Kálvin az egyház szolgáinak megválasztásáról

KÁLVIN JÁNOS: A KERESZTYÉN VALLÁS RENDSZERE
IV.3. Az egyház tanítóiról és szolgáiról, ezek választásáról és tisztéről.
(részlet)

(Institutio IV.3.12-16)

12. Hogy milyen embereket kell megválasztani püspöknek, azt Pál két helyen is (Tit. 1:7 és I. Tim. 3:1) elég bőven kifejti. Lényegileg azonban azt mondja, hogy csak olyanokat kell megválasztani, akik a tudományukban józanok, tiszte életüek és semmiféle olyan hibában nem leledzenek, ami őket tekintélyüktől megfoszthatná és tisztségüknek is gyalázatára lehetne. Ép így kell gondolkozni a diakounusokról és vénekről is. Ügyelni kell mindig arra, hogy annak a tehernek, amit rájuk rónak, elviselésére képtelenek és alkalmatlanok ne legyenek, vagyis el legyenek látva azokkal a tehetségekkel, melyek tisztük betöltésére szükségesek. Igy Krisztus, midőn apostolait el akarta küldeni, felékesítette őket azokkal a fegyverekkel és eszközökkel, amelyek rájuk nézve nélkülözhetetlenek voltak. És Pál, miután a jó és igaz püspöknek képét leírta, inti Timotheust, hogy magát be ne szennyezze azzal, hogy olyant válasszon ki, akire e kép rá nem illik (I. Tim. 5.22).

Azt a szócskát, hogy „hogyan”, nem a választási szertartásra, hanem arra a vallásos félelemre vonatkoztatom, amelyet a választásban meg kell tartani. Ide tartoznak azok a böjtök és imádságok, amikkel Lukács előadása szerint a hivők éltek akkor, amikor a presbitereket választották. Mivel ugyanis belátták, hogy ez a dolog lehető legkomolyabb, semmihez sem mertek fogni másképen, mint a legnagyobb tartózkodással és aggodalommal. Különösképen pedig az imádkozásra adták magukat azért, hogy ez által kérjék Istentől a bölcsesség lelkét, amellyel a jót a gonosztól megkülönböztessék.

13. Harmadsorban említettük azt, hogy kik válasszák a püspököket. Ezt a dolgot illetőleg azonban az apostolok elhivásából, amely eltért a többiek közönséges elhivásától, semmi határozott szabályt sem vonhatunk el. Mivel ugyanis az apostolok különleges szolgálatot teljesítettek, azért, hogy ez valami kiválóbb jel által tétessék ismeretessé, magának az Úr szájának kellett őket kiválasztani és hivni, hogy ezzel a tisztséggel foglalkozzanak. Az apostolok tehát nem emberi választás, hanem egyedül Isten és Krisztus parancsa folytán fogtak a munkához. Ez az oka annak, hogy mikor az apostolok Judás helyébe másikat akartak választani (Csel. I:23), nem mertek egy embert határozottan megnevezni, hanem kettőt jeleltek ki, hogy sors által jelentené ki az Úr, melyiket akarja Judás helyére. Igy kell érteni Pálnak azon mondását is (Gal. 1:1), amelyben tagadja azt, hogy ő emberektől, vagy ember által lett volna apostollá, hanem Krisztus által és az Atya Isten által. Az az első tulajdonság t. i., hogy nem az emberektől választatott, közös tulajdonsága volt neki az ige többi kegyes szolgáival; mert nem is volt képes senki sem helyesen megfelelni ennek a föladatnak, ha nem az Isten hívta. A másik pedig, hogy nem ember által lett apostollá, az különleges sajátsága volt. Amikor tehát Pál így dicsekszik, akkor nemcsak azzal büszkélkedik, hogy neki birtokában van az, aminek egy igazi és törvény szerinti pásztorban meg kell lennie, hanem apostolságának ismertető jegyeit is felhozza. A galatabeliek között akadtak ugyanis olyanok, akik, hogy az ő tekintélyét kisebbítsék, megtették őt az első apostolok által kiküldött közönséges tanítványnak, hogy tehát ezek ellenében az ő működését megillető méltóságot sértetlenül fenntartsa, mivel tudta, hogy alattomoskodásuk ez ellen irányul, szükségesnek tartotta kimutatni azt, hogy ő épen semmi tekintetben sem áll alatta a többi apostoloknak. Ezért erősíti azt, hogy ő nem az emberek belátása által választott, mint bármelyik közönséges püspök, hanem magának Istennek szája és nyilvános kijelentése által.

14. Hogy pedig a püspököknek törvény szerint való hivásához föltétlenül megkivántatik az, hogy úgy válasszák őket az emberek, azt egy józaneszü ember sem tagadhatja, mivel e tekintetben bőséges bizonyítékok annak a Szentirásban. Nem ellenkezik ezzel Pálnak az a mondása sem, hogy ő nem az emberektől és nem az emberek által küldetett, mivel ott nem az egyházi szolgák rendes választásáról beszél, hanem önmagának tulajdonítja azt, ami különösképen csak az apostolokat illette meg. Habár az Úr különös kiváltsággal Pált is úgy jelölte ki önmaga által, hogy mindamellett is az egyházi elhivásnak rendjét is követte. Lukács ugyanis így adja elő a dolgot (Csel. 13:2): Miután az Apostolok böjtöltek és imádkoztak, így szólt hozzájuk a Szentlélek: „Válasszátok el nékem Pált és Barnabást a munkára, amelyre én őket hivtam”. Miután tehát a Szentlélek már kinyilvánította választását, mi célja volna akkor ennek az elválasztásnak és kézfeltevésnek, ha nem az, hogy a szolgáknak az emberek által való kijelentésében az egyházi fegyelem megtartassék? Ezért az Úr semmiféle más bizonyítékkal világosabban jóvá nem hagyhatta volna ezt a rendet, mint azzal, hogy amikor előre megmondta azt, miszerint Pált Ő a pogányok apostolának szánta, mégis azt akarta, hogy az egyház válassza őt el. Ugyanezt láthatjuk Mátyás válaszásában is. Mivel ugyanis oly fontos volt az apostoli tiszt, hogy ebbe a saját véleményük szerint ezt vagy azt befogadni nem merték, kettőt jeleltek ki, akik közül egyikre essék majd a sors, még pedig azért, hogy így a választásnak is meg legyen az égből eredő ismeretes bizonyítéka, és az egyházi rend se legyen mellőzve.

15. Az a kérdés most már, hogy vajjon az egyházi szolgát az egész egyháznak, vagy csak a szolgatársaknak és a felügyelettel megbizott presbitereknek kell-e választani, vagy pedig beállíthatja-e őt egy embernek tekintélye? Azok, akik ezt a jogot egy emberre ruházzák, hivatkoznak Pál apostolnak Titushoz intézett ezen mondására (Tit. 1:5): azért hagytalak téged Krétában, hogy rendelj városonként séniorokat; továbbá a Timotheushoz intézett ezen mondása (I. Tim. 5:22): Kezeidet hirtelen senkire ne vessed. Csalódnak azonban, ha azt hiszik, hogy Timótheus Efézusban, vagy Titus Krétában olyan hatalmat gyakoroltak, hogy mind a kettő a saját tetszése szerint intézkedett volna mindenben. Ők ugyanis csak előljárók voltak, hogy jó és üdvös tanácsokkal szolgáljanak a népnek, de nem, hogy mindenki mást kizárván, maguk azt tegyék, ami nekik tetszik. De hogy azt ne higyje valaki, hogy ez csak koholmány, egészen meg fogom világítani a dolgot egy hasonló példával. Lukács ugyanis elmondja azt (Csel. 14:23), hogy Pál és Barnabás a gyülekezetekben presbitereket választottak; s ennek egyuttal módját is megjeleli, midőn azt mondja, hogy ez szavazat által történt: kézfelemelés által való szavazattal választottak – úgymond – presbitereket gyülekezetenként. Ők ketten választották tehát, de görög szokás szerint keze felemelésével jelezte az egész sokaság, hogy ő kit akar. A római történetirók pl. igen sokszor mondják azt, hogy a konzul, aki a népgyülésen elnökölt, új hivatalnokokat választott; és pedig csak azért, hogy a szavazatokat ő fogadta el és a népet a választásban vezette. S bizonyára nem is hihető az, hogy Pál több szabadságot adott volna Timótheusnak és Titusnak, mint amennyit önmagának megengedett; azt pedig látjuk, hogy ő a nép szavazata szerint szokta választani a püspököket. Úgy kell tehát a föntebbi helyeket értelmezni, hogy ez által az egyháznak közjoga és szabadsága ne csökkenjen. helyesen beszél tehát Cyprianus,* mikor azt mondja, hogy Isten akaratából folyó dolog az, hogy a pap a nép jelenlétében mindannyiuk szemeláttára választassék, s hogy az erre méltó és alkalmas egyént közhatározattal és bizonyságtétellel erősítsék meg. Azt látjuk ugyanis, hogy Isten parancsa folytán a lévita papoknál is úgy jártak el, hogy felszentelés előtt a nép szemei elé vezették őket (III. Móz. 8:6). Igy vették fel Mátyást is az apostolok közé s így választották a hét diákonust is a nép láttára s a nép helyeslésével. Ezek a példák – mondja Cyprianus – mutatják azt, hogy a pap váalsztásának csakis a nép jelenlétében és tudtával kell történni azért, hogy jogos és törvényes legyen az a választás, amelyet mindannyiuknak tanuskodása megerősített. Tudjuk tehát már, hogy Isten igéje szerint az egyház szolgájának törvényes elhivása abban áll, ha azokat, akik alkalmasaknak látszanak, a nép akaratával és helyeslésével választják meg. A választást pedig más pásztoroknak kell vezetni, hogy a nép könyelmüségből, rosszakaratból, vagy zavargás folytán hibát ne kövessen el.

16. Hátra van még a felavatás szertartása, amit a papok elhivásában az utolsó helyre tettünk. Az apostolokról tudva van, hogy mikor valakit egyházi szolgálatra alkalmaztak, nem használtak másféle szertartást, csak kézrátételt. Ez a szertartás pedig nézetem szerint a zsidók szokásából származik, akik ha valamit meg akartak áldani, vagy föl akartak szentelni, kezük rátevésével azt mintegy Istennek szemei elé állították. Igy Jákób meg akarván áldani Efraimot és Manassét, kezeit azok fejeire tette (I. Móz. 48:14). Ezt a szokást követte Urunk is, amikor a kisdedek fölött imádkozott (Máté. 9:15). Szerintem ugyancsak ilyen felfogással tették a zsidók kezeiket a törvény parancsolata szerint áldozataikra. Ezért az apostolok kezeiknek a föltevésével jelezték, hogy Istennek ajánlják azt, akit a szolgálatra fölavattak. De azoknál is használták ezt a szertartást, akikkel a Szentlélek látható ajándékait közölték (Csel. 19:6). Akárhogy is áll a dolog, ez volt az ünnepies szertartás mindannyiszor, valahányszor valakit egyházi szolgálatra hivtak. Igy avatták föl a pásztorokat, így a tanítókat és diákonusokat. S habár a kezek föltevésére nézve nincs is határozott parancs, mégis mivel látjuk, hogy ezt az apostolok állandóan használták, annak pontos megtartásához úgy ragaszkodjunk, mintha parancs volna. És valóban hasznos dolog is ilyen jellel egyrészt a népnek figyelmébe ajánlani az egyházi szolgálattal járó méltóságot, másrészt pedig azt, aki felavattatik, inteni arra, hogy már nem rendelkezhetik szabadon önmagával, hanem Istennek és az egyháznak szolgálatára van szentelve. Azonkivül nem is lesz az puszta jel, ha igaz eredetébe állítjuk vissza, mert ha Istennek lelke az egyházban semmit sem rendelt hiába, akkor belátjuk azt is, hogy ez a szertartás, amely tőle származott, nem haszontalan dolog, csak persze babonás visszaéléssé ne fajuljon. Végül meg kell jegyeznünk még azt is, hogy nem az egész tömeg tette fel kezeit az egyház szolgáira, hanem csupán a pásztorok. Bár az bizonytalan dolog, hogy többen tették-e fel mindig a kezeiket, vagy sem. Az ugyan bizonyos, hogy a diákonusokkal, Pállal, Barnabással és még egynéhánnyal így történt a dolog. Pál azonban egy helyen (II. Tim. 1:6) azt mondja, hogy Timótheusra ő maga tette rá kezeit és nem mások többen is. „Intlek tégedet – úgymond – hogy gerjeszd fel az Istennek ajándékát, mely te benned vagyon az én kezeimnek reád való vettetések által.” Azt ugyanis, amit a másik levelében mond (I. Tim. 4:14) a presbitériumnak a kézfeltételéről, nem úgy értem, mintha Pál itt a vérnek testületéről szólna, hanem ezen név alatt magát a felavatást értem; mintha azt mondaná: gondold legyen arra, hogy az a kegyelem, melyet a kezek feltevése által nyertél akkor, amikor én téged presbiterré tettelek, hiábavaló ne legyen.

(Fordította: Rábold Gusztáv)

Forrás: http://palheidfogel.gportal.hu