Szelet vetettek
MÁSODIK VATIKÁNI ZSINAT, 1962
MÁSODIK VATIKÁNI ZSINAT, 1962
HVG
2012. október 10.
2012. október 10.
Izsák Norbert
Alaposan megújította a katolikus egyházat a második vatikáni zsinat. Az új szellemiség mégsem járta át teljesen az egyházat – részben a mai pápa miatt sem.
„Folyton harcban állt a katolikus egyház a második vatikáni zsinat előtt: előbb a reformációval és a felvilágosodá ssal, később pedig a modernizmussal. A zsinat radikálisan szakított a harcos attitűddel, sokkal inkább a közös pontokat kereste a társadalommal” – foglalja össze Wildmann János katolikus teológus, az Egyházfórum főszerkesztője, aki hat évvel ezelőtt az Egy reformzsinat üzenete című könyvében részletesen fel is dolgozta az 1962. október 11-étől 1965. december 8-áig tartó esemény tanításait. A két éve nyugalomba vonult német bíboros, Walter Kasper egyenesen az egyház Magna Chartájának – azaz történelmi alkotmányának – nevezte a zsinat munkája nyomán megszületett 16 dokumentumot.
Szinte forradalmi fordulatnak minősíthető például, hogy kihirdették a korábban lenézett, egyszerű hívek egyenjogúságát a papsággal, és nem kevésbé fontos volt annak kijelentése, hogy nem diktátumokkal, hanem közösségben kell kormányozni az egyházat. A kis híján ezer oldalra rúgó zsinati dokumentumok végre azt is írásba adják, hogy a más felekezetű keresztények nem ellenségek, hanem a katolikusok testvérei. Sőt – a korábbiakhoz képest meglehetősen unortodox módon – a püspökök még azt is megvallották, hogy sok ateista éppen a keresztények viselkedése miatt nem hisz Istenben. Azt az alulról jövő reformot a zsinat inkább csak követte, de mindenesetre elfogadta, hogy a templomokban, latin helyett, egyre több helyen élő nyelven zajlottak a misék.
XXIII. János pápának annyira határozott szándéka volt az egyház megújítása, hogy még saját hatalmát is korlátozva igyekezett igénybe venni a katolikus püspökök kollektív bölcsességét. A nyitás abban a tekintetben is érzékelhető volt, hogy míg az 1563-ban lezárt, történelmi tridenti zsinaton negyven főpap határozott az egyház ügyeiben, addig a második vatikáni zsinaton már több mint kétezer püspök szavazhatott. Az első ülésszak végén elhunyt XXIII. János munkáját VI. Pál folytatta.
A pápa reformtörekvéseit azonban éppen a legközvetlenebb munkatársai akadályozták. A római kúriában dolgozó konzervatív főpapok szerették volna elítéltetni a zsinattal a Karl Rahnerhez és Teilhard de Chardinhez hasonló progresszív teológusok tanításait, sőt újabb dogmákat vezettek volna be. A nyitottabb főpapok azonban – kerékkötő kollégáikat megkerülve – a korábban gyanakvással szemlélt „lázadó”, progresszív teológusokat bevonták a munkába is. Így került végül a tűz közelébe Karl Rahner és a Josef Frings német bíborost akkoriban tanácsokkal elhalmozó ifjú titán, a ma XVI. Benedekként a pápai trónon ülő Joseph Ratzinger is.
„Joseph Ratzinger a progresszív Hans Küng svájci katolikus teológussal együtt küzdött a második vatikáni zsinaton az egyház megújulásáért, ám megijedt az 1968-as társadalmi változásoktól, ezért konzervatív vonalra váltott. Az 1980-as évektől kezdve pedig, a Hittani Kongregáció prefektusaként, kifejezetten ellenállt a reformoknak” – mondja Rudolf Schermann, Bécsben szolgáló, magyar származású katolikus pap, több könyv szerzője és a Kirche In című ökumenikus havi folyóirat alapító főszerkesztője.
A katolikus egyházat mind a mai napig a zsinat és az utána következő események értelmezése osztja meg leginkább. A konzervatívok azt mondják, hogy a második vatikáni zsinatot csak a korábbi rendelkezések fényében szabad értelmezni. A reformerek szerint éppen fordítva: minden korábbi egyházi megnyilatkozást a társadalommal való megértő párbeszédet hangsúlyozó zsinat szemüvegén át kell nézni.
Új szemponttal gazdagította ezt a vitát Kasper bíboros, aki szerint tulajdonképpen két konzervatív tábor csapott össze egymással. A „kicsit” konzervatívok csupán az 1563-ban lezárt tridenti zsinat és az azóta eltelt századok tekintélyelvű szellemiségét vetették volna el, míg tulajdonképpen a haladó szellemiségű főpapok mondhatók „nagyon” konzervatívnak, hiszen ők az evangéliumok lelkületéhez, Krisztus egyszerű tanításához szerettek volna visszatérni. Ezért aztán Kasper szerint „a zsinati megújulás nem valamiféle modernizmus volt, hanem az eredeti forrásokból (...) való megújulás”.
Súlyos vitákra ad okot az is, hogy sokan a második vatikáni zsinat progresszív dokumentumait hibáztatták azért, hogy később egyre többen fordítottak hátat az egyháznak. Mások szerint pusztán annyi történt, hogy a zsinat után szembeötlővé vált a zsinat előtti rejtett válság. Nem könnyíti meg az eligazodást a pápa pálfordulása. Német és osztrák körökben sokan már Ratzinger 1-ként különböztetik meg a korábbi, liberálisabb teológust Ratzinger 2-től, azaz XVI. Benedektől, aki – Schermann szerint részben személyes ambíciói miatt – a római rendszer fogaskerekévé vált.
Más katolikusok úgy lépnek ki ebből a dialektikából, hogy kerek perec ördögi összeesküvésként utasítják el a második vatikáni zsinatot. A kőkonzervatív X. Szent Pius Papi Társaság egyik tagja, Franz Schmidberger egy előadásában arról beszélt, hogy a zsinat a XX. század „legnagyobb szerencsétlensége”. A mintegy szabadkőműves machinációk következményének gondolt zsinatot azért is kárhoztatta, mert éltette a vallásszabadságot, amit pedig Schmidberger – IX. Pius pápával egyetemben – betiltandónak és elátkozottnak gondolt.
„Az egyház még a második vatikáni zsinat rendelkezéseit sem valósította meg maradéktalanul, holott az elmúlt fél évszázadban is robbanásszerű változások mentek végbe, és ezekkel sem ártana szinkronba kerülni” – vet fel újabb szempontot Beer Miklós váci katolikus püspök. Mindazonáltal nem biztos, hogy jól járnának a reformer lelkületű főpapok, ha összehívnák a harmadik vatikáni zsinatot. Máté-Tóth András katolikus teológus, valláskutató, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének professzora szerint ugyanis II. János Pál pápa idején átalakult a püspöki kinevezés rendszere. Ma már inkább csak a Rómához egyértelműen lojális lelkipásztorokból lesznek főpapok, azaz „most inkább a féket nyomják a Vatikánban”.
IZSÁK NORBERT
Alaposan megújította a katolikus egyházat a második vatikáni zsinat. Az új szellemiség mégsem járta át teljesen az egyházat – részben a mai pápa miatt sem.
„Folyton harcban állt a katolikus egyház a második vatikáni zsinat előtt: előbb a reformációval és a felvilágosodá ssal, később pedig a modernizmussal. A zsinat radikálisan szakított a harcos attitűddel, sokkal inkább a közös pontokat kereste a társadalommal” – foglalja össze Wildmann János katolikus teológus, az Egyházfórum főszerkesztője, aki hat évvel ezelőtt az Egy reformzsinat üzenete című könyvében részletesen fel is dolgozta az 1962. október 11-étől 1965. december 8-áig tartó esemény tanításait. A két éve nyugalomba vonult német bíboros, Walter Kasper egyenesen az egyház Magna Chartájának – azaz történelmi alkotmányának – nevezte a zsinat munkája nyomán megszületett 16 dokumentumot.
Szinte forradalmi fordulatnak minősíthető például, hogy kihirdették a korábban lenézett, egyszerű hívek egyenjogúságát a papsággal, és nem kevésbé fontos volt annak kijelentése, hogy nem diktátumokkal, hanem közösségben kell kormányozni az egyházat. A kis híján ezer oldalra rúgó zsinati dokumentumok végre azt is írásba adják, hogy a más felekezetű keresztények nem ellenségek, hanem a katolikusok testvérei. Sőt – a korábbiakhoz képest meglehetősen unortodox módon – a püspökök még azt is megvallották, hogy sok ateista éppen a keresztények viselkedése miatt nem hisz Istenben. Azt az alulról jövő reformot a zsinat inkább csak követte, de mindenesetre elfogadta, hogy a templomokban, latin helyett, egyre több helyen élő nyelven zajlottak a misék.
XXIII. János pápának annyira határozott szándéka volt az egyház megújítása, hogy még saját hatalmát is korlátozva igyekezett igénybe venni a katolikus püspökök kollektív bölcsességét. A nyitás abban a tekintetben is érzékelhető volt, hogy míg az 1563-ban lezárt, történelmi tridenti zsinaton negyven főpap határozott az egyház ügyeiben, addig a második vatikáni zsinaton már több mint kétezer püspök szavazhatott. Az első ülésszak végén elhunyt XXIII. János munkáját VI. Pál folytatta.
A pápa reformtörekvéseit azonban éppen a legközvetlenebb munkatársai akadályozták. A római kúriában dolgozó konzervatív főpapok szerették volna elítéltetni a zsinattal a Karl Rahnerhez és Teilhard de Chardinhez hasonló progresszív teológusok tanításait, sőt újabb dogmákat vezettek volna be. A nyitottabb főpapok azonban – kerékkötő kollégáikat megkerülve – a korábban gyanakvással szemlélt „lázadó”, progresszív teológusokat bevonták a munkába is. Így került végül a tűz közelébe Karl Rahner és a Josef Frings német bíborost akkoriban tanácsokkal elhalmozó ifjú titán, a ma XVI. Benedekként a pápai trónon ülő Joseph Ratzinger is.
„Joseph Ratzinger a progresszív Hans Küng svájci katolikus teológussal együtt küzdött a második vatikáni zsinaton az egyház megújulásáért, ám megijedt az 1968-as társadalmi változásoktól, ezért konzervatív vonalra váltott. Az 1980-as évektől kezdve pedig, a Hittani Kongregáció prefektusaként, kifejezetten ellenállt a reformoknak” – mondja Rudolf Schermann, Bécsben szolgáló, magyar származású katolikus pap, több könyv szerzője és a Kirche In című ökumenikus havi folyóirat alapító főszerkesztője.
A katolikus egyházat mind a mai napig a zsinat és az utána következő események értelmezése osztja meg leginkább. A konzervatívok azt mondják, hogy a második vatikáni zsinatot csak a korábbi rendelkezések fényében szabad értelmezni. A reformerek szerint éppen fordítva: minden korábbi egyházi megnyilatkozást a társadalommal való megértő párbeszédet hangsúlyozó zsinat szemüvegén át kell nézni.
Új szemponttal gazdagította ezt a vitát Kasper bíboros, aki szerint tulajdonképpen két konzervatív tábor csapott össze egymással. A „kicsit” konzervatívok csupán az 1563-ban lezárt tridenti zsinat és az azóta eltelt századok tekintélyelvű szellemiségét vetették volna el, míg tulajdonképpen a haladó szellemiségű főpapok mondhatók „nagyon” konzervatívnak, hiszen ők az evangéliumok lelkületéhez, Krisztus egyszerű tanításához szerettek volna visszatérni. Ezért aztán Kasper szerint „a zsinati megújulás nem valamiféle modernizmus volt, hanem az eredeti forrásokból (...) való megújulás”.
Súlyos vitákra ad okot az is, hogy sokan a második vatikáni zsinat progresszív dokumentumait hibáztatták azért, hogy később egyre többen fordítottak hátat az egyháznak. Mások szerint pusztán annyi történt, hogy a zsinat után szembeötlővé vált a zsinat előtti rejtett válság. Nem könnyíti meg az eligazodást a pápa pálfordulása. Német és osztrák körökben sokan már Ratzinger 1-ként különböztetik meg a korábbi, liberálisabb teológust Ratzinger 2-től, azaz XVI. Benedektől, aki – Schermann szerint részben személyes ambíciói miatt – a római rendszer fogaskerekévé vált.
Más katolikusok úgy lépnek ki ebből a dialektikából, hogy kerek perec ördögi összeesküvésként utasítják el a második vatikáni zsinatot. A kőkonzervatív X. Szent Pius Papi Társaság egyik tagja, Franz Schmidberger egy előadásában arról beszélt, hogy a zsinat a XX. század „legnagyobb szerencsétlensége”. A mintegy szabadkőműves machinációk következményének gondolt zsinatot azért is kárhoztatta, mert éltette a vallásszabadságot, amit pedig Schmidberger – IX. Pius pápával egyetemben – betiltandónak és elátkozottnak gondolt.
„Az egyház még a második vatikáni zsinat rendelkezéseit sem valósította meg maradéktalanul, holott az elmúlt fél évszázadban is robbanásszerű változások mentek végbe, és ezekkel sem ártana szinkronba kerülni” – vet fel újabb szempontot Beer Miklós váci katolikus püspök. Mindazonáltal nem biztos, hogy jól járnának a reformer lelkületű főpapok, ha összehívnák a harmadik vatikáni zsinatot. Máté-Tóth András katolikus teológus, valláskutató, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének professzora szerint ugyanis II. János Pál pápa idején átalakult a püspöki kinevezés rendszere. Ma már inkább csak a Rómához egyértelműen lojális lelkipásztorokból lesznek főpapok, azaz „most inkább a féket nyomják a Vatikánban”.
IZSÁK NORBERT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése