A vízözön legendája
A régészet hőskorában, az 1920-as évek végén Sir Leonard Woolley, a híres brit szakember komoly munkát fektetett az ősi mezopotámiai városok felszínre hozásába. A legnagyobb érdeklődésre természetesen Ur híres városa tartott számot, és ami azt illeti, szenzáció tekintetében nem is okozott csalódást. Az ásatások egyre mélyebb rétegeket értek el, és egyre ősibb leletekre bukkantak. Tizenkét méter mélyen jártak, amikor agyagrétegbe ütköztek, mellyel véget ért az addig gyakori tárgyi leletek előbukkanásának sora. Úgy tűnt, mindent kihoztak a kutatóárokból, amit csak lehetett.
Ám Woolley kivételesen ügyes ásatásvezetőnek bizonyult. Felfigyelt arra, hogy az agyagréteg észrevehetően magasabbra esik, mint a közeli folyó valamikori vízszintje. Úgy gondolta, megér még némi munkát, hogy megvizsgálhassák, mi okozza ezt a furcsaságot, és elrendelte az ásás folytatását. A „némi” munka végül meglehetősen komolynak bizonyult, hiszen két és fél méternyi agyagrétegen kellett átvágniuk magukat – melynek lerakódása olyan sima volt, hogy csak arra tudtak gondolni, hogy víz terítette ide. Nagy meglepetésükre a természetes záróréteg túloldalán újra emberi település nyomaira bukkantak, ráadásul a túlsó oldalon megismerttől, ha nem is gyökeresen, de felismerhetően eltérőre. Woolley világosan látta, hogy hatalmas árvízkatasztrófa nyomaira bukkant, és nem tudott másra gondolni, mint hogy megtalálta az özönvíz régészeti bizonyítékát. A lapok szét is röppentették a hírt, mint világszenzációt.
A Bibliát évszázadokon keresztül tudományos alapműnek is tekintették, sőt egy világnézet alapjának. Az általa közvetített ismereteket szó szerinti igazságnak volt szokás felfogni, a világi tudomány eredményeit össze kellett vele hangolni. Ennek elmulasztása pár évszázaddal korábban kimondottan életveszélyesnek számított. Az özönvíz pedig, ami az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb kataklizma, amiről a szent könyv tudósít, ilyen szempontból különleges figyelmet élvezett. Még latin tudományos nevet is kapott: diluvium.
Legenda és tudomány
Állattani szempontból meglehetősen jól sikerült a korabeli tudomány és a legendás katasztrófa összeegyeztetése. Úgy vélték, hogy az ősállatok kipusztulása és a vízözön közvetlen összefüggést mutat, a ma már nem létező fajok az úgynevezett antediluviális, azaz özönvíz előtti korhoz tartoztak. De nem csak a tudósokat foglalkoztatta a kérdés. A világ tengereit beutazó brit hajóskapitányokat a kérdés gyakorlati oldala fogta meg: hogyan tudta vajon Noé megoldani, hogy egyetlen bárkán elférjen a hatalmas számú állatfajból egy-egy pár. Számukra, hiszen ők sokkal többet láttak a világból Mezopotámiánál és a Közel-Keletnél, a probléma szinte megoldhatatlannak látszott. Olyan ötletekkel próbálták áthidalhatóbbá tenni a problémát, mint hogy az általuk ismert legnagyobb állat, az elefánt valószínűleg nem utazott a bárka fedélzetén, hanem vontatókötélre fogva vontathatta maga után az özönvíz hajósa.
A világról gyűlő egyre nagyobb mennyiségű ismeret egyébként szolgált bizonyos alátámasztással a gigantikus áradat tényleges történetével kapcsolatban. Az óvilági utazók a földgolyó több pontján is találkoztak erről szóló történetekkel, legendákkal. Amerika sokszínű népessége valóságos kincsestárnak bizonyult az özönvíz mondák vonatkozásában. De Afrika vagy akár Ausztrália őslakói is őriznek hasonló típusú meséket, sőt a távoli Kínában sem teljesen idegen a téma.
Mezopotámia kiemelt jelentőséggel bír a kérdésben. A régészek által felszínre hozott tömérdek agyagtáblán megörökített Gilgames eposz egy önállóan is értelmes terjedelmes része egy, a bibliaihoz hasonló özönvíz legendát mesél el, melynek hőse, Ut-napistim ugyanarra a feladatra kap megbízatást, mint a zsidó Noé. A bibliakutatók körében természetszerűleg fel is merült az ötlet, hogy a Biblia saját meséjét a Folyamköz népeitől kölcsönözte, ami nem is logikátlan feltevés, tekintve, hogy a szent könyv szerzői a sivatag mélyén éltek, tehát nem túl valószínű, hogy ilyen nagy mennyiségű vízzel találkozhattak. Ráadásul a babiloni fogság idején volt is alkalmuk megismerni Mezopotámia mondavilágát. De az sem lehetetlen, hogy a két történet tulajdonképpen egy közös őslegenda két párhuzamosan kifejlődött variánsa. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy sok hasonlóságot mutat az özönvíz legendakörével Platón Atlantisz meséje is, melyben a csodás szigetet szintén vízáradat söpri el.
Ararat vagy Urartu
Ami azt illeti, Noé kikötőhelye is tulajdonképpen a Folyamközhöz kötődik, bár egy közkeletű tévedés révén ezt általánosan az örményországi Ararát heggyel szokás azonosítani. A probléma alapvetően helyesírási természetű. A héber ábécé ugyanis nem ismer magánhangzókat, csak a mássalhangzókat szokás leírni, a hiányzó betűket az emlékezet vagy a logika pótolja. Ez azt jelenti, hogy a pont neve, ahol a bárka először földet ért, az Ószövetség szerint rrt. Hogy pontosan ki és mikor azonosította ezt először a távoli örmény heggyel, az már sohasem fog kiderülni, de a környék ókori társadalmi és természeti földrajzának időközben megalapozódott kiterjedtebb ismerete sokkal valószínűbb megoldást is kínál a három betű megfejtésére. Mezopotámiában ugyanis a bibliai időkben létezett egy virágzó ország, mely az Urartu nevet viselte, ami a héber helyesírás logikátlansága révén leírva ugyancsak rrt. Az Ararátnál sokkal elképzelhetőbb az a lehetőség, hogy Noé – vagy akár Ut-napistim – Urartu hegyei között kötött ki. Ez mindenesetre rossz hír a számos amatőr kutatónak, akik a bárka roncsait időről-időre megtalálni vélik az Araráton, bár ha az nem tántorította el őket elképzeléseiktől, hogy egy fa építmény nem képes ezer éveken át megmaradni az időjárás viszontagságainak kitetten, akkor valószínűleg ez sem fogja őket elbizonytalanítani.
Mindezt figyelembe véve tulajdonképpen azt kell mondanunk, hogy Woolley végül is nem ok nélkül vonta le következtetését. Ám a mezopotámiai ásatások előrehaladása mégiscsak némi módosításra késztette az utána következő régésznemzedékeket.
Özönvíz, vagy özönvizek?
Ahogy Ur mellett egyre több folyamközi város került feltárásra, úgy derült ki, hogy nem csak egy áradás pusztított a vidéken az ókorban. Sok település esetében bukkantak hasonló agyagrétegekre, melyek viszont bizonyíthatóan különböző korokból származtak. Úgy tűnik, hogy az árvizek – mégpedig a hatalmas, egész városok elpusztítására képes árvizek – annak idején nem mentek ritkaságszámba ezen a vidéken.
Ha ezt a gondolatmenetet egy kicsit kiszélesítjük, arra a feltevésre juthatunk, hogy a világ számos pontján felbukkanó özönvíz történetek szintén nem egyetlen valaha volt hatalmas áradat emlékei, hanem esetleg sok-sok helyi katasztrófának állítanak emlékeket. Az egyiket talán hatalmas felhőszakadás okozta, a másikat tenger alatti földrengés, a harmadik jégkorszak utáni olvadás emléke lehetett. Akkora vízmennyiség, ami a teljes szárazföld területét ellepni képes lenne, akárhogy is nézzük, nincs a bolygónkon. A legenda, hogy létezett egy valaha az egész Földet ellepő vízözön, aligha igazolható, sőt tulajdonképpen inkább valószínűtlennek tekinthető. De furcsa módon mégsincs arról szó, hogy szegényebbek lennénk egy legendával. Annak a bizonyítása ugyanis, hogy a múlt hagyományai ténylegesen megesett kataklizmáknak állítanak emléket, egy helyett rengeteg igazolt legendával tette gazdagabbá az emberiség közös kultúrkincsét.
Zvara István
Forrás: Zöld Újság
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése