Mikoron mene Urunk egyszer az ő szerető tanítványival Kafarnaumba, disputálnak vala az tanítványok, melyik volna nagyobb. Előálla szent Péter, és mondá:
– Én vagyok fejedelmetek, mert énnékem ígéré Urunk, mikor mondá énnekem: te hivattatol cefasnak, ki magyaráztatik főnek.
Mondá szent András:
– Állj hátrább, Péter! Nemde bátyád vagyok-e én tenéked?
Mondá szent János evangelista:
– Mit szóltok ti? Veszteggyetek! Sőt én lészek fejedelmetek, mert én szűz vagyok, s a szüzek igen kellemetesek Istennek.
Mondá nagyobb szent Jakab:
– Veszteggy te, János! Csoda, hogy szólhatsz! Nemde bátyád vagyok-e én teneked? Szűz vagy-e te? Én is szűz vagyok, és Krisztusnak szekretáriusa.
Eléállanak a középső Máriának három fiai: küsebb szent Jakab, Taddeus és Simon, mondván:
– Mi ezen csodálkozunk, hogy csak szólhattok ti, s nem tudjátok, hogy mi vagyunk az Krisztusnak közelb való rokonsági. Hallgassatok azért, mert mi leszünk nagyobbak tölleteknél.
Hallván szent Máté, mondá:
– Sőt én leszek, mert én sokakat hattam el Krisztusért! Mit hattatok tü? Egy rossz hálót, lyukas csolnakot!
Mondá szent Fülöp:
– Állj hátra, Máté! Veszteggyetek tü mind! Nemde engem híva-é először mindeteknél az Krisztus az ő szavával? Azért igyen se szóllyatok, mert én leszek fejedelmetek!
Eléálla szent Bertalan, mondván:
– Állj tovább, te Fülöp! Tudjátok-e, ki vagyok én? Nemde király fia? Hát csoda, hogy szólhattok! Én leszek!
Mondá szent Tamás:
– Nemde az bölcseknek kell-e uralkodniuk? Úgy mondá Ptolemeus: az bölcs uralkodik az egeken. Mit tuttok tü, szegény gorombák? Csak az ábécét sem tudjátok, én kegyiglen doktor vagyok. Azért én leszek!
Hallván ezeket Judás, közibék esék nagy haraggal, mondván:
– Csoda, hogy nem szégyenlitek, amit szóltok! Nemde én vagyok-e sáfárotok? Addig sem ehettek, sem ihattok, míglen én megszerzém! Vejh, nem lésztek, hanem én! Mert még mostan kezem alá adattok!
– Lész, de pokolban!
Urunk Jézus mendegél vala előttük az úton, és tetteti vala, hogy igyen nem hallaná. Kik mikoron az szálláson volnának, megkérdé Urunk őket, miről disputáltanak volna, kik szégyenletekben nem merik vala megmondani, hanem miképp szent Máté írja a XVIII. kapitulumban: járulának az tanítványok Jézushoz, mondván: kicsoda nagyobb mennyeknek országában? Mondá Urunk: Ó, nagy kérdés ez! És jobb annál, amit tü szóltok vala az úton! De no mit végeztetek? – Mind veszteg hallgatnak vala, mert szégyenlik vala megmondani...
Kétezer esztendő elmúltával esmeg vetekedének az tanítványok egymásnak közötte.
Előálla az római tanítvány, mondván:
– Bizony, én vagyok fejedelmetek, hiszen Szent Pétert én követem. Ő az én városomban hala mártírhalált. Annak okáért e városnak episkoposa az ő trónusát foglalhatá el. Nálam vagyon az kulcsoknak hatalma, én neveztethetem csupán ecclesiának. Rajtam kívül nem vagyon idvesség.
Az keletről érkező szakállas tanítvány így felele, mondván:
– Mégiscsak én volnék az nagyobb, hiszen az tradíciót hűségesebben őrizém Keletnek országaiban. Az én követőim soha nem mondanák, hogy az Szentlélek a Fiútól is származék. Őrizkedém tovább minden veszedelmes nóvumoktól, tisztán oltalmazván az ősök hitét. Leiturgiám is mentes újító szándékoktól.
Az harmadik tanítvány így riposztoza:
– Ímhol állok, másként nem tehetek. Mi eltüzelénk az fertelmes pápai bullákat, és vallánk: solus Christus, sola gratia. Az deformált ecclesiát megújítánk, az népnek nyelvein hirdeténk az evangyéliomot.
E tanítványnak öccse közbeszóla, mondván:
– Az predestinációt viszont csak mi helyezénk az azt megillető helyre, megtisztítván továbbá az úri szent vacsorát is hibás praxisoktól.
És jelentkezék mind több ifjabb és ifjabb tanítvány. Egyikük az felnőttek baptidzálását említé, másik az tanítás további purifikálását. Harmadik az nyelveken szólással kérkedék, negyedik az Szent Szellemre hivatkozék. És érkezének újabb és újabb tanítványok, és mind-mind csak vetekedének egymással.
Urunk Jézus megint előttük mendegél vala az úton, és esmeg tetteti vala, hogy igyen nem hallaná. De az alkalmatos időben újfent megkérdi töllök, miről disputáltanak volna útközben. Azok szégyenletükben ezúttal sem merék megmondani.
Ő annak okáért egy kis gyermeket szólított volna elő, és állítá ezt eleikbe, imigyen tanítva őket: bizony, bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lésztek, mint e kis gyermek, semmiképpen nem mentek bé az mennyeknek országába.
Az tanítványok sokasága pedig mélyen magába szálla vala, és elhatározá, hogy ígyen követné az Urat. Egyetemleges imahetén is ebben a lelkületben keresné egymással az közösséget.
Az Úr pedig felderülvén így szóla: jól vagyon, gyermekeim, talán mégiscsak bémentek az Uratoknak örömébe.
