Egyedül Istené a dicsőség - Kálvin János (dok.film)

Egyedül Istené a dicsőség
szinkronizált német dokumentumfilm Kálvin életéről és munkásságáról
Kiadja: Apafi Mihály Református Egyetemi Kollégium, Kolozsvár
(2009)

60 perc

rendezte: Konrad Schmitt

Reformációi kifestő

reformacioi_kifesto

Google Translated Heidelbergi Káté

Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelete
(református hitvallási irat)

Kérdés: Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?

Felelet: Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, akár élek, akár halok, nem önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, engem a Sátán minden hatalmától megszabadított és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül még csak egy hajszál sem eshetik le fejemről; sőt inkább mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia; azért engem biztosít az örök élet felől és szív szerint késszé tesz arra, hogy ezután Őneki éljek.

Google-visszafordítás angolból

K: Mi egy vigasz az életben és a halál?

Válasz: Az a tény, hogy mind a test és a lélek teljesen teljesen függetlenül attól, hogy élek vagy meghalok, nem a magam, hanem az én hűséges Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus, a tulajdonra vagy aki az ő drága vére minden bűnömet tökéletesen elégedett nekem Sátán minden erejével leszállított és azt állítják, hogy az én mennyei Atyám akaratát, még csak egy hajszál Leeshetsz fejem, hanem mindent az én üdvösség arra, hogy szolgálja, mert én vagyok az örök élet és a szív kész csinál, hogy a majd néki élni.

Google-visszafordítás németből

Kérdés: Mi az a kényelmes élet és a halál?

Válasz: Az a tény, hogy mind az egész test és a lélek teljesen függetlenül attól, hogy élek vagy meghalok, nem nekem, hanem az én hűséges Megváltó és az Úr, Jézus Krisztus, ingatlan, vagy aki az ő drága vére minden bűnömet tökéletes rám Sátán elégedett minden hatalom szállított és azt állítják, hogy az én mennyei Atyám is esik a haj a fejem, de minden szolgálja a megváltás, mert tudom, hogy az örök élet és a szív, így készen áll, hogy a élek vele utána.

Google-visszafordítás románból

Kérdés: Mi az a kényelmes élet és a halál?

Válasz: Az a tény, hogy az egész test és a lélek teljesen, akár élnek vagy meghalnak, nem nekem, hanem az én hűséges Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus, ingatlan vagy akik az Ő drága vére minden bűnömet az én tökéletes tartalmát Sátán minden hatalom szállított, és azt mondják, hogy az én mennyei Atyám akaratát, még csak egy hajszál Leeshetsz fejem, hanem mindent az én üdvösség arra, hogy szolgálja, mert én vagyok az örök életre és a szív hogy kész erre, aztán a lány él.

Google-visszafordítás szerbből

Kérdés: Mi az a kényelmes élet és a halál?

Válasz: Az, hogy a test és a lélek együttes teljesen függetlenül attól, hogy élek vagy meghalok, nem a magam, hanem az én hűséges Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus, vagy a javak, amelyek a drága vére minden bűnömet tökéletesen elégedett velem Sátán minden hatalom nyilvánított, és azt állítják, hogy az én mennyei Atyám még csak egy hajszál Leeshetsz fejem, de minden az én üdvösség adagonként, mert én vagyok az örök életet és a szívben, készen rá, majd azt mondta: él.

Google-visszafordítás ukránból

Kérdés: Mi az egyik kényelmes élet és a halál?

Válasz: Az a tény, hogy mind az egész test és a lélek egyáltalán, hogy élek vagy meghalok, nem magam, hanem az én hűséges Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus, a tulajdonra vagy aki az ő drága vére minden bűnömet teljesen elégedett Me Sátán minden hatalom leszállított és azt állítják, hogy Mennyei Atyám lesz legalább egy hajszálat is leesik a fejem, és mindent a saját üdvösség a szerva, mert örök életet és a szív készen áll, amit élőben.

Google-visszafordítás szlovákból

K: Mi egy vigasz az életben és a halál?

Válasz: Az a tény, hogy mind a test és a lélek teljesen megtelt, én hadd élni vagy meghalni, nem magamnak, hanem az én hűséges Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus, illetve, hogy az ingatlan az ő drága vére minden bűnömet tökéletesen elégedettek velem Sátán minden tápegység, és azt mondom, hogy az én mennyei Atyám még egy kis hajat leesik a fejem, de a megváltás az én szolgálni, mert az örök élet és a szív kész arra, hogy majd élni .

Google-visszafordítás héberből

Kérdés: Mi az egyik kényelmes élet és a halál?

Válasz: Az a tény, hogy a szervezet teljes és a lélek teljesen, ha élek, vagy meghalok, nem magamért, hanem Ladens hűséges és Megváltó Isooa Messiás, a tulajdonra vagy a vérben az ő drága minden bűnömet teljesen elégedett a Sátán minden erejével tájékozott, és azt állítják, hogy az apja az én mennyei lesz Még a haja is hullani a fejem, de mindent Jézusnak kellett szolgálni, mert szív örök életet ezt persze így élni.

Google-visszafordítás kínaiból

Kérdés: Mi az élet és a halál a kényelem?

A: hogy élek vagy meghalok, nem nekem, hanem az én hűséges Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus, a tulajdonra vagy aki az ő drága vére minden bűnömet, a test és a lélek teljesen teljesen, teljes mértékben felel meg a Sátán minden olyan hatáskört, a szállítás, és tartom az én mennyei Atyám, még csak egy hajszál is esik a fejemre, nem a megváltás szolgáltatást, mert én voltam az örök élet és a szív kész erre, akkor életét.

Google-visszafordítás latinból

Q. Mi az a kényelmes élet és a halál?

Meg kell mondani, az egész, amely szintén hasonló a test és a lélek, hogy élünk-e, vagy meghalunk, ez nem én vagyok, hanem a hit az Úr és a Megváltó Jézus Krisztus minden bűnömet a vér a saját, vagy aki a Sátán minden hatalom átadáskor tökéletesen elégedett velem Ami az én Atyámat is: és azt mondom, hogy az éppen elvesztette haját lehet a fejemből: de bármi arra, hogy szolgálja a megváltás az örök élet, és a szív kész megtenni mert rá, ezért élnek.

Google-visszafordítás angolból-németből-románból-szerbből-ukránból-szlovákból-héberből-kínaiból-latinból

K: Mi a kényelmes az élet és a halál?

Into a lélek és a test minden, akár élnek vagy meghalnak, nem engem, hanem a dolgok valós, és tartalma bűneim a vérrel a Megváltó és Üdvözítő a Isooao az ördög, és minden haj tartoznak az élelmiszer-és az Atya, hanem a megváltás, és az élet, mert, ahogy kívánja elme, és éljen.

Téli madáretetés

Téli madáretetés

Kálvin az egyház szolgáinak megválasztásáról

KÁLVIN JÁNOS: A KERESZTYÉN VALLÁS RENDSZERE
IV.3. Az egyház tanítóiról és szolgáiról, ezek választásáról és tisztéről.
(részlet)

(Institutio IV.3.12-16)

12. Hogy milyen embereket kell megválasztani püspöknek, azt Pál két helyen is (Tit. 1:7 és I. Tim. 3:1) elég bőven kifejti. Lényegileg azonban azt mondja, hogy csak olyanokat kell megválasztani, akik a tudományukban józanok, tiszte életüek és semmiféle olyan hibában nem leledzenek, ami őket tekintélyüktől megfoszthatná és tisztségüknek is gyalázatára lehetne. Ép így kell gondolkozni a diakounusokról és vénekről is. Ügyelni kell mindig arra, hogy annak a tehernek, amit rájuk rónak, elviselésére képtelenek és alkalmatlanok ne legyenek, vagyis el legyenek látva azokkal a tehetségekkel, melyek tisztük betöltésére szükségesek. Igy Krisztus, midőn apostolait el akarta küldeni, felékesítette őket azokkal a fegyverekkel és eszközökkel, amelyek rájuk nézve nélkülözhetetlenek voltak. És Pál, miután a jó és igaz püspöknek képét leírta, inti Timotheust, hogy magát be ne szennyezze azzal, hogy olyant válasszon ki, akire e kép rá nem illik (I. Tim. 5.22).

Azt a szócskát, hogy „hogyan”, nem a választási szertartásra, hanem arra a vallásos félelemre vonatkoztatom, amelyet a választásban meg kell tartani. Ide tartoznak azok a böjtök és imádságok, amikkel Lukács előadása szerint a hivők éltek akkor, amikor a presbitereket választották. Mivel ugyanis belátták, hogy ez a dolog lehető legkomolyabb, semmihez sem mertek fogni másképen, mint a legnagyobb tartózkodással és aggodalommal. Különösképen pedig az imádkozásra adták magukat azért, hogy ez által kérjék Istentől a bölcsesség lelkét, amellyel a jót a gonosztól megkülönböztessék.

13. Harmadsorban említettük azt, hogy kik válasszák a püspököket. Ezt a dolgot illetőleg azonban az apostolok elhivásából, amely eltért a többiek közönséges elhivásától, semmi határozott szabályt sem vonhatunk el. Mivel ugyanis az apostolok különleges szolgálatot teljesítettek, azért, hogy ez valami kiválóbb jel által tétessék ismeretessé, magának az Úr szájának kellett őket kiválasztani és hivni, hogy ezzel a tisztséggel foglalkozzanak. Az apostolok tehát nem emberi választás, hanem egyedül Isten és Krisztus parancsa folytán fogtak a munkához. Ez az oka annak, hogy mikor az apostolok Judás helyébe másikat akartak választani (Csel. I:23), nem mertek egy embert határozottan megnevezni, hanem kettőt jeleltek ki, hogy sors által jelentené ki az Úr, melyiket akarja Judás helyére. Igy kell érteni Pálnak azon mondását is (Gal. 1:1), amelyben tagadja azt, hogy ő emberektől, vagy ember által lett volna apostollá, hanem Krisztus által és az Atya Isten által. Az az első tulajdonság t. i., hogy nem az emberektől választatott, közös tulajdonsága volt neki az ige többi kegyes szolgáival; mert nem is volt képes senki sem helyesen megfelelni ennek a föladatnak, ha nem az Isten hívta. A másik pedig, hogy nem ember által lett apostollá, az különleges sajátsága volt. Amikor tehát Pál így dicsekszik, akkor nemcsak azzal büszkélkedik, hogy neki birtokában van az, aminek egy igazi és törvény szerinti pásztorban meg kell lennie, hanem apostolságának ismertető jegyeit is felhozza. A galatabeliek között akadtak ugyanis olyanok, akik, hogy az ő tekintélyét kisebbítsék, megtették őt az első apostolok által kiküldött közönséges tanítványnak, hogy tehát ezek ellenében az ő működését megillető méltóságot sértetlenül fenntartsa, mivel tudta, hogy alattomoskodásuk ez ellen irányul, szükségesnek tartotta kimutatni azt, hogy ő épen semmi tekintetben sem áll alatta a többi apostoloknak. Ezért erősíti azt, hogy ő nem az emberek belátása által választott, mint bármelyik közönséges püspök, hanem magának Istennek szája és nyilvános kijelentése által.

14. Hogy pedig a püspököknek törvény szerint való hivásához föltétlenül megkivántatik az, hogy úgy válasszák őket az emberek, azt egy józaneszü ember sem tagadhatja, mivel e tekintetben bőséges bizonyítékok annak a Szentirásban. Nem ellenkezik ezzel Pálnak az a mondása sem, hogy ő nem az emberektől és nem az emberek által küldetett, mivel ott nem az egyházi szolgák rendes választásáról beszél, hanem önmagának tulajdonítja azt, ami különösképen csak az apostolokat illette meg. Habár az Úr különös kiváltsággal Pált is úgy jelölte ki önmaga által, hogy mindamellett is az egyházi elhivásnak rendjét is követte. Lukács ugyanis így adja elő a dolgot (Csel. 13:2): Miután az Apostolok böjtöltek és imádkoztak, így szólt hozzájuk a Szentlélek: „Válasszátok el nékem Pált és Barnabást a munkára, amelyre én őket hivtam”. Miután tehát a Szentlélek már kinyilvánította választását, mi célja volna akkor ennek az elválasztásnak és kézfeltevésnek, ha nem az, hogy a szolgáknak az emberek által való kijelentésében az egyházi fegyelem megtartassék? Ezért az Úr semmiféle más bizonyítékkal világosabban jóvá nem hagyhatta volna ezt a rendet, mint azzal, hogy amikor előre megmondta azt, miszerint Pált Ő a pogányok apostolának szánta, mégis azt akarta, hogy az egyház válassza őt el. Ugyanezt láthatjuk Mátyás válaszásában is. Mivel ugyanis oly fontos volt az apostoli tiszt, hogy ebbe a saját véleményük szerint ezt vagy azt befogadni nem merték, kettőt jeleltek ki, akik közül egyikre essék majd a sors, még pedig azért, hogy így a választásnak is meg legyen az égből eredő ismeretes bizonyítéka, és az egyházi rend se legyen mellőzve.

15. Az a kérdés most már, hogy vajjon az egyházi szolgát az egész egyháznak, vagy csak a szolgatársaknak és a felügyelettel megbizott presbitereknek kell-e választani, vagy pedig beállíthatja-e őt egy embernek tekintélye? Azok, akik ezt a jogot egy emberre ruházzák, hivatkoznak Pál apostolnak Titushoz intézett ezen mondására (Tit. 1:5): azért hagytalak téged Krétában, hogy rendelj városonként séniorokat; továbbá a Timotheushoz intézett ezen mondása (I. Tim. 5:22): Kezeidet hirtelen senkire ne vessed. Csalódnak azonban, ha azt hiszik, hogy Timótheus Efézusban, vagy Titus Krétában olyan hatalmat gyakoroltak, hogy mind a kettő a saját tetszése szerint intézkedett volna mindenben. Ők ugyanis csak előljárók voltak, hogy jó és üdvös tanácsokkal szolgáljanak a népnek, de nem, hogy mindenki mást kizárván, maguk azt tegyék, ami nekik tetszik. De hogy azt ne higyje valaki, hogy ez csak koholmány, egészen meg fogom világítani a dolgot egy hasonló példával. Lukács ugyanis elmondja azt (Csel. 14:23), hogy Pál és Barnabás a gyülekezetekben presbitereket választottak; s ennek egyuttal módját is megjeleli, midőn azt mondja, hogy ez szavazat által történt: kézfelemelés által való szavazattal választottak – úgymond – presbitereket gyülekezetenként. Ők ketten választották tehát, de görög szokás szerint keze felemelésével jelezte az egész sokaság, hogy ő kit akar. A római történetirók pl. igen sokszor mondják azt, hogy a konzul, aki a népgyülésen elnökölt, új hivatalnokokat választott; és pedig csak azért, hogy a szavazatokat ő fogadta el és a népet a választásban vezette. S bizonyára nem is hihető az, hogy Pál több szabadságot adott volna Timótheusnak és Titusnak, mint amennyit önmagának megengedett; azt pedig látjuk, hogy ő a nép szavazata szerint szokta választani a püspököket. Úgy kell tehát a föntebbi helyeket értelmezni, hogy ez által az egyháznak közjoga és szabadsága ne csökkenjen. helyesen beszél tehát Cyprianus,* mikor azt mondja, hogy Isten akaratából folyó dolog az, hogy a pap a nép jelenlétében mindannyiuk szemeláttára választassék, s hogy az erre méltó és alkalmas egyént közhatározattal és bizonyságtétellel erősítsék meg. Azt látjuk ugyanis, hogy Isten parancsa folytán a lévita papoknál is úgy jártak el, hogy felszentelés előtt a nép szemei elé vezették őket (III. Móz. 8:6). Igy vették fel Mátyást is az apostolok közé s így választották a hét diákonust is a nép láttára s a nép helyeslésével. Ezek a példák – mondja Cyprianus – mutatják azt, hogy a pap váalsztásának csakis a nép jelenlétében és tudtával kell történni azért, hogy jogos és törvényes legyen az a választás, amelyet mindannyiuknak tanuskodása megerősített. Tudjuk tehát már, hogy Isten igéje szerint az egyház szolgájának törvényes elhivása abban áll, ha azokat, akik alkalmasaknak látszanak, a nép akaratával és helyeslésével választják meg. A választást pedig más pásztoroknak kell vezetni, hogy a nép könyelmüségből, rosszakaratból, vagy zavargás folytán hibát ne kövessen el.

16. Hátra van még a felavatás szertartása, amit a papok elhivásában az utolsó helyre tettünk. Az apostolokról tudva van, hogy mikor valakit egyházi szolgálatra alkalmaztak, nem használtak másféle szertartást, csak kézrátételt. Ez a szertartás pedig nézetem szerint a zsidók szokásából származik, akik ha valamit meg akartak áldani, vagy föl akartak szentelni, kezük rátevésével azt mintegy Istennek szemei elé állították. Igy Jákób meg akarván áldani Efraimot és Manassét, kezeit azok fejeire tette (I. Móz. 48:14). Ezt a szokást követte Urunk is, amikor a kisdedek fölött imádkozott (Máté. 9:15). Szerintem ugyancsak ilyen felfogással tették a zsidók kezeiket a törvény parancsolata szerint áldozataikra. Ezért az apostolok kezeiknek a föltevésével jelezték, hogy Istennek ajánlják azt, akit a szolgálatra fölavattak. De azoknál is használták ezt a szertartást, akikkel a Szentlélek látható ajándékait közölték (Csel. 19:6). Akárhogy is áll a dolog, ez volt az ünnepies szertartás mindannyiszor, valahányszor valakit egyházi szolgálatra hivtak. Igy avatták föl a pásztorokat, így a tanítókat és diákonusokat. S habár a kezek föltevésére nézve nincs is határozott parancs, mégis mivel látjuk, hogy ezt az apostolok állandóan használták, annak pontos megtartásához úgy ragaszkodjunk, mintha parancs volna. És valóban hasznos dolog is ilyen jellel egyrészt a népnek figyelmébe ajánlani az egyházi szolgálattal járó méltóságot, másrészt pedig azt, aki felavattatik, inteni arra, hogy már nem rendelkezhetik szabadon önmagával, hanem Istennek és az egyháznak szolgálatára van szentelve. Azonkivül nem is lesz az puszta jel, ha igaz eredetébe állítjuk vissza, mert ha Istennek lelke az egyházban semmit sem rendelt hiába, akkor belátjuk azt is, hogy ez a szertartás, amely tőle származott, nem haszontalan dolog, csak persze babonás visszaéléssé ne fajuljon. Végül meg kell jegyeznünk még azt is, hogy nem az egész tömeg tette fel kezeit az egyház szolgáira, hanem csupán a pásztorok. Bár az bizonytalan dolog, hogy többen tették-e fel mindig a kezeiket, vagy sem. Az ugyan bizonyos, hogy a diákonusokkal, Pállal, Barnabással és még egynéhánnyal így történt a dolog. Pál azonban egy helyen (II. Tim. 1:6) azt mondja, hogy Timótheusra ő maga tette rá kezeit és nem mások többen is. „Intlek tégedet – úgymond – hogy gerjeszd fel az Istennek ajándékát, mely te benned vagyon az én kezeimnek reád való vettetések által.” Azt ugyanis, amit a másik levelében mond (I. Tim. 4:14) a presbitériumnak a kézfeltételéről, nem úgy értem, mintha Pál itt a vérnek testületéről szólna, hanem ezen név alatt magát a felavatást értem; mintha azt mondaná: gondold legyen arra, hogy az a kegyelem, melyet a kezek feltevése által nyertél akkor, amikor én téged presbiterré tettelek, hiábavaló ne legyen.

(Fordította: Rábold Gusztáv)

Forrás: http://palheidfogel.gportal.hu

Vérről menő vita (HVG)

Vérről menő vita

2012. október 10.

HVG

„Kárhozatos bálványimádás” a katolikusok miséje, az oltáriszentség tisztelete és annak vétele – szól a Heidelbergi káté 80. paragrafusa, amelynek friss fordítását heves vita után hagyták jóvá idén májusban a magyarországi reformátusok XIII. zsinati ciklusának 10. ülésén, méghozzá 57:17 arányban. Az ügyből óriási botrány lett, elvégre a Heidelbergi káté a Magyarországi Református Egyház egyik hivatalos hitvallási irata. Laikus fordításban maga a hitvita arról is folyik, hogy a kenyér és a bor a szó szoros értelmében Krisztus teste és vére-e, ahogyan a katolikusok mind a mai napig tekintik. A HVG által megkérdezett vallástudósok értetlenül állnak a történtek előtt. Mint mondták, a Heidelbergi kátéba a maga idejében bizonyára nem véletlenül került be ez a passzus: a kora újkor tanulatlan vidéki papjai és hívei közül valószínűleg sokan afféle varázsszerként, mintegy babonaságból vették magukhoz az ostyát, ám ennek XXI. századi megerősítésére nincs látható ok. Már csak azért sem, mert – mint a Magyarországi Református Egyház hivatalos honlapja által idézett Márkus Mihály nyugalmazott református püspök felelevenítette – a 449 évvel ezelőtt megjelent Heidelbergi káté első kiadásában szó sem volt kárhozatos bálványimádásról, az erdélyi híveknél például, akik az eredeti verziót vették át, most nincs is benne ez a kitétel. Magyarországon azonban a második kiadást „szentesítették”, amelyben ott van a súlyos megfogalmazás. Ráadásul az új fordítás előterjesztőinek eredeti javaslata szerint a „kárhozatos bálványimádás” kitétel zárójelben szerepelt volna, és lábjegyzetben azt írták oda a szerkesztők, hogy „a kifejezést csak a történelmi hűség kedvéért hagytuk a szövegben. Amit a XVI. században a Káté szerzői jónak láttak, azt ma már – mint római katolikus hittestvéreinket bántó kitételt – nem használjuk.” Ezt a verziót azonban a református zsinat tagjainak többsége leszavazta – és így mintegy azonosult Szabó István dunamelléki püspök érvelésével.

Szelet vetettek - II. Vatikáni zsinat (HVG)

Szelet vetettek
MÁSODIK VATIKÁNI ZSINAT, 1962

 

HVG
2012. október 10.

Izsák Norbert


Alaposan megújította a katolikus egyházat a második vatikáni zsinat. Az új szellemiség mégsem járta át teljesen az egyházat – részben a mai pápa miatt sem.


„Folyton harcban állt a katolikus egyház a második vatikáni zsinat előtt: előbb a reformációval és a felvilágosodá ssal, később pedig a modernizmussal. A zsinat radikálisan szakított a harcos attitűddel, sokkal inkább a közös pontokat kereste a társadalommal” – foglalja össze Wildmann János katolikus teológus, az Egyházfórum főszerkesztője, aki hat évvel ezelőtt az Egy reformzsinat üzenete című könyvében részletesen fel is dolgozta az 1962. október 11-étől 1965. december 8-áig tartó esemény tanításait. A két éve nyugalomba vonult német bíboros, Walter Kasper egyenesen az egyház Magna Chartájának – azaz történelmi alkotmányának – nevezte a zsinat munkája nyomán megszületett 16 dokumentumot.

Szinte forradalmi fordulatnak minősíthető például, hogy kihirdették a korábban lenézett, egyszerű hívek egyenjogúságát a papsággal, és nem kevésbé fontos volt annak kijelentése, hogy nem diktátumokkal, hanem közösségben kell kormányozni az egyházat. A kis híján ezer oldalra rúgó zsinati dokumentumok végre azt is írásba adják, hogy a más felekezetű keresztények nem ellenségek, hanem a katolikusok testvérei. Sőt – a korábbiakhoz képest meglehetősen unortodox módon – a püspökök még azt is megvallották, hogy sok ateista éppen a keresztények viselkedése miatt nem hisz Istenben. Azt az alulról jövő reformot a zsinat inkább csak követte, de mindenesetre elfogadta, hogy a templomokban, latin helyett, egyre több helyen élő nyelven zajlottak a misék.

XXIII. János pápának annyira határozott szándéka volt az egyház megújítása, hogy még saját hatalmát is korlátozva igyekezett igénybe venni a katolikus püspökök kollektív bölcsességét. A nyitás abban a tekintetben is érzékelhető volt, hogy míg az 1563-ban lezárt, történelmi tridenti zsinaton negyven főpap határozott az egyház ügyeiben, addig a második vatikáni zsinaton már több mint kétezer püspök szavazhatott. Az első ülésszak végén elhunyt XXIII. János munkáját VI. Pál folytatta.

A pápa reformtörekvéseit azonban éppen a legközvetlenebb munkatársai akadályozták. A római kúriában dolgozó konzervatív főpapok szerették volna elítéltetni a zsinattal a Karl Rahnerhez és Teilhard de Chardinhez hasonló progresszív teológusok tanításait, sőt újabb dogmákat vezettek volna be. A nyitottabb főpapok azonban – kerékkötő kollégáikat megkerülve – a korábban gyanakvással szemlélt „lázadó”, progresszív teológusokat bevonták a munkába is. Így került végül a tűz közelébe Karl Rahner és a Josef Frings német bíborost akkoriban tanácsokkal elhalmozó ifjú titán, a ma XVI. Benedekként a pápai trónon ülő Joseph Ratzinger is.

„Joseph Ratzinger a progresszív Hans Küng svájci katolikus teológussal együtt küzdött a második vatikáni zsinaton az egyház megújulásáért, ám megijedt az 1968-as társadalmi változásoktól, ezért konzervatív vonalra váltott. Az 1980-as évektől kezdve pedig, a Hittani Kongregáció prefektusaként, kifejezetten ellenállt a reformoknak” – mondja Rudolf Schermann, Bécsben szolgáló, magyar származású katolikus pap, több könyv szerzője és a Kirche In című ökumenikus havi folyóirat alapító főszerkesztője.

A katolikus egyházat mind a mai napig a zsinat és az utána következő események értelmezése osztja meg leginkább. A konzervatívok azt mondják, hogy a második vatikáni zsinatot csak a korábbi rendelkezések fényében szabad értelmezni. A reformerek szerint éppen fordítva: minden korábbi egyházi megnyilatkozást a társadalommal való megértő párbeszédet hangsúlyozó zsinat szemüvegén át kell nézni.

Új szemponttal gazdagította ezt a vitát Kasper bíboros, aki szerint tulajdonképpen két konzervatív tábor csapott össze egymással. A „kicsit” konzervatívok csupán az 1563-ban lezárt tridenti zsinat és az azóta eltelt századok tekintélyelvű szellemiségét vetették volna el, míg tulajdonképpen a haladó szellemiségű főpapok mondhatók „nagyon” konzervatívnak, hiszen ők az evangéliumok lelkületéhez, Krisztus egyszerű tanításához szerettek volna visszatérni. Ezért aztán Kasper szerint „a zsinati megújulás nem valamiféle modernizmus volt, hanem az eredeti forrásokból (...) való megújulás”.

Súlyos vitákra ad okot az is, hogy sokan a második vatikáni zsinat progresszív dokumentumait hibáztatták azért, hogy később egyre többen fordítottak hátat az egyháznak. Mások szerint pusztán annyi történt, hogy a zsinat után szembeötlővé vált a zsinat előtti rejtett válság. Nem könnyíti meg az eligazodást a pápa pálfordulása. Német és osztrák körökben sokan már Ratzinger 1-ként különböztetik meg a korábbi, liberálisabb teológust Ratzinger 2-től, azaz XVI. Benedektől, aki – Schermann szerint részben személyes ambíciói miatt – a római rendszer fogaskerekévé vált.

Más katolikusok úgy lépnek ki ebből a dialektikából, hogy kerek perec ördögi összeesküvésként utasítják el a második vatikáni zsinatot. A kőkonzervatív X. Szent Pius Papi Társaság egyik tagja, Franz Schmidberger egy előadásában arról beszélt, hogy a zsinat a XX. század „legnagyobb szerencsétlensége”. A mintegy szabadkőműves machinációk következményének gondolt zsinatot azért is kárhoztatta, mert éltette a vallásszabadságot, amit pedig Schmidberger – IX. Pius pápával egyetemben – betiltandónak és elátkozottnak gondolt.

„Az egyház még a második vatikáni zsinat rendelkezéseit sem valósította meg maradéktalanul, holott az elmúlt fél évszázadban is robbanásszerű változások mentek végbe, és ezekkel sem ártana szinkronba kerülni” – vet fel újabb szempontot Beer Miklós váci katolikus püspök. Mindazonáltal nem biztos, hogy jól járnának a reformer lelkületű főpapok, ha összehívnák a harmadik vatikáni zsinatot. Máté-Tóth András katolikus teológus, valláskutató, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének professzora szerint ugyanis II. János Pál pápa idején átalakult a püspöki kinevezés rendszere. Ma már inkább csak a Rómához egyértelműen lojális lelkipásztorokból lesznek főpapok, azaz „most inkább a féket nyomják a Vatikánban”.

IZSÁK NORBERT