Réges-régen, távoli vidéken, sűrű erdővel borított domb tetején állt három fa. Ahogy a szél borzolgatta leveleiket, maguk közt álmaikról, reményeikről suttogtak. Az egyik fa így szólt: "Ha majd egyszer kivágnak, kincsesláda szeretnék lenni! Minden oldalamat gyönyörű faragásokkal díszítik, és sok ezüstöt, aranyat, drágaköveket tarthatok majd!" A második fa így folytatta: "Én hajó leszek. Hatalmas tengereket fogok bejárni! Az én fedélzetemen mindenki biztonságban érezheti magát, királyokat és királynőket szállítok majd. A Föld széléig vitorlázok!" A harmadik fa is megszólalt: "Én az erdő legnagyobb, legegyenesebb fájává növök fel. Ahogy rám néznek az emberek a hegytetőn, közben Istenre gondolnak, akihez az én ágaim közel lehetnek. Az emberek mindig emlékezni fognak rám!"
Teltek-múltak az évek. Egy napon favágók jöttek az erdőbe. Egyikük végigmérte az első fát, és így szólt: "Ez elég erősnek néz ki. Egy asztalos biztos szívesen megveszi majd!" Hozzáláttak, hogy kivágják. A fa boldog volt, mert azt gondolta, biztosan kincsesláda készül majd belőle.
A második fához érve az egyik favágó felkiáltott: "Ezt nézzétek! Micsoda törzse van! Ezt egy hajóácsnak adjuk el!" A fa boldog volt, mert úgy hitte, álma valóra válik: hatalmas hajóként ringatózhat a tengeren.
Ahogy a favágók a harmadik fához értek, szegény teljesen megrémült. Hiszen ha kivágják, vége az álmainak! De az egyik favágó éppen őt választotta. Hatalmas fejszecsapásokkal el is kezdték vágni.
Ahogy az első fa az asztaloshoz érkezett, az asztalos munkához látott, és etetőjászlat készített belőle. Nem lett kincsesláda, oldalát nem díszítették szép faragások. Egy istállóba állították, és kincsek helyett szénával töltötték meg. Bizony, nem erre vágyott! A második fát szétfűrészelték, de nem hatalmas tengeri vitorlás, hanem egyszerű halászbárka lett belőle. Reményei, hogy királyokat, királynőket szállíthat, szintén szertefoszlottak. A harmadik fából pedig egyszerűen csak gerendákat készítettek, és egy sötét pajtában hagyták. Csendben teltek az évek, és a három fa régen el is felejtette, mi mindenről álmodott. Történt egyszer, hogy pont abba az istállóba, ahol az első fa jászolként szolgált, egy fiatal házaspár érkezett. Éjszaka megszületett várva-várt gyermekük. Jó lett volna bölcsőbe fektetni, mint más gyermekeket, de csak egy szénával telt jászol állt ott. Befektették hát a babát, és az első fa ekkor úgy érezte, hogy mégis teljesült az álma. Hiszen a világ legnagyobb kincsét éppen ő tarthatja!
Jó néhány év múlva egy tó partján néhány férfi szállt abba a halászhajóba, amit a második fából készítettek. Egyikük annyira fáradt volt, hogy rögtön le is feküdt, és elaludt. Mikor már a tó közepén jártak, hatalmas vihar kerekedett. A fa attól félt, nem lesz elég erős ahhoz, hogy az embereket megvédje. A férfiak is megrémültek, és felébresztették alvó társukat. Ő felkelt és ennyit mondott: "Hallgass, némulj el!" Abban a pillanatban elült a vihar. Ekkor értette meg a második fa, hogy reménye valóra vált, hiszen deszkáin a legnagyobb királyt hordozhatta.
Nem sok idő telt el, s egy pénteki napon a sötét pajtából előhozták a gerendákat, amiket a harmadik fából készítettek. Az egyiket egy töviskoronás férfi vállára fektették. Csúfolódó tömeg kísérte a városból a domb tetejére. Ott a gerendára szögezték a férfit, hogy kivégezzék. Milyen szomorú sors! De mikor eljött a vasárnap, a fa megértette, hogy a legnagyobb megtiszteltetés érte: Istenhez olyan közel volt, amennyire ez csak lehetséges! Hiszen Jézus Krisztust feszítették rajta keresztre.
Néha úgy látszik, a dolgok nem úgy sikerülnek, ahogy szeretnénk. De tudhatjuk, hogy Istennek terve van velünk. Ha benne bízunk, nagyszerű ajándékokat kaphatunk tőle. Végül mindhárom fa megkapta, amiről álmodott, csak nem úgy, ahogy előre elképzelték. Nem mindig tudjuk, Istennek milyen terve van velünk. De azt tudhatjuk, ha az Ő útjai nem is a mi útjaink, akkor is minden a javunkra szolgál (Róma 8:28)
Forrás: ismeretlen szerző
