2010. március 31., szerda

Biblical plagues really happened say scientists

Biblical plagues really happened say scientists

Telegraph
Richard Gray
27 Mar 2010


The Biblical plagues that devastated Ancient Egypt in the Old Testament were the result of global warming and a volcanic eruption, scientists have claimed.


http://i.telegraph.co.uk/telegraph/multimedia/archive/01359/frog_1359223c.jpg
The arrival of toxic algae would have forced frogs to leave the water where they lived
Photo: Getty


Researchers believe they have found evidence of real natural disasters on which the ten plagues of Egypt, which led to Moses freeing the Israelites from slavery in the Book of Exodus in the Bible, were based.

But rather than explaining them as the wrathful act of a vengeful God, the scientists claim the plagues can be attributed to a chain of natural phenomena triggered by changes in the climate and environmental disasters that happened hundreds of miles away.

They have compiled compelling evidence that offers new explanations for the Biblical plagues, which will be outlined in a new series to be broadcast on the National Geographical Channel on Easter Sunday.

Archaeologists now widely believe the plagues occurred at an ancient city of Pi-Rameses on the Nile Delta, which was the capital of Egypt during the reign of Pharaoh Rameses the Second, who ruled between 1279BC and 1213BC.

The city appears to have been abandoned around 3,000 years ago and scientists claim the plagues could offer an explanation.

Climatologists studying the ancient climate at the time have discovered a dramatic shift in the climate in the area occurred towards the end of Rameses the Second's reign.

By studying stalagmites in Egyptian caves they have been able to rebuild a record of the weather patterns using traces of radioactive elements contained within the rock.

They found that Rameses reign coincided with a warm, wet climate, but then the climate switched to a dry period.

Professor Augusto Magini, a paleoclimatologist at Heidelberg University's institute for environmental physics, said: "Pharaoh Rameses II reigned during a very favourable climatic period.

"There was plenty of rain and his country flourished. However, this wet period only lasted a few decades. After Rameses' reign, the climate curve goes sharply downwards.

"There is a dry period which would certainly have had serious consequences."

The scientists believe this switch in the climate was the trigger for the first of the plagues.

The rising temperatures could have caused the river Nile to dry up, turning the fast flowing river that was Egypt's lifeline into a slow moving and muddy watercourse.

These conditions would have been perfect for the arrival of the first plague, which in the Bible is described as the Nile turning to blood.

Dr Stephan Pflugmacher, a biologist at the Leibniz Institute for Water Ecology and Inland Fisheries in Berlin, believes this description could have been the result of a toxic fresh water algae.

He said the bacterium, known as Burgundy Blood algae or Oscillatoria rubescens, is known to have existed 3,000 years ago and still causes similar effects today.

He said: "It multiplies massively in slow-moving warm waters with high levels of nutrition. And as it dies, it stains the water red."

The scientists also claim the arrival of this algae set in motion the events that led to the second, third and forth plagues – frogs, lice and flies.

Frogs development from tadpoles into fully formed adults is governed by hormones that can speed up their development in times of stress.

The arrival of the toxic algae would have triggered such a transformation and forced the frogs to leave the water where they lived.

But as the frogs died, it would have meant that mosquitoes, flies and other insects would have flourished without the predators to keep their numbers under control.

This, according to the scientists, could have led in turn to the fifth and sixth plagues – diseased livestock and boils

Professor Werner Kloas, a biologist at the Leibniz Institute, said: "We know insects often carry diseases like malaria, so the next step in the chain reaction is the outbreak of epidemics, causing the human population to fall ill."

Another major natural disaster more than 400 miles away is now also thought to be responsible for triggering the seventh, eighth and ninth plagues that bring hail, locusts and darkness to Egypt.

One of the biggest volcanic eruptions in human history occurred when Thera, a volcano that was part of the Mediterranean islands of Santorini, just north of Crete, exploded around 3,500 year ago, spewing billions of tons of volcanic ash into the atmosphere.

Nadine von Blohm, from the Institute for Atmospheric Physics in Germany, has been conducting experiments on how hailstorms form and believes that the volcanic ash could have clashed with thunderstorms above Egypt to produce dramatic hail storms.

Dr Siro Trevisanato, a Canadian biologist who has written a book about the plagues, said the locusts could also be explained by the volcanic fall out from the ash.

He said: "The ash fall out caused weather anomalies, which translates into higher precipitations, higher humidity. And that's exactly what fosters the presence of the locusts."

The volcanic ash could also have blocked out the sunlight causing the stories of a plague of darkness.

Scientists have found pumice, stone made from cooled volcanic lava, during excavations of Egyptian ruins despite there not being any volcanoes in Egypt.

Analysis of the rock shows that it came from the Santorini volcano, providing physical evidence that the ash fallout from the eruption at Santorini reached Egyptian shores.

The cause of the final plague, the death of the first borns of Egypt, has been suggested as being caused by a fungus that may have poisoned the grain supplies, of which male first born would have had first pickings and so been first to fall victim.

But Dr Robert Miller, associate professor of the Old Testament, from the Catholic University of America, said: "I'm reluctant to come up with natural causes for all of the plagues.

The problem with the naturalistic explanations, is that they lose the whole point.

"And the whole point was that you didn't come out of Egypt by natural causes, you came out by the hand of God."


2010. március 30., kedd

Egybeesik-e az orthodox Húsvét a zsidó Pészah ünnepével?

Egybeesik-e az orthodox Húsvét a zsidó Pészah ünnepével?

szimandron.hu
Magyar Ortodox Honlap
K.M.
2010-03-26

http://otertimisoara.jewish.ro/wp-content/uploads/2010/03/Pesach.jpg


A közelmúltban néhány keresztény felekezet honlapján (református.hu és az evangelikus.hu) egy cikk* jelent meg arról, hogy idén tíz év óta először egybeesik a keresztény Húsvét és a zsidó Pészah ünnepe. Mivel a cikk fő állítása egy félreértésből ered, szükségesnek láttuk ennek tisztázását.

Idén a zsidó Pészah ünnepe, a holdnaptár szerinti niszán hónap 14. napja, március 30-ra esik, az orthodox (és ebben az évben a nyugati) keresztény Húsvét pedig a julián-naptár szerint március 22-re, vagyis a gergely-naptár szerint április 4-re. Tehát nem igaz, hogy a két vallás ünnepe egybeesik, mivel meg kell különböztetni magát az ünnepet és az ünnepet követő utóünnepeket vagy utóünnepkört. Az ünnep egy bizonyos szent esemény imádságos és rituális megemlékezését jelenti és mindig egy konkrét napra esik. A zsidó Pészah (elkerülés) ünnepe mindig a zsidó holdnaptár szerinti niszan hónap 14. napjára esik. E napon a zsidók arra emlékeznek, hogy az Úr angyala leölte Egyiptom elsőszülötteit, azonban elkerülte a zsidók megjelölt házait: „Mert általmegyek Egyiptom földén ezen éjszakán és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földén, az embertől kezdve a baromig, és Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok, én, az Úr. És a vér jelül lesz néktek a házakon, a melyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földét. És legyen ez a nap néktek emlékezetül, és ünnepnek szenteljétek azt az Úrnak nemzetségről nemzetségre; örök rendtartás szerint ünnepeljétek azt” (Kiv. 12, 12,14). Éppen ez a nap a niszan hónap 14. napja, a Pészah-ünnepkör valódi ünnepnapja. Ezen a napon történik a legfontosabb ünnepi cselekmény: a bárány elfogyasztása, aminek hajnalig meg kell történnie. A Pészah napja után az ünneplés folytatása a kovásztalan kenyér ünnepe. Ennek elrendelését a Leviták könyvében olvashatjuk: „Ezek az Úrnak ünnepei, szent gyülekezések napjai, a melyekre szabott idejükben kell összegyülekeznetek. Az első hónapban, a hónapnak tizennegyedikén, estennen az Úrnak páskhája. E hónapnak tizenötödik napján pedig az Úr kovásztalan kenyerének ünnepe. Hét napig egyetek kovásztalan kenyeret” (Lev. 23, 4-6). A zsidó vallás hagyománya tehát az első napot tekinti ünnepnek („jomtov”). Ezen a napon tilos bármilyen munkát végezni, az étel elkészítésén kívül. A következő napokat ünnepi hétköznapoknak vagy félünnepnek („hol ha moed”) tartják, vagyis ezek a napok már nem ünnepi státuszúak, de nem is sima hétköznapok. Az utolsó, hetedik (vagy nyolcadik) nap szintén „jomtov”, vagyis ünnep, de ezen a napon már nem ismétlődik meg a Pészah szertartása. Az ünnepkör ezen utolsó napján a zsidók a Vörös-tengeren való csodás átmenetre emlékeznek.

Az újszövetségi Húsvét ünnepe – a mi Urunk Jézus Krisztus halottaiból való feltámadásának dicsőséges örömünnepe. A Feltámadás napja kimondottan a vasárnap. Mivel azonban egy nap nem elegendő a győzedelmes öröm ünnepének teljessége kifejeződésére, ezért a Húsvét utóünnepe, a feltámadási himnuszok éneklése még 39 napig tart.

A keresztény Egyház már az apostoli időkben előírta, hogy Krisztus Feltámadásának ünnepe nem eshet egybe a zsidó Pészah ünnepével, vagyis nem tartható a niszan hónap 14. napján: „Ha valamely püspök, vagy presbiter, vagy diakonus a Szent Húsvét napját a tavaszi napéjegyenlőség előtt a zsidókkal együtt tartaná meg, fokoztassék le” - rendelkezik már az apostoli Egyház (7. apostoli kánon). Nikodim (Milas) püspök, ismert kánonmagyarázó szerint e kánon kiadásának oka valószínűleg az ebioniták zsidókeresztény szektája volt, akik többek között azt állították, hogy Krisztus Feltámadásának ünnepét a zsidó niszan hónap 14. napján kell ünnepelni, a zsidó Pészah ünnepével együtt, mivel e szekta tanítása szerint egyetlen törvény sem vonta vissza az ószövetségi húsvét ünneplésének parancsát a keresztények esetében. Azonban a zsidók nem a napévet, hanem a holdévet használják naptárukban, a niszan hónapot pedig a tavaszi napéjegyenlőséghez legközelebbi újholdkor kezdték. Mivel a holdév néhány nappal rövidebb, mint a napév, ezért többször előfordult, hogy a zsidók Pészahjukat a tavaszi napéjegyenlőség előtt tartották. A kánon célja, hogy rámutasson az ószövetségi és az újszövetségi Húsvét különbségére, arra, hogy a két vallás ünnepe nem ugyanarról szól és nincs köze egymáshoz, hogy kizárjon minden közösséget a zsidók és a keresztények szertartásai között, és hogy elítélje az ebionitáktól jövő, egyes orthodoxok által is átvett szokást. Az apostoli kánon ezért rendeli el, hogy a keresztények Krisztus Feltámadásának ünnepét csak a tavaszi napéjegyenlőség után ünnepeljék, és soha ne a zsidókkal együtt. Ezt a kánoni előírást erősítette meg mind az I. Egyetemes Zsinat, mind pedig az egyetemesnek elismert antióchiai helyi zsinatok. Látjuk tehát, hogy az Egyetemes Egyház zsinati határozatai tiltják, hogy a keresztények Krisztus Feltámadásának ünnepét azon a napon tartsák, amikor a zsidók Pészahjukat ünneplik, vagyis a Niszan hó 14. napján. Ez idén március 30-ára esik, tehát az Egyház kánoni hagyományának megfelelően nincs semmiféle egybeesés a zsidó Pészah és Krisztus Feltámadásának keresztény ünnepnapja között.

A XIII. Gergely-féle naptárreform után bevezetett nyugati paschalia már nem veszi figyelembe az apostoli kánon, valamint az egyetemes és egyetemesnek elismert helyi zsinatok kánonjait, ezért előfordul, hogy a katolikus és a protestáns felekezetek Húsvétja egybeesik a zsidó Pészah ünnepével. Azonban az idei évben, ahogy láttuk, a nyugati Húsvét esetében sem ez a helyzet.



Jakubinyi György katolikus érsek húsvéti pásztorlevele

Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek húsvéti körlevele

Forrás: romkat.ro


Krisztusban Kedves Testvéreim és Híveim!

A Feltámadt Üdvözítő megígérte, hogy velünk marad „mindennap, a világ végéig”. (cf. Mt 28,20) Egyházat alapított, Titokzatos Testét, amelynek Ő a feje, mi pedig tagjai vagyunk. Egyházában folytatja a Megváltás művét. Hét szentséget alapított, azokat az Egyházra bízta, hogy a szentségek közvetítsék a természetfeletti élethez szükséges kegyelmeket a bölcsőtől a sírig.

Az Utolsó Vacsorán alapította az Oltáriszentséget (Eucharisztia: tehát szentmiseáldozat és a maradandó Oltáriszentség egyben) és az Egyházi Rendet vagyis a Papságot. Azóta a kettő elválaszthatatlan egymástól: csak ott van érvényes Oltáriszentség, ahol érvényes papság van és fordítva. Az Egyházi Rendet a Szentlélek eljövetelétől, az első pünkösdtől megszakítás nélkül, kézföltétellel adták tovább az apostolok és utódaik. Az Úr Jézus az Utolsó Vacsorán csak apostolainak mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. (Lk 22,19, 1 Kor 11,24) Ezért van különbség az általános „királyi papság” és a szentségi szolgálati papság között. Az általános papságban minden megkeresztelt részesült. A keresztségben ugyanis vállalja, hogy keresztény életével papi szolgálatot végez Isten dicsőítésére és a lelkek javára. Az Egyházi Rendről ezt írja A Katolikus Egyház Katekizmusa: „Az a szentség, mely által a Krisztustól apostolaira bízott küldetés folytatódik az Egyházban az idők végezetéig. Az Egyházi Rend egyházi testületet jelent, melynek egy különleges konszekrálás (ordinatio) által válik tagjává valaki. E szentelés a Szentlélek különleges ajándéka által szent hatalom gyakorlását teszi lehetővé Krisztus nevében és az Ő tekintélyével Isten népe szolgálatára.” (322. és 323. kérdés, in: KEK Kompendiuma, Budapest 2006,112-113.)

A pap a hívekért van. A papszentelésben hatalmat kapott, de azt Krisztus példájára szolgálatként kell gyakorolnia. Ebben a szolgálatban rászorul a hívek támogatására. Tudjátok, hogy Szentatyánk, XVI. Benedek pápa meghirdette a Papság évét (2009. június 19-tál 2010. június 11-ig, Jézus Szentséges Szíve főünnepe nyitja és zárja). Ebből az alkalomból Stephan Turnovszky bécsi segédpüspök úr gyönyörű elmélkedést közölt, hogy mit tehetnek, és mit kell tenniük a híveknek papjaikért. (Was können wir tun, um Priester zu unterstützen? Weihbischof Stephan Turnovszky Wien, in: Hirten nach Deinem Herzen. Priesterliche Berufung, Radio Maria Wien 2009,102-104) Ezt foglalom össze röviden a következőkben.

1. A híveknek elsősorban imádkozniuk kell papjaikért. A pap is sokat imádkozik a rábízottakért, de ő is rászorul arra, hogy a hívek imádkozzanak érte. Csak a mennyországban fogjuk igazán felismerni, hogy mennyire mások értünk ajánlott imája tartott meg bennünket. Szép szokás megtartani a papok első szombatját, amelyen papokért és papi hivatásokért imádkoznak. Isten ad mindig elegendő hivatást, csak az elvilágiasodott, vallását nem gyakorló családban elfojtják fiataljainkban a hivatás szavát, vagy éppen az a gyermek nem születik meg, akinek Isten hivatást adott volna!

2. A hívek éreztessék papjukkal, hogy igénylik szolgálatát. A papi állhatosság nagy támasza, ha látja, ma is szükség van rá, ma is igénylik, hogy közvetítse a kegyelmeket, amelyeknek kiszolgáltatását az Egyház reá bízta. Mivel a papszentelés után is ember marad a pap, gyengeségei is vannak. A jó tanítvány elfedi mesterének emberi hibáit, megvédi a rágalmakkal szemben is.

3. A pap is rászorul arra, hogy segítsenek munkájában. Egyedül képtelen mindennek eleget tenni. A hívek háromféleképpen is segíthetnek a lelkipásztori munkában: a) Tehetségük, „karizmájuk” szerint vegyenek részt a lelkipásztori munkában, pl. betegek látogatása, felkészítése a szentségek felvételére stb. b) Segítsék papjukat a plébánia közigazgatási ügyeiben, pl. a könyvelésben stb. c) Gondoskodjanak arról, hogy a plébánia otthonos legyen. A papi nőtlenség prófétai jel a mai világban is. Nagy segítség a pap számára a valóban Egyházát szolgáló házvezetőnő.

4. Az Úr Jézusnak mint igaz Istennek és igaz Embernek barátai is voltak, pl. Lázár. Az őszinte barátság ápolása segíti a papot a magány és érzelmi világ helyes ápolásában. Természetesen itt meg kell őrizni mind a papnak, mind a hivőnek a kellő közelséget és a tisztes távolságot, mert az egy családdal folytatott kizárólagos barátság rontja a lelkipásztori pártatlanságot.

5. Ki mer szólni papjának vagy püspökének, ha helytelenül járt el? Pedig a pap erre is rászorul, hogy a tisztelet megtartásával tapintatosan figyelmeztessék hibáira, amelyek zavarnák a híveket. Az életszentségre törekvő pap – mint minden keresztény – hálás a jóakaratú figyelmeztetésért. (cf. Péld 17,10: „Az okosnak többet használ egyetlen intő szó, mint akár száz ütés a balgára mérve.”)

Magától értetődik, hogy a pap elsőrendű munkatársai az egyházközség fizetett alkalmazottai vagy önkéntes segítői: a kántor, az egyháztanács, lelkipásztori kisegítők, a hittanárok és hittanárnők, a házvezetőnő, a sekrestyés, a harangozó, a temetőőr és mások. Az egyházközségi ügyintézésben a hívek választása és a főpásztor kinevezése után, az Egyháztanácsra hárul a legtöbb feladat és felelősség, de minden hivő megtalálhatja annak módját, hogy segítse papját munkájában.

Ezeket szerettem volna figyelmetekbe ajánlani, hogy felelősséget érezve Papjaitok iránt, mindenben segítségükre legyetek küldetésük megvalósításában.

Kegyelemteljes húsvéti ünnepeket kívánok minden kedves Testvéremnek és minden jóakaratú embernek!

Gyulafehérvár, 2010. április 4-én, Urunk Feltámadásának főünnepén.

†György s.k.
érsek


Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök húsvéti pásztorlevele

Az Erdélyi Unitárius Egyház püspökének húsvéti üzenete

Forrás: unitarius.net



HÚSVÉT: LÉLEK ÉS ÉLET

„Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: Békesség nektek!” Lk 24,36

A keresztény egyházak idén egy időben ünneplik húsvétot. Minden keresztény gyülekezet a maga hite és életfelfogása szerint csendesedik el, és erőt akar gyűjeni húsvét üzenetében. Ezen az ünnepen alkalmunk és lehetőségünk van elgondolkozni mindazok felett, amelyek bennünket összekötnek ebben a szétdaraboltságban. Hitem szerint ez nem lehet más, mint az Istentől kapott lélek, amelyet születésünktől halálunkig hordozunk. Életünkkel és cselekedeteinkkel pedig igazolnunk kell, hogy lélektől formáltattunk embernek. Jézus evangéliumi tanítása szerint Isten méltónak tartott bennünket, hogy az Ő lelkét hordozzuk. Emberi életünk értéke abban rejlik, hogy minden megnyilvánulásunkkal hogyan teszünk erről bizonyságot. Szavainkat és cselekedeteinket ez a lélek kell irányítsa.

Jézus azt tanítja, hogy „a Lélek az, aki életre kelt…, azok a beszédek, amelyeket én szóltam nektek, Lélek és élet”. (Jn 6,63) A bennünk lakozó isteni lélek által győzedelmeskedni tudunk minden bezártság felett, és képesek vagyunk az örökkévaló értékek szolgálatába állni: a jóság, igazság, szépség és a szeretet szolgálatába.

A hosszúra nyúlt fagyos tél világa után minden a tavasz melegére, fényére áhítozik. A bennünket körülölelő világ a megújuló élet himnuszát zengi, és azt szeretnénk, hogy lelkünkben is visszhangozzon ez a dal. Ilyen várakozások között érkezik meg húsvét biztató tanításával. A húsvéti angyalok üzenete erősödik fel bennünk, és nekünk szegezi a kérdést: Mit keresitek a holtak közt az élőt?

Az ünnepre készülve a nagyböjti hetekben fokozottabban él bennünk a tisztaság és fény utáni vágy. Emberi világunk összekuszálódott napjai sokszor elbizonytalanítanak, leszűkül látóhatárunk. Húsvét ünnepén emeld fel tekinteted és nézz körül: vedd észre, hogy minden élni akar! A bennünket körülölelő természet zengi a megújult Élet himnuszát. A húsvéti ünnep úgy igazi, hogyha a megújuló természet Istent dicsőítő himnuszába be tudsz kapcsolódni lelked, gondolatod és érzéseid tisztaságával! Ez bizonyítja, hogy Jézus és tanítása benned és általad él. Ha tele vagy szeretettel és árad belőled az isteni lélek jósága és békessége, akkor tudsz megállni Isten igazsága mellett. Életed lelki-szellemi megnyilvánulásaival bizonyítani tudod, hogy az örökélet részese és hordozója vagy a jézusi szeretet evangéliuma által. A benned élő és belőled kiáradó szeretet emel fel a születés és halál életünket meghatározó korlátai fölé. A szeretetben nincs kezdet és vég, nincs fent és lent. A szeretet maga Isten. Isten pedig az örökkévalóság. Jézus ezt tanította és életével ezt példázta. Így lett a mi szabadítónk és megváltónk.

Ez esztendő húsvéti ünnepén azért imádkozunk, hogy ebben a hitben megerősödjünk. Ez a hit töltsön el erővel mindennapi vergődéseink között. Ez a hit csendesítsen le háborgásainkban. Ez a hit láttassa meg velünk, hogy Isten örökkévaló világához tartozunk, és Jézus tanítása szerint a szeretet hordozói tudunk lenni. Húsvétkor ez a Jézus által felmutatott isteni szeretet győzedelmeskedett, mely erőt ad az Istenben bízni tudó embernek. Köszöntsük tehát egymást Jézus tanítása szerint: Békesség nektek!

Áldott húsvéti ünnepeket kívánok!

Bálint Benczédi Ferenc
unitárius püspök

Kolozsvár, 2010 Húsvétján


Pap Géza református püspök húsvéti pásztorlevele

Az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének húsvéti pásztorlevele

Forrás: reformatus.ro


Itthon és otthon - Püspöki pásztorlevél



Azért mivelhogy mindenkor bízunk, és tudjuk, hogy e testben lakván, távol vagyunk az Úrtól (mert hitben járunk, nem látásban); bizodalmunk pedig van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testbõl, és elköltözni az Úrhoz. (2Kor 5,6-8).

Keresztyén Testvéreim!

Húsvét ünnepén élet és halál nagy kérdései kerülnek a figyelmünk elõtérébe. Ezeknek tárgyalásakor hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a bibliai szóhasználat tartalmában különbözik attól, amit megszoktunk a hétköznapokban. Amikor mi „életrõl” beszélünk, akkor arra a néhány évtizedre gondolunk, amit itt a földön a bölcsõ és koporsó között töltünk el; amikor pedig „halálról”, akkor arra a pillanatra gondolunk, amikor utolsót dobban a szív és az elsõ agysejt bomlani kezd, amikor az élet befejezõdik. Ezzel szemben a Biblia a teljes életrõl beszél, aminek van egy földi és egy mennyei vetülete, s a kettõt a halál választja el. A halál viszont nem megsemmisülés, hanem átmenetel egyik létformából a másikba. A megjelölt igében Pál szójátékot alkalmazva a teljes életrõl, a halál által elválasztott két létformáról beszél, és annak jellemzõit sorolja fel. A földi létben itthon vagyunk a testben és távol az Úrtól, a mennyei létben otthon vagyunk az Úrnál, és távol a testtõl.

1. A földi létformáról Pál azt állítja, hogy itthon vagyunk a testben, vagyis a teljes életbõl néhány évtizedet itt töltünk el, ebben az anyagi testben, amit a fejezet elején (5,1) az apostol földi sátorháznak nevez. A sátor nem összkomfortos lakás, ebben lakoztak az õsatyák s az ószövetség népe a pusztai vándorlás alkalmával. Nem véletlenül lett a Biblia szimbólumvilágában az ideiglenesség, az alapnélküliség, a törékenység jelképe. Ennek ellenére Isten ebben a sátorházban otthont készített a számunkra, mi itthon érezhetjük magunkat ebben a világban. Az otthon érzését ugyanis nem a kényelem adja, mert a Biblia eredeti nyelvén az érzi otthon magát, aki szülõföldjén lakik, aki népe és családja közösségében él. Isten számunkra ezen a földön népünk és családunk közösségében otthont készített a számunkra, ezért érezhetjük itthon magunkat. Ennek a létformának viszont hátránya is van: távol vagyunk az Úrtól. A távolság nem elszakítottságot jelent. Pál magyarázza is a gondolatot, amikor azt mondja: „hitben járunk, nem látásban”. Azaz, ebben a földi létben nem részesülhetünk a színrõl színre látásban, tükör által, homályosan látunk, hitben, reménységben, bizodalomban élünk.

2. Ez a hit és bizalom tudássá, biztos ismeretté áll össze, és mi tudjuk, hogy bár ez a mi földi sátorházunk elbomlik, de a halállal az élet nem fejezõdik be, mert örökkévaló házunk van a mennyben (5,1). Minõségi változásra számíthatunk, itt csak sátorházunk volt, ott örökkévaló, mennyei hajlék vár reánk. Ennek a biztos ismeretnek az alapján fogalmazza meg Pál megdöbbentõ mondatát: „szeretnék távol lenni (kiköltözni) a testbõl, és otthon lenni az Úrnál”. Sokan úgy gondolják, hogy mindebben nincs semmi különös, hiszen a halhatatlan lélek nyilvánvalóan él a halál után is. Ez viszont a görög filozófia gondolata, a Biblia szerint mi nem rendelkezünk halhatatlan lélekkel, Isten mind testünket, mind lelkünket elpusztíthatja a gyehennában. A halál után nem lelkünk képessége révén, hanem csak Krisztus közösségében van életünk. Értsük jól, Pál nem abban reménykedik, hogy halhatatlan lelke révén túléli a halálát, õ az Úrral akar lenni, mert tudja, hogy mennyei élet csak Krisztusban van. A halál utáni színrõl színre látás, a VELE való együttlét biztosítéka pedig Krisztus feltámadása, aki megígérte nekünk: „Az én Atyám házában sok lakóhely van… Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14,1-3). Ez a mi hitünk, ez a mi reménységünk. Ámen

Dr. Pap Géza püspök


Csűry István református püspök húsvéti pásztorlevele

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökének húsvéti pásztorlevele

Forrás: harangszo.blogspot.com


Látni és követni az élőt - ünnepi pásztorlevél


A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Főtiszteletű Közgyűlésének Tagjaihoz, Nagytiszteletű Lelkipásztorokhoz, Gondnokokhoz, Presbiterekhez, Intézményeink Munkatársaihoz, Gyülekezeteink Tagjaihoz!

Szeretett Testvéreim!

Húsvét előestéjén engedjük közel - evangéliumot szomjazó lelkünkhöz- a Krisztus után üresen maradt sziklasír mellett megjelent angyal üzenetét. „Mit keresitek a holtak között az élőt?” (Lukács 24, 5)

Az angyali mondat kérdésként hangzott el. Ennek ellenére inkább felszólítás. Nem felvilágosítás után való érdeklődés, hanem felvilágosító kijelentés. A mennyből érkező üzenet először kemény bírálat, tényfeltáró megállapítás, leleplező diagnózis. Az angyalok a holtak között keresgélő, tébláboló, könnyes szemű asszonyokat szólítják meg. Rádöbbentik őket, hogy a halál eluralkodott rajtuk. A gyászoló nők így szembesülhetnek a pusztulást okozó tehetetlenséggel, amelyből nincs kiút, és egyelőre más kilátás sem. Kétezer év távolából is érvényesen felismerhetjük, hogy a mi életünkről és halálunkról szóló kérdés ez. Bennünket szembesítenek ezek az angyalok saját helyzetünkkel, bennünket azonosítanak halálfélelmű állapotunkkal.

Testvéreim! Tárjuk fel Krisztusunk előtt minden halál közeli bizonytalankodásunkat, ami megkötözi legjobban vágyott terveinket és megbénítja legmerészebb elképzeléseinket. Fel kell ismernünk, hogy a holtak közötti keresgélés állapota egyenlő a haldoklással. Ameddig holt emlékeket, meghalt álmokat, haldokló gondolatokat hordozunk, mi magunk is a halál kérlelhetetlen szorításában vergődünk. Az angyal ma is ránk szól, hogy ne keresgéljünk semmit se a holtak között, nincs eredménye az ilyen magatartásnak. Sőt, a feltámadás páratlan csodája úgy teremtette meg az életet, hogy közben a halálnak elvette gyilkoló hatalmát, a haldoklásnak megszüntette a kilátástalanságot hordozó tulajdonságát. Nem elegendő csak üres sírt nézni, látni kell Őt, Aki meghalt, de feltámadt! Szükséges látni és követni az élőt, Aki a holtak között volt és közülük jött, hogy éltessen, életet teremtsen és halált megsemmisítő erőt ajándékozzon.

Beláthatjuk, hogy a többnyire holtak között keresgélő, semmire sem vezető életfolytatás nem tartható fenn, sőt sürgősen változtatnunk kell. Valóban nincs erőnk, és elképzelésünk is hiányos, de Krisztus küldi az Ő angyalait! Figyeld ezek érkezését, különféle módon jönnek, de felismerhetőek. Halált ölnek és életet elevenítenek!

Húsvét ünnepe legyen mindannyiunknak életforrás, élő ünnep és ünneplő élet.

Nagyvárad, 2010. március 10-én.

Csűry István püspök


Kis-Lukács István (1965-1989)

Bioetika blog: A pápának mennie kell?

A pápának mennie kell

Bioetika blog
2010. március 28.



A vallási tolerancia egyik alapműve az 1689-ben megjelent Levél a vallási türelemről. Szerzője, John Locke szerint a vallás magánügy, amibe az állam nem avatkozhat bele. Az állam nem üldözheti egyetlen felekezet tagjait sem. Kivételnek számítanak azonban az ateisták (akik megbízhatatlanok, mert nem hisznek az isteni igazságszolgáltatásban) és a katolikusok — akik egy idegen hatalom ítéleteinek engedelmeskednek. Az igazságszolgáltatás azonban az állam feladata, amit nem adhat át egyetlen egyháznak sem. Bár a tolerancia ma már mindenkit megillett, a Katolikus egyház pedofil botrányai óhatatlanul felidézik Locke félelmeit.

A pedofília ugyanis nem csupán bűn, hanem bűncselekmény. Úgy tűnik azonban, hogy a Vatikánnak ezt a mai napig nem sikerült megértenie. A sorban kirobbanó pedofil-botrányokból ugyanaz a forgatókönyv rajzolódik ki: az áldozatokat az egyház megpróbálja hallgatásra bírni; a gyerekeket megrontó papok ellen nem indul eljárás; a pedofil papokat máshova helyezik, ahol azok újabb áldozatokat rontanak meg. Amikor napvilágra kerülnek az ügyek, a Vatikán megpróbálja elszigetelt eseteknek feltüntetni azokat, miközben dühösen az egyház elleni lejárató-kampányról és összeesküvésről beszél. Eddig egyetlen esetben sem fordult elő, hogy az egyházi vezetők a világi hatóságokhoz fordultak volna a tudomásukra jutott pedofil bűncselekmények kivizsgálása érdekében.

A botrány mostanra elérte az egyházi hierarchia legfelső szintjét. A New York Times a héten olyan dokumentumokat hozott nyilvánosságra, melyek Joseph Ratzinger érsek, a mostani XVI. Benedek pápa szerepét feszegetik a pedofil-ügyek eltussolásában.

1979-ben egy német pap egy kiránduláson alkoholt adott egy 11 éves fiúnak, a szobájába vitte, levetkőztette, majd orális szexre kényszerítette. Az illető pap a korábbi években többször is megrontott gyerekeket; ennek ellenére felettesei csupán „terápiára” küldték, majd máshová helyezték, ahol a pap további pedofil ügyekbe keveredett, míg nem 1986-ban letartoztatták és felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Az ügyben illetékes érsek Joseph Ratzinger volt, bár akkori helyettese magára vállalta a döntésért a felelősséget. Azt azonban még egyházi körökben is valószínűtlennek tartották, hogy Ratzingernek ne lett volna tudomása az ügyről. A héten kiderült, hogy a későbbi pápa igenis tudott az ügyről, miután a pedofil pap áthelyezéséről szóló feljegyzést ő is megkapta.

Ratzinger később, immár bíborosként, a vatikáni Hittani kongregáció vezetője lett. Ez a szervezet jár el a pedofíliával gyanúsított papok ügyében. A héten közzétett dokumentumok szerint a kongregáció nem járt el annak az amerikai papnak az ügyében, aki több, mint kétszáz siket fiút rontott meg — annak ellenére, hogy amerikai püspökök többször is kérték a kongregáció közbenjárását. A pap ügyében azután függesztették fel az eljárást, hogy személyes levelet írt Ratzingernek, amiben rossz egészségi állapotára hivatkozott. Korábban egy kísértetiesen hasonló mexikói ügyben nem volt hajlandó Ratzinger eljárni.

A Hittani kongregáció Ratzinger vezetése alatt módszeresen tussolta el katolikus papok pedofil ügyeit. A Kongregáció elé került ügyeknek csak mintegy ötödében indított az egyház belső eljárást — a legtöbb ügy áthelyezéssel, egyéb, nem részletezett „adminisztratív intézkedéssel” végződött. Amikor az első amerikai pedofil-botrányok napvilágra kerültek, Ratzinger a Hittani kongregáció vezetőjeként levelet küldött minden püspöknek, amiben a tudomásukra jutott ügyek titokban tartására szólította fel őket. A levél szerint a kiskorúak ellen papok által elkövetett szexuális zaklatási ügyek nem a világi hatóságok, hanem az egyház fennhatósága alá tartoznak. Magyarul: Ratzinger levele az igazságszolgáltatás akadályoztatására szólított fel. Az azt firtató kérdésekre, hogy ezt hogy gondolja a Vatikán, a válasz annyi volt, hogy „mivel ez nem nyilvános dokumentum, nem nyilatkozunk róla”.

És mindez csak a jéghegy csúcsa. Amikor az első pedofil-ügyek napvilágra kerültek Amerikában, a Vatikán megpróbált úgy tenni, mintha elszigetelt, egyedi esetekről lenne szó — olyan ügyekről, amelyek csak a „laza erkölcsű, szexmániás, szenzációra éhes” tengerentúlon történhetnek meg. Aztán sorra kerültek elő az ügyek az évek során Brazíliától Ausztráliáig — a legutóbb pedig Írországban, Németországban (Németország 27 egyházmegyéjéből 18-ban folynak vizsgálatok), Hollandiában, és immár Olaszországban is. A lista korántsem teljes. Vajon hány feltáratlan eset lehet olyan országokban, ahol a sajtó és az igazságszolgáltatás nem szabad és független?

XVI. Benedek egyháza nevében most már bocsánatot kér. (De vajon hányszor kell majd még ezt tennie?) Ugyanakkor a Vatikán „a pápa lejáratására irányuló sajtókampányról” és „összeesküvésről” beszél.

Pedig immár a pápa saját egyházán belül is egyre nagyobb a múlttal való szembenézés igénye. A katolikus, de a Vatikántól független National Catholic Reporter minden világi sajtóterméknél keményebben fogalmaz vezércikkében:

egyházunk az elmúlt évszázadok — vagy talán teljes történetének — legnagyobb válságával néz szembe. Jövőjét évtizedekre vagy talán évszázadokra meg fogja határozni, hogy XVI. Benedek hogyan kezeli ezt a válságot — hogy mit mond és mit tesz, milyen kiutat keres, milyen megoldást ajánl.

Eljött az ideje, ha ugyan nem késő már, hogy szembenézzünk a nehéz kérdésekkel. Itt az ideje az igazság kimondásának.


Így van. Csak nem biztos, hogy az igazság kimondására a gyermekmegrontási ügyek eltussolásában személyesen és a rábízott intézmények vezetőjeként szerepet játszó pápa alkalmas. XVI. Benedeknek mennie kell.

Karasszon Dezső - a Debreceni Egyetem zeneművészeti karának orgonatanára

Karasszon Dezső - a Debreceni Egyetem zeneművészeti karának orgonatanára

http://www.demokrata.hu/sites/default/themes/demokrata3/logo.png

Demokrata
2010:10. szám
Boros Károly


A Nagyerdei Református Templom kántora anyai nagyanyját említi elsőként, ha zenei gyökereiről kérdezem. Őt még a múlt század elején, az egyik híres zongoratanár, Thomán István tanította, aki Liszt tanítványa és később Bartók tanítója volt.

http://www.demokrata.hu/files/imagecache/medium/news_weekly/1010_arckep.JPG

– Nagymamája talán egyszerre járt Thomán Istvánhoz Bartókkal?

– Nem, nagyjából húsz évvel Bartók után tanult nála. Elmesélt abból az időből egy kis esetet. Egy alkalommal korábban érkezett az órára, és amíg várt, hogy megjöjjön a tanár, leült zongorázni. Egyszer csak hirtelen, kopogás nélkül benyitott az ajtón Thomán felnőtt lánya, de mikor meglátta, hogy ő ül a zongoránál, meglepetten megállt az ajtóban, és csak annyit mondott, hogy bocsánat, elnézést kérek, azt hittem, a papa. Ezt mindig a dicséret csúcsaként említette nagymamám. Én egyébként őt már nem hallottam zongorázni, de sokat hallgatott engem, igazított a játékomon, ebből is rengeteget tanultam. De tanítani apai nagyanyám kezdett el, ő is zongorázott. Tanítónő volt, méghozzá kántor-tanító, és református papnéként férjével együtt szolgált a templomban. Nemcsak nagyapám, hanem édesapám és édesanyám is református lelkipásztor volt, ami azt jelenti, hogy egy templom mellett, és egy templomi orgona tövében nőttem föl Tiszafüreden. Fújtattam is, meg a billentyűket is nyomkodtam, amikor tudtam, így ismerkedtem apránként a hangszerrel, és szerettem meg örökre. Diák fejjel bekerültem a Debreceni Református Kollégiumba, ott folytatódott az ismerkedés, a Zeneakadémián pedig az orgona főtárgy mellett zenetudományt hallgattam. 1976-ban friss végzettséggel kerültem ide, a nagyerdei templomba, ami akkor épült, egy évvel előtte szentelték föl. Négy évig orgona nélküli orgonista voltam, addigra épült meg a hangszer, de boldogan vártam rá, mert egy nagy kísérlet terve forgott a fejemben.

– Beavatna minket is?

– Szívesen. Szerintem a műveltség nem úgy formálódik valakiben, hogy mint egy turista sétálgat a világban, olykor eszik egy kis zenét is, és megy tovább, hanem úgy, hogy amit otthon, a lakóhelyén igényel, és fogyaszt, az alakítja őt. Harminc éve szervezek, tartok zenés áhítatokat, mióta a templom orgonája elkészült. Arra voltam kíváncsi annak idején, hogy vannak-e olyanok, akik hajlandók a zene által jó irányba befolyásoltatni, mondhatnám, neveltetni magukat, és hétről hétre szellemi táplálékként elfogadni a zenét. A kísérlet, hála Istennek, bevált. Az is kiderült, hogy az egyházzene, ami napjainkban hangversenytermekben szólal meg, visszaültethető eredeti közegébe. Az Istent szolgáló zenét ugyanis elvette az egyháztól a huszadik század. Ezt mi újra összekapcsoltuk, sőt ma már úgy jelenítjük meg, ahogy egy emeletes szendvics fölépül: a zene és a szónoklat váltják egymást.

– Ha jól értem, az istentisztelet során a szó és a zene egymásra rakódó rétegei emelik egyre magasabbra az embert, mintha lépcsőkön menne föl?

– Így van, és mire az első közös éneklésen túl vannak, már szép lassan közösséggé váltak az emberek.

– Eszköze lehetne a zene annak is, hogy az egész nemzet újra egységessé, valóban közösségé váljon?

- Azt mondom erre, hogy nemcsak lehetne, hanem ez az elsődleges, az eredeti feladata a zenének. Érdemes végiggondolni azt a történelmi időszakot, amikor ennek az ellenkezője lezajlott. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején a kántor-tanítóknak azt mondták, döntsék el, melyik hivatásukat folytatják, mert az iskolák államosítva vannak, tehát arról szó sem lehet, hogy ők templomban is szolgáljanak, meg iskolában is. De nem volt becsületes így döntés elé állítani őket, mert megélni csak az iskolából lehetett. Ezzel az egyházzenét éltető szellemi erőt kivonták a templomokból.

– Az iskolákból pedig kivonták Istent.

– Pontosan ez történt, a két folyamat egymás tükörképe. Történelmünknek ez a szakasza most végleg lezárul, meg kellene kísérelnünk az utat visszafelé megjárni, visszamenni arra a magaslatra, ahonnan alászálltunk. A reformáció első századaiban a középiskolákban és egyetemeken – ezek nem is váltak úgy el egymástól, mint ma – két istentisztelet is volt naponta, persze rövidebb, inkább áhítatnak lehetne mondani, és ennek mindig része volt a közös éneklés is. Ugyanakkor a templomban a diákok kara mindig énekelt olyan nagyobb tudást igénylő énekeket, amiket a hívek már nem tudtak volna elénekelni. Tehát nemcsak a pap és a hívek voltak a templomi szereplők, hanem a kar is. Ezt a hármasságot kellene újra helyreállítani a templomban. Ugye van egy híres verse Reményik Sándornak, amiben azt mondja, „ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát”. Hála Istennek, nálunk nem voltak templomrombolások, hála Istennek, újra vannak iskoláink, akkor mi baj van mégis? Mert mindenki érzi, hogy baj van. Az a baj, hogy hiányzik az „és”. Nem értjük, hogy mi a kapcsolat a kettő között. Az iskola az élettől elkülönített gyakorlóterep, ahol vaktölténnyel lövöldöznek a diákok, a templom pedig ugyancsak elkülönül a hétköznapi élettől, mert szűk körben topog. Óriási szüksége volna a kettőnek egymásra.

– Mi lehet az oka, hogy nem tudunk belépni ezen a kapun? Úgy gondolnám, hogy csak akarat kérdése.

– Volt régen egy személy, aki egyik lábával a templomban, másikkal az iskolában állt, ő volt a kántor-tanító. Most is van egyébként kántor szak itt a főiskolán, de ezt az embertípust még nem sikerült kinevelni. Jelentkeznek elegen, csak a feladatot kellene bennük tudatosítani valakinek. Ez mostanra lebomlott, alámerült, azért nehéz a tudatosítás. Most is ugyanúgy választanak a tanítás és a kántorság között az itt végzettek, pedig már nem írja elő nekik senki. Amit erővel szétválasztottak, nem sikerült még összeforrasztani.

– Ezek szerint annak ellenére, hogy vannak egyházi iskolák, nem történt meg az egyház és az iskola összekapcsolása, még nem él szervesen együtt a kettő?

– Így van, habár ezt semmi sem akadályozza.

– Ha folytatom a gondolatmenetét, följebb is léphetünk ezen az úton, és a következő lépés az állam és az egyház összekapcsolása.

– Könnyen lehet, igen. Végeredményben a kormányzás egy nemzet Isten felé vezetése, közelítése mindahhoz, ami magasrendű, de azt hiszem, ez az én illetékességi körömön már túl van.

– Akkor maradjunk egyelőre az iskolánál. Ön is tanít a Debreceni Egyetemen orgonistákat, akik művészek vagy zenetanárok lesznek. Az ön helyzete alkalmas rá, hogy összekapcsolja az iskolát és az egyházat. Megteszi?

– Amikor tanítok, állandóan beszélek erről, de én csak a lőszert osztom ki a leendő frontkatonáknak, a nagy kérdés, hogy jutnak-e olyan helyzetbe, hogy elővehessék, és elkezdjenek vele tüzelni. Ugyanis az egyház és az iskola összekapcsolása főleg azért nehéz, mert a három szereplő, a pap, a tanító és a kántor akkor tudnák legjobban végezni a feladatukat, ha teljes egységben működnének.

– Ahogy a Szentháromság: az Atyától jön az ige, a Fiútól tanítás, a Szentlélek pedig a dal, ami szó és zene együtt.

– Érdekes, hogy a tizenhetedik században egy híres német teológus kimondottan a Szentlélek Úristenhez hasonlította az orgonát. Fúj benne a levegő, és csoda dolgokat, soha nem hallott, soha nem látott valóságokat tár föl a hallgató előtt. Valóban mindegyiküknek otthon kell lennie a maga területén, és a másik kettőéhez is érteniük kell annyira, hogy el tudják mondani, mit várnak egymástól, így kölcsönösen megtermékenyítenék egymást.