50. fabula
A majmokról és két emberről, egyik igazmondóról, másik hizelködéről
Két ember útra indula, az egyik igazmondó vala, a másik hízelkedő beszédű. És addig járának és búdosának, hogy végre majomországba jövének. Akkoron kedig gyűlések vala a majmoknak és a majmoknak királya egy aranyas magas székben üle és a sok majom mind udvart állának környüle. Parancsola ez okáért a király, hogy megfognák a majomok a két embert és elejbe hoznák. És midőn elejbe hozták volna őket, megkérde a király őket: Kicsoda vagyok én? Felele néki az egyik, a hízelkedő beszédű: Te vagy a császár. Monda tovább a király: Kicsodák tehát ezek, kik környülem udvart állnak? Felele a hízelkedő: Ezek a nagyságos urak, bölcs tanácsid, erős és hatalmas vitézid, kancelláriusid, komornyikid, hopmesterid és mindenféle nemes tisztbeli udvarnépeid. És ki győzné ezeknek nemes voltát és dücsőséges állapatját megmondani. Hallván azt a király, igen kedvelé feleletét, és igen tetszik vala néki a dicsíret. És meghagyá, hogy drága ajándékokkal megajándékoznák a dicsíretért és elbocsátanák békével. Látván ezt az igazmondó, őmagában gondolkodni kezde és monda: Ímé, e hazug és hízelkedő lator, mely igen jól jára hazugságával és hízelködésével: ím mint ajándékozák őtet. Ha engemet kérdnek, én nem hazudozok és nem hízelködek senkinek, hanem megmondom az igazságot, hiszem inkább megajándékozzák az igazságot, hogynem a hazugságot. Azonközben elhívatá őtet a majomkirály és megkérdé őtet: Kicsoda vagyok én? És kicsodák ezek, kik környülem udvart állnak énnékem? Felele az igazmondó: Majom vagy te, mindazokkal egyetemben, kik környüled vadnak A király megháborodék, haragjában megparancsolá a majmoknak, hogy mindnyájan reája rohannának. És mindnyájan reája rohanának és fogakkal és körmökkel megszaggaták és szegént az igazmondásért megölék.
ÉRTELME
E fabulával a bölcs meg akarta jelenteni az embereknek visszafordultságokat, kiváltképpen a fejedelmekét és nagyurakét. Mivelhogy azok az ő udvarokban inkább kedvelik a hazugságot és hízelkedő beszédeket, hogynem mint az igazságot, és hogy inkább megbecsülik a sima szájasokat, hogynem mint a bölcseket és értelmeseket. Ez e visszafordultság kedig noha birodalmot vött volt valamennyére az előtt való és régi időkben: de inkább mostan ugyan országul és hatalmason uralkodik mindenütt. A királyé a föld és az ország. Mert az volna az Isten képe és helytartója. De la mennyére jött a dolog, hogy immár a király viseli a nevet, de egyebek bírják a földet és az országot. Honnég vagyon az? Úgy vagyon, hogy a régi királyok a hív szolgákat és vitézeket megajándékozták jószággal, de meghidd, hogy koszogásra, verítékre és vérre adták a jószágot. Mostan kedig a fejedelmek mellé veti magát minden varga folt és ott sugorog, hazudoz, keneget, törlődik, hímez-hámoz, hízelködik, pihéket szed, fandorkod etc., és midőn a fejedelemnek erkölcsét veheti, akit a fejedelem kedvel, azt igen dicsíri, magasztalja; akit kedig nem kedvel a fejedelem, azt ócsárlja, szidja és ékes szidalom beszédökkel illeti. Ha látod, tehát a fejedelmek ezeket szeretik, és ezeket jószágokkal megajándékozzák; és akik nékik az igazat megmondják, azokat gyűlölik, és nem nézhetnek jó szömmel reájok, ez nagy visszafordultság. Erről panaszolkodtanak mindenkoron a jámborok, még a szentek is. És ebből költ ama régi közmondás: Obsequium amicos, veritas odium parit. Üss csak kezére, ottan barátod leszen: de ha megmondod az igazat: ottan beterik a fejed. Majd minden rendbeli emberek közett uralkodik ez a gonoszság. Jaj e világnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése