Él az egyház? - vonzó-e a magyar keresztyénség?Él az egyház – hirdetjük, mondjuk, reméljük, úton-útfélen. De valóban így van-e, vagy csak a vágyainkat vetítjük ki, és csendben bizakodunk mások megértésében, szeretetében, toleranciájában? A fő kérdés kétségkívül a következő: vonzó-e az emberek számára a magyar keresztyénség, esetünkben a protestantizmus a 21. században?
Menjünk ki az utcára, és kérdezzünk meg száz embert, mit tud a református egyházról, ismeri-e alapvető tanításait? Megmagyarázza-e – legalább nagyjából - a zsinat, püspök, egyházközség szavak jelentését, képes-e megkülönböztetni a katolikus és református templomot, el tud-e mondani három összefüggő mondatot Kálvin Jánosról? Elképzelhetjük, milyen eredményt mutatna a rögtönzött közvélemény-kutatás. És azt is pontosan tudjuk, hogy hetven évvel ezelőtt ugyanezekre a kérdésekre miképpen feleltek volna városban és falun.
A román kommunizmus tőlünk keletre mindent letarolt: az ortodoxia ma mégis a legszentebb közösségi ügy és nemzetformáló tényező arrafelé. Lengyelországban igazán nem szükséges bizonygatni a katolikus egyház szerepének fontosságát. De nemcsak Románia és Lengyelország van a világon. Nyugat-Európában nem dúlt egypártrendszer, nem szállta meg őket a Vörös Hadsereg, a statisztikák mégis riasztó képet mutatnak a keresztyénség évtizedek óta csökkenő közéleti befolyásáról. Akadnak olyan társadalmak, ahol a jézusi üzenet gyakorlatilag margóra szorult a rosszul értelmezett tolerancia nevében. Hiába áltatjuk magunkat a keresztyénség fellendülésről szóló hírekkel, azok jórészt a saját köreinkből érkeznek, és például azt a hamis illúziót keltik, mintha Svájc nem multikulturális társadalom volna, hanem protestáns értékek mentén vezetnék, esetleg Írországban katolikus megfontolásuk miatt nem akarnának válni az emberek. Mindez szöges ellentétben áll a valósággal. A világ megváltozott. A keresztyénség számbeli és lelki utánpótlása a harmadik világból érkezik, Európa nyugati és keleti fele egyaránt missziós területté vált. Aki kételkedik ebben, gondoljon arra a némiképp meglepő tényre, hogy Németországban ma a dalai lámát többen tartják hiteles lelki vezetőnek, mint a német származású pápát.
Európában ma a keresztyénség egy ajánlat a sok közül. Fájdalom azonban, például a protestáns értékrendszert nem lehet csak úgy leemelni a polcról, mint egy kiló kenyeret. A magyar református istentisztelet például nem televíziós műfaj, gyakorlatilag közvetíthetetlen, missziós értéke alig van, jórészt a hívő emberek nézik. Lehetne éppen bukfencezős-gitárszólós istentiszteletet is fabrikálni, de azért tartás is van a világon. Ott van aztán az internet rendkívül kiterjedt világa, ahol másodpercek alatt kiváló keresztyén honlapokra bukkanunk, de azokat rendszerint mi készítjük magunknak, a „külső” érdeklődők száma elenyésző. A keresztyén kommunikáció fő nehézsége abban rejlik, hogy a világ számára nem sok újat közvetítünk, ami pedig újdonság, az rendszerint nem érdekli az embereket, mert a maguk életének tükörképét nem fedezik fel az általunk közvetített hírekben, eseményekben.
Mindannyian zúgolódtunk, amikor nem emelték be az európai alkotmány preambulumába a keresztyénséget, mint a kontinens szellemi fundamentumát, de elgondolkodtunk-e azon, hogy valósággal könyörögni kellett már a felvetésért is, úgy általában, magától már fel sem merült a becikkelyezés? Értem én, hogy akadnak keresztyénellenes erők, de vajon mi meg tudjuk pontosan határozni, mi is keresztyénségünk társadalmi üzenete, van-e saját arcunk az eszmék piacán? Tételezzük fel, hogy Nyugat-Európában élek. Ha pártolom az ökumenizmust és a zsidókhoz való közeledést, ezt a két reménytelen és végtelen történetet, az ugyebár mélységesen keresztyén magatartás, afféle elvárható korrektség részemről, még akkor is, ha nyilvánvalóan egyetlen zsidó vagy katolikus sem tér át hitigazságaim hallatán. Ha viszont nem tetszik, hogy mecsetekkel építik teli a hazámat, akkor nem vagyok jó keresztyén, hanem valami fundamentalista alak, aki a legszívesebben újra gyarmatosítana. Keresztyénségem gyakran nem előny, hanem valami furcsa körülmény, a régi világhoz tartozás jele, az ordító társadalmi közömbösség közepette. A gyors ütemben amerikanizálódó, ostoba tömegek karjaiba lökött Magyarországon is vészesen közeledünk ehhez az állapothoz.
Él az egyház… Igen, a mindennapokban él. A magánéletben, a jobb pillanatokban él. A testvéri közösségben él. A kórházainkban, a misszióinkban, az iskoláinkban él. Ott van a mosolyokban, a baráti szavakban, a megbocsátó kegyességben, megmutatkozik néhány nagyra nőtt lelkű emberben. De a magyar társadalomban nem él, legalábbis nem tudja betölteni történelmi hivatását. Ezzel a sajnálatos ténnyel számot kell vetnünk, és minden erőnket arra kell fordítanunk, hogy korszerű, vonzó keresztyénséget mutassunk fel azoknak, akik kíváncsiak ránk. Egyenként kell felnőni a feladathoz, ami belső állapotunkat elnézve egyáltalán nem lesz könnyű.
Szentesi Zöldi László
reformatus.hu
