világvallási parlamentet” kíván létrehozni és szándékai szerint világunk fennmaradásához világethoszra, világbékére és vallásbékére van szükségünk és ennek megteremtése érdekében szükséges a vallások dialógusa (H. Küng – K.J. Kuschel (eds), A Global Ethic - The Declaration of the Parliament of the World’s Religions. London, SCM Press, 1993).

Vajon mennyiben tudják ma az egyházak, közöttük a reformáció egyházai is nem csupán a saját körükre figyelve, hanem túllátva a saját templomtornyukon, „lokálisan és globálisan” szemlélni a társadalom és benne az egyes ember, valamint a nemzetközi közösségek életét?

1. A „globális falu”, ahol élünk

Az Egyesült Nemzetek egyik kiadványának szemléletes képe szerint világunk a következőképpen írható le. Ha a Föld lakosságát egy kis faluban élő száz emberre vetítjük, mindennapi fogalmaink számára könnyebben elképzelhető módon áll előttünk a „globális falu”.

Száz ember közül 61 lenne ázsiai, 11 európai, 5 Észak-Amerika és 9 Latin-Amerika lakója, 14 pedig afrikai. 75 lenne a nem-fehérek és 25 a fehérek száma. 80 embernek a százból nem lenne megfelelő otthona, lakása vagy háza, 70 lenne az írni-olvasni nem tudók száma és 50 személy lenne rosszul táplált. Ezen falu gazdaságának, vagyonának 50 százaléka, tehát a fele 6 személy kezében lenne és ezek mind az Amerikai Egyesült Államok polgárai lennének. A száz személyből ebben a „globális faluban” csak kettőnek lenne egyetemi végzettsége. A statisztikai adatok szerint a világ ma 6,5 milliárdnyi lakossága évente 80 millióval növekszik és becslések szerint 2050-re kb. 9,2 milliárdra növekszik.

Micsoda megdöbbentő arányszámok! Része vagyunk ennek a közösségnek, beleszámítottak minket is. Úgy is benne vagyunk, hogy az írni-olvasni nem tudók vagy a rosszul tápláltak közöttünk, hazánkban is megtalálhatóak. Vallási szempontból most csak egy számot emelek ki a statisztikából. A száz lakóra arányosított „globális falu” csak 30 százalékban keresztyén, tehát kevesebb mint egyharmada.

Lehetne tovább osztanunk és szoroznunk és megpróbálni a különböző egyházak arányait is szemléltetni vagy a világvallások, mint az iszlám, a buddhizmus és mások követőinek számára következtetni.

A „globális falu” egyik számunkra legfontosabb jellemzője, ahogyan Luthertől tanultuk, hogy mindegyik lakos vallásos valamilyen módon. Hogyan, kérdezhetjük azonnal, hát hova számítanak, akkor az úgynevezett vallástalanok vagy ateisták?

Vallásszociológusok, történészek, néprajzosok vizsgálata szerint eddig még nem találtak emberi kultúrát vallás, kultusz, „civil religion”, valamiféle istenkeresés nélkül. Megegyezik ez azzal a teológiai tétellel, hogy az ember alapvetően, mint teremtett humánum, „homo religiosus” azaz vallásos lény, de igen sokféle vallás létezik. Emlékezzünk arra, hogy a korábbi szocialista időben hazánkban sokan azt gondolták, egyre kevesebb lesz évek során a vallásosság és visszaszorulnak az egyházak. Ma pedig Magyarországon mintha túl sok volna a vallásból! Hiszen száznál több bejegyzett egyház, felekezet, vallási közösség létezik hazánkban és közöttük sok a furcsa „egyház”, így például a „Tan Kapuja Buddhista Egyház” vagy az „Idegen, Fejlettebb Intelligenciában Hívők Közössége Egyház”, az „Ősmagyar Táltos Egyház”, stb.

A felmérések szerint a „vallásos” emberek között a többség a „maga módján vallásos” és nem egy bizonyos egyház vagy vallás előirásai, tanítása szerint. Olyan jelenségek mutatkoznak hazánkban is, mint Amerikában, ahol a vallásszociológia „shopping religion” azaz „bevásárló-vallásosság” névvel illeti azt a magatartást, amikor az ember gondolatban ugyanazt teszi a vallások kínálata láttán, mint a nagy bevásárló központokban. Megy a vevő a bevásárlókocsijával és végigpásztázza az árúkat, megragad egy kis csillagjóslást, indiai misztikát, csatlakozik egyik vagy másik guru érdekesnek tűnő tanításához és mindezeket vegyíti a maga tradicionális keresztyénségének maradék elemeivel. Vallásos, de a maga módján! Nem „vallástalan”, hanem „másvallású”!

A reformáció viszont a „homo religiosus”, a vallásos ember világába evangéliumi üzenetet hozott: Ember, nem kell elindulnod, hogy megkeresd az Istent, nem kell búcsúcédulát vásárolni bűnbocsánatodért, nem kell kolostorba vonulnod, hogy a „vita contemplativa” gyakorlatával érdemeket szerezz Isten előtt, Isten Jézus Krisztusban eljött értünk a tőle távolra szakadt világba és ingyen kegyelemből élete, halála és feltámadása révén kínálja az üdvösséget, a vele való közösséget.

2. A reformáció globalitása

Egy rövid elemzés keretében nem tudjuk a reformáció összes összefüggéseit vizsgálni. Témánk számára azt látom fontosnak, hogy megfigyeljük, a reformátorok Isten teljességét, üzenete egyetemességét hirdették meg a „solus Christus, sola Scriptura, sola gratia, sola fides” azaz „egyedül Krisztus, egyedül a Szentírás, egyedül a kegyelem, egyedül a hit” hangsúlyával. Nem új egyházat akartak létrehozni, hanem az egyetemes, apostoli, globális egyházat akarták megújítani.

Ezzel kapcsolatban szoktuk megjegyezni: a reformáció egyházai Magyarországon történetüket nem 1517-től számolják, hanem egyetemes összefüggésben Jézus Krisztustól és az apostoloktól, tehát kereken kétezer évvel ezelőttről, hazánkban pedig kerek ezer évet vallunk magunkénak. A reformáció egyházai „apostoli” egyházak!

A Kárpát-medencében tehát felvállaljuk a pannonhalmi iskolát, a tihanyi apátságot, szentéletű királyainkat, középkori kódexeinket, a lovagrendek építette erdélyi erődtemplomokat, a Korvinákat.

Globális múltunkból következően egész országra-világra néző, ökumenikus és összetett, egyházon-keresztyénségen belüli és a társadalmakban adódó közéleti feladatok előtt állunk. Isten és ember, ember és ember kapcsolatában bízattak ránk evangéliumi feladatok. Ebben az elhivatásban a reformáció egyházai nincsenek egyedül, hiszen az elmúlt évtizedekben nőtt az ökumenikus össze fogás és ma küzdenünk kell az egyházi és konfesszionális bezárkózás ellen! Sokfelé kísért még a liturgiába és a templomok hűvös mélyébe húzódó, a szocializmus ideológiai környezetében megszokott és sorsunkként kiosztott egyedüllét, félelem és kisebbségi érzés, ahogyan Németh László olyan szemléletesen kifejezte, a kisebbségi kór, a „morbus minoritatis”. Magam lennék csupán magamnak, mint egyház, mint gyülekezet, mint hívő? A reformáció ökumenikus, globális esemény, a „teljes” Krisztus, a „teljes” Írás a „teljes” világot, a „teljes” társadalmat szólítja meg!

A római katolikus egyház számára a reformáció a II. Vatikáni Zsinat határozataiban érkezett el. Gondoljuk csak végig, előtte tilos volt a római katolikus egyházban a mai megszokott ökumenikus gondolkodás, elhatárolódtak a reformáció egyházaitól, nem volt szabad hazánkban a katolikusoknak még belépni sem protestáns templomba! Néhány száz évvel a reformáció után a II. Vatikáni Zsinat határozatai szerint viszont jobban a római katolikus egyházi élet középpontjába került a Szentírás, anyanyelven szólalt meg a liturgia, közeledés volt tapasztalható a reformáció egyházai irányába. Lehet, hogy most protestáns oldalról valaki azt veti ellenünkre, hát azért még a római katolikus egyházban nem mindent valósítottak meg a reformáció bibliai üzenetéből. Erre azt válaszolhatjuk, hogy nézzünk szét először a magunk házatáján, vajon mennyire élnek benne gyülekezeteink és híveink igazán a reformáció éltető erejének krisztusi erőterében. Ugye, hogy akad még nálunk is pótolnivaló?

3. Egyházaink jelenlegi helyzetének felmérése

Mit jelent ma a gyakorlatban a reformáció globalitása gyülekezeteink számára?

Azzal a közkeletű megjegyzéssel kezdhetjük, amit sokszor hallunk, hogy az ifjúság az egyház jövője, a jövő az ifjúság. Valóban így van ez a generációk sorában. Mégis képviselnünk kell azonban az előzők alapján azt az igazságot, hogy nem az ifjúság, a fiatalok jelentik az egyház jövőjét önmagukban. Jézus Krisztus egyedül, az evangélium hite és az iránta való engedelmesség teremti az egyház jövőjét.

Hadd szóljunk azokhoz, akik az idősebb nemzedékekhez tartoznak egyházainkban. Emeljétek fel fejeteket, testvérek, Krisztusnak szüksége van az idősekre! Amikor a Szovjetunióban az európai részen lévő protestáns és zömében németajkú gyülekezeteket Kazahsztánba és Szibériába telepítették, a gyülekezetek, az egyház, a Krisztus ügye az idősekre maradt. „Bábuskák” írták kézzel az énekeskönyveket és az igegyűjteményeket emlékezetből. Tilos volt a keresztelés, a hitoktatás, a gyülekezethez tartozás tizennyolc éves korig, a nagykorúságig. Mégis megmaradtak ezek a gyülekezetek, gyarapodtak az ifjúság „hivatalos” részvétele nélkül.

Vajon mi mai idősebb és fiatalabb magyar nemzedékek, mit adunk át értékként, hitként, szeretetként, reménységként az utánunk jövő generációknak? Magyar társadalmunk egyik mai szomorú, sokféleképpen megmagyarázható ténye, hogy szakadék tátong fiatalok és idősek között. Mit teszünk, idősebbek, azért, hogy szót értsünk a fiatalokkal és meghallgassuk őket?

Kérdezzük meg a közöttünk élő fiatalokat! Testvéreim, hogyan tekintetek azokra a hagyományokra, amelyeket szüleitektől és nagyszüleitektől kaptatok? Megpróbáltátok-e a magatok számára, a magatok nyelvén újrafogalmazni mindazt, amit a reformáció hirdet?

Egy másik mai példa a rendszerváltoztatási kísérletek, az 1989-1990-es évektől: Sokszor hallottuk azt a véleményt, hogy a vagyon az egyház hatalmát jelenti. A jövőnk is a nagyságrendektől, az intézmények sokaságától függ! Természetes, hogy nagyszerű, ha van templomunk, ha vannak iskoláink, kórházaink, diakóniai intézményeink. Az egyházaknak, a gyülekezeteknek azonban nemcsak az a helyzet jelenthet fejtörést, problémát, ha nincs semmink. Az is kísértés, ha birtokolunk, ha bőven van az anyagi javakból. A tulajdon, a „vanok” gyülekezeteket megosztó árnya érte el sok városunkat és falunkat, ahol az államosított egyházi ingatlanok visszaadása kapcsán hirtelen vagyonos lett a gyülekezet. Megoszlott a presbitérium és a hívek véleménye, mit is csináljunk a visszakapott ingatlannal vagy pénzzel. Iskola vagy inkább szeretetotthon, mi legyen a prioritás és hogyan? Hányszor kellett az 1989-1990-es rendszerváltoztatás után az egyházak vezetőinek a vagyon miatt szembekerült egyházközségi csoportokat békéltetni, amikor az egyházi ingatlanok rendezése történt!

A reformációt megélni és vallani azt jelenti, tudnunk kell, hogy nem a tömegek, nem az anyagi értékek jelentik az egyház kincsét. A sajátos spirituális egyházi kincs, a „proprium”, ahogyan a régiek mondták, az evangélium.

A reformációra emlékezve abba a krisztusi áramkörbe kapcsolódhatunk bele, amelyik átfogja az egész világot és az Istenhez történő megtérésre hív minden embert. Aki pedig közelebb került Isten Krisztusban megjelent kegyelméhez, az közelebb kerül embertársához. A világ mint globális falu, és különböző ellentétek miatt szembe került csoportokra bomló társadalmunk várja békéltető szavunkat és cselekedeteinket! Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme, hirdették az apostolok és reformátorok és „tua res agitur”, a mi dolgunk, hogy közvetítői legyünk Isten szavának és akaratának!

Az ökumenikus mozgalom ígéretes feladata a terhelő történelmi múlt feldolgozására az „emlékezet gyógyítása”-program (Healing of Memories – Heilendes Erinnern). Néhány eseményt hadd idézzünk.

1991. augusztus 18-án Debrecenben a református nagytemplomban voltunk együtt II. János Pál pápával istentiszteleten, magyarországi egyházak. Előtte vita támadt arról, vajon tartsunk-e megemlékezést a magyar protestáns gályarabok emlékművénél a templom mellett. Ott bent a templomban, a liturgia közben, az énekkar szereplése alatt történt meg a pápa döntése, igenis oda kíván menni az emlékműhöz. Példamutatóan, spirituálisan előrevivő, konfliktus-oldó volt az az imádsága, ami elhangzott.

1993. január 20-án Esztergomban álltunk meg katolikusok, protestánsok, orthodoxok a bazilikában a „kassai mártírok” emlékoltára előtt, mint Ökumenikus Tanács, a többi magyar ökumenikus szervezettel együtt. Együtt mondtuk el imádságban, mi mai keresztyének nem érezzük felelősnek magunkat az akkori eseményekért és kérjük az Úristent, hogy olyan lelkületet adjon, amelyik a megbékélés, a kiengesztelődés lelkülete és többet ne kerüljön sor hasonló ellenségeskedésre.

1995. augusztus 21-27. között Kecskeméten került sor „A keresztyén hit és az emberi ellenségeskedés” című nemzetközi ökumenikus konferenciára a Magyar Római Katolikus Püspökkari Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa rendezésében. A balkáni etnikai-nemzetiségi-vallási összeütközések önvizsgálásra késztettek arról, történelmi tradícióink, hitünk megbékélésre vagy ellenségeskedésre indit-e. A konferencia hozzájárulás volt az ausztriai Grácba, 1997-ben összehívott II. Európai Ökumenikus Nagygyűlés előkészületeihez (Lépések a megbékélés felé,Kecskemét, 1995. augusztus 21-27. Előadások és dokumentumok. MEÖT-Ökumenikus Tanulmányi Központ, Budapest, 1996.)

Végül még egy jelentős ökumenikus eseményt említek. A nyugat-dunántúli Csepreg városában 1996. január 6-án történt és azért marad számomra felejthetetlen, mert nem volt egyszerű megszervezni. A helyi katolikus és evangélikus lelkész ugyanis azon a véleményen voltak, hogy „talán erre nem volna szükség”. Nem tudom elfelejteni azt a segítséget, amit Seregély István érsek úrtól kaptunk Egerből, aki mint a Püspökkari Konferencia elnöke, azonnal azt válaszolta, igenis, ott leszünk! Abban a templomban, amelyikben 1621-ben 1223 evangélikust gyilkoltak meg a katolikusok, együtt imádkoztunk 375 év után katolikusok és evangélikusok. A vallásháborúk idején meghaltakért állított emlékművet katolikus, református és evangélikus püspökök együttesen koszorúzták meg és együtt imádkoztak a liturgiában. Ez olyan konfliktusoldó, megbékélést elősegítő esemény volt, amelyik sokat jelentett helyileg és országosan.

Régi megállapítás szerint különbséget kell tennünk tradíció és tradícionalizmus között. A tradíció a holtak mai élő hite, a tradícionalizmus pedig az élők halott hitét jelenti (J. Pelikan: the living faith of the dead and the dead faith of the living). Nem szabad engednünk, hogy a reformáció múzeumi kincs legyen csupán és a Biblia kell, hogy „olvasnivaló és megélnivaló” (Lesebuch und Lebebuch) legyen. A „Solus Christus, Sola Scriptura, Sola Gratia, Sola Fides” reformátori gondolatai mellett és helyett előkerülnek mai egyházi gondolkodásunkban a „Sola Structura” és még inkább a „Sola Pecunia” gondolatai. Mai egyházi, ökumenikus helyzetünk „lokális és globális” önvizsgálódást követel Jézus Krisztushoz fűződő kapcsolatunkról, aki „az út, igazság és élet” (Jn 14,6). A reformáció globális igényével kell feldolgoznunk a korszellem, a belső egyházi-gyülekezeti és a külső társadalmi jelenségeket azzal a reformációs meggyőződéssel, hogy a Krisztusról szóló evangélium mindenkinek szóló igazság (Lesslie Newbigin: public truth – öffentliche Wahrheit). Ökumenikus együttmunkálkodás csak az igazság keresésével, a békesség-munkálás lelkületével végezhető. Bizonyára nem fog sikerülni tökéletes Magyarországot, Európát vagy tökéletes világot megvalósítanunk, mégis, a jelenleginél lehet egy kevésbé rosszat képzelni. Ez talán csak egy-egy lépést jelent, de a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik!