Dr. Victor János: A Heidelbergi Káté 1-85. kérdés-feleletének magyarázata
(Eredetileg megjelent: "Az Út" című református hetilapban, folytatásokban, 1950–1952 között.)
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
A 80. kérdés
ELÉRKEZVE a Káté tanulmányozása során a hírhedtnek nevezhető 80. kérdéshez, mindenekelőtt hallgassuk meg, mit mond arról, hogy "mi különbség van az Úr vacsorája és a római katolikus mise közt?" A felelet így hangzik: "Az úrvacsora arról tesz nekünk bizonyságot, hogy minden mi bűneink tökéletesen megbocsáttatnak a Jézus Krisztusnak amaz egyetlenegy áldozatáért, melyet Ő maga a keresztfán vitt véghez; és hogy mi a Szentlélek által Krisztusba oltatunk, Aki most a maga valóságos testével a mennyekben az Atya jobbján van, és azt akarja, hogy ott imádjuk Őt. A mise ellenben azt tanítja, hogy az elevenek és holtak bűnei nem bocsáttatnak meg a Krisztus szenvedéseiért, hacsak érettük Krisztus a misemondó papok által naponként is meg nem áldoztatik; és hogy Krisztus a kenyérnek és bornak színe alatt testileg jelen van, és ezért ezekben kell Őt imádni. E szerint a mise alapjában véve nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének, és kárhozatos bálványimádás."
Tegyünk itt különbséget a között, hogy mit mond a Káté, és a között, hogy hogyan mondja. Nyilvánvaló, hogy az előbbi a fontos, az utóbbi hozzá képest másodrendű jelentőségű. Mégis ez a másodrendű jelentőségű dolog, a Káté modora, amely ezt a feleletét jellemzi, súlyos következményeket vont maga után a Káté történetében. Ez a modor ugyanis tagadhatatlanul éles és nyers. Érthető, ha a római katolikus egyház nagy sérelmet csinált abból, hogy a Káté "kárhozatos bálványimádásnak" bélyegzi az ő legfőbb szertartását: a miseáldozatot.
A KÁTÉ TÖRTÉNETÉBŐL ugyanis világosan kitűnik, hogy ez az egész 80. kérdés akkor került bele az újabb kiadásaiba, amikor köztudomású lett: milyen határozatot hozott az előző, 1562. évben a római egyháznak akkor ülésező híres "tridenti zsinata" éppen a miseáldozattal kapcsolatos tanítása tárgyában. Nem volt abban a határozatban semmi új, csak a római egyházban máris uralkodó tanítást rögzítette meg és merevítette meg a reformáció tanításainak ellenében. És ilyenkor követett szokása szerint a római egyház ehhez a határozatához is hozzáfűzte, hogy aki pedig nem vallja azt, amit ő tanít, az "legyen átkozott" - "anathema sit". Erre vágott vissza a Káté a maga kíméletlen kárhoztató ítéletével, amely - jegyezzük meg - voltaképpen enyhébb magánál a vágásnál, mert hiszen nem is személyeket ítél a kárhozatra, hanem egy bizonyos szertartást és az ahhoz fűződő felfogást bélyegez "kárhozatosnak".
Nekünk, akik hálás és hű tanítványai vagyunk a Káténak, szabad ezt az éles kitételét, amely annyira kirí az egyébként benne uralkodó hangból, helytelenítenünk és sajnálnunk. De lényegében mi sem mondanánk mást. Hiszen a Káté sem mond itt egyebet, mint amit már az előzőekben kifejtett. Csak a maga, Isten Igéje alapján előadott úrvacsorai felfogásához hozzáméri a római egyház miseáldozatát, és megállapítja, hogy az nem felel meg ennek a mértéknek. Két ponton állapítja ezt meg a Káté.
AZ ELSŐ MOZZANAT az Ő kereszthalálában lerótt "elégtétel", amely által megszerezte számunkra "minden bűneink tökéletes megbocsáttatását". Erre mutat rá, és ezért kezeskedik az úrvacsorában felénk nyújtott kenyér és pohár, az Ő "megtöretett testének és kiontott vérének" ezek a "jegyei" és "pecsétjei". De megváltó jelentősége csak akkor van Jézus halálának, ha olyan "egyetlenegy áldozat", amely örökre elégséges. Nos, a római egyház miseáldozata az evangéliumnak ezt az alapigazságát, amelyre az ember csakugyan hitének teljes bizodalmával ráhagyatkozhat, teljesen elhomályosítja. Elméletileg persze azt tanítja a római egyház, hogy ez a miseáldozat nem valami új áldozat a Jézus Krisztus halálában történt áldozat mellett, hanem éppen annak az állandó felelevenítése Isten színe előtt. De a dolog lényege mégiscsak az, hogy - amint a Káté mondja - "bűneik nem bocsáttatnak meg, ha csak érettük Krisztus a misemondó papok által naponként is meg nem áldoztatik". Vagyis Krisztusnak a kereszten bemutatott áldozata magában véve nem elegendő, hanem szükséges hozzá még ez az emberek által mindig újra véghezvitt engesztelőáldozati szertartás is.
A MÁSIK MOZZANAT, amelyről szó van, a Krisztussal való életközösségünk, amelyet az úrvacsorában a kenyérnek evése és a bornak ivása jelképez, és "pecsétként" hitelesít. Láttuk, milyen súlyt helyez a Káté arra, hogy ezt az életközösséget úgy mutassa fel, mint amely a Szentlélek által válik valósággá, nem pedig valamilyen testi "evés" és "ivás" révén. Krisztust úgy magunkba fogadni, hogy Ő velünk eggyé váljék és mi is Ővele, nem a szánkon át lehet, hanem a hitünk által. De a római egyház miseáldozata éppen ebbe a tévelygésbe vezeti bele az embereket. Hiszen azt tanítja, hogy a miseáldozat során a papi áldás ráolvasása folytán a kenyér és a bor valósággal átváltozik Krisztus testévé és vérévé, hogy áldozatként újra bemutatható legyen Istennek megengesztelésére.
Ebből születik meg azután az a következmény, amelyet a Káté, mint a legsúlyosabb eltévelyedést bélyegez meg. Ha ugyanis úgy áll a dolog, hogy Krisztust a papi szó alászállíthatja az Ő mennyei dicsőségéből erre a földre, akkor az "átlényegült" kenyér, illetve ostya előtt le kell borulni, éspedig az Istent megillető imádattal. Az ilyenfajta istentiszteletre, mely emberkéz készítette anyagi tárgy előtt borul le, csak keményen nemet lehet mondani, ha hívek akarunk maradni Isten Igéjéhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése