Elrejtve gyakorolt kegyesség (Dietrich Bonhoeffer)

Dietrich Bonhoeffer
(1906‑1945)
német evangélikus teológus

Elrejtve gyakorolt kegyesség

(Részlet a Követés c. kötetből)

Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, minta képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. Amikor pedig te böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; és Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked. (Mt 6,16-18)

Jézus természetes dolognak tartja, hogy a követők megtartják a böjtölés kegyes szokását. A követők életéhez hozzátartozik az önmegtartóztatás szigorú gyakorlása. Az ilyen gyakorlatok egyetlen célja az, hogy a követő nagyobb készséggel és örömmel lásson hozzá a neki parancsolt út és cselekedet megtételéhez. Ezek fegyelmezik meg a magát a szolgálatba állítani nem hagyó, önző és rest akaratot, alázzák és büntetik meg a testet. Az önmegtartóztatás gyakorlásában válik érezhetővé keresztény életem elidegenedése a világtól. Nehezen készül fel Krisztus szolgálatára az olyan élet, amely teljesen önmegtartóztató gyakorlatok nélkül marad, amely pártfogolja a test minden kívánságát, amíg azok a iustitia civilis (polgári igazságosság) szerint „megengedettek”. A jóllakott test nem szívesen imádkozik, és nem alkalmazkodik a lemondással teli szolgálathoz.

Ezért a tanítvány életének szüksége van a szigorú, külső fegyelemre. Nem mintha a test akaratát csak ezzel lehetne megtörni, vagy mintha az óember naponkénti meghalása esetleg valami más, és nem a Jézusba vetett hit által történne. Ellenben éppen a hívő, a követő – akinek akarata megtört, aki régi emberét illetően Jézus Krisztusban meghalt – ismeri teste lázadását és naponkénti büszkeségét. Ismeri annak restségét és zabolátlanságát, és tudja, hogy az a gőg forrása, amelyet meg kell fegyelmezni. Ez a fegyelmezés napi és rendkívüli gyakorlásával történik. A tanítványra érvényes, hogy a lélek kész, de a test erőtlen. Ezért legyetek éberek, és imádkozzatok! A lélek felismeri a követés útját, és kész járni rajta, de a test túl félénk, az út fáradságos, túl bizonytalan, túl nehéz neki. Így a léleknek el kell hallgatnia. A lélek igenli Jézusnak az ellenség szeretetére szólító feltétlen parancsát, de a test és vér túl erős, úgyhogy a parancs nem válik cselekedetté. Így a testnek a naponkénti és rendkívüli gyakorlatban, fegyelmezésben kell megtapasztalnia, hogy nincs önálló joga. Ehhez segít az imádság napi, rendszeres gyakorlása úgy, ahogy az Isten igéje fölötti napi elmélkedés is, ehhez segít a testi fegyelem és önmegtartóztatás mindenféle gyakorlása.

Kezdetben frontálisan érkezik a test részéről a naponkénti megaláztatással szembeni ellenállás, később a lélek szava mögé rejtve, azaz az evangéliumi szabadság nevében. Ahol a törvényeskedő kényszert, önkínzást és sanyargatást megszüntető evangéliumi szabadságot alapjaiban játsszák ki a fegyelem, a gyakorlat és a lemondás helyes evangéliumi használatával szemben, ahol az imában, az ige használatában, a testi életben, a keresztény szabadság nevében igazolják a fegyelmezetlenséget és a rendetlenséget, ott nyilvánvaló Jézus szavának elutasítása. Ott már semmit sem tudnak a követéssel töltött mindennapi élet világtól való idegenségéről, sőt éppoly kevéssé az örömről, arról a valódi szabadságról pedig végképp nem, amelyet a helyes gyakorlat kölcsönöz a tanítvány életének. A keresztény, ha bárhol, bármikor felismeri, hogy szolgálatában csődöt mond, hogy a készenlétben megbénul, hogy idegen életben, ismeretlen vétekben lett bűnössé, hogy Istenben való öröme ellankad, hogy az imához való erő többé nincs meg – ott támadást indít teste ellen, hogy a gyakorlaton, böjtön és imán keresztül (Lk 2,37; 4,2; Mk 9,29; 1Kor 7,5) készítse fel magát a jobb szolgálatra. Teljesen üres az az ellenvetés, hogy a kereszténynek a lemondáshoz fordulás helyett a hitben és igében kell oltalmát keresnie. Ez tehát teljesen irgalmatlan, és nincs ereje ahhoz, hogy segítsen. Végtére is mi a hitben folytatott élet, ha nem a lélek végtelenül sokféle harca a testtel szemben? Hogyan akar valaki hitben élni, akit az imádság restté tesz, aki meggyűlölte az írás szavát, akinek Istenbe vetett örömét alvás, étkezés és nemi vágy újra meg újra elrabolja?

Az önmegtartóztatás önként vállalt szenvedés, passio activa (cselekvő szenvedés), nem pedig passio passiva (tétlen szenvedés), és éppenséggel a legnagyobb veszélynek van kitéve. Az önmegtartóztatást állandóan figyeli az az istentelen kívánság, hogy önmagát a szenvedés által Jézus Krisztussal tegye egyenlővé. Benne szunnyad az az igény is, hogy Krisztus szenvedésének helyére lépjen, hogy maga vigye véghez Krisztus szenvedésének művét, tudniillik hogy megölje az óembert. Itt a lemondás jogtalanul magáénak tulajdonítja Krisztus váltságművének keserű és végső komolyságát. Ez itt mutatkozik meg a maga borzalmas keménységében. Az önkéntes szenvedés, amelynek Krisztus szenvedése alapján csak a jobb szolgálatot, a mélyebb megalázkodást kellene szolgálnia, itt az Úr szenvedésének borzalmas eltorzításává lesz. Most látszani akar, most irgalmatlan élő szemrehányás lesz az embertársak számára, mert az üdvösség útjává lett. Az ilyen „nyilvánosságban” a jutalom valóban elveszett, azáltal, hogy emberektől kérik.

Kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat – hiszen ez ismét csak a kifinomultabb élvezetre vagy öndicséretre adna alkalmat. Akkor viszont színlelésként értelmeznék rosszul. Jézus azonban azt mondja tanítványainak, hogy maradjanak teljesen alázatosak az alázat önként vállalt gyakorlásával. Senkinek se róják fel szemrehányásként vagy törvényként, hanem sokkal inkább hálásak és vidámak legyenek azért, hogy Uruk szolgálatában maradhatnak. Jézus itt nem a tanítvány vidám arcára gondol, mint keresztény mintaképre, hanem a keresztény magatartás helyes elrejtettségére, amely nem tud magáról, ahogyan a szem sem magát látja, hanem egyedül a másikat. Az ilyen elrejtettség egyszer nyilvánvalóvá lesz, de egyedül Isten és sohasem önmaga által.