Lelkészképzésünk néhány kérdése

Lelkészképzésünk néhány kérdése
Vladár Gábor

 

Reformátusok Lapja, LII. évf. 37. sz.
2008-09-14

Közép-európai protestáns lelkészképzési rendszerünk a felvilágosodás és a 19. századi tudományszemlélet gyermeke. Természetesen vannak ennél nagyobb és keresztyénibb ősei is, de ami elődeitől igazán megkülönbözteti, az a tudomány újkori, robbanásszerű fejlődéséhez, „nagyüzemivé” válásához való kényszerű alkalmazkodási képessége. Véleményem szerint ez az alkalmazkodási reflex csak felerősödött a rendszerváltás óta. Enciklopédikus jellegű képzést kívánunk adni, és ez elsősorban az indexbe írt sok tantárgy formájában jelentkezik. Alapjában véve nem lehet tévútnak nevezni ezt az irányvonalat. Ha a múltban a lelkipásztor társadalmilag elismert és elfogadott személyiség kívánt lenni, akkor felsőfokú képzettséget kellett szereznie. Ma is ez a helyzet világszerte: az egyes egyházak a legmagasabb szinten képzik ki lelkipásztoraikat a szent szolgálatra. Az ideális lelkész: intelligens, jól képzett, eligazítást tud adni a világ zűrzavarában.

 

Több kérdés is felvetődik azonban a fentebbi rendszerrel kapcsolatban. Először is: az enciklopédikus tudás mindig „darabos” tudomány marad, és csak kevesen képesek a részeket egésszé egybeilleszteni. Ezért örök veszély a felületesség, illetve a mindentudás kísértése. Az alkalmazkodási reflex másik problémája, hogy a felsőfokú képzés, illetve a tudományos minősítés területén jelentős változások történtek hazánkban a rendszerváltás óta eltelt időszakban. E változások lelkészképzésünket sem hagyták érintetlenül. A „bolognai rendszerként” emlegetett új képzési szerkezet bevezetésével ma már mindegyik hazai lelkészképző intézetünkben azonos rendben, osztatlan mesterképzés keretében történik a lelkipásztorok képzése, azonos tanulmányi időben. Külföldön is sok kritika éri ezt a rendszert, mégis nagy eredménynek tekinthetjük, hogy az új szerkezetben is megőrizhetjük hagyományos képzési formánkat. Ez alapján a teológiai tanárok konferenciája az elmúlt évben Pápán kidolgozta a lelkészképzés és a lelkésztovábbképzés egységes szempontjait, és azokat a Zsinat elé terjesztette jóváhagyásra.

Tudatában vagyunk annak, hogy az európai népek közösségében élő, önmeghatározását kereső 21. századi magyar társadalom számára készítünk fel lelkipásztorokat. Olyan társadalomban kell Istennek az egész emberre vonatkoztatott igényét közérthetően megfogalmazni, amelybe újra és újra azt a tévhitet sulykolják, hogy a vallás magánügy. Olyan társadalomban kell meghirdetnünk az örök evangéliumot, amelyben egyre többen tudnak egyre kevesebbet erről az evangéliumról. Azt is be kell látnunk, hogy nem mi vagyunk az egyedüliek, akik valamiről meg szeretnénk győzni az embereket. Feladatunk mégsem az, hogy egzotikus elemeket építsünk be kegyességi tradícióinkba a nagyobb hatás érdekében, vagy kimutassuk és leleplezzük konkurenseink gyenge pontjait, hanem olyan misszionáló közösséggé kell válnunk, amely pontosan el tudja mondani: kiben és miben hiszünk, miért élünk így. Fontos ez egy olyan világban, ahol a keresztyénség életveszélyes mértékben „kontúrnélkülivé” vált, ahol szinte már elmosódik a határ a keresztyének és nem keresztyének között, és sokszor a legelemibb hittételek is ismeretlenek maradnak az emberek számára.

A lelkipásztorok képzése nem a teológiai akadémiákon vagy hittudományi egyetemeken kezdődik el, hanem a családban, a gyülekezetben, középiskoláinkban. Ezekben a közösségekben kapják meg vagy sajátítják el fiataljaink az alapvető hitbeli magatartásformákat, az erkölcsi tartást, az igényes munka örömét, a kultúra iránti érdeklődést, a műveltség alapelemeit, a kreatív gondolkodást és mindazt, ami a lelkipásztori munka számára létfontosságú. Családjaink, gyülekezeteink, iskoláink egymásrautaltsága sehol nem mutatkozik meg olyan nyilvánvalóan, mint éppen a lelkészképzés területén. Egymásra mutogatásból ma már nem lehet megélni, viszont segíthet mind - annyiunknak az egymásért mondott imádság. Hiszen az egyetemes papság elvét valló egyházban minden egyháztag felelősséget hordoz a tanítás tisztaságáért, azért, hogy az evangéliumot korszerűen és biblikusan hirdessék magyar nyelven. Így kísérjük imádságban mindazokat, akik ebben a tanévben is a szent szolgálatra készülnek lelkészképző intézményeinkben.

(A szerző a Pápai Református Teológiai Akadémia rektora)