Jakab Bálint - református lelkész
Demokrata2010:36. szám
Boros Károly
Egy kis székelyföldi faluban cseperedett fel, ahol a templom tornyán az 1889-es felújításról hírt adó felirat az ő egyik felmenőjét, Jakab Istvánt mint megyebírót külön is megemlíti.– Minek köszönhette István bácsi ezt a tisztességet?– Elfogyott a felújításra szánt pénz, és nem tudták kifizetni a mestereket, a hívek sem tudtak már tovább dolgozni a munkán, mert jött az aratás, menni kellett a földekre, hiszen a parasztembernek olyankor egyévi kenyerét kell betakarítania. Gondban voltak a presbiterek és a lelkész, nem tudták, mitévők legyenek. Akkor Jakab István fogta az egyetlen tehenét, amelyik a tejet is adta a gyerekeknek, meg igaerő is volt, mert azt fogták az eke elé lovuk nem lévén, és elvitte két faluval arrébb a vásárba, eladta, és az árát odaadta a templomra, így tudták befejezni a felújítást. Ez az egyetlen állat adta a családnak a megélhetést, mégsem gondolkodott rajta, mi lesz velük nélküle, hanem hite szerint cselekedett, mert tudta, hogy az Istennek gondja lesz rá, bízott benne. Ilyen erős szeretetkapocs volt abban a faluban az Isten és ember között. Ebben nőttem fel, körülöttem így gondolkodott mindenki, soha nem volt kérdés az istenhez való viszony és a közösséghez tartozás, a saját érdek feláldozása a közösségért.
– Mindig lelkész akart lenni?– Erősen gondolkoztam, hogy focista legyek-e, mert elég jól ment, tizennégy évesen már a felnőtt csapatban játszottam, hívtak is érettségi után egy csapathoz, lakást, jó fizetést ajánlottak, de inkább megpróbáltam a teológiát. Orvosnak is akartak küldeni, meg filozófia–történelem szakra, de úgy éreztem, azzal tehetek legtöbbet a népemért, ha lelkész leszek. Akkor már nagyon szorult Erdélyben a hurok a magyarság körül, nyilvánosan csak színházban és templomban lehetett magyar szót hallani, máshol nem beszélhettünk nyugodtan. Ha egyáltalán helyénvaló ez a szó a Ceausescu-rendszer legrosszabb éveiről beszélve. Mikor az iskolában megtudták, hogy teológiára akarok menni, marxista propagandafüzeteket kellett olvasnom és visszamondanom. Az igazgató nyomta a kezembe, még ma is megvan az egyik, eltettem emlékbe.
– Az Istenhez való viszonyát ezek szerint nem változtatta meg a nyomtatott szó.– Amikor felvételizni mentem, Kolozsváron a nagynénémnél laktam, aki diakonissza volt, ez a reformátusoknál olyan, mint a katolikusoknál az apáca. Egyik nap bejött egy holland ember – Hollandiával évszázadok óta jó kapcsolata van a református egyháznak –, és megkérdezte, miért akarok teológiára menni. Emlékszem, azt mondtam, azért, hogy szolgáljam a népemet. Ezen elborzadt. Hát nem azért, hogy szolgáljam az Istent? Elgondolkoztam rajta, és éreztem, hogy neki is igaza van, csak más oldalról közelíti meg az igazságot.
– Azzal szolgálja az Istent, hogy a népét szolgálja.– Így van. Az Istenhez való viszony valahogy annyira természetes volt mindig, az egész gyerekkoromban is annyira benne volt, hogy mikor átjöttem Magyarországra, néhány dolgot nem is tudtam felfogni. Például azt, hogy valaki nem tartozik egyházhoz. Értettem a kifejezést, de nem fért a fejembe, mert nálunk a faluban még a párttitkár is vallásos volt, és az egyházhoz tartozása nem is lehetett kérdés a számára. Egyszer vasárnap nem volt otthon, mindenki tudta, hogy elvitte a gyerekét megkonfirmálni Nagyszebenbe. Ott nem tehette, de nyílt titok volt, hol van. Vagy például az egyik nagy tsz-vezetőnek a fia felvételizett teológiára, ilyen ellentmondásosnak tűnő dolgok voltak abban a világban, ennyire mélyen benne élt az emberekben az istenközelség. Sok olyan kérdés volt, amit ott nem tett föl senki, mert annyira természetes volt, hogy mindenki tudja rá a választ. Ezekkel itt találkoztam először, és csak csodálkoztam. Azt sem értettem, hogy ha valaki nem tartozik egyházhoz, akkor miért akar egyházi temetést.
– Akkor kap észbe, hogy a közösségen kívül nincs emberhez méltó lét. A közösséget pedig az Istenhez való viszony tartja össze.– Nagyon érdekes ez a közösség, egyén és Isten kapcsolata. Az én számomra igen fontos a közösség, gyerekkoromban is ezt éltem meg, ezért, bár ez egyáltalán nem illik a mai széttöredezett világképünkbe, meg a ma divatos egyénieskedő gondolkodásba, nekem most is fontosabb a közösség, mint az egyén, akár az egyházi közösséget, akár a nemzeti közösséget, akár a családot nézem. Én képes vagyok alávetni a személyes akaratomat, önként alávetni egy nagyobb érdeknek akkor is, ha azzal személyesen nem értek egyet, de az a közösségnek érdeke. Természetesen nem mindegy, mi az az akarat, azt át kell szűrnöm az értelem szűrőjén meg a szívén, meg a hit szűrőjén is. Azért is szerencsés a lelkészi hivatás, mert az Isten közelségének tudata, meg a hitben való megmártózás erőt ad az embernek, hogy bírálat alá vegyen mindent, amivel találkozik a mai világban. Igazából az Istenben élő ember mindig ítél, de sohasem elítél. Hamvas Bélánál olvastam, hogy nagyon nehéz az istentagadóknak, mert folyamatosan küzdeniük kell. Ők az Isten legnagyobb bizonyságtevői, ha szabad így mondani, mert folyamatosan viaskodnak vele. Nekem nem kell küzdenem az Istennel. És remélem, hogy sok hívő ember érzi ezt így. Vannak kétségeim, ez természetes, de nem kell küzdenem, mert tudom, hogy benne vagyok a szeretetében. Reformátusként azt mondanám, hogy az ő eleve elrendelő kegyelmében. Komolyan hiszem, hogy benne vagyok ebben a kegyelemben, ezért a világ változhat bárhogy, jöhet bármi, én is, a gyerekeim, is, az egész családom benne maradunk ebben a kegyelemben. Ezért a világ állásától és az anyagi lehetőségeinktől függetlenül mindnyájan biztonságban vagyunk. Mikor az első gyerekem megszületett, és hazamentem a kis falumba, kérdezték, van-e már gyerek, örültek, hogy jaj, de jó, bizony, a gyerek az milyen jó. Mikor a második megszületett, megint kérdezték, mondtam, hogy megvan a második is, megint örültek, hogy milyen jó. Aztán megszületett a harmadik, akkor már azt mondták, ó, jaj, milyen nehéz három gyerekkel. Mikor a negyedik is megszületett, akkor már csak annyit hallottam, hogy hú, mennyi baj van velük. Később, mikor már sokadszor hallottam itt Szombathelyen, mennyi baj van velük, eszembe jutott, hogy ez fordított gondolkodás, hiszen az ember sohasem erre gondol, mikor a gyerekei eszébe jutnak, hanem arra, hogy mennyi öröm van velük. És ha az Isten elvezetett abból a világból, ahonnan a teológiára felvételiztem, a Ceausescu-rendszerből, ebbe, ahol most vagyok, és amiről annak idején nem is álmodtam, akkor továbbra is gondja lesz rám és egész nemzetemre.
– Volt már úgy az életében, hogy valamilyen élményben megtapasztalta azt az istenközelséget, azt a szeretetet, amiről beszélt?– Egy alkalommal igen, nagyon érdekes volt. Már városi ember voltam, mikor egyszer hazamentem, a nagybátyám csűrjét bontottuk, segítettem neki, de elszoktam addigra a nehéz testi munkától. Megpattant valahol a gyomromban egy ér, utólag tudtam meg, és bevérzett a gyomrom rendesen, bevittek a marosvásárhelyi kórházba, ott másodszor is vért hánytam, elég durva eset volt. Szépen rendbe hoztak műtét nélkül, kaptam négy liter vért, meggyógyultam. Na, de hol van ebben az Isten? Mikor bent feküdtem, és meglátogattak, édesanyám kérdezte, mit hozzanak be, mondtam, hogy valamilyen regényt, mindegy, mit, meg a bibliámat. Másnap jöttek hozzám, és valahogy idegességükben kiesett a bibliából a bibliaolvasó kalauz, amit mindig benne tartok, napi igék vannak benne. Feküdtem az ágyon, be voltam csövezve, és nem tudtam, melyik részt olvassam, gondoltam, mit csinál ilyenkor egy jó református, az Istenre bízza. Felállítottam a bibliát, és vártam, hol nyílik ki. Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levelénél nyílt szét, kezdtem olvasni. Köszöntések vannak az elején, aztán azzal folytatja, hogy örül, hogy az evangéliumot prédikálják, némelyek versengésből, mások tiszta szívvel, de az a fontos, terjed, és most jön a fontos rész, amivel az Isten üzent nekem: nékem az élet Krisztus, a meghalás nyereség. Elköltözni is kívánna, de azt mondja, hogy e testben megmaradni szükséges neki, hogy segítségére legyen az embereknek, ezért biztos benne, hogy megmarad. Ebből tudtam, hogy én is megmaradok. Az élet és halál mezsgyéjén jártam, a tudat tiszta volt, de semmit nem éreztem. Az Úristen így mondja meg, amit akar. Ahogy később összeraktam, hogy mi kellett ehhez az üzenethez, sorra vettem, hogy először is édesanyámnak el kellett veszítenie a bibliaolvasó kalauzt. Ez már magában is érdekes üzenet.
