Reformátusok lapja
LIII. évf. 21. sz. - 2009-05-24
A debreceni Alkotmányozó Zsinat a magyar református egység megerősítésének konkrét feladatai között jelölte meg azt, hogy a részegyházak közösen gondolják át a református istentisztelet kérdéskörét. A Generális Konvent már az újraegyesüléshez vezető folyamat során Liturgiai Bizottságot állított fel azért, hogy közösen újítsuk meg istentiszteleti életünket.
Új istentiszteleti rendtartást alkotni az összes egyháztest számára most még korai lenne, és az mindenképpen egy hosszabb távú folyamat eredménye lehet. Ami célszerűnek látszik, az egy olyan liturgiai példatár közreadása, amely figyelembe veszi a jelenleg érvényben és használatban lévő istentiszteleti rendtartásokat, a református hagyományokat, a közelmúlt teológiai felismeréseit és a protestáns testvéregyházak gyakorlatát. Ugyancsak figyelembe veendő tény, hogy gyülekezeteink istentiszteleteit meghatározzák azok a személyi és helyi feltételek, amelyek másként alakulnak, ha a lelkipásztor mellett igényes kántor és jól működő énekkar szolgál, de figyelembe kell vennünk azt is, hogy református egyháztagjaink jelentős része szórványban él. Ez a polarizált helyzetkép ellene mond minden külső uniformizálási törekvésnek.
Végre ne az egyházkormányzói hiúság, hanem a teológiai felismerések alakítsák az istentisztelet rendjét! Furcsa huszadik századi tapasztalat, hogy a keresztülvitt liturgiai reformokba mindig keveredett valamilyen egyházkormányzói érdek, amely felülírta az elvi-teológiai-közösségi szempontokat. El kell jönnie annak a kegyelmi állapotnak, amely a teológiai felismerések megvalósulását, kibontakozását segíti a megújuló istentiszteletért.
Reformátori hitvallásaink az istentisztelet külső egyformasága helyett az istentisztelet teológiai egységét, átgondoltságát tartották fontosabbnak, ezért legfőképpen törekedtek az istentisztelet „tanításban és hitben” való egységére (vö. II. Helvét Hitvallás XXVII). Az Alkotmányozó Zsinat és a Generális Konvent Liturgiai Bizottsága ennek értelmében sürgető tanulmányi munkának tekinti a teológiai egység kidolgozását.
Célkitűzésünk az, hogy a liturgikus megújulás ne megkötő, kizáró, hanem felszabadító istentiszteleti rendeket szüljön. Fel kell készülnünk alternatív liturgikus rendek kidolgozására. Nem kényszeríteni ott, ahol a szerteágazóbb liturgia szellemi-tárgyi-adottságbeli feltételei hiányosak, de nem gúzsba kötni ott, ahol a gyülekezetben sokféle feltétel adott a sokrétűbb, gazdagabb elemeket tartalmazó istentisztelet ünnepléséhez.
A mérce ne a minimalizálás legyen, hanem a sokszínű, tartalmas istentiszteleti életre ösztönzés! Erre első lépcsőben leginkább egy olyan példatár lenne a legalkalmasabb, amely bemutathatná, hogy milyen elmozdulás történhetne az egyműfajú istentiszteleti gyakorlattól a többműfajú, karakteres arcélű alternatívák felé. Az így feltáruló szélesebb palettán a szokásos rendek mellett megjelenhetnének például a napszaki, a korosztályi, az egyházi évkörhöz igazodó modellek is. Ezek biztosítanák egyrészt a református és ökumenikus hagyományhoz fűződő kapcsolatunkat, másrészt nyitást eredményezhetnének a református spiritualitás új formáinak felfedezésére.
Elodázhatatlanul meg kell találnunk a kötött és a szabad liturgiai elemek közötti egyensúlyt. Az őskeresztyénségben a Lélek szabadsága és a liturgia kötött jellege együttesen szolgálta a gyülekezet építését. Pál mindkét elemet az oikodomé alá rendelte, így egyrészt a kötött részek nem szegényítették el az istentiszteletet, de nem is tették élettelenné, másrészt a szabad elemek nem okoztak anarchiát és kizárták a szektásodás veszélyét. A jelenlegi református istentisztelet ki van szolgáltatva a lelkipásztor diszponáltságának, illetve indiszponáltságának. Csak ennek a tényezőnek nem szabad kitenni a gyülekezetet.
Isten és ember találkozásának kerete az istentisztelet. A mennyei istentiszteletbe való bekapcsolódás földi módja, rendje és helyszíne nem lehet akármilyen! Isten igényességéről semmilyen körülmények között nem feledkezhetünk el!
A református istentisztelet az egyház életének központi eseménye. Az egyház valamennyi életmegnyilvánulása az istentisztelet köré szerveződik, ezért nem mindegy, hogy az milyen.
Szentségtelen világban élünk, amely vonzóbbnál vonzóbb formában akarja minél többekkel elhitetni, hogy a huszonegyedik század embere számára természetes a nekünk „semmi sem szent” életfelfogás. Isten azért mutatta meg szentséges és kegyelmes szeretetét, hogy a bűnbocsánattal közeledve tisztító találkozást hozzon létre, amelyben mindannyian lelepleződünk és szembesülünk Isten szentségével. Csak akkor válhat református keresztyénségünk erőssé, ha a szent Isten tisztító jelenlétében lefoszlik róla minden álszentség, s – ahogyan Kálvin tanította – be merjük járni a megszentelődés állomásait. Ennek a megszentelődésnek igen fontos állomása az istentisztelet, amelynek végső értelme az, hogy a templomban eltöltött istentiszteleti órákon túl zajló egész életünk váljon istentiszteletté (Róm 12,1–2).
Ezekre a szempontokra tekintve újítsuk meg együtt istentiszteleti életünket!
