A következő címkéjű bejegyzések mutatása: philosophia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: philosophia. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. szeptember 9., péntek

Holt filozófusok társasága

Holt filozófusok társasága

metazin
2011. szeptember 4.

Sokan társadalmi szempontból haszontalannak ítélik a bölcsésztudományokat, különösen a filozófiát. Pedig Amerikában egyre népszerűbb a filozófia klasszikusainak terapeutikus felhasználása.

http://photo.goodreads.com/books/1168063783l/30293.jpg

„Mivel egyre fontosabb, hogy a diplomával el is lehessen helyezkedni, a főiskolák és az egyetemek csökkentik a filozófia tanszékek és oktatóik számát. A szülők a rossz gazdasági helyzetben nem nagyon hajlanak rá, hogy gyerekeiket az élet lényegtelen kérdéseivel foglalkozó képzésbe írassák” – olvassuk a Washington Postban.

A gazdasági válság hatására gyakran kerül elő a vélekedés, miszerint a bölcsészképzés fölösleges pénzkidobás, de jó esetben is csak a döntéshozó elit pallérozásának eszköze. Márpedig a filozófia iránti érdeklődés a recesszió hatására sem csökken.

A válság miatt persze a diplomás filozófusok is nehezebben helyezkednek el, ezért sokan újfajta vállalkozásba kezdenek. Például megpróbálják tanácsadóként kamatoztatni bölcsességüket.

Amerikában körülbelül 300 bejegyzett filozófiai tanácsadó tevékenykedik. Lou Marinoff, a New York-i City College professzora, a Prozac helyett Platón, avagy az örök bölcsesség alkalmazása köznapi problémák megoldására című bestseller szerzője megalapította a Praktizáló Filozófusok Szervezetét. A szervezet azt tekinti céljának, hogy a filozófia klasszikusait lelki segélynyújtásra vegyék igénybe, és hogy a filozófia ismét a köznapi élet kérdései felé forduljon. „Az ókori görögöknél filozófusokkal volt tele az utca. A mai kultúra viszont inkább Róma cirkuszi hagyományaira épül: kizárólag a szórakoztatásról szól. Változtatnunk kell a szemléleten, amely a filozófusokat haszontalan akadémiai relikviának tekinti” – vallja Marinoff.

Marinoff az állásuk elvesztése miatt kesergőknek a kínai taoizmus tanulmányozását, az elhízás miatt depresszióba esőknek Sartre olvasását, a felnőttkori identitásválságban szenvedőknek pedig Nietzsche könyveit ajánlja. A klasszikus filozófiai gyógymód természetesen csak könnyű esetekben alkalmazható, klinikai depresszió és súlyos pszichiátriai betegség esetén nem. Marinoff tanszéket is alapított, ahol a jövőben kifejezetten tanácsadásra specializálódó filozófusokat képeznek.

A kezdeményezés nem mindenkinek nyerte el a tetszését. Egyes pszichoterapeuták szerint a filozófia klasszikusaira nem lehet hatékony lelki segélyt alapozni. Mások úgy vélik, hogy csak a művelt elit tud erőt meríteni a filozófiából, a kevésbé olvasottak azonban aligha.

Az aggodalom már csak azért is érthető, mert ha a filozófus lelki segély divatba jön, az állás nélkül maradó pszichológusok nézhetnek majd új elfoglaltság után.


2010. május 8., szombat

A kereszténység mint az Európától idegen szellem Nietzsche műveiben

Antikrisztus
A kereszténység mint az Európától idegen szellem Nietzsche műveiben

http://www.magyarhirlap.hu/images/mh_logo.png

Magyar Hírlap
Vass Krisztián
2010-05-08

http://www.magyarhirlap.hu/images/ups/65/65355.jpg

„A politeizmus alakította ki az ember szellemi sokoldalúságát”A német gondolkodó nemcsak korára, a 19. századra, de a későbbi időkre is jelentős hatást gyakorolt. Közvetlen hatása túláradt a bölcselet terrénu­main, át- és átsugárzott a politikai gondolkodás területeire. Magyarországon Ady Endre korai pozitív Nietzsche-képét összefoglalta már a szakirodalom, valamint ismert Lukács György elutasító műve is, a Nietzsche és a fasizmus. Utóbbi nem a progresszív elődöt kereste benne: célja a német filozófus „szoros összekapcsolása a fasizmussal.”

A jobboldal is felemásan viszonyult az életműhöz: a hagyományos, konzervatív elvi bázison állók Nietzsche kereszténységkritikáját tartották problematikusnak, ám a 20. századi antiklerikális szélsőjobboldali totalitarizmusok éppen ebben találták meg a „közös pontot” a rég halott bölcselővel. Újra felfedezték az „idegen” mint ellenség koncepcióját, s számos kisajátító törekvést karoltak fel, hivatalossá emelve a műveiben szereplő politikum aktualizáló túlértékelését. Nietzsche filozófiai fejtegetéseit a zsidóságról, a kereszténységről a faji rendelkezések gyakorlatának alátámasztására használták. Nem idézték viszont Ecce homo című művéből az antiszemitizmust markánsan elítélő kitételeit, s a német viszonyokra vonatkozó kritikus megjegyzéseit. Baeumler pogány-germán prófétává avatta a hellén-római világ csodálóját, s ez találkozott az akkori kultúrpolitika elképzeléseivel.

Nietzsche műveiben a kereszténység olyan téridegen elemként jelenik meg, amely spirituálisan is elmetszette az antik, autentikus európai gyökereket. Visszautalva a görög-római attitűdre, szabad szellemnek Nietzsche azt nevezte, aki önálló véleményt formál, neveltetésétől, társadalmi helyzetétől és a szociális elvárásoktól függetlenül. Ellentéte, a kötött szellem nem elvi álláspontból foglal állást, hanem csupán megszokásból. A megszokás beilleszkedés az állam és az egyház összefonódó világába. A kereszténység vizsgálat és kritika nélküli akceptálása. A szabad szellem Nietzschénél nem keresztény, hanem európai szellem. „A politeizmus alakította ki az ember szabadszelleműségét, és szellemi sokoldalúságát: benne van az erő, hogy egyre új és sajátabb szemmel nézze a világot, és mindig újra és egyre egyénibb módon: ekképp tehát az összes állat közül csak az ember számára nem léteznek örök láthatárok és perspektívák.” A monoteizmus idegen az antik kor Európájától, amely a Római Birodalom révén szinte minden kultuszt integrált, mellyel kapcsolatba került. Ez a világ arisztokratikus, Nietzsche számára pozitív hierarchiá­ra épülő. „Keresztényi a Föld uraival, a „nemesekkel” szembeni halálos gyűlölség. (Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Nietzsche által emlegetett nemesség azonos volna a politikai értelemben vett nemességgel, tehát a 19. századi arisztokráciával.) Keresztényi a szellemmel, a büszkeséggel, a bátorsággal, szabadsággal, a szellem libertinage-jával szembeni gyűlölet; keresztényi az érzékekkel, az érzéki örömökkel s egyáltalán az örömmel, mint olyannal szembeni gyűlölet…” – írja Az Antikrisztusban. Fontos fogalmakként említi a büszkeség mellett a gőgöt, mely nem ismeri a bűn fogalmát, melyet a kereszténység plántált az európai rögbe.

A bűntudat feltámasztását Nietzsche számos írásában ostorozza, s a kereszténység számlájára írja. Mivel cseréli fel Krisztus az erősek, egészségesek és előkelők uralmát? Nietzsche úgy véli, a názáreti követői szerint „csak a nyomorultak a jók, a szegények, a tehetetlenek, csak az alacsony sorú emberek a jók, a szenvedők, az ínségben szűkölködők, a betegek, a félresikerültek, a csúfak, csak ők a jámborak, az áhítatosak, csak nekik adatik meg a kegyelem állapota, ezzel szemben ti előkelők, erősek, ti az örökkévalóságig gonoszok lesztek és maradtok”. A kereszténység az akkori Európa számára ismeretlen egyenlőséget hozta magával: mindenki üdvözülhet, nemes és nemtelen. Nietzsche egyfajta szakrális forradalomként tekintett Jézus tanára, mely társadalmi változások előidézője lett a „szocialista” doktrína rabszolgaerkölcsének segítségével. A filozófus a kaszton kívüliek csan­dala-mentalitását kifogásolta, amely térdre borulva imádja istenét.

A nagy példa a Római Birodalom, a Mediterráneum terjeszkedő ura, a javakat halmozó, uralkodni vágyó politikai-katonai akarat. A kereszténység Nietzsche szerint egy nagy építkezést szakított félbe, egy olyan európai művet, amely a legelőkelőbb, legtiszteletreméltóbb anyagi és szellemi próbálkozása volt a történelemnek. „A kereszténység az Imperium Roma­num vámpírja volt – a rómaiak roppant tettét, vagyis a talaj előkészítését egy nagy kultúra számára, melynek van ideje, egyetlen éjszaka leforgása alatt megsemmisítették. (…) Ez az organizáció, elég szilárd volt ahhoz, hogy kibírja a rossz császárokat. (…) Viszont a romlottság legromlottabb válfajával, a kereszténnyel szemben nem volt elég szilárd…”

De mi is a kereszténység Nietzsche világképében? Mitől idegen, miért az Antikrisztus Európa „megváltója”? A kereszténység születési helye a kontinensen kívüli provinciában történt. Ezt Nietzsche földrajzi idegenségként kezeli, amely szerinte szellemi vonásokkal is barázdálja a krisztianizmus arcát: Túl keleties – írja. Hogyhogy? – teszi fel a kérdést önmagának, majd az istenfélelem dogmáját minősíti: „Egy isten, aki az embereket csak azzal a feltétellel szereti, hogy hisznek benne, és félelmetes, fenyegető pillantásokkal lövell afelé, aki nem hisz ebben a szeretetben! Hogyhogy? A mindenható isten szeretete csak afféle szerződéses szeretet volna? Olyan szeretet, amely még a becsületen és a lebírhatatlan bosszúvágy érzésén sem emelkedett felül? Milyen keleties ez az egész! Mi közöd hozzá, ha szeretlek is? – ez akár az egész kereszténység kritikája is lehetne.” (Nota bene: a buddhizmusról egyáltalán nem volt lesújtó véleménye Nietzschének.)

A kereszténység az antikvitás ellenpontja tehát: a férfiasság értékei helyett a lunáris princípium szimbóluma. Napóleonról írja: „Egy nap még neki tulajdonítják majd, hogy Európában a Férfi ismét úrrá lett a kereskedő és a nyárspolgár fölött, sőt, talán még a »a Nő« fölött is, akit a kereszténység, a 18. század rajongó-lelkes szelleme, de leginkább a »modern eszmék« nem szűntek meg ajnározni.”



2010. február 18., csütörtök

Katolikus pap mérgezhette meg Descartes-ot

Katolikus pap mérgezhette meg Descartes-ot

2010. február 18.
múlt-kor / Guardian

A híres francia filozófust arzénnal átitatott ostyával mérgezték meg, hogy ne tudja megakadályozni a katolizálásban Krisztina svéd királynőt - állítja egy francia akadémikus.

http://www.mult-kor.hu/image/article/main/.cut-460x310/27950.jpg

Közel három és fél évszázadon keresztül vélték úgy, hogy René Descartes-ot a skandináv tél hidegében összeszedett tüdőgyulladás vitte el. Egy nemrég megjelent könyv azonban sokkal ördögibb összeesküvést gyanít a háttérben: eszerint a párizsi és stockholmi levéltárak anyagából egyértelműen az derül ki, hogy merényletről lehetett szó. Az Erlangeni Egyetem akadémikusa, Theodor Ebert szerint Descartes nem természetes halált halt, hanem a szentáldozás során egy arzénnal átitatott ostyát adtak neki, és a mérgezés végezhetett a férfivel.

Ebert szerint a Stockholmban tevékenykedő Jacques Viogué misszionárius azért követte el a merényletet, mert attól tartott, hogy Descartes radikális elméleteivel megakadályozhatja, hogy az ország protestáns uralkodója katolizáljon. A szerző szerint Viogué jól ismerte Krisztina királynő vonzódását a katolicizmus iránt, és nagyon valószínű, hogy láthatta, Descartes milyen hatással van a nőre.

Ebert szerint Descartes egykori orvosa, Van Wullen egyik későbbi levelében megemlíti, hogy a filozófus halála előtt vért talált a vizeletében; ez pedig semmiképp nem lehet a tüdőgyulladás tünete. Emellett Descartes orvosságot is kért egy állítólagos mérgezés ellen, így a kutató szerint a filozófus nagyon is tisztában lehetett azzal, hogy megmérgezték, ám ezzel senki más nem volt hajlandó foglalkozni.


2009. május 16., szombat

Dialogul dintre teologie si filosofie

http://www.ziarullumina.ro/imagine.php?pic=89929115409.jpg&rw=280


"A schimba felul in care oamenii experimenteaza viata sau moartea inseamna a modifica insusi umanul"

In prima zi a lucrarilor Simpozionului "Dialogul dintre teologie si filosofie" au participat Preafericitul Parinte Patriarh Daniel, IPS Mitropolit Nifon, Arhiepiscopul Targovistei, PS Ciprian Campineanul, Episcop-Vicar Patriarhal, Theodor Paleologu, Ministrul Culturii, Cultelor si Patrimoniului National, profesori de teologie ortodoxa si filosofie de la Universitatile din Bucuresti si alti invitati. In dupa-amiaza zilei de 14 mai au mai sustinut comunicari, printre altii, profesorii Dan Chitoiu, Constantin Stoenescu si preotii profesori Gheorghe Holbea si Gheorghe Petraru. [...]

 

Citeste intregul articol: Ziarul Lumina

 

 

2009. április 25., szombat

Canterbury-i Anselm (1033-1109)


ANSELM, Canterbury-i Szent
/Anselm of Canterbury, Anselmus Cantuarensis, Anselmo d'Aosta/
(1033, Aosta – 1109. április 21., Canterbury)

- 900 éve halt meg -

Piemonti grófi családból származó teológus és filozófus, a korai skolasztika egyik megteremtője és klasszikusa, bencés szerzetes, 1093-tól Canterbury érseke. Iskolázottságát bencés kolostori iskolákban szerezte, majd apja akarata ellenére sorra látogatta meg Burgundia és Franciaország kolostori közösségeit. 1059-től a normandiai Bec kolostorában élt, a következő évben pedig be is lépett a szerzetesi közösségbe. Az ezt követő időszakban a kolostor nagyhírű apátja, ¤ Lanfrancus irányítása alatt folytatta teológiai és bölcseleti tanulmányait, 1063-tól pedig a kolostor priori tisztségét is viselte. Lanfrancus 1078-as távozása után ő lett a kolostor apátja és a helyi iskola vezetője. Több angliai utazását követően 1093-ban Canterbury érsekévé és Anglia prímásává választották. Ebben a minőségében folyamatos küzdelmet folytatott a pápa és az egyház jogait korlátozó uralkodói törekvések ellenében, ami miatt két alkalommal is hosszabb itáliai száműzetésbe kényszerült, az angol egyház jogait pedig csak 1107-ben, a londoni konkordátum keretében sikerült kielégítően rendeznie. Szerzetesi elöljáróként, tanárként és főpapként folyamatosan adta közre azokat a teológiai és filozófiai műveit, amelyek alapján az utókor méltán tekinti őt a skolasztika atyjának. Alapvető filozófiai írásaiban, a Monologionban és a Proslogionban a ratione fideit, a hit értelmi vonatkozásait igyekezett feltárni és a keresztény gondolkodás lényegét a fides querens intellectum, az értelmet kereső hit aktusában látta, amely a Szentírás és a hagyomány támasza nélkül is elvezetheti az emberi értelmet a hit igazságainak belátásához. A hit értelmi alapjainak és Isten léte igazolhatóságának lehetőségét keresve különös jelentőségre tett szert Isten létének racionális beláthatóságát alátámasztó unum argumentuma, az utókor által ontológiainak nevezett, Kanttól napjainkig értelmezett és vitatott istenérv, amely Istent a legnagyobb elgondolhatónak és mint ilyent, szükségszerűen létezőnek is mondja és amely érvelés érvényét már szerzetes kortársa, ¤ Gaunilo vagy később ¤ Aquinói Szent Tamás is kétségbe vonta, más skolasztikus szerzők vagy az újkorban ¤ G. W. Leibniz viszont elfogadták. Miért lett Isten emberré? címet viselő teológiai főművében az Istennel szembeni, a bűn miatti elégséges emberi elégtétel (satisfactio) lehetetlenségéből kiindulva dolgozta ki a maga megváltástanát és krisztológiáját, amely egyedül a megtestesülés, Isten emberré válása révén képes helyreállítani a bűn okozta törést a Teremtő és a teremtmény között. Kisebb értekezéseiben és párbeszédeiben platonikus-ágostoni szellemben értekezett az igazságról, az akarat szabadságáról, a Sátán bukásáról vagy az Ige megtestesüléséről, a grammatikusról szóló dialógusában a mérsékelt realizmus szellemében ismeret- és nyelvelméleti gondolatait fogalmazta meg, a szeplőtelen fogantatásról szóló munkája révén pedig utókorától a doctor marianus megtisztelő címet érdemelte ki. Elméleti írásai mellett számos imát, elmélkedést és kiterjedt levelezést is hagyott hátra; ez utóbbi a normann korszak történetének és egyháztörténetének értékes dokumentuma, egyben tanítványának, Eadmernek Vita Anselmi című biográfiájával együtt részletes betekintést enged életének és gondolkodásának alakulásába is. Tanári működése évtizedeiben számos tanítványt nevelt, akik közül ¤ Gilbert Crispin és ¤ Anselm de Laon a legjelentősebbek. 1690 óta szerepel a katolikus egyház szentjeinek sorában, egyháztanítóvá nyilvánítására pedig 1720-ban került sor.


Fő művei: Monologion (1076); Proslogion (1078); Cur Deus homo ( 1105); De grammatico; De libero arbitrio; De casu diaboli; De veritate; J.P. Migne: Patrologia latina 158-159.; S. Anselmi Opera Omnia 1-5., (F. S. Schmitt), Seckau - Roma: 1938-61. Magyarul: C. Sz. A. Filozófiai és teológiai művek I.(Ford. Dér K.), Budapest: 2001.; Összes művei (Ford.: Dér K.), Budapest: 2007. Irodalom: M. Grabmann: Geschichte der scholastischen Methode 1-2., Freiburg: 1909-11.; K. Barth: Fides quaerens intellectum, München: 1931.; J. McIntyre: Anselm and his critics, Edinburgh: 1954.; A. Plantinga: The Ontological Argument from St. Anselm to the Contemporary Philosophers, New York: 1965.; D. Henrich: Der ontologische Gottesbeweis, Tübingen: 1967.; M. Corbin: Priere et raison de la foi., Paris: 1992.; K. Kienzler: Glauben und Denken bei Anzelm von Canterbury, Freiburg/Brg., 1981.; R. W. Southern: Saint Anselm. A portrait in Landscape, Cambridge: 1990.; Zoltán V.: Szent Anzelm élete, Budapest: 1934.; Urbán E.: Krisztus keresztje. Anselmus tanítása a váltságszerző halálról, Budapest: 1941.; Dér K.: Szépséges értelem, Budapest: 2001.; DictThéolCath. I.; RGG. I.; LThK. I.; Görföl - Kránitz. (HP)


Forrás: Az MTA Filozófiai Kutatóintézetének Akadémiai-Filozófiai Nyitott Egyeteme