2010. november 22., hétfő
Buda Béla: Az öngyilkosság (PDF)
Buda Béla
Az öngyilkosság
Animula Kiadó
2001
Az öngyilkosság
Animula Kiadó
2001
E kötet 25 év során megjelent írásokat tartalmaz az öngyilkosság tárgyköréből. Kiadásukra azért határoztam el magam, mert még mindig aktuálisnak érzem őket, és úgy érzékelem, az öngyilkosság iránti segítő érdeklődés, az öngyilkosságveszély elhárítása és általában az öngyilkosság-megelőzés ismeretanyaga még mindig elégtelen a szakmai köztudatban, vagyis a pszichiáterek, pszichológusok, gyakorló orvosok és szociális munkások körében, és ez kissé izomorf, analóg az általános közvéleménnyel, amely ugyancsak tájékozatlan és érdektelen az öngyilkosság ügyeiben.
1 MB PDF letöltése
Buda Béla pszichiáter
http://www.budabela.hu
1 MB PDF letöltése
Buda Béla pszichiáter
http://www.budabela.hu
2010. november 21., vasárnap
Emile Durkheim: Suicide - A Study in Sociology (pdf)
Emile Durkheim
Suicide - A Study in Sociology
1897 / 2002
Suicide - A Study in Sociology
1897 / 2002
Originally published in 1897, this is Durkheim's pioneering attempt to offer a sociological explanation for a phenomenon regarded until then as exclusively psychological and individualistic.
Download 2 MB PDF
Why People Die by Suicide (pdf)
Thomas Joiner
Why People Die by Suicide
Harvard UP
2007
Why People Die by Suicide
Harvard UP
2007
Written by a clinical psychologist whose own life has been touched by suicide, this book offers the clearest account ever given of why some people choose to die.
Drawing on extensive clinical and epidemiological evidence, as well as personal experience, Thomas Joiner brings a comprehensive understanding to seemingly incomprehensible behavior. Among the many people who have considered, attempted, or died by suicide, he finds three factors that mark those most at risk of death: the feeling of being a burden on loved ones; the sense of isolation; and, chillingly, the learned ability to hurt oneself. Joiner tests his theory against diverse facts taken from clinical anecdotes, history, literature, popular culture, anthropology, epidemiology, genetics, and neurobiology--facts about suicide rates among men and women; white and African-American men; anorexics, athletes, prostitutes, and physicians; members of cults, sports fans, and citizens of nations in crisis.
The result is the most coherent and persuasive explanation ever given of why and how people overcome life's strongest instinct, self-preservation. Joiner's is a work that makes sense of the bewildering array of statistics and stories surrounding suicidal behavior; at the same time, it offers insight, guidance, and essential information to clinicians, scientists, and health practitioners, and to anyone whose life has been affected by suicide.
Download 1 MB PDF
The Encyclopedia of Suicide (pdf)
The Encyclopedia of Suicide
2003
2003
Statistics show that about 11 out of every 100,000 Americans commits suicide each year. A comprehensive A-to-Z introduction to the phenomenon of suicide from ancient times to the present. The Encyclopedia of Suicide, Second Edition is a heavily expanded, updated, and revised edition that reflects the most current data available on the topic. The encyclopedia covers a wide range of aspects of the subject, including the causes, history, and psychology of suicide. Presenting more than 500 entries that detail the philosophical and religious issues, psychological and sociological viewpoints, and recent statistics, it also discusses new trends in research and treatment. Extensive appendixes provide national and international suicide statistics and resource directories listing associations, clinics, and hot lines.
Download 1 MB PDF
Tőkés István: Az öngyilkosság mint társadalmi kérdés és teológiai probléma (pdf)
Tőkés István
(* 1917)
református lelkipásztor, ny. teológai tanár
Kolozsvár
(* 1917)
református lelkipásztor, ny. teológai tanár
Kolozsvár
Az öngyilkosság mint társadalmi kérdés és teológiai probléma
1. A kérdést maga a való élet állítja elénk, hiszen az öngyilkosság mindenkor és mindenhol létezett és létezik. A probléma megoldása tekintetében keressük az Ige válaszát: Isten akaratát.
2. A dolog érdemére figyelve legegyszerűbb volna, ha a Heidelbergi Káté 105—107. tételeinek az elemzéséből indulnánk ki, főként pedig az öngyilkosságra félreérthetetlenül ráutaló kitételből: Magam rontására ne törjek, s önmagamat könnyelműen veszedelembe ne ejtsem. Ez a kiindulási lehetőség fölöttébb fontos, szükséges és építő. Magyar nyelven felhasználható valamennyi kátémagyarázat, mindenekelőtt pedig — könnyen hozzáférhetően — Vásárhelyi Jánostól A mi hitünk című közel fél ezer lapnyi terjedelmű könyv.
Bármilyen mértékig elismerve a szóban forgó kiindulási lehetőséget, mégis hangsúlyozandó, hogy ez a megoldás aligha vezethet megfelelő eredményhez. Ugyanis az említett és nem említett művek sok érdekes és értékes dolgot tartalmaznak a Káté magyarázatával kapcsolatosan, de a szorosabb értelemben vett öngyilkosság-kérdést és a feleletet nem tartalmazzák; talán azért nem, mert a kátémagyarázatok szerzőinek a megítélésében az egész problémakör nem tartozik a centrális teológiai kérdésekhez?! Figyelemre méltó az is, hogy református egyházunk folyóirata — a Református Szemle — most az egyházi és társadalmi publicitás előtt szerepel. Dolgozat ugyan készült épp az egyik öngyilkos lelkipásztor halála kapcsán, de sose került nyilvánosság elé a cenzúra miatt, akárcsak egyebek, amelyeknek az elmaradását utólag szokta megbüntetni az egyház Ura. Mindenesetre a hanyagság vádja elől nem szabad kitérni.
Lehetne azt a kiindulást is választani, hogy a szakirodalmat ajánljuk figyelembe, amelyről a Lelkipásztor című lutheránus folyóiratban ezt olvassuk: "A probléma kutatásához már alig lehet áttekinteni a meglévő szakirodalmat." Ám ehhez az áttekinthetetlen szakirodalomhoz közülünk senki sem férhet hozzá. Tehát akarva, nem akarva elejtendő ez a kiindulási mód is. Továbbá kiindulhatnánk az úgynevezett "egyházi rendből", közelebbről annak liturgikai-ágendai vonatkozásából, ahol találkozunk az öngyilkosok "egyszerű temetésével", amely eltér a "becsületes és tisztességes" "kálvinisták" rendes szertartásától. Sajnos ez a kiindulás inkább zsákutca, semmint az evangélium keskeny ösvényére való rálépés.
Végül kiindulhatnánk abból a konkrét helyzetből, hogy ha nem is vezetünk a szakirodalom mennyiségében és minőségében, mindazonáltal a világviszonylatban szemlélt elsőségünk kétségtelen az öngyilkosságok számára nézve. Ezt adatszerűen is közölte a Református Szemle a közelmúltban. Érdemes volna felmérni, hogy vajon még ezt az elsőséget is nem előzi-e meg az erdélyi református egyházkerület öngyilkos lelkészeinek a száma az utóbbi évtizedekben, tudniillik a százalékolás síkján! Végeredményben ennek a kiindulási pontnak kellene leginkább megragadnia szívünket-elménket, hacsak itt is nem szándékszunk a szemetet a szőnyeg alá seperni, és magunkat a "minden rendben van" önámítással becsapni. Bizonyos, hogy a szúnyogot nem szabad elefánttá nagyítani, de a "látván látás" és a "hallván hallás" elől mégsem térhet ki a mennyiségiből minőségivé válni akaró egyház és társadalom.
3. Általános tájékoztatóként idézzük a már hivatkozott Lelkipásztor című folyóirat 1983/3. számából (fordítás a Die Zeichen der Zeit 1982/12. sz. alapján) a következőket: "A több évtizedes kutatás és az életmentésre irányuló [...] orvosi módszerek ellenére az öngyilkosságok gyakorlata még mindig nem mutat egyértelműen csökkenő tendenciát. Némely országban többen halnak meg öngyilkosság által, mint közlekedési balesetben. [...] Különböző országok nagyvárosaiban az öngyilkossági kísérletek száma 8-szor, 10-szer magasabb, mint a közölt öngyilkosságoké. [...] Minden öngyilkossági cselekedet valamiképpen a jelenlegi életben való összeférhetetlenséggel hozható kapcsolatba. Ezekben a cselekedetekben a változás utáni vágy rejlik". A szakirodalom azt is mutatja, hogy "összefüggés van többek között az öngyilkosság és az életkor, a nem, a nép, a családi állapot, a vallás, a foglalkozás, az elvárosiasodás, az évszak, az idő, az alkohol és a tablettahasználat között. Az öngyilkosok boncolása során az esetek több mint 70 százalékában patologikus anatómiai okokat találtak, többnyire a központi idegrendszer területén. [...] Ringel — kutató — szerint minden harmadik öngyilkosságnál és minden ötödik öngyilkossági kísérletnél szerepet játszik a pszichózis."
"Az öngyilkosság — olvassuk tovább — erős szuggesztív hatást gyakorol a környezetre. [...] Az öngyilkosságra vivő hatások érzelmi síkon érik az embert, s ezért nem lehet morális intésekkel — bölcs tanácsokkal — és bátorításokkal semmit elérni. [...] Az öngyilkossággal, illetve az öngyilkossági kísérlettel az érzelmek igen jelentős levezetése történik."
Ennyi hadd legyen elegendő az általános tájékoztatásból. Ma már külön intézmények foglalkoznak a problémával, s ugyancsak intézményesen is (szakemberek bevonásával) igyekeznek megoldásokat biztosítani. A megoldási elképzelések sokfélék, s pszichológiai szerepük növekedő tendenciát mutat. A mi feladatunk az, hogy teológiailag, a hit mértéke alatt igyekezzünk szembenézni a kérdéssel, nem hunyva szemet a más természetű (pszhichológiai és egyéb) fáradozások előtt, sőt: azokat a legteljesebb mértékben mérlegelve.
4. A teológiai útkeresés természetszerűen a Szentírás mint Isten akaratának az írott okmánya alapján lehetséges.
Az egész Szentírásban négy szorosabb értelemben vett öngyilkossági esettel találkozunk. Az első a Saul királyé, aki a filiszteusoktól elszenvedett vereség után "kardjába bocsátkozott".
Ugyanezt cselekedte — másodiknak — a név szerint nem említett királyi "fegyverhordozó" is (1. Sám. 31, 1—5). A harmadik eset az Akhitófelé, aki politikai-katonai vállalkozásokba fogott Dávid király ellen, az ő Absolon fia mellett. A vállalkozás sikertelen maradt, s ezt követően Akhitófelé "elrendezvén házanépének dolgát, megfojtá magát, és meghala" (2. Sám. 17, 23). A negyedik eset az áruló Júdásé, aki előbb bevallja: "Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. [...] Ô pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozik, és elmenvén felakasztá magát" (Mt. 27, 4—5). Az első hármat ma katonai-politikai öngyilkosságnak nevezhetnénk, a negyediket a maró lelkiismeretből eredő egyházinak. Mindenik fölöttébb beszédes. Érdemes valamennyivel foglalkozni, ami azonban most nem a mi feladatunk.
Álmélkodni lehet, hogy évezredek bibliai irodalmában mindössze az említett esetekkel találkozunk. Nehéz megmagyarázni, hogy miért? Természetesen nem vehetők a cím értelmében öngyilkosságnak az önfeláldozó katonai és más cselekedetek, amelyek jelentős számmal kínálkoznak. Ilyen — egyéni vagy tömeges — halálvállalással gyakran találkozunk a "választott nép" és a Keresztyény Egyház történetében, de ezeknek semmi közük — például — a "Népek Temploma" szektának évekkel ezelőtti rettenetes históriájához, amikor az amerikai őserdőben a szekta telepén (Jonestownban) 1979 végén 925 személy ciánnal vetett véget életének.
Bárhogyan gondolkozzunk a felsorolt és fel nem sorolt esetekről, kétségtelen, hogy a Szentírás a jelzett négy példán kívül más öngyilkosságról nem értesít. Önként érthetően nem tartozik ide az egyébként jellegeztes Sámson-történet sem, amelyben Sámson "nagy erővel megrándította az oszlopokat, és rászakadt a ház a fejedelmekre és az egész népre, mely abban volt, úgy, hogy többet megölt halálával, mint amennyit megölt életében" (Bir. 16,30).
5. A szentírási lókusok puszta előadása végeredményben nem igazít el a jelenre nézve. Segít, de nem igazít el. Az érdemi eligazítást — egy merőben változott történelmi helyzetben — az Ige egésze adja, tudniillik a káték és hitvallások, valamint az egész teológiai gondolkozás figyelembevételével.
Ilyen beállítottsággal a probléma kettős tekintetű. Egyfelől szembe kell nézni magával az öngyilkossággal mint lehetőséggel, illetve lehetetlenséggel, másfelől — ami éppoly fontos — át kell tekinteni az öngyilkossággal kapcsolatos feladatokat, akár mint megelőző tevékenységet, akár mint kísérő fáradozást (viszonyulás, temetés stb.). Eközben nem szabad megfeledkezni arról sem, ami főként a Káté magyarázata során jelentkezik, nevezetesen: öngyilkosságnak számít nemcsak az életkioltás pillanatnyi ténye, hanem az éveken át tartó fizikai vagy lelki önsorvasztás is.
Az öngyilkosság lehetősége, illetve megengedhetetlensége terén a vélemények annyira megoszlanak, hogy céltalan dolog az idevágó részletes boncolgatás. A két ellentétes pólus így fogalmazható meg: egyrészt ki-ki rendelkezik a saját életével, s azt cselekszik vele, amit épp jónak lát. Tehát nem büntethető cselekedet. Másrészt szembefeszül az ellentétes pólus: senkinek sem állhat szabadságában, hogy függetlenítse magát a társadalomtól (család, állam, egyház, barátok stb.).
Teológiai szemlélettel félreérthetetlen, hogy a "Ne ölj !" parancsa az öngyilkosságra is vonatkozik. Nem mintha az élet volna — a szokott beállításban — valami páratlan szentség, hiszen az élet—örökélet összefüggésében és egységében ilyen beállítottságról nem lehet szó. Gondoljunk a romlandó és a romolhatatlan, a mulandó és a múlhatatlan, az idő és az örök tekintetére! Azonban az életértékeléstől függetlenül igaz marad, hogy a "Ne ölj !" megmásíthatatlan tiltása azért zárja ki az öngyilkosságot, mert az élet Ura egyedül magának tartja fenn a kioltás jogát, hívőknél és hitetleneknél egyaránt. Ezt a parancsot el lehet fogadni, és vissza lehet utasítani, de maga a tiltás egyetemes igényű. Itt aztán lényegtelen az öngyilkosság neme is: golyó, akasztás, ciánozás, tizedik emeletről való leugrás, vízbe ölés stb. Az olcsó élettől sokféleképpen vissza lehet riadni, de az önhatalmúság csak mint kizárt lehetőség jelentkezik. Ennek a megértése és a kapcsolódó engedelmesség valóban nem tartozik sem az "erkölcsi tanításhoz", sem "az öntudatos kálvinizmushoz", sem "a nemzetmentéshez", sem egyéb hasonlókhoz, hanem kizárólag az élő Krisztus-hithez. Aki életét-sorsát az élet-halál Urának az ölében tudja, azaz nem emberektől vagy körülményektől teszi függővé, semmiképp nem lehet öngyilkos. A szakirodalom szerint "mérlegelt öngyilkosság" nincs, jóllehet mégis van. Azonban — s ezt félve kell mondani, de mégis mondani kell — hitben, Krisztus-hitben, a gondviselő Atyához kapcsolódó hitben véghez vitt öngyilkosság valóban nincs. Súlyos szavak, de igazak. Egyszerűen azért nincs, mert a hívő nem kétségeskedik, hogy bármely úttalanságban (betegség, szenvedések, próbák, gonoszságok, lelki-szellemi magalázás stb.) létezik az egyetlen út: Krisztus, aki szól: én vagyok az út! Ha ez nem volna igaz, úgy az egyházban is könnyen elképzelhető — ma is — az öngyilkosság. Az ellentétes válasz csak az út-Krisztus keresztezése lehet. Félelmetes és roppant felelősségel járó megállapítás, de akkor is helytálló, ha minden idegszálunk ellene feszülne.
Külön és sajátos probléma a teológiában, hogy lehetnek-e kivételek. Gondoljunk egy hívő Széchenyire vagy egy József Attilára vagy akár Teleky Pálra. Emberileg könnyű a válasz, akár pozitív, akár negatív előjellel. A Krisztus-hitben viszont minduntalan csak ez hangzik és visszhangzik: "Ne ölj!", mert én — Krisztus — utad vagyok és maradok minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyzetedben. Bizonyos, hogy Istennek (és csak neki) lehetnek mártíromsági parancsai is, amiként bőséggel voltak a történelemben. Ezek azonban az ő útjai, s nem a mieink.
Mindezeket megfontolva valamennyi egyházi funkciónak az a feladata, hogy a "Ne ölj!"-t prédikálja, s az élő hit bizodalmával tegyen bizonyságot Isten élet-halál fölötti hatalmáról. Ebben az összefüggésben aztán nem tekinthető kizártnak az a bizonyságtétel sem, hogy Isten miként használhatja föl valakinek az általa elvégzett öngyilkosságát is a maga szolgálatában. Ez mindenesetre nem öngyilkossági egérút, hanem térdhajtás az élet Ura előtt.
Ilyen borotvaélen járva, nem szabad visszariadni attól a teológiai megfogalmazástól sem, hogy az öngyilkosság minden további nélkül nem osztható be a megbocsáthatatlan bűnök sorába. Csak sokszoros kérdőjellel vehetjük ajkunkra a Kálvintól vett idézetet: a Sátán hatalma alá került öngyilkosok "önként vágják el maguk előtt az üdvösségben való reménykedést, s csakis a halálban találnak vigasztalást. [...] Ha öngyilkosokká lesznek is, ezzel egyáltalán nem enyhítik Isten haragjának a szigorát." Ismételjük: nincs öngyilkossági jog, de Isten útjai és gondolatai sose állhatnak a mi hatalmunkban.
6. Az öngyilkosság elleni küzdelem a hit vetületében abból áll, hogy kinek-kinek látnia kell Isten akaratát épp ebben a félelmetes vonatkozásban. Gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a saját élet kioltásáról nemcsak az öngyilkossági esetek kapcsán kell beszélni, sőt elsősorban nem akkor!, hanem állandóan. A központi kérdés nem az autonóm életértékelés, nem "az élet tisztelete" mint olyan, akár az állatoknál, akár az embereknél, hanem újra meg újra és állandóan Istennek az akarata és a neki való engedelmesség. Pozitív fogalmazással ez így hangzik: a központi kérdés az Úr Jézus Krisztus, aki "az élet". Pál apostol csak így mondhatta: "Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség." Teológus-lelkipásztornak lenni akár a gyűléseken vagy a gyülekezetben, akár a temetéseken nem egyéb, mint megkeresni az "élet-Krisztus", a feltámadott Krisztus vezetését, s írásban és szóban nyilvánvalóvá tenni alkalmas és alkalmatlan időben. Így a dolog természete szerint eltűnnek az egyházi bölcsesség alapján minősített "kényes kérdések", amelyek nem tartoznak a nyilvánosság elé. Így nincs létjogosultsága — Istennek hála — az öngyilkosság taglalásától visszariadó lelkészi gyűléseknek éppúgy, mint az öngyilkosság-problémától elzárkózó "református szemléknek".
7. Roppant jelentőségű és minket talán legközelebbről érdeklő teológiai probléma az öngyilkossághoz való viszonyulás a mindennapok keserűségében. Viszonyulás! Jellemző, hogy az irodalomban ezzel foglalkoznak a legkevesebbet, s a gyakorlatban a leghelytelenebbül (bárcsak ne lenne ez igaz!).
Fölösleges időzni amellett, hogy általános református szokás szerint az öngyilkosság titkolandó és szégyenlendő a köztudatban. Legnehezebb kérdést jelenti épp ezért a hozzátartozók számára. Megdermed az ember, ha arra gondol, hogy általában az öngyilkosokat nem szabad a többi "tisztességesen" elköltözött közé számítani, s helyenként a temetőben sem illik közéjük temetni. Ennél is dermesztőbb a liturgiális felfogás, amely különbséget tesz — amint már utaltunk rá — a rendes és "az egyszerű", azaz a nem rendes temetés között. Bátorságosan evangéliumi feladatok várnak itt az egyházi rend őreire. Az Ige mértéke alatt az "egyszerű" és nagyszerű liturgiális rend vitathatatlanul kiküszöbölendő. Lehetséges ugyan a különbségtétel, de csak abban az esetben, ha a megváltó Krisztus üzenete helyett a nevezetes és közönséges, a nagy és a kicsiny, a fontos éa nem fontos halottak jutnak a központba. Márpedig a viszonyulást nem az öngyilkosok határozzák meg, hanem kivétel nélkül a vigasztalásra és erősítésre szomjazó családtagok, rokonok, barátok, ismerősök, ismeretlenek, illetve a számukra elhangzó evangélium. Még tovább kell menni ezen a keskeny ösvényen annak meglátásában, hogy ilyenkor a hozzátartozók sokkal inkább rá vannak (vagy lehetnek) szorulva az Ige üzenetére, mint bárki más. Elgondolkozhatunk a tarthatatlan gyakorlaton, ha figyelembe vesszük azt a belső ellentétet is, melynek tükrében az úgynevezett "egyszerű temetés" liturgiális tartalma kifogástalanul és megrendítően Szentírás-hű és evangéliumi.
8. Befejezésként még utalni kell arra, hogy a lelkipásztornak vagy más hívő egyháztagnak mi a feladata az öngyilkosság megelőzése tekintetében. Nincs és nem lehet más bölcsesség, mint az egyetlen: a feltámadott Krisztus Szentlelkének a tanítását úgy megbizonyítani az igehirdetésben (ide értve a pasztoráció egész skáláját), hogy bárki hallgató értelmes és érthető eligazítást nyerjen Isten akaratának épp az öngyilkosságra vonatkozó kérdésében. Az Ige eledeléhez jutottak aztán saját maguk ismerik föl engedelmességük elköteleztetését. Ezen a ponton válik kiváltképpeni fontosságúvá az imádkozó testvérek együttérző közössége, amelyben az életnek bármely nyomorúsága a "hitből hitbe" hangzó bizonyságtétel alapján megbeszélendő. Engedni kell, hogy valóban az élet-halál Ura, Krisztus legyen az egyetlen Feje az ő földi testének, az Eklézsiának, s a tagok a maguk személyes hitével őreá nézve éljék át a próbatételekben, közelebbről az öngyilkosságok összefüggésében jelentkező segítség és megoldás hatalmát. Egymás lelki-szellemi-anyagi terheinek a közösségi hordozása az öngyilkosságok megelőzésének ha nem is páratlan, de mindenképp kiváltképpeni keskeny ösvénye.
Bárkinek feltűnhet — netalán visszatetszőnek minősülthet —, hogy egyházi-teológiai írás jelenik meg ún. "világi"-társadalmi folyóiratban. Bárcsak minél többen lennének, akiknél jelentkezik ez a "feltűnés". Az ily módon közérdekűvé váló egyházi beállítottság nyomán hangsúlyt nyer(ne) az az igény: ne csak az egyházak elkötelezettjei foglalkozzanak az irodalommal és a szellem egyéb termékeivel, hanem — helytelen kifejezést használva — "a laikusok", "a világiak", "a nem egyháziak" is tekintsék mintegy hivatásuknak — szembehelyezkedve a közelmúlttal —, hogy az evangélium szemüvegén át is igyekezzenek szembesülni népünk és társadalmunk sokféle betegségével és nyomorúságával.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)