Interjú Csűry Istvánnal, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökével (Forrás: Studiosus Theologiae blog)
– Egy református püspök mennyire ér rá a családjára?
– Sem a püspök, sem a lelkipásztorok nem teljesítik a családdal szembeni minimumot. Hihetetlenül bürokratikussá lett az újkori demokrácia világa. Rengeteget kell utazni, dokumentálni, pályázni majd elszámolni. Nagyon idegkárosító a mai világ erőltetett menete. A lelkiismeret hajt bennünket, mert nem szalaszthatunk el lehetőséget a gyülekezetünk gyarapodásának érdekében, közben leterhelődik ugyanez a lelkiismeret, mert alulmarad családjával és önmagával szemben. A befektetett munka gyakran eredménytelenül zárul, mert a pályázatok jó, ha harmada teljesül, de senki nem számolja el a kudarcot, a fölöslegesnek látszó eredménytelen munkát. Sőt, könnyen gyülekezetünk tagjai bírálnak, és jobbik eset, ha a család megértő, és nem tesz szemrehányó megjegyzéseket a sikertelenség nyomán. El kell gondolkoznunk azon, ha a gyülekezeti munkát a lelkészi minimum cikkelyében megköveteli törvénykönyvünk, nem kellene-e bevezetni a lelkipásztor családja iránti kötelező minimumot. Nem a lelkész ellenére, hanem éppen javára. Ha ez a most még kivitelezhetetlennek tűnő lépés megtörténne –rajtam nem múlik-, akkor a püspök helyzete is könnyebbé válhatna, bár akkor is ő marad a sor végén. Összegezem a válaszomat: hatalmas adósságot halmoztam fel családommal szemben. Remélem, többi szolgálatom valamelyest enyhíteni fogja helyzetemet a végső elszámolás idején.
– A Facebook internetes közösségi portálon lévő fiókjának a profilképén az látható, amint Csiha Kálmán erdélyi püspök avatandó érsemjéni szobránál áll. Példaképének tekinti az ő szolgálatát? Igyekszik-e hozzá hasonlóan a kegyességi mozgalmakat a református egyházba integrálni, abban megtartani?
– Csiha Kálmán érdemeit elismerve, meg kell mondanom, hogy nem ő a példaképem. Az a kép inkább annak elismerése, hogy az előttünk járó nemzedéket minden körülmény között tisztelnünk kell. Nagyon nehéz világot éltek át, amiben a kisebb bürokráciát tetézte a bürokraták folyton gyakorolt megalázó magaviselete. Én csak hat esztendőt voltam önálló lelkész a szocializmus gyilkos világában. Börtönben sem jártam, de velem is megtette az "emberarcú" akkori vezetés, hogy eltiltott a falu pékségében a kenyérvásárlástól, a pártiskolában diplomázó vezető a közösség parazitájának nyilvánított, majd bátorított, hogy segít a zöldhatáron való átkelésben, miután nem voltam hajlandó nyilvánosan elítélni az országból elmenekülőket. Láttam lelkész édesapám küzdelmeit, elhallgattatását, megfélemlítését. Ő azért lett a példaképem, mert láttam, hogy nemes szándékkal szolgálta egyházát, olyan körülmények között, ahonnan más elmenekült volna. Éreztem, hogy nekem már több erőm lesz a gazemberekkel szemben, mint neki, aki felnevelt sokszor hihetetlen nyomorult körülmények között. Bizonyítási vágyam támadt az evangélium ügyének folytatására, felvállalva az édesapám által járt utat, de szélesebb kapcsolati rendszerben. Az ateizmus képviselőit rendkívül bosszantotta a külföldi kapcsolat, az egyház életéről szóló híradás, a feledésre ítélt múlt megidézése.
A kegyességi mozgalmak integrálása azért célom, mert hiszem, hogy minden magyarnak egy nyájban kell gyülekeznie. Bennünket sok minden megoszt, de ha a kegyességünk is szétválasztó erővé lesz, az tűrhetetlen, mert nem Istentől van az, hanem a sátántól. A kegyesség összetartó erő, amit értéknek kell tekintenünk. Ez eddig nem így volt. A múlt rendszer megbélyegezte a kegyes embert, mert így leírhatta őket. Az újkori feszültségek pedig a hatalom birtoklása fölötti huzavonából származnak. Nehéz kitapintani ezeket a neuralgikus pontokat, általában mindig későn sikerül, de talán közeledünk ahhoz, hogy felülemelkedhetünk a magunk birtokolt hatalmán, és egyre világosabban sorakozunk fel Krisztus hatalma alatt. Az apostolok ismeretét ebben is meg kell újítanunk. Soha nem tévesztem szem elől azt a tapasztalatomat, hogy nem mindig ott van az igazi kegyesség, ahol azt emlegetik, és sokszor találkoztam megható életű kegyesekkel, ahol magát a fogalmat sem értették teljesen.
– A korábbi években tele volt a helyi és országos sajtó a különböző gyülekezeti botrányokkal. Mennyiben sikerült ezeket a helyzeteket orvosolni vagy a hasonlóakat elkerülni? Szítja-e a sajtó akár a politika nyomására is azt, amit az egyház belterjesen meg tudna oldani? Lehet-e ezeknek elejét venni az egyház saját sajtónyilvánosságával?
– Soha nem lehet a botrányokról múlt időben beszélni. Sajnos, mindig van éppen aktuális, vagy vészesen közelgő skandalum. A fegyelmi vétségek folyamatában szinte állandóan jelen van a tiltott szerek használata, a pénz kísértése, a politika megosztó hatalma alá való begyűrődés és a parancsolatok megannyi áthágása. A botrányok természetrajzához hozzátartozik a kíváncsiskodó ember olthatatlan érdeklődése. A sajtó pénzt lát a szenzáció megjelenítésében, a politika hatalmi többletet feltételez a leleplezés nyomán. Sajnos a káröröm, a rivalizálás a botrányok alkalmával lelkészeket, gyülekezeti tagokat is elcsábítanak. Így kerül sor arra, hogy a lelkigondozói fegyelmezést megelőzi a megszégyenítés, a lejáratás, legtöbbször elferdített valóságalappal. A megoldás nem a saját sajtónyilvánosság bevonásával kezdődik, hanem a biblia tanítása szerint. Elkeseredem, amikor éppen lelkipásztorok nem emlékeznek erre a kötelességre. Nem hiszek a megszégyenített lelkész ügyének ilyen módon való rendezésében, sem a megszégyenítő felülről való igazolásában. A fegyelmezés akkor gyógyító, ha a vétkező a vezeklés mélységében találkozik kegyelmező Krisztusával, és a kegyelmet önmagában felismerő felebarátjával. Felismeri Krisztust, aki megbocsáthat, és új utat nyit, valamint a felebarátot, aki mindezt már megtapasztalta, és nem úgy tetszeleg, mint tökéletes ember, hanem, mint aki megtérhetett korábbi hasonlóan terhelt világából.
– "A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsa a politikai pártokhoz mért egyenlő távolság elvét a megvalósítható közelség jegyében gondolja végrehajtani." – olvashattuk egy decemberi nyilvános határozatban. Egyházunk lelkészei és gondnokai több magyar politikai párt színeiben is vállalnak szerepet önkormányzati, megyei vagy éppen Európa-parlamenti szinten. Az egyház egyre inkább rászorul az állami, megyei vagy önkormányzati támogatásokra építkezések, rendezvények esetében. Kell-e aggódnunk amiatt, hogy ha a politika egyre közelebb kerül az egyházhoz, az egyháztagok emiatt távolodnának?
– A demokrácia szabályai szerint mindenki lelkiismereti szabadságban él, véleményt alkothat, és ízlésének megfelelően megválaszthatja társaságát. Egyházközségeink mindenike, a legkisebbeket is beleértve sok társaság közössége, ahol sok lelkiismereti szabadságot, véleményszabadságot megkövetelő egyén található. Azonban, nálunk a pártok, pártvezérek, tisztelet a kivételnek, egyenesen megkövetelik a saját szigorú igényük szerinti behódolást. Mondjuk ki őszintén a legtöbb közösségben a pártválasztás és pártidentitás ügyében nincsenek különösebb gondok, de még mindig sokan vannak, akik kilátástalan szomorúsággal nézik tehetetlenül, hogy a gyülekezetük, családjuk tagjai békétlenkednek, mert különböző kósza eszmék, ingatag vezérek csábításának bűvöletébe kerültek. Egyházkerületünk kimondta, hogy nem balra, nem jobbra, hanem felfele, azaz Istenhez kell emelkedni. Akik ebben az emelkedésben felfedezik a közösség építésének a feltételét, azok közel kerülnek egymáshoz. A gondolatunkat, a célunkat nem divateszmék, nem pártvezérek szólamai határozzák meg, hanem Isten Igéje. Ez a határozat elsősorban az egyházias tisztánlátás és egyenes beszéd nyomán a lelepleződött ál-közéleti szerepvállalókat ingerelte. Nem tetszik ez a nemzeti, egyházi eszméket csupán díszítő elemekként emlegető oldalnak sem. Ez a határozat megköveteli egyházi részről, hogy aki egyházi, az ne csak szájával dicsérje az Istent. Ha nemzeti, akkor ne csak díszmagyar viseletben tetszelegjen. Nem tetszik ez a határozat a baloldali értékek néhány szószólójának sem, mert ráéreztek arra, hogy a mindenünk közös gondolat, ha nem teljesül az rettenetes büntetést von maga után. (Ananiás és Safira története) Egyházkerületünk határozata nem tetszeni akart, hanem megoldást teremteni, értéket megnevezni, közös célt meghatározni, közben önmagáról elmondani, hogy továbbra is, minden más vélemény ellenére is, Isten szent intézménye. Ez az intézmény nemcsak jogot formál arra, hogy felette van minden világi intézménynek, hanem hirdeti, hogy felette pedig Isten van, mint a legnagyobb hatalom, aki él és uralkodik. Hitem szerint ez az egyetlen járható út, hogy valós békesség legyen családban, gyülekezetben, presbitériumban egyaránt. A határozatot lesznek, akik nem tartják be, mert felülbírálják hangadóik nyomására. Bűnhődésük nem részünkről következik be, hanem abban a közösségben, amelyben megosztották az övéiket. Állítom, hogy akik követik a felfelé emelkedés tanácsát és példás alázattal teszik, azokat megbecsülik balról is, jobbról is, sőt lentről is, de ami a legfontosabb, egészen a legmagasabbról is.
– Mind a Királyhágómelléki, mind az Erdélyi Református Egyházkerületben már korábban elkezdődött egy megtisztulási folyamat, mely során a kommunista titkosszolgálatokkal esetlegesen együttműködő lelkészeket világítják át. Gyakran szemére vetették az egyháznak, hogy a szennyes kiteregetésével magát és lelkészeit járatja le – ellentétben az átvilágítást nem igazán gyakorló egyházakkal; illetve a politikai nyomásgyakorlás megelőzése ürügyén maga gyakorol egyházpolitikai nyomást lelkészeire. Nem kezdődött-e túl későn illetve megérte-e a folyamat?
– Tapasztalom magam is, hogy sokan a lelkipásztorok megszégyenítésnek tartják az átvilágítással kapcsolatos folyamatokat. Maguk a lelkipásztorok is sokan hasonlóan vélekednek. Nehéz igazságot tenni ebben az ügyben, mert nem kevesen ebben a formában látják helyén valónak, mások éppen fordítva gondolják a múlt feltárásának az ügyét. Jogosnak tartom azt a véleményt, hogy túlzottan későn kezdődött el, és nálunk kezdődött legkorábban a vizsgálat! Sajnálatosnak tartom, hogy kevésbé kapott hangsúlyt az emberölő rendszer módszerének a feltárása, mint a lelkipásztorok, többnyire áldozatul esett történetének kiszellőztetése. Féllegesnek tartom azt a vizsgálatot, amit bár az áldozatra nézve meghallgatásával együtt végrehajt a bizottság, de elmarad annak feltárása, hogy kik és milyen oknál fogva szorgalmazták a beszervezést, a kihallgatók milyen eszközökkel érték el dicstelen eredményeiket. Feltárásra vár az is, hogy hol voltak, egyáltalán mit tettek a lelkipásztorok védelmében az esperesek, püspökök. Hol voltak a keresztyén, protestáns világszervezetek? Elszomorítónak tekintem, hogy a tisztázandó kérdések feltevésekor az átvilágításban munkálkodók támadást vélnek felfedezni. Valahol el kellene fogadni, hogy akik nem ismerték az akkori háttérakciókat, azoknak sok kérdésük van és lehet. Egészen döbbenetes az, amikor teljesen ártatlanok, mert én elfogadom, hogy vannak nagyon sokan ilyenek is, olyan tájékozottsággal beszélnek a kérdésről, mintha ott lettek volna a gonosz tervek megalkotásánál. Sok probléma marad ebben az ügyben is utánunk.
Az egyházpolitikai nyomásgyakorlás kioltásának egyetlen módszere van: a presbiter-zsinati elvek alkalmazása, természetesen az igazság és a szeretet jelenlétében.
– A kisgyülekezetek illetve az azokban szolgáló lelkészek anyagi gondjai csak részben megoldottak. Míg az ilyen helyeken a szolgálati lehetőségek korlátozottak, a nagyobb gyülekezetben csak részben van lefedve a szolgálat és a gyülekezet. A fennmaradásért küzdő gyülekezetek és lelkészeik pedig még inkább ki vannak szolgáltatva a politikai és talán az egyházi hatalomnak is. Meddig tartható ez a helyzet?
– Ameddig a lelkipásztorok "csak rosszabb ne legyen" gondolatával fogadják el helyzetüket, addig tartható. Ameddig a presbitériumok kozmetikázott adatokkal leplezik a gyülekezetépítő munka hiányosságait, addig húzható az idő. Csakhogy bizonytalanná kezdenek lenni a dolgok. Az állami támogatás értéke napról-napra csökken, de fizetésekből és nyugdíjakból is nehezebben élnek az emberek. Az egyháztámogatók sérelmezik, hogy az egyházkerülők közel olyan ellátásban részesülnek, mint ők, ha az évtizedes hátralékból három-öt évet kiegyenlítenek. Nagy gyülekezetben ezek a hátralékok hatalmas összegre rúghatnak, még dicsekedni is lehetne vele. A megoldás nem a hátralék beszedésben van. Orvosi nyelven ez már elkésett tüneti kezelés. A megoldás a prevencióban keresendő, azaz a hátralékos meglátogatásában, lelkigondozásában. A híveket könnyű kiírni a listákról, de attól még vannak, sőt szemrehányó módon, igaz egyre halkabban visszakérdeznek, hol van a gyülekezet, hol a presbiter, hol a lelkipásztor? Egyik egyházkerületi vizitáció alkalmával elindultam családot látogatni, azokat kerestem meg, akik nem járultak az egyház anyagi fenntartásához. Több ok feltárása közül a legfájdalmasabb az volt, amikor a gyülekezet vezetőinek hanyagságára derült fény. A gyülekezetek közötti szolidaritást megtanulhattuk volna a macedóniai gyülekezet jeruzsálemiek irányába tanúsított segítő szolgálat történetéből. (2Kor.8) Mindenek kulcsa Macedóniában, Királyhágón és Nagyváradon, ha "először önmagukat adták az Úrnak, és aztán nekünk Isten akaratából."(2Kor.8,5) Ma felháborodnak, ha a tized fizetéséről esik szó, mert kicsi a nyugdíj, kicsi a bér. Közben a szív a legkisebb, mert ugyanakkor ebből a kicsi bérből, és nyugdíjból mérhetetlenül több elszáll életellenes oltárok melletti "áldozatokban." Az állam régen nem a tizedet nyeli el a jövedelmekből, hanem annak többszörösét. Egy világhálón betegesen függő gyermek nagyapja elhűlt, amikor kiszámoltam neki, hogy annak az általa kárhoztatott gépnek a havi előfizetése, amit ugyancsak ő egyenlít, több mint az egyház fenntartására tőle elvárt évi összeg. Istentől sajnáljuk, az ördögöt megfizetjük. A valóban kis lélekszámú gyülekezetek lelkipásztorainak a fizetése is megvan. A közel háromszáz gyülekezet évzáró mérlegének összegének a tíz százaléka elegendő erre. Csak a gyülekezetek is ódzkodnak ettől a tizedtől. Ha néhány évig a kamatok összegét, vagy a 2%-os jövedelmi adók egyházunkra írt összegeket felajánlanánk sok égető ügyet megoldhatnánk. Az egyházkerület közgyűlésén ezekről szóltam, végrehajtásra még nem kerülhetett sor. Ez viszont nem rajtam múlik.
– Van-e kedvelt bibliai vezérigéje vagy szolgálatának vezérgondolata?
– "Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel, viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével." (Ef.4,1-3)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése