2012. május 23., szerda

Interjú Dr. Juhász Tamás kolozsvári teológiai tanárral

Interjú Dr. Juhász Tamással, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet református rendszeres teológia professzorával (Forrás: Studiosus Theologiae blog)


(Fotó: proteo.hu)

– A 65 éves Juhász Tamás tiszteletére a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet nemrég emlékkötetet adott ki. Közel három évtizede tanít a kolozsvári teológián. Mi különbséget lát az akkori és mostani lelkészképzés illetve a teológiai hallgatók között? Milyen mértékben lehet egyáltalán felkészíteni a lelkipásztorokat a mai szolgálati feladatokra?

Ez három kérdés, úgyhogy sorra veszem őket:

Egy. Lelkészképzés akkor és most. 1983-ban kezdtem, a bolsevik és román nemzeti-kommunista diktatúra sötét korszakában, s most 2012-ben végzem, amikor relatív szabadságban élünk. Két különbséget szeretnék kiemelni.

1. A nemzetközi tudományos és irodalmi kapcsolatok is vérszegényen működtek, de a magyar egyházi és teológiai kapcsolatoktól teljesen el voltunk vágva. Szakmai szorongás élt bennünk: Kivel cseréljünk eszmét? Mihez vagy kihez szabjuk oktatói és tudományos munkánkat? Az egyetlen összehasonlítási alapot a még élő öregek és a hat tagú tanári közösség jelentette. Ezt a félelmet is elűzte a 90-es változás: a magyar teológiai tanárok munkaközössége azonnal újra indult, s kiderült, nem voltunk rosszabbak a budapesti és a debreceni kartársaknál.

2. A személyes félelmet nem egyszerűen a rendőrség, a titkosrendőrség és a cenzúra fizikai megléte okozta, hanem az a sanda gyanakvás és bizalmatlanság, amelyet a hatalom és annak egyházi nyúlványai ördögi praktikával, finoman úgy kimunkáltak, hogy mindenki mindenkitől féljen: lelkész a lelkésztől, diák a társától, tanár a diáktól, tanár a tanártól. A diktatúra ilyen légkörében a felemelő élményt az a csakazértis "összebújás", a sorok közé bújtatva kimondott igazság vagy legalább cinkos összekacsintás jelentette, amelyre ahol és amikor csak lehetett, szert tettünk. A változással a félelem elszállt. Ám az egymásba kapaszkodó közösség belső erejét ma már ritkábban érezni.

Kettő. Teológiai hallgatók akkor és most.

A diktatúra megszűnése ebben is hozott különbséget: ma szélesebb skálájú a fiatalokban az érdeklődés, bátrabbak a kérdezésben, és úgy általában is, "lezserebbek".

Nagyobb gondot okoz az általános műveltségi szint különbsége és az egyházi, családi szocializáció megromlása. Az akkori érettségizett diák megszerzett ismeretei között is volt sok terhes, kellemetlen felesleg, elsősorban az ideológiai szamárságok. Mégis, jóval több volt a diákok történelmi, irodalmi ismerete, olvasottsága. Ugyanakkor alig volt olyan hallgatónk, aki nem rendelkezett gyülekezeti háttérrel, s a legtöbben rendezett családban nőttek fel. Ma a kapkodó, felszínes képi kultúra világában, az információdömping nyomása alatt szerzett műveltség ugyanolyan felszínes, mint a környezet. Alig van "olvasott" ember a teológiára jelentkezők között. Még súlyosabb gondnak tartom a szocializáció hiányát. Fél-családból, vagy szinte család nélküli környezetből érkeznek többen, akik tulajdonképpen sérült emberek. Sok hallgatónál a gyülekezeti nevelés is hiányzik. Ez még a családi sérülésnél is rosszabb, mert konzervatív látásom szerint a neofitából nem lesz jó pap. Pál apostol feltételezte, hogy aki a saját háza népére nem tud felvigyázni, nem fog tudni gondot viselni Isten egyházára sem (1Tm 3). De ha valakinek korábban nem volt sem háza népe, sem egyháza?!

Három. Hogy lehet a mai szolgálatra felkészíteni őket?

Erre már rövidebb a válasz: Nem lehet. Az öt vagy hat éves teológiai képzés végén is felkészületlenek. A teológiai oktatás és képzés – amelynek színvonalával akkor sem volt baj, s most még kevésbé van – csak "külső gyámolító eszközt" (Kálvin) nyújt a készüléshez, amelyet a jelölt a maga módján felhasználhat. De így is mondhatnám: a teológiai képzés eszköz Isten Szentlelkének kezében, aki a belső és a külső elhívás dolgában munkálja a leendő lelkipásztorokban az akarást is, a cselekvést is (Fil 2).



(Fotó: proteo.hu)

– A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet az erdélyi magyar református, unitárius és evangélikus egyházak lelkészképző egyeteme. Az intézet rektora és a református kar dékánja is volt már. Ön szerint az egyházak általi nehézkes pénzügyi fenntartás illetve a csökkenő hallgatói szám jelent-e veszélyt az Intézet létére? Kolozsvár szellemisége elég a megmaradáshoz?

– A pénzügyi nehézség az alapító egyházaknál jelentkező ügyviteli nehézkesség, nem pénzügyi források kérdése.

A gyülekezetek szívesen adnak pénzt a teológia fenntartására, s ennek az adománynak a fejenkénti és évenkénti összege régen jól elkülönítve jelent meg a gyülekezeti költségvetés nyomtatott ívén. Jól tudta mindenki, hogy neki évente két tojás (ma már három-négy tojás) árát kell a teológiára adnia. Ma egy nem részletezett, nagy összegű "központi tartozást" fizetnek a gyülekezetek. Ebből fejenként és évente körülbelül harminc lej megy az esperesi hivatalnak, és tíz lej a püspökségnek. Az emberek nem is tudják, hogy ebből a sok pénzből alig két lej jut a teológiára. Ráadásul annak továbbítását is rendszeresen késleltetik.

Dékáni éveim alatt, majd "rektorkoskodásom" idején a négy püspökség közül csak kettővel volt e tekintetben "hadakozás". A reformátusok azt mondták: "Sokba kerül a teológia, kérdés, hogy van-e szükség reá. Faragjanak le a költségvetéséből, különben nem fizetjük ki." A másik két egyház vezetői azt mondták: "Sokba kerül a teológia, de szükségünk van rá. A mi dolgunk, hogy teremtsük elő a fenntartására szükséges pénzt".

A diáklétszám mindig ingadozik. Éppen azért a régi öregek bölcsen számolták ki az egyházkerületek teológiára jutó részét, a fungens lelkipásztorok, és nem a diákok száma szerint. Hat éve a reformátusok okosabbak a régieknél: a diáklétszám arányában fizetnek. Mivel ma kisebb ez a szám (kevesebb végzősre van szükség), a püspökségek kevesebbet fizetnek a több évtizedes átlagnál, és minden egyház évente újraszámolja, mennyit ad.

Három-négy tojás ára a legszükségesebb kiadásokra (ebből a legtöbb a tanárok és a többi alkalmazott javadalmazása) elég lenne. Az Intézet maga kigazdálkodhatná a többi költséget, ami a működésre, a fejlesztésre és a tudományos tevékenységre kell. Három módon tehetné ezt. 1.) Intenzívebb PR-tevékenységgel (alapítványok, pályázatok, anyaországi és nemzetközi támogatások). Ennek első lépéseit megtettük, amikor 2004-2006 között teljesen felújítottuk a teológia épületét, külső támogatások elnyerésével. 2.) Újabb szakok, képzési formák, továbbképzések szervezésével. Más magyar egyetemekkel való szorosabb együttműködéssel.

3.) Mind a meglévő, mind a visszakapott ingatlanok jobb kihasználásával. Pár évvel ezelőtt sok bevételre tettünk szert vendéglátásból, rendezvények szervezéséből, a termek, a konviktus bérbeadásából. Az erdélyi egyházkerület igazgatótanácsa használja a teológia három nagy ingatlanját. Ezeknek bérjövedelme 1948-ig a teológiáé volt, ma is fordíthatnának belőle valamennyit e célra.

Kolozsvár szellemisége kapcsán azt mondhatom, hogy a protestáns teológiának van saját szellemisége, őrizze azt, s a szekularizált világban jó is, hogy legyen ilyen is. 1895-ben Bethlen Gábor akadémiája nem a megmaradásért jött Enyedről Kolozsvárra, hanem, hogy a magyar egyetem közelsége, a vele való kapcsolat tudományos szempontból termékenyítőleg hasson a papnevelésre. Ezt Kolozsvár ma is nyújtja.

– A Heidelbergi Káté az egyik legfontosabb kutatási területe, doktori dolgozatát is annak teológiai tanításából írta. Tagja annak a bizottságnak, melyet a Magyar Református Egyház Generális Konventje a káté szövegrevíziója végett hozott létre. Hogyan látja: egy 450 éves teológiai szöveg alapján lehet ma még konfirmációi képzést tartani?

– A 450 éves szöveg, mármint a nyelvezete állandó modernizálásra szorul. De tartalma, logikája, koncentráltsága még mindig betölti a református hitvallások között azt a szerepet, amit a szorzótábla a matematikában, vagy mondjuk a relativitás törvénye a fizikában. A káté mint műfaj kiment a divatból, akárcsak az egyszeregy vagy az ábécé. Mindkettőt lehet számítógéppel helyettesíteni. De matematikát a szorzótábla ismerete nélkül, vagy olvasást az ábécé ismerete nélkül elsajátítani nem lehet. A Heidelbergi Káté megértéséhez nem kis mennyiségű tudás szükséges. Ezért érdemes elgondolkozni azon, hogy emeljünk a konfirmálók életkor-határán, hogy a Káté megértéséhez elegendő vallási ismeretük legyen. A lelkipásztorok számára pedig a Káté megtanulása "ismeretkonzerv", mankó, prédikációkoncentrátum, hitvédelmi fegyver. Nem utolsó sorban az egyházi és teológiai szókincs elsajátításának legbiztosabb formája.

– Mind az Erdélyi, mind a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben egyfajta megtisztulási folyamat indult be a kommunista titkosszolgálatokkal együttműködő lelkipásztorok átvilágítása révén. Célravezető a módszer?

Három szempontból is el van rontva az egész "átvilágítás".

1. Húszéves késéssel történik. A szekunak volt ideje manipulálni az iratcsomókat. Van olyan rendelkezésünkre álló dosszié, amelyben, a hátlapon lévő hitelesítő pecsét felirata szerint, kétszer annyi dokumentumnak kellene lennie, mint amennyi valójában van. Miért, mikor, miket vettek ki belőle és kinek az érdekében? Olyan is megtörtént, hogy "véletlenül belekeveredtek" mások iratai is. A dossziék pedig csak terhelő bizonyítékokat tartalmaznak a tulajdonosra nézve. Kézírással írt vagy aláírt irat nagyon kevés van. A legtöbb a szekusok jelentése, beszámolója saját terveik túlteljesítéséről – amiért ők a fizetésüket vagy prémiumukat kapták. D. I., akit annak idején életfogytiglanra ítéltek volt, a következőt mondta, amikor véleményét kérdezték az átvilágítással kapcsolatban: "Eddigi életemet a szekuritáté határozta meg, ez azt jelentené, hogy ezután is ő manipulálná azt".

2. Bár emlegetik a számonkérések lelkigondozói módszerét, a húsz évvel ezelőtti tervekkel ellentétben ma az egyházkormányzatok szintjén, azok bevonásával működik az átvilágítás. Ráadásul bizonyítékként használják azokat a dosszié-maradványokat, amelyek egykori vádlóink, ellenségünk gyártotta bizonyítékok. Az átvilágításnak az egyházi hatalom minden exponensétől távol, valamilyen bibliai vének, személyiségüknél fogva tekintélyes "szent öregek" tanácsa előtt kellene történnie. A nagy erkölcsi károkozást látva, a kártétel felelőssége alól kibújni akarók azzal védekeznek, hogy csak a szekuritáté működését akarták vizsgálni. Ez viszont nem egyházi feladat. Az egyházi "átvilágítóknak" nincs meg a kellő felkészültségük, ismeretük ehhez.

3. A harmadik baj, hogy amennyire szelektív a hivatalosan közzétett anyag, olyan szelektív és zavaros szempontok szerint bélyegeznek egyeseket sárosnak, ketteseket tisztának. Senki nem szögezte le elvként, amit Illyés Gyula már hatvan éve leírt a mindenütt jelenlévő, az emberek tudatába beivódott zsarnokságról: Ilyen értelemben mindenki "kollaboráns" volt, még az áldozatok is. – Ha ilyen "előjellel", ha a "szent öregek" módszerével, és ha húsz évvel ezelőtt történt volna hasonló, akkor sem azokat kellett volna kikérdezni, meginteni és az egyházi tisztségekből hátra parancsolni, akik általános szekusnyilatkozatot írtak alá és jelentéseket tettek, hanem akik úgy jelentettek, hogy tettükkel "felebarátjuk tisztességére és jó hírnevére" támadtak. A jót a rossztól a keresztyén embernek meg kell különböztetnie. Vallja és tudja, hogy Istent igazságban kell imádnunk és azt is, hogy az igazság tesz szabaddá minket. Ennek értelmében talán az lett volna a helyes eljárás, amit a római katolikusok tesznek: szobrokat, emléktáblákat állítanak, könyveket dedikálnak saját mártírjaiknak, az ő "tisztáiknak". Mi pedig egyházunk már nem élő oszlopos tagjait is befeketítettük, felmérhetetlen erkölcsi kárt okozva ezzel önmagunknak, megfelelve a szekurítáté ördögi terveinek. "Gyermekkoromban nem féltem – mondta T. E., az egykori áldozat gyermeke – de mostanában félek!"

– Az Erdélyi Református Egyházkerületben tisztújító választások lesznek. Milyen püspökre és vezetőkre van most szükség?

Elvi-hitvallási véleményem az, hogy püspökre nincs szükség, csak egy olyan jó hivatalnok irodaigazgatóra, egyházi főtitkárra, aki – lehetőleg ne is legyen papi személy – az országos egyház (a zsinati tanács és az igazgatótanács) hivatalait jól kormányozza, ügyeit áttekinti, és róluk a testületeknek jelentést tesz. Esperesekre is csak olyanokra, akik külön juttatás nélkül, a másokéval egyenlő lelkészi fizetésből végezzék a lelkipásztorok lelkigondozását. Olyanokra, akik ne törjenek semmi hatalomra, ne is legyen semmilyen hatalmi eszközük, még egy hivatali kocsijuk sem. Ha kell, magánvagyonukból áldozzanak azért, hogy szolgálhatják a közösséget. – Gyakorlatilag ez ma elérhetetlen célnak tűnik. Ezért olyan püspököt és vezetőket válasszanak, akikből kinézik, hogy e cél felé tartó emberek. A lelki habitus, a puritán életmód mellett kifelé – azaz a román állam és a politikum irányában, mindenféle más gonosszal és pogánysággal szemben – viszont tudjanak kérlelhetetlen határozottsággal fellépni. A presbiter-vezetők legyenek templomos emberek, de függetlenek, lehetőleg vagyonosak. Olyanok, akik nem a papoktól várják a véleményt és az irányítást, és tudjanak áldozni az egyházra, ne abból akarjanak megélni. Félek, hogy az "átvilágítás" miatt a választásra – manipulálhatóság tekintetében – "jól" elő van készítve a talaj.

– Van-e jövője a népegyháznak?

Ha a népegyház azt jelenti, hogy az egyház a népért van és nem önmagáért, akkor csak a népegyháznak van jövője. A bibliai példázatban a magvető mindenüvé veti a magot, nem csak a jó földbe. Ha csak az utóbbira, mint belterjesen művelt, "agyon-műtrágyázott" földre volna gondunk, az hamarosan kimerülne, kiégne. Isten az egyház tekintetében is "biodiverzitást" teremtett, és azt akarja, hogy az "ökológiai egyensúly" megmaradjon. Egy belterjes, introvertált egyházban csak a "lelkekkel" foglalkozó lelkészek működnének, de a mi egyházunkban az egész népben (és nemzetben!) gondolkodó lelkipásztorokra van szükség.

– Van-e kedvelt idézete, verse, bibliai vezérigéje vagy saját vezérgondolata?

– A feleségem Balassi idézetet hímzett a dolgozószobám falát díszítő falvédőre. Miután a sok könyv miatt már nem volt üres (díszíthető) fal a szobámban, az ő intézeti hivatalát ékesítette. Most együtt nézzük a lakásban közszolgálatunk mottóját: "Az jó hírért-névért, s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak, Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak".

Studiosus Theologiae
http://stud-theol.blogspot.com


Kapcsolodó oldal:



1 megjegyzés:

Barna írta...

Isten éltesse Juhász professzor urat, tartsa meg humorát, növelje hitét és erősítse az Anyaszentegyház iránti hűségét.
Köszönöm az átvilágításról vallottakat - 100%-san osztom véleményét. Fájdalmas izléstelenség, hogy volt besugók elhomályosult szemű utódai végzik az átvilágítást pl. Királyhágómelléken.