Mikor az irgalmas szamaritánus maga is lefeküdt a vendégfogadóban, angyal jelent meg neki és szólott:
- Isten látta, amit tettél. Kívánj valamit és az teljesedik.
A szamaritánus okos ember volt: nem hirtelenkedte el semmi dolgát se. Így felelt:
- Engedd meg, hogy holnap reggelig gondolkozhassak. Akkor aztán megmondom és megköszönöm, ha teljesíted.
Alig tűnt el az angyal, a szamaritánus így szólott magában:
- Mi becsesebb az életnél? Azt fogom kívánni, hogy sokáig éljek: ezer esztendeig.
És az a gondolat volt az ő éjjeli párnája.
Álmában aztán úgy tetszék neki, mintha folytatná az útját Jerikó felé. Ült a csöndesen ballagó tevén, és nézte a hegyeket, amelyek Jerikót környékezik.
És amint megyen a köves oldalon, lát egy utas embert. Az utas gyalog van és szembejön, de olyan lassan vánszorgott és annyira meggörnyedve, mintha minden pillanatban lerogyni készülne.
A szamaritánus a szeméhez ernyőzte a kezét és így dörmögött:
- Úgy látom, ezt is eldöngették a rablók.
Néhány perc múlva meg így szólt:
- Nem, ez valami öreg ember.
Megint kis idő múlva:
- Katona ez az ember. De mi baja eshetett? Mert vasba volt öltözve ez az ember, olyan otromba, elrozsdásodott páncélba, hogy rútságától a teve is megtorpant.
És nyög az ember járás közben nagyokat.
A szamaritánus kénytelen kendőt vetni a teve fejére, nehogy elragadja őt. Eközben le is száll, s a tevét kantáron tartva nézi az idegent.
Nohát ilyen ócska páncélt se lehet mindennap látni, mint ennek van. A sisak horpadozott, a mellvas megrepedezett s befelé görbült; a térdvasak forgói nem hajlanak, s úgy látszik, ez az oka, hogy az ember úgy áll, mintha ülne, s talán úgy ül, mintha állna. A kezét se bírja jól kinyújtani, se behajtani. Oldalt meg úgy ki van kopva a vas, hogy négy ujjnyi résen lóg ki az ember ruhája.
De különös, hogy ez a belső ruha valami aranytól fénylő drága kelme. Éppen nem illik össze azzal a nehéz, ócska vassal.
Mikor a furcsa vándor odaér, fölemeli a fejét és köszön a szamaritánusnak.
A szamaritánus megdöbbenve látja, hogy a vándor arca tündöklő szépségű ifjú arc. Szemei, amennyire a sisakrostély látni engedi, ragyogók; az arca rózsás és üde.
Nos, ha ez sem bolond ember, - gondolta a szamaritánus, - akkor én se megyek most Jerikóba.
És megszólította:
- Ifjú ember! Miért cipeled azt a ronda, nehéz páncélt? Az idő meleg és háború sincsen.
Az ifjú búsan felelte:
- Nem látod-e, hogy szíjjak és kapcsok ezen a páncélon nincsenek?
Megfordult, hogy hátul is megmutassa magát.
A szamaritánus elszörnyedve látta, hogy a fiatalember bele van kovácsolva tetőtől-talpig a vasba. A teknősbéka nincs így beszorítva a teknői közé, mert annak legalább a feje, meg a lába kivan, de ennek, szegénynek még az arcát is a sisak sűrű rostélya takarja; a lábán súlyos vas-csízmák, a kezén összehorpadozott, összegörbült, rozsdás vaskesztyűk.
- Szerencsétlen ifjú, - szólt megindulástól rezgő hangon a szamaritánus, - segíthetek-e rajtad? Mert látom, hogy valami ördögi kegyetlenségnek áldozata vagy te, és sokat szenvedsz emiatt!
- Köszönöm a jóakaratodat, - felelte az ifjú sóhajtva. - Rajtam bizony nem segíthetsz. Mert a páncél szorosan van rajtam, ha le akarnád feszegetni, elbírhatatlan kínokat okoznál nekem.
A hangja tompa volt. Beszélni is alig tudott a vasrostély miatt.
A szamaritánus fölháborodva kérdezte:
- De hát ki volt az a vadállat, aki téged ilyen szerencsétlenné tett?
- Én magam, - felelte búsan az ifjú. - Mikor még éretlen eszű voltam, magam verettem magamra. Mert a királytól kaptam én a páncélt és akkor gyönyörű volt. Ragyogott mint a nap; cifrázatai az égi testeket mutatták, és erősebb volt minden más páncélnál.
- De mégis, hogy lehettél annyira bolond!
- Reszkettem attól a gondolattól, hogy valaki el találja ragadni tőlem, és hogy akkor meg kell tőle válnom örökre.
- De hát így élni mégse lehet. Valamit kell tenned, hogy megszabadulj a terhedtől.
- Nem lehet, - felelte sóhajtva az ifjú. - Addig kell benne járnom, míg el nem kopik s míg a rozsda le nem eszi rólam. Már kétszázkilenc éve hordom. Ki van számítva, hogy még valami hétszáz évig kell hordanom.
- De hiszen addig nem is élsz!
- Élek örökké!
A szamaritánus megrettent.
- Te talán nem vagy ember?
- De ember vagyok. Híremet is hallhattad már: a nevem Matuzsálem.
*
Mikor a szamaritánus fölébredt, nem kívánt egyebet az angyaltól, mint egy kupica pálinkát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése