A következő címkéjű bejegyzések mutatása: reformatio. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: reformatio. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. február 18., szombat

95 tétel a mának - születésnapi ajándék egyházunknak

https://bekenntnis95.wordpress.com
1. Amikor Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus azt mondta: "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam" (Jn 14,6) - azt akarta, hogy minden ember egyedül Krisztus engesztelő halála és az Őbenne való hit által meneküljön meg (Jn 3,16).

2. Ezt az igét nem vonatkoztathatjuk egy általános vallásosságra, azaz egy felsőbb erőben való olyan hitre, amely valamilyen vallás vagy világnézet lenyomatát viseli.

3. De nem is vonatkoztathatjuk egy önkényes spiritualitásra vagy kegyességre, ugyanis az ilyen nem is lenne már keresztyén, ha nem a Jézus Krisztus engesztelő halálában való hitből nyerné az erejét.

4. Az ember bűnössége és Isten haragja minden egyes embert mindaddig sújtja, ameddig az ember valódi bűnbánatot nem tart, azaz ameddig Krisztus testének a kegyelem és hit által tagjává nem válik (Jn 3,36; Kol 1,18-23).

5. A Németországi Protestáns Egyháznak (EKD)[1] és más keresztyén egyházaknak nem szabad a bűnbánatot szükségességtelennek nyilvánítaniuk és ugyanígy nem szabad elhallgatniuk a bűnbánatra való felhívást saját, tragikusnak nevezendő döntéseik és egyházi jogszabályok alapján.

6. Egyetlen egyház sem engedhet el vagy bocsáthat meg egyetlen vétket vagy bűnt sem, csakis ha Krisztus engesztelő halálának tulajdonítja és igazolja, hogy a bűnök és vétkek el vannak engedve és meg vannak bocsátva. Természetesen éppen ezért az egyháznak állandóan a bűnök megbocsátásának örömhírét kellene hirdetnie; ha ezt a szolgálatot semmibe veszi, azoknak a bűnei, akik elől ezt elhallgatta, továbbra is megmaradnak (Mt 28,18-20; Mt 18,18; Jn 20,23).

7. Isten senkinek nem bocsátja meg vétkét anélkül, hogy egyúttal alá ne vetné alázatosan a megalázkodót mindenben az igazi főpapnak, Jézus Krisztusnak (Zsid 7,17; Zsid 4,14-5,9).

8. Az Isten kijelentés Jézusról, mint az Igazságról az élőkre és haldoklókra nézve elengedhetetlen az üdvösségre nézve; ennek megfelelően nekik semmi mást nem szabad hirdetni, mivel az hamis, egy „másik evangélium” lenne, amely nekik semmilyen lelki és örök hasznot nem hozna (Gal 1,6-10).

9. Ezért tesz a Szentlélek, amely Isten Igéjén keresztül tevékenykedik, jót velünk szemben, amikor a lelki halál állapotában felmutatja a legnagyobb szükségünket és elveszettségünket (Jn 16,7-11; Róm 10,17).

10. Tudatlanul és hibásan járnak el azok a pásztorok, akik az élők és haldoklók Jézus Krisztussal való találkozását az utolsó ítéletre tartogatják (Jn 5,22-24).

11. A vélemény, hogy sok különböző vallás és világszemlélet, valamint/ vagy akár az álkeresztyén vallásosság bármely formája révén el lehetne nyerni az üdvösséget, olyan gyom, amit nyilvánvalóan azalatt hintették el, amíg az egyház lelki vezetősége aludt.

12. Eredetileg az emberek az üdvösséget nem a megtérésük előtt, hanem az után nyerték el, mintegy az isteni gyermekségük bizonyítékaként.

13. A keresztség által Krisztusban meghaltak (Róm 6,4) a lelki újjászületés (Tit 3,5) által a bűnök uralma alól megszabadulnak, és a vallásos előírások és a mózesi törvény számára már halottak (Róm 7,4), mivel kegyelemből és nem cselekedeteik által igazulnak meg, és azáltal nyerték el a megváltást (Ef 2,8-9).

14. Ha egy ember magatartása és az Istennel való kapcsolata nem tisztázott, az gyakran nagy félelmet támaszt benne, vagy elnyeli a közönyösség. Az egyházaknak az a feladatuk, hogy az embereket ebben a helyzetben ne hagyják cserben.

15. Ez a félelem és rémület, csakúgy mint a közönyösség érzése a jogos félelem vagy az Isten ítéletétől való menekülés jele; az embereknek ezért nem a hamis békesség csalóka leplére van szükségük, hanem a bűnösöknek szóló feloldozás evangéliumára, amely egyedül Jézus Krisztuson keresztül történhet.

16. A Biblia tanúsága szerint a halál után megkülönböztetik, örökre elválasztják egymástól a mennyet és a poklot, a megmenekülést és az elveszettség állapotát. (Jel 20,11-15).

17. Ezért nyilvánvalóan az embereknek világszerte ugyanúgy szükségük van Isten ítéletének hirdetésére, mint Isten szeretetének hirdetésére.

18. Nyilvánvaló az is, hogy sem ész- sem bibliai érvekkel nem bizonyítható, hogy emberek lehetnek olyan állapotban, amelyben ne lennének Jézus Krisztus – mint „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét” (Jn 1,29) – engesztelő áldozatára ráutalva Isten előtt.

19. De az sem bizonyított, hogy minden ember tudatában van és biztos afelől, hogy rászorul a megváltásra jóllehet Isten igéje azt ezen a helyen félreérthetetlenül kifejezi (Róm 3,23-24).

20. Tehát a Biblia minden bűn teljes megbocsátása alatt nem egyszerűen minden ember büntetésének elengedését érti, hanem csak azokéit, akik Jézus Krisztus kereszthalálára és feltámadására hittel hivatkoznak (Róm 3,21-22).

21. Tehát tévednek azok a prédikátorok, akik azt mondják, hogy más vallások, saját cselekedetek vagy egy elvont „jó”-hoz való ragaszkodás az embert minden büntetés alól feloldozhatná és megszabadíthatná.

22. Éppenséggel semmit nem enged el Isten az embernek, aki nem szívből tér meg és ezért nem nyer bűnbocsánatot.

23. Ha valaki egyáltalán megkaphatja minden bűnnek bármilyen elengedését, akkor biztos, hogy ezt csak azok kaphatják meg, akik szájukkal Uruknak vallják Jézust, és szívükkel hisznek benne, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból (Róm 10,9).

24. Emiatt szükségszerű, hogy a nép nagy részét megtévesztik a minden emberre vonatkozó istengyermekség mindenestül és fellengzősen adott ígéretével.

25. Amennyire felelős minden keresztyén ember az evangélium hirdetéséért általánosságban, ugyanannyira felelős bármely püspök, presbiter, lelkipásztor vagy pap a saját hatáskörében különösképpen.

26. Nagyon jól teszik az egyház és a képviselői, ha nem ígérnek az embereknek hamis megbocsátást, hanem imával és közbenjáró könyörgéssel a megtérésükért és örök üdvösségükért szállnak síkra.

27. Tévtanításokat hirdetnek azok, akik azt mondják, hogy az ember alapvetően jó és így tehát a halál után a lélek automatikusan a mennybe jut.

28. Biztos, hogy amint az ember bűnösségéről szóló üzenetet elhallgatják, az egyház társadalmi tekintélye és a hamis béke megnőhet, de közbenjáró szolgálat és Isten igéjének a törvényben és az evangéliumban meghirdetése nélkül az egyház nem Isten akarata szerint cselekszik.

29. Ki tudja, hogy vágyódik-e minden emberi lélek egyáltalán a mennyországba? Több ateistánál vagy a sátánistáknál például ez nem úgy tűnik.

30. Mindenki, aki biztos a saját megbánásának valódiságában (a Szentlélek által munkált, az ember eredendő bűnösségének tudata alapján) és Isten Igéjének erre vonatkozó vigasztalása felől, tudhatja, hogy Krisztus őránézve is kivívta a bűnök büntetésének teljes elengedését.

31. Tehát akárhányszor egy keresztyén helyes módon bűnbánatot tart, Isten mindannyiszor megbocsátja bűneit és megtisztítja minden gonoszságtól (1Jn 1,9).

32. Akik abban hisznek, hogy más vallás, általános spiritualitás vagy az emberben lévő „jóság” által üdvösséget nyerhetnek, örökre elvesznek lelki vezetőikkel együtt. (Júd 1,4).

33. Nem lehet eléggé óvakodni azoktól, akik azt mondják, hogy a különböző vallások által kínált „üdvösség-pluralizmus” Istennek olyan felbecsülhetetlen ajándéka, amely révén az ember különbözőféleképpen rendezheti a kapcsolatát Istennel.

34. Ugyanis az „üdvösség-pluralizmus” csupán egy szellemi erőre vonatkozik és nem a három-egy Istenre, aki a Szentírásban nyilatkoztatja ki magát nekünk.

35. Nem a keresztyén üzenetet hirdetik, akik azt mondják, hogy nem szükséges a missziót azok irányába folytatni, akik úgy gondolják, hogy Istent egy másik vallásban már megtalálták.

36. Minden keresztyén, aki tényleg megtért a Krisztusban való hitre és bűneit megbánta, Isten kegyelméből a büntetés és a bűn teljes elengedését kapja meg.

37. Aki igazi keresztyén, legyen élő vagy halott, részesül Krisztus minden jóindulatából és ígéretéből, amit Isten a keresztség és az újjászületés által tulajdonít neki hitben.

38. De a bűnök elengedését és a (már elmondott) ígéretekben való részesülést, amelyeket egyedül Jézus Krisztus közvetít, mégsem szabad semmiképpen sem látszatalternatívák miatt semmibe venni, mert azok (mint mondtuk) az isteni megbocsátást mutatják meg (1Tim 2,5-6).

39. A legképzettebb teológusnak is igen nehéz egyszerre megtapasztalnia a nép előtt a bőséges vallási alternatívákat valamint Jézus Krisztus egyszeriségét és egyedülállóságát mint az egyetlen utat az örök üdvözüléshez (ApCsel 4,12).

40. Az igazi megbánás látja és felismeri a saját bűnös létének kiúttalanságát. Az üdvösség elérésének sok látszólagos lehetőségei vakká és közömbössé tesznek egy ilyen megbánás irányába, legalábbis kevésbé teszi kézenfekvővé azt.

41. Csak óvatosan és a bibliai hivatkozások alapján szabad a keresztyének számára azt hirdetni, hogy az üdvözülés a szeretet jó cselekedetei által történik, nehogy a hallgatók tévesen úgy értsék, hogy „jó cselekedetek” útján is meg lehet igazulni Isten előtt (Ef 2,8-10).

42. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy a protestáns egyházak nem azt vallják, hogy más vallások spirituális tapasztalatai bármilyen módon hasonlíthatók lennének a Jézus Krisztusban elérhető üdvösséghez.

43. Arra kell tanítani a keresztényeket, hogy a szegényeknek adni, vagy a rászorulóknak kölcsönözni olyan cselekedetek, amelyek a hitből születnek meg. Az evangélium hirdetésével együtt kellene történniük, nem pedig annak alternatívájaként.

44. Ugyanis az új életből kiindulva növekszik a szeretet és igazul meg az ember; de a jó cselekedetek által az ember még csak részben sem szabadul meg a vétkeitől.

45. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy aki kész az evangéliumot hirdetni, de emellett elhanyagolja a szegényeket és a gyengéket, nem Isten akaratát teljesíti, hanem Isten haragját vonja magára.

46. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy akik dúskálnak a fölöslegben, hogy az élet fönntartásához szükséges alapra, Jézus Krisztusra emlékezzenek, és a világi dolgokat nagyvonalúan adják tovább másoknak (1Tim 6,17-19).

47. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy az idő helyes kihasználását és a szeretet tetteinek véghezvitelét a szeretet kettős parancsában minden emberre rábízták, aki komolyan keresztyén akar lenni (Ef 5,15-17; Mt 22,37-40).

48. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy az EKD és más egyházaknak a lelki tanítói tevékenységük véghezvitele közben az őértük való imádkozásra nagyobb szükségük van és ezért az fontosabb is, mint a rendelkezésükre bocsátott egyházi adó vagy a pénzadományok.

49. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy tagság és elköteleződés egy gyülekezetben akkor hasznos, ha nem abba vetik az üdvösségük reményét.

50. Arra kell tanítani a keresztyéneket, ha Luther Márton ma a több protestáns egyház által terjesztett hamis üdvösség-ígéreteket észrevenné, azt akarná, hogy inkább égjen porig az EKD, mint azt, hogy fa és szalma cselekedeteivel a vallásos „üdvösség-pluralizmus” homokjára építsen (Mt 7,26-27; 1Kor 3,11-17).

51. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy az evangélikus egyház, ha szükséges volna, kész lenne (ahogy illik) a 2017-es reformáció-jubileum teljes ünnepségsorozatát feladni, hogy az ezáltal felszabaduló személyi és pénzügyi kapacitásokkal a bibliai örömhírt juttassa el azokhoz, akik a felvizezett tanok miatt elbizonytalanodtak.

52. Más úton várni az üdvösséget, mint Krisztus által, hiábavaló, még akkor is, ha lelkészek, igehirdetők, sőt akár püspökök és teológia profeszsorok saját lelkükkel kezeskednek is érte.

53. Azok, akik azt támogatnák, hogy tolerancia és a világra nyitottság kedvéért Isten igéjét az egyházakban a mindenkori korszellemhez kellene igazítani és a tartalmat aszerint relativizálni, Krisztus és a keresztyénség ellenségei.

54. Jogsérelem éri Isten Igéjét, ha ugyanabban a prédikációban ugyanannyi vagy több figyelmet szentelnek politikai, társadalmi vagy filozófiai témáknak, mint a Jézusról szóló bibliai örömhírnek.

55. Az egyháznak feltétlenül azt az elképzelést kellene osztania, hogy ha a csekély értékű 2017-es reformáció-jubileumot egy különmegbízottal, egy nagyrendezvénnyel és egy díszistentisztelettel ünneplik, akkor sokkal inkább a bibliai evangéliumot, ami a legnagyobb dolog, különmegbízottak százaival, nagyrendezvények százaival, díszistentiszteletek százaival kellene hirdetni.

56. Mivel a bibliai tanítás Jézus Krisztus kereszten elszenvedett engesztelő haláláról és a halálból való testi feltámadásáról, amelynek az alapján az egyház az üdvösséget megígéri, az emberek előtt nincs elég gyakran megemlítve és nem eléggé ismert.

57. Nyilvánvaló, hogy itt nem mulandó és szubjektív igazságokról van szó, mert egyébként nem gyúlna tűz sok keresztyénben arra, hogy saját életük veszélyeztetésével is hirdessék az evangéliumot.

58. Jézus Krisztus áldozati halála és feltámadása szintén nem csupán egy „nagypénteki dermedtségből” és a tanítványok átszellemült-absztrakt húsvéti élményéből állnak, mivel ezek sem a belső ember számára a kegyelmet, sem „a régi Ádám” számára a halált nem nyújtják.

59. A schwerini tartományi püspök, Ulrich nemrégiben azt állította, hogy Jézus halott és csak az isteni tartása és szenvedélye „éledt újra” a tanítványokban (http://www.biblisch-lutherisch.de/welt-kirche/bischof-leugnet-leibl-auferstehung-jesu-christi/ [Állapot: 2016.10.13]). Krisztus üdvöt adó munkájának ez a magyarázata sajnos megfelel sok korunkbeli teológus felfogásának, de nem egyeztethető össze az reformált protestáns egyház hitvallási irataival és pláne nem a Bibliáéval (1Kor 15,12-20).

60. Megalapozottan mondjuk ki, hogy az egyház megbízatása Jézus Krisztus áldozati halálának és testi feltámadásának hirdetését foglalja magába és azt, hogy Őróla, mint az Istennél való üdvösség egyetlen útjáról, az abszolút igazságról és valódi életről beszéljen (Róm 10,9).

61. Nyilvánvaló, hogy a büntetés elengedésére és a megbocsátásra elegendő az evangélium ereje általában és egyedi esetekben is (Róm 5,8-10; 1Jn 1,9-2,2).

62. A valódi út az Atyához Jézus Krisztusban van, akiről Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliuma tanúskodik.

63. Az evangéliumot joggal gyűlölik általában, mert látszólag jó, vallásos emberekből bűnöst csinál.

64. Az eredendően jó emberről szóló mesét viszont nagyon igen kedvelik, mert az szegény bűnösökből beképzelt önigazultakat csinál.

65. Az evangélium a háló, amellyel az elveszett lelkeket a lelki halál vízéből halásszák.

66. Az „üdvösség-pluralizmus” a vödör, amellyel a lelki halál vízét töltik Krisztus gyülekezetének hajójába.

67. A más vallások és világnézetek irányába tett engedményeket egyes igehirdetők fennhangon a rendkívüli szeretet megnyilvánulásaként magasztalják fel. Ez valójában csak akkor igaz, ha ezalatt a társasdalom és a világ iránti szeretetet értik.

68. Valójában azonban teljesen elhibázza a célját az a szeretet, amely az evilági harmónia érdekében elhallgatja az emberek elől az örök élethez vezető utat.

69. A keresztyének kötelesek a gyülekezetekben és az egyetemeken támogatni szolgálatukban a lelkészeket, pásztorokat, püspököket és professzorokat.

70. A keresztyéneket arra kell buzdítani, hogy a szemüket és fülüket erőltessék meg, hogy a lelkészek, pásztorok, püspökök és professzorok nehogy a saját ábrándjaikat hirdessék az evangélium helyett (Gal 1, 6-10).

71. Aki az evangélium igazsága ellen szól, átkozott és gyalázatot érdemel (Gal 1,8-9),

72. de áldott, aki fellép a félrevezető tanok, hamis törvényesség és féktelen ítélkező emberek ellen (Mt 7,1-3; Mk 7,6-9).

73. Ahogy Isten bíróként jogosan hirdeti meg az ítéletet az Írás által azoknak, akik a világi ügyekben csalásra és haszonra törnek,

74. de sokkal inkább érinti Isten ítélete azokat, akik a keresztyén üzenet hirdetésének és a kegyelmi ajándékok felhasználásának ürügyén saját magukat gazdagítják, miközben a szent életet és igazságot lecserélik szenzációéhségre, hatásvadász megjelenésre és csodákban való hitre (Mt 7,15-23; Mt 12,38-40).

75. Őrültség azt gondolni, hogy más út, mint egyedül Krisztusban, képes lenne az embert a bűn és vétkek alól feloldozni, ha ez azt sugallná – ami ugye lehetetlen–, hogy lenne út az Atyához a Fiú nélkül is (1Jn 2,23).

76. Ellenkezőleg azt állítjuk, hogy az Atyához az út egyedül Jézus Krisztus engesztelő halála által vezet és semmilyen más erőfeszítés nem vehet el semmilyen vétket.

77. Ha ez azt jelenti, hogy Luther Márton, ha napjainkban neki kellene megreformálnia az evangélikus egyházat, a vallások „üdvösség-pluralizmusát” vezetné be – Isten reformációban megjelenő hatalmas tettének meggyalázása, és ellentmond Luther Márton alapvető törekvésinek.

78. Ezzel szemben azt állapítjuk meg, hogy ő mint minden más Isten által elhívott reformátor egykor és ma is, biztosan más törekvéseket képviselne, méghozzá azt, ami az evangélikus egyházat az alapjaihoz vezetné vissza, azaz: Solus Christus, sola scriptura, sola gratia, sola fide – és ez mind soli Deo gloria.

79. Istenkáromlás azt gondolni, hogy a több városban tervezett „House of One”[2]-on áldás van, ha ezzel azt akarják kifejezni, hogy akármilyen vallásalapítók az ÚR Jézus Krisztussal, az Isten Fiával felérnének.

80. Isten előtt kell majd számot adnia azok a püspököknek, lelkészeknek, presbitereknek, egyházi elöljáróknak és teológusoknak, akik tűrik, hogy ilyesmi félrevezető tartalmakat prédikáljanak a népnek (Ez 34,10).

81. Az üdvösség-pluralizmusról való ilyen arcátlan prédikálás azt eredményezi, hogy a művelt híveknek sem könnyű a protestáns egyházak tekintélyét megvédeni az éles kritikától, vagy éppen a laikusok agyafúrt kérdéseitől.

82. Például: ha mind a Biblia, mind a Korán Istentől inspirált lenne, hogyan lehetséges, hogy a Bibliában Jézus Krisztus engesztelő halálát az Atyához vezető egyetlen útként hirdetik, míg ezt az iszlám határozottan tagadja (4. szúra, 157-158, 171-172.) más vallásokban pedig egyszer sem bukkan fel?

83. Vagy: hogyan tudja az egyház az Ágostai Hitvallásban (20. cikk, 1. rész) a Jézus Krisztus Urunkban és Megváltónkban való hitet az üdvösséghez szükségesnek vallani és ugyanakkor azt is állítani, hogy más vallásokon keresztül az emberek kapcsolatba kerülhetnek az egy, igaz Istennel?

84. Vagy: milyen tragikus és végzetes egy mindenkit üdvözítőnek hangzó kegyesség és spiritualitás az Isten és az emberek előtt, amely szerint egy istentelen és kereső emberről azt állítják, hogy már, hogy már megmenekült és az Istennel megbékélt – a Jézus Krisztusban való hit nélkül is –, és ezáltal ez az Isten által szeretett ember nem lesz azzal megszólítva, hogy csak a Jézus ingyen ajándékozott kegyeleme által menekülhet meg?

85. Vagy Miért támogatja a Németországi Protestáns Egyházaz, hogy a képviselői a nevében tanokat terjesztenek, amelyek ellentétben állnak a hit magvával, abban a formában, ahogy az a Bibliában és hitvallásokban (többek közt az Apostoli, a Niceai-Konstantinápolyi és Atanázi Hitvallásokban) szerepel?

86. Vagy: miért adja el az EKD, amely ma lelkileg szegényebbnek tűnik, mint több testvéregyháza, hitbéli alapjait egy tál lencséét, hogy világi elismerést és nem-keresztyéni tekintélyt szerezzen, mindezzel saját alapjait elárulva, azáltal, hogy a világvallások ökumenéjét hirdeti?

87. Vagy: ki vagy mi ad az EKD-nak vagy más egyházaknak jogot és felhatalmazást, hogy embereknek, akik magukat nem tartják keresztyénnek, bibliai alapok nélkül odaítélje Isten üdvét?

88. Vagy: miért zárják ki a messianisztikus zsidókat az Egyházi Napok (Kirchentag) rendezvényről, mikor a keresztyén egyházzal nem történhetne jobb dolog, mint hogy Pál apostolnak az evangélium megmentő erejéről szóló szavai, „először a zsidóknak”, napjainkban ismét valósággá lennének (Róm 1,16; Róm 9,1-5)?

89. Miért keresi az evangélikus egyház inkább a társadalom elismerését, mint a békességet Istennel? Miért távolít el ezzel korábban elfogadott, Bibliára irányuló hitvallási iratokat, amelyek még ma is érvényesek (Jak 4,4)?

90. Ha a laikusok rendkívül kínos ellenvetésit bibliai helyek helyett humanista frázisokkal ütköztetjük, és nem bibliai alapú ellenérvekkel védjük ki, azzal az evangélikus egyházat és a keresztyénséget tesszük nevetségessé a világ előtt.

91. Ha az evangéliumot Isten lelkének és a Biblia értelmének megfelelően prédikálnák, sok ezekből az ellenvetésekből minden további nélkül megszűnne, sőt fel sem merülnének.

92. Távozzanak tehát azok a pásztorok, akik azt mondják a népnek: "Béke, béke." - de nincs béke! (Ez 13,10; Ez 34,1-6).

93. De azoknak a pásztoroknak is menniük kell, akik azt mondják a népnek: "Kereszt, kereszt!" - de nincs kereszt, mert Krisztus már elhordozta értünk (Róm 8,31-39; 1Kor 15,54-57).

94. Arra kell a keresztyéneket bátorítani, hogy fejüket: Krisztust, nyilvános nyomás, társadalmi változások és világi, valamint egyházi semmibe vétel ellenére is követni igyekezzenek (Róm 12,2; Mt 5,11-12),

95. és inkább abban bízzanak, hogy sok szorongattatáson és kellemetlenségen át jutnak be a mennybe, mintsem hogy magukat és másokat hamis lelki biztonságba ringatnak (ApCsel 14,22).

a 2016. évben

Elkészítették és felelősséget vállalnak érte az evangélikus teológia hallgatói:
Tobias Kolb, Konstantin Vogel, David Schwarz, Philemon Greiner, Timotheus Kuhs
 

Jegyzetek:

[1] A szövegben ahsznált evangélikus, EKD (Evangelische Kirche in Deutschland (Németországi Protestáns Egyház), illetve evangélikus egyház kifejezés a német sajátosságok miatt a reformátusokat is magába foglalja, azaz gyűjtőfogalma a protestáns, reformált egyházaknak.

[2] Kezdeményezés Németországban, amely egy tető alá szeretne hozni keresztyén templomot, zsinagógát és mecsetet. 

Források:
 

2014. november 8., szombat

Kálvini vonások a magyarok lelki arcán (konferencia)

"Kálvini vonások a magyarok lelki arcán"
Kálvin-konferencia

Nagyvárad
2014. november 20-22.

 https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgcM4QUwXS3tuqxp3XT_FgU3criGlAwAezm_Jr5iQo-ix92024sY7IAfArJnYwWY2OddpLJ6UTs38HD247EaDPbMIRzf_UO3OpynxWLlBFf7MvocpZvuf-cVtrQcfi4yjRytq5VzZnHiAie/s0/kku00E1lvinkonfszerda+du_001.jpg 


2012. október 31., szerda

Egyedül Istené a dicsőség - Kálvin János (dok.film)


Egyedül Istené a dicsőség
szinkronizált német dokumentumfilm Kálvin életéről és munkásságáról
Kiadja: Apafi Mihály Református Egyetemi Kollégium, Kolozsvár
(2009)
60 perc
rendezte: Konrad Schmitt

2012. október 18., csütörtök

Kálvin az egyház szolgáinak megválasztásáról

KÁLVIN JÁNOS: A KERESZTYÉN VALLÁS RENDSZERE
IV.3. Az egyház tanítóiról és szolgáiról, ezek választásáról és tisztéről.
(részlet)



(Institutio IV.3.12-16)

12. Hogy milyen embereket kell megválasztani püspöknek, azt Pál két helyen is (Tit. 1:7 és I. Tim. 3:1) elég bőven kifejti. Lényegileg azonban azt mondja, hogy csak olyanokat kell megválasztani, akik a tudományukban józanok, tiszte életüek és semmiféle olyan hibában nem leledzenek, ami őket tekintélyüktől megfoszthatná és tisztségüknek is gyalázatára lehetne. Ép így kell gondolkozni a diakounusokról és vénekről is. Ügyelni kell mindig arra, hogy annak a tehernek, amit rájuk rónak, elviselésére képtelenek és alkalmatlanok ne legyenek, vagyis el legyenek látva azokkal a tehetségekkel, melyek tisztük betöltésére szükségesek. Igy Krisztus, midőn apostolait el akarta küldeni, felékesítette őket azokkal a fegyverekkel és eszközökkel, amelyek rájuk nézve nélkülözhetetlenek voltak. És Pál, miután a jó és igaz püspöknek képét leírta, inti Timotheust, hogy magát be ne szennyezze azzal, hogy olyant válasszon ki, akire e kép rá nem illik (I. Tim. 5.22).

Azt a szócskát, hogy „hogyan”, nem a választási szertartásra, hanem arra a vallásos félelemre vonatkoztatom, amelyet a választásban meg kell tartani. Ide tartoznak azok a böjtök és imádságok, amikkel Lukács előadása szerint a hivők éltek akkor, amikor a presbitereket választották. Mivel ugyanis belátták, hogy ez a dolog lehető legkomolyabb, semmihez sem mertek fogni másképen, mint a legnagyobb tartózkodással és aggodalommal. Különösképen pedig az imádkozásra adták magukat azért, hogy ez által kérjék Istentől a bölcsesség lelkét, amellyel a jót a gonosztól megkülönböztessék.

13. Harmadsorban említettük azt, hogy kik válasszák a püspököket. Ezt a dolgot illetőleg azonban az apostolok elhivásából, amely eltért a többiek közönséges elhivásától, semmi határozott szabályt sem vonhatunk el. Mivel ugyanis az apostolok különleges szolgálatot teljesítettek, azért, hogy ez valami kiválóbb jel által tétessék ismeretessé, magának az Úr szájának kellett őket kiválasztani és hivni, hogy ezzel a tisztséggel foglalkozzanak. Az apostolok tehát nem emberi választás, hanem egyedül Isten és Krisztus parancsa folytán fogtak a munkához. Ez az oka annak, hogy mikor az apostolok Judás helyébe másikat akartak választani (Csel. I:23), nem mertek egy embert határozottan megnevezni, hanem kettőt jeleltek ki, hogy sors által jelentené ki az Úr, melyiket akarja Judás helyére. Igy kell érteni Pálnak azon mondását is (Gal. 1:1), amelyben tagadja azt, hogy ő emberektől, vagy ember által lett volna apostollá, hanem Krisztus által és az Atya Isten által. Az az első tulajdonság t. i., hogy nem az emberektől választatott, közös tulajdonsága volt neki az ige többi kegyes szolgáival; mert nem is volt képes senki sem helyesen megfelelni ennek a föladatnak, ha nem az Isten hívta. A másik pedig, hogy nem ember által lett apostollá, az különleges sajátsága volt. Amikor tehát Pál így dicsekszik, akkor nemcsak azzal büszkélkedik, hogy neki birtokában van az, aminek egy igazi és törvény szerinti pásztorban meg kell lennie, hanem apostolságának ismertető jegyeit is felhozza. A galatabeliek között akadtak ugyanis olyanok, akik, hogy az ő tekintélyét kisebbítsék, megtették őt az első apostolok által kiküldött közönséges tanítványnak, hogy tehát ezek ellenében az ő működését megillető méltóságot sértetlenül fenntartsa, mivel tudta, hogy alattomoskodásuk ez ellen irányul, szükségesnek tartotta kimutatni azt, hogy ő épen semmi tekintetben sem áll alatta a többi apostoloknak. Ezért erősíti azt, hogy ő nem az emberek belátása által választott, mint bármelyik közönséges püspök, hanem magának Istennek szája és nyilvános kijelentése által.

14. Hogy pedig a püspököknek törvény szerint való hivásához föltétlenül megkivántatik az, hogy úgy válasszák őket az emberek, azt egy józaneszü ember sem tagadhatja, mivel e tekintetben bőséges bizonyítékok annak a Szentirásban. Nem ellenkezik ezzel Pálnak az a mondása sem, hogy ő nem az emberektől és nem az emberek által küldetett, mivel ott nem az egyházi szolgák rendes választásáról beszél, hanem önmagának tulajdonítja azt, ami különösképen csak az apostolokat illette meg. Habár az Úr különös kiváltsággal Pált is úgy jelölte ki önmaga által, hogy mindamellett is az egyházi elhivásnak rendjét is követte. Lukács ugyanis így adja elő a dolgot (Csel. 13:2): Miután az Apostolok böjtöltek és imádkoztak, így szólt hozzájuk a Szentlélek: „Válasszátok el nékem Pált és Barnabást a munkára, amelyre én őket hivtam”. Miután tehát a Szentlélek már kinyilvánította választását, mi célja volna akkor ennek az elválasztásnak és kézfeltevésnek, ha nem az, hogy a szolgáknak az emberek által való kijelentésében az egyházi fegyelem megtartassék? Ezért az Úr semmiféle más bizonyítékkal világosabban jóvá nem hagyhatta volna ezt a rendet, mint azzal, hogy amikor előre megmondta azt, miszerint Pált Ő a pogányok apostolának szánta, mégis azt akarta, hogy az egyház válassza őt el. Ugyanezt láthatjuk Mátyás válaszásában is. Mivel ugyanis oly fontos volt az apostoli tiszt, hogy ebbe a saját véleményük szerint ezt vagy azt befogadni nem merték, kettőt jeleltek ki, akik közül egyikre essék majd a sors, még pedig azért, hogy így a választásnak is meg legyen az égből eredő ismeretes bizonyítéka, és az egyházi rend se legyen mellőzve.

15. Az a kérdés most már, hogy vajjon az egyházi szolgát az egész egyháznak, vagy csak a szolgatársaknak és a felügyelettel megbizott presbitereknek kell-e választani, vagy pedig beállíthatja-e őt egy embernek tekintélye? Azok, akik ezt a jogot egy emberre ruházzák, hivatkoznak Pál apostolnak Titushoz intézett ezen mondására (Tit. 1:5): azért hagytalak téged Krétában, hogy rendelj városonként séniorokat; továbbá a Timotheushoz intézett ezen mondása (I. Tim. 5:22): Kezeidet hirtelen senkire ne vessed. Csalódnak azonban, ha azt hiszik, hogy Timótheus Efézusban, vagy Titus Krétában olyan hatalmat gyakoroltak, hogy mind a kettő a saját tetszése szerint intézkedett volna mindenben. Ők ugyanis csak előljárók voltak, hogy jó és üdvös tanácsokkal szolgáljanak a népnek, de nem, hogy mindenki mást kizárván, maguk azt tegyék, ami nekik tetszik. De hogy azt ne higyje valaki, hogy ez csak koholmány, egészen meg fogom világítani a dolgot egy hasonló példával. Lukács ugyanis elmondja azt (Csel. 14:23), hogy Pál és Barnabás a gyülekezetekben presbitereket választottak; s ennek egyuttal módját is megjeleli, midőn azt mondja, hogy ez szavazat által történt: kézfelemelés által való szavazattal választottak – úgymond – presbitereket gyülekezetenként. Ők ketten választották tehát, de görög szokás szerint keze felemelésével jelezte az egész sokaság, hogy ő kit akar. A római történetirók pl. igen sokszor mondják azt, hogy a konzul, aki a népgyülésen elnökölt, új hivatalnokokat választott; és pedig csak azért, hogy a szavazatokat ő fogadta el és a népet a választásban vezette. S bizonyára nem is hihető az, hogy Pál több szabadságot adott volna Timótheusnak és Titusnak, mint amennyit önmagának megengedett; azt pedig látjuk, hogy ő a nép szavazata szerint szokta választani a püspököket. Úgy kell tehát a föntebbi helyeket értelmezni, hogy ez által az egyháznak közjoga és szabadsága ne csökkenjen. helyesen beszél tehát Cyprianus,* mikor azt mondja, hogy Isten akaratából folyó dolog az, hogy a pap a nép jelenlétében mindannyiuk szemeláttára választassék, s hogy az erre méltó és alkalmas egyént közhatározattal és bizonyságtétellel erősítsék meg. Azt látjuk ugyanis, hogy Isten parancsa folytán a lévita papoknál is úgy jártak el, hogy felszentelés előtt a nép szemei elé vezették őket (III. Móz. 8:6). Igy vették fel Mátyást is az apostolok közé s így választották a hét diákonust is a nép láttára s a nép helyeslésével. Ezek a példák – mondja Cyprianus – mutatják azt, hogy a pap váalsztásának csakis a nép jelenlétében és tudtával kell történni azért, hogy jogos és törvényes legyen az a választás, amelyet mindannyiuknak tanuskodása megerősített. Tudjuk tehát már, hogy Isten igéje szerint az egyház szolgájának törvényes elhivása abban áll, ha azokat, akik alkalmasaknak látszanak, a nép akaratával és helyeslésével választják meg. A választást pedig más pásztoroknak kell vezetni, hogy a nép könyelmüségből, rosszakaratból, vagy zavargás folytán hibát ne kövessen el.

16. Hátra van még a felavatás szertartása, amit a papok elhivásában az utolsó helyre tettünk. Az apostolokról tudva van, hogy mikor valakit egyházi szolgálatra alkalmaztak, nem használtak másféle szertartást, csak kézrátételt. Ez a szertartás pedig nézetem szerint a zsidók szokásából származik, akik ha valamit meg akartak áldani, vagy föl akartak szentelni, kezük rátevésével azt mintegy Istennek szemei elé állították. Igy Jákób meg akarván áldani Efraimot és Manassét, kezeit azok fejeire tette (I. Móz. 48:14). Ezt a szokást követte Urunk is, amikor a kisdedek fölött imádkozott (Máté. 9:15). Szerintem ugyancsak ilyen felfogással tették a zsidók kezeiket a törvény parancsolata szerint áldozataikra. Ezért az apostolok kezeiknek a föltevésével jelezték, hogy Istennek ajánlják azt, akit a szolgálatra fölavattak. De azoknál is használták ezt a szertartást, akikkel a Szentlélek látható ajándékait közölték (Csel. 19:6). Akárhogy is áll a dolog, ez volt az ünnepies szertartás mindannyiszor, valahányszor valakit egyházi szolgálatra hivtak. Igy avatták föl a pásztorokat, így a tanítókat és diákonusokat. S habár a kezek föltevésére nézve nincs is határozott parancs, mégis mivel látjuk, hogy ezt az apostolok állandóan használták, annak pontos megtartásához úgy ragaszkodjunk, mintha parancs volna. És valóban hasznos dolog is ilyen jellel egyrészt a népnek figyelmébe ajánlani az egyházi szolgálattal járó méltóságot, másrészt pedig azt, aki felavattatik, inteni arra, hogy már nem rendelkezhetik szabadon önmagával, hanem Istennek és az egyháznak szolgálatára van szentelve. Azonkivül nem is lesz az puszta jel, ha igaz eredetébe állítjuk vissza, mert ha Istennek lelke az egyházban semmit sem rendelt hiába, akkor belátjuk azt is, hogy ez a szertartás, amely tőle származott, nem haszontalan dolog, csak persze babonás visszaéléssé ne fajuljon. Végül meg kell jegyeznünk még azt is, hogy nem az egész tömeg tette fel kezeit az egyház szolgáira, hanem csupán a pásztorok. Bár az bizonytalan dolog, hogy többen tették-e fel mindig a kezeiket, vagy sem. Az ugyan bizonyos, hogy a diákonusokkal, Pállal, Barnabással és még egynéhánnyal így történt a dolog. Pál azonban egy helyen (II. Tim. 1:6) azt mondja, hogy Timótheusra ő maga tette rá kezeit és nem mások többen is. „Intlek tégedet – úgymond – hogy gerjeszd fel az Istennek ajándékát, mely te benned vagyon az én kezeimnek reád való vettetések által.” Azt ugyanis, amit a másik levelében mond (I. Tim. 4:14) a presbitériumnak a kézfeltételéről, nem úgy értem, mintha Pál itt a vérnek testületéről szólna, hanem ezen név alatt magát a felavatást értem; mintha azt mondaná: gondold legyen arra, hogy az a kegyelem, melyet a kezek feltevése által nyertél akkor, amikor én téged presbiterré tettelek, hiábavaló ne legyen.

(Fordította: Rábold Gusztáv)

2012. február 21., kedd

Úton 2017-be, a reformáció ötszázadik évfordulójára

Úton 2017-be, a reformáció ötszázadik évfordulójára

reformatus.hu
Kováts Annamária
2012. február 20.

Egyre határozottabban körvonalazódik a reformáció ötszáz éves, 2017-ben esedékes évfordulója megünneplésének mikéntje. A Magyarországi Református Egyház csatlakozott a Refo500 európai kezdeményezéshez, felvette a kapcsolatot az evangélikus egyházzal és saját rendezvényeket is tervez, de a pontos részletek még nem ismertek, mondta el Márkus Mihály nyugalmazott püspök, a Kálvin Emlékbizottság elnöke, akit arról kérdeztünk, hol tartunk most a jubileumi év előkészületeiben.


Mik a távlati tervek az 500 éves évfordulóra? Mit szeretnénk elérni?

A célunk az, hogy méltóképpen megemlékezzünk az évfordulóról. Nagyon pozitívnak tartom, hogy már 2010-ben elkezdtük a felkészülést, amit 2011-ben folytattunk és idén is komolyan foglalkozunk a 2017-es eseményekkel. Tavaly csatlakoztunk egy európai szerveződéshez, a Refo500-hoz, így nemzetközi szinten tudunk információkat cserélni, együttműködni és programötleteket átvenni egymástól. Hazai együttműködésünk az evangélikus egyházzal lesz, felvettük velük a kapcsolatot. Szervezőbizottságukkal eddig két ízben találkoztunk. A közös terveink most még inkább csak elgondolások, felvetések. Az, amit mi szeretnénk együtt megvalósítani, az a két egyház egyesített zsinatának ülése. Ez azért lenne nagy jelentőségű, mert bár volt már példa a közös zsinatra a történelemben, de az utóbbi évtizedekben nem került rá sor. Az elképzelést a két egyház szervezőbizottsága támogatta, zsinatainak illetékesei üdvözölték és megszavazták a közös zsinat elgondolását. Az elvi döntést tehát megszületett. Most jön a neheze, elő kell készíteni, hogy mivel foglalkozzon majd az egyesített zsinati ülés.

Ezenkívül felvetődött egy közös nagyrendezvény megszervezésének lehetősége is 2017 októberére, talán a Sportarénába. A Nemzeti Múzeum vállalta egy nagy reformációtörténeti kiállítás megrendezését, ami rangot, méltóságot ad a megemlékezésnek. Ez is előkészületben van, de még nem jutottunk el a részletekig egyik program esetében sem.

Egy közös protestáns egyháztörténeti lexikon megjelentetését is kezdeményezte a két egyház, ennek hogyan áll az ügye?

Akik foglalkoztak egyháztörténettel, azok tudják, hogy létezik egy kiadvány, Zoványi Jenő Egyháztörténeti lexikoncikkei annak idején egy készülő teológiai lexikon számára címmel. De ez még az 1940-es évek végén íródott, Ladányi professzor átdolgozta és sajtó alá rendezte. Legalább 60-70 esztendős a mű, így az kiegészítésre, átdolgozásra, bővülésre szorulna mindenképpen. Ez a közös zsinat mellett a másik közös tervünk az evangélikus egyházzal. Azt a kérdést a két bizottság már nagyjából körbejárta, hogy mi mindenre lenne szükség a lexikon kiadásához, ami az elképzelések szerint, a XXI. századhoz illő módon, nem papír alapon jelenne meg, hanem digitális formában. Ez befolyásolja a költségeket és nem mindegy használhatóság szempontjából sem, ugyanakkor az előkészítő munkára, – aminél most tartunk –, szinte egyáltalán nincs hatással. Hiszen a lexikoncikkeket ugyanúgy meg kell írni, a kiadványt ugyanúgy meg kell szerkeszteni, mintha kinyomtatnánk. Kell hozzá szerkesztő, szerkesztőbizottság, ki kell válogatni azokat a munkatársakat, akik készítik a lexikont. Eddig ezt tárgyalta meg a lexikonról a két egyház bizottsága részletesen a közös üléseken, és mindegyikünk az ott elhangzottakat további munkára visszavitte saját egyháza felé. Pillanatnyilag mindkét oldalon a szóba jöhető anyagi kereteket tervezzük. Két megközelítés van. Az egyik szerint azt határoznák meg, hogy egy ilyen igényes munkához mennyi pénz kell, a másik szerint azt kell megállapítani először, mennyi pénz áll rendelkezésre, és abból mit lehet kihozni.

Csak református szervezésű rendezvények is lesznek?

Természetesen, de először meg kell teremteni a nagy közös kereteket, amelyeket ki lehet egészíteni, gazdagítani, feltölteni majd helyi programokkal. Ezeknek a részleteit a Kálvin Emlékbizottság eddig még nem látta, de véleményem szerint még nem is kellett volna.

Idén milyen feladat vár a bizottságra?

Az evangélikusokkal együttes üléseken felvett jegyzőkönyvünknek a továbbításával jeleztük és jelezzük a felmerült problémákat az illetékeseknek. Ugyanis a Kálvin-bizottság nem rendelkezik anyagiakkal, nem adhat ki például szerkesztői megbízásokat, csak ötleteket, javaslatokat. Bízom benne, hogy a felmerült kérdések a 2012-es év első felében rendeződnek. Igyekszünk továbbkísérni a megoldandó feladatokat.


2011. október 29., szombat

Csuka Zoltán: A megújhodás dicsérete (vers)

Csuka Zoltán

A megújhodás dicsérete

Az eklézsiát szüntelenül újítani kell,
s benne minden eklézsiák magvát, az embert,
és annak minden intézményét.
A meg nem újulót belepi a por,
bedohosodik, és betokosodik,
bomlás indul meg benne és romlás,
kihűl benne a lüktető élet,
elvész belőle a lényeg,
kikezdi lassan az enyészet.

Újuljatok meg,
hirdette a forradalmi krisztusi példa,
s felröppent az első békés rakéta
az örökké mozgó, forró és megújuló égre.
S hiába a poklok minden visszahúzó kénye,
van, van az embernek diadalmas reménye.

Megújulunk, zengette Luther kalapácsa,
mikor kilencvenöt tételét
kiszögezte a wittenbergi vártemplom kapujára.
Megújulunk, zengetjük mi is szerte a világon,
mert győz az élet és az értelem,
túl minden halálon és butaságon,
mellyel szembeszállunk,
s Lutherrel együtt mondjuk:

igen
itt állunk, másként nem tehetünk,
Isten legyen segítségünkre.
Ámen!

2011. július 11., hétfő

Luther Márton végül katolikus lesz?

Luther Márton végül katolikus lesz?

evangelikus.hu
2011. június 30.

Az ökumené újra kihívások előtt áll. Mégis sokan reménykednek a kiteljesedésben és az újabb megegyezésekben. Luther Márton (1483-1546) kiátkozását a katolikusok már régen felbontották. A reformátort manapság már a hit tanítómestereként emlegetik. A németországi pápalátogatás és a reformáció 500 éves jubileuma (2017-ben) újra jó alkalmat adnak majd a felekezetek közötti párbeszéd beindulásához. Forrás: evangelisch.de, evangelikus.hu / Horváth-Bolla Zsuzsanna

http://www.evangelikus.hu/publicisztika/luther-marton-vegul-katolikus-lesz/leadImage

2011. február 14., hétfő

A protestáns gályarabok és de Ruyter admirális emlékezete

A protestáns gályarabok és de Ruyter admirális emlékezete

reformatus.hu
Millisits Máté

A háromszázharmincöt éve kiszabadult gályarab-prédikátorok emléke előtt számos református egyházközségben ünnepi istentisztelettel, előadással tisztelegnek Magyarországon.

Az 1670-es évek a protestáns egyházak életében a próbatétel évei voltak. A magyarországi ellenreformáció idején, 1674. március 5-én több mint hétszáz protestáns hitvallót idéztek a Pozsonyban felállított különbíróság elé, amely során mintegy háromszáz pap, tanító jelent meg a tárgyaláson. A bíróság felségsértéssel, hazaárulással, a katolikus egyház megsértésével vádolta őket, egyben követelte „bűneik” beismerését és áttérésüket a katolikus hitre.

Séllyei István, a Dunántúli Református Egyházkerület superintendense (püspöke) a tárgyaláson a következő szavakkal védekezett: „mi ártatlanok vagyunk, ha pedig a mi ártatlanságunkban elnyomattatunk, békességes tűrőknek kell lennünk … lehetetlen, hogy mi egynéhányan eladnók vallásunknak és országunknak szabadságát, melyet a mi eleink sok vérek hullásával kerestek, elviselhetetlen iga alá vetvén mind eklézsiánkat, mind országunkat.”

http://www.reformatus.hu/images/stories/MRE/cikkek/2011_februar/hatter/ruyter.jpg

Michiel de Ruyter admirális

A beidézett prédikátorok közül a legállhatatosabbakat, akik semmifajta megalkuvásra nem voltak készek, kisebb csoportokban várbörtönökbe vitték, majd több mint negyven papot Nápolyba hurcoltak, de közülük csak harminckettő maradt életben, akiket eladtak gályarabnak. Sorsuk nagy visszhangot keltett Európa protestáns országaiban. Gyűjtés indult kiszabadításuk érdekében, és ez többszöri kísérlet után végül a holland Michiel de Ruyter (Vlissingen, 1607. március 24. – Siracusai-öböl, 1676. április 29.) admirálisnak sikerült 1676. február 11-én.

„Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam” – ezekkel a híressé vált szavakkal fogadta hajóján a holland tengernagy a huszonhat megmentett prédikátort.

A gályarabok kiszabadítására egész Európa felfigyelt, pár év alatt több gazdagon illusztrált könyv jelent meg a hithősök megpróbáltatásairól.

E könyvek alapjául az egyik gályarab, Kocsi Csergő Bálint Narratio brevis de oppressa libertate ecclesiarum Hungaricarum (Rövid elbeszélés a magyarországi egyházak elnyomatásáról) című, hosszú időn át csak másolatban elterjedt kézirata szolgált. Bod Péter, a neves erdélyi egyháztörténet-író a latin nyelvű kéziratot lefordította és kiegészítette. Műve 1738-ban jelent meg Kősziklán épült ház ostroma címmel.

A 19. század végén a protestáns identitástudat erősítése céljából megélénkült a gályarabok iránti érdeklődés, amely során elterjedt a Térj magadhoz, drága Sion kezdetű ének. Zenéjét Luttenberger Tihanyi Ágost 1890-ben szerezte, szövegét Pauli Joachim (1636–1708) műve után Jeszenszky Károly mezőberényi evangélikus lelkész írta ugyanebben az évben.

A 20. században a protestáns énekeskönyvekbe kerülve a zenemű gyakran használt hiterősítő énekként szerepelt és szerepel a mai napig. Magyar földön a gályarabokra emlékezve Debrecenben, a Nagytemplom mögötti téren, 1895-ben emeltek elsőként köztéri emlékművet Hegyi Mihályné adományából.

http://www.reformatus.hu/images/stories/MRE/cikkek/2011_februar/hirek/ruyter_belyeg.jpg

Hollandiában 1907-ben, Michiel de Ruyter admirális születésének háromszázadik évfordulóján látványos ünnepségeket szerveztek. A Holland Királyi Posta bélyeget adott ki az admirális emlékére. A Magyarországi Református Egyház Konventje ezüstből készített koszorút küldött az admirális Amszterdamban található sírjára.

A gályarabok kiszabadításának kétszázhatvanadik évfordulója alkalmával, a központi Kálvin-ünnepség keretében 1936. május 6-án Marjay Károly mezőtúri lelkipásztor 1933-ban tett javaslata szerint a Magyarországi Református Egyház konventi (ma zsinati) székházában a megpróbáltatásban résztvevő lelkészek neveit ismertető emléktáblát avattak fel. A háromszázadik évfordulóra készülve, 1973-ban szépirodalmi alkotásként jelent meg Moldova György Kossuth-díjas író A negyven prédikátor című műve, amely Kocsi Csergő Bálint kézirata alapján dolgozza fel a történetet.

Magyarországi látogatása során, 1991-ben, II. János Pál pápa a debreceni református Nagytemplomban tartott ökumenikus istentiszteletet követően a kiengesztelés jeleként megkoszorúzta a gályarabok emlékművét. II. János Pál pápa nemes gesztusára emlékezve 2006-ban a Tiszántúli Református Egyházkerület bronzból öntött koszorút készített a gályarabok emlékoszlopára.

http://reformatus.hu/images/stories/MRE/cikkek/2011_februar/hirek/debrecen_galyarab_emlekmu.jpg

Hollandiában, 2007-ben államilag hivatalos emlékévet tartottak Michiel de Ruyter admirális születésének négyszázadik évfordulója alkalmából. Hazánkban ezen az évfordulón Kecskeméten emlékkiállítást, Debrecenben konferenciát rendeztek, amely lehetőséget biztosított az egyháztörténelmi események tudományos feldolgozása mellett a holland-magyar kapcsolatok erősítésére.

A Debreceni Református Kollégium dísztermében Pusztai Gábor, a Debreceni Egyetem Néderlandisztika Tanszékének vezetője szervezésében tartották meg a konferenciát 2007. október 26-án. Ekkor adták át újra a nagyközönségnek Tamássy Miklós De Ruyter szabadító tettét ábrázoló festményét is, melyet a Holland Királyság támogatásával restauráltak. A konferencia anyaga egy szépen illusztrált kötetben meg is jelent (Bitskey István – Pusztai Gábor [szerk.], Michiel de Ruyter és Magyarország, Debrecen, Debreceni Egyetem Néderlandisztika Tanszéke, 2008.).

Reméljük, hogy a mostani évforduló is segít megismerni és megbecsülni a gályarabságot elszenvedő mártír-prédikátorokat és protestáns hitbeli elkötelezettségüket.


(Az emlékbélyeg és a gályarabok debreceni emlékművét ábrázoló képeslap Csengő-Tschörner András pócsmegyeri presbiter tulajdona.)


2010. november 1., hétfő

Felavatták Batizi András reformátor szobrát

Batizi András szobrot avattak

szatmar.ro
2010.10.31.

Kétnapos rendezvény keretében avatták fel a Batizon született reformátor szobrát.

http://www.szatmar.ro/files/tiny_mce/Czinzel2/batiz%20be.jpg

Batizi Andrásról eddig vajmi keveset tudott a megye magyarsága. A zsoltáríró-reformátor emlékének ápolására pár évvel ezelőtt létrejött és a nevét viselő kulturális egyesület fő célkitűzése emlékének ápolása - ezirányban vasárnap délután megtörtént a legfontosabb lépés.

Batizi András szobrának leleplezését megelőzően Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki református Egyházkerület püspöke hirdetett igét, majd Nt. Kovács Sándor esperes, Csehi Árpád, megyei tanácselnök, Király Lajos, háigazda-lelkész köszöntötte a zsúfolásig telt templomban jelenlévőket.

http://www.szatmar.ro/files/tiny_mce/Czinzel2/batiz%20bee.jpg

A Collegium Régizeneegyüttes és a Szatmár Megy Református Egyházmegye Lelkészkórusa dalaival visszaidézte a fél évezreddel ezelőtti időket, helyi diákok szavaltak.

A szobrot két helyi egyházfi leplezte le. Ünnepi beszédet mondott dr. Buzogány Dezső, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora, aki felvázolta Batizi András eléggé homályba vesző életútját: a reformátor 1510 körül született Batizon, majd az 1540-es években Wittenbergben tanult, ami után tokaji prédikátor lett.

Mind Buzogány, mind az utána szólók kihansgúlyozták: a Reformáció nem csupán egy egyházat megújító eszme, hanem egy világszemlélet, egy „kulturális forradalom" volt - hiszen ismét anyanyelvükön hallhatták Isten ígéjét az emberek. Beszéltek még: Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja, dr. Varga Attila, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület új főgondnoka, Bondics Miklós, a Batizi András Kulturális Egyesület elnöke.

A vasárnapi szoboravatási ünnepséget megelőző napon Batizi András tevékenységét és korát felidéző szimpóziumot tartottak a szülőfalu református templomában.


2010. április 19., hétfő

Melanchthons Vermächtnis: Bildung für alle

Melanchthons Vermächtnis: Bildung für alle

http://www.evangelisch.de/sites/default/files/ekd_main_logo.png

evangelisch.de
Bernd Buchner
19. April 2010



http://delivery1.dam.contentpool.evangelisch.de/DeliveryServer/get?id=I8i3ELSfQhbZT47YpS9dTM2jHYMkD5nD34HLcDh8ltr_P2kzdv85bj_4WuWPJzAq61QvvhQt4pyCXYVH7IRkMFNux3zlz6S0PRWcl_fx_Iuy3eDRzBhiq0DQS0GwOtvYFL3WQz4nbd80jlsUvQaxC8Tgtv_dHrCH3K6cIsIEBgrf9hOm6fuPKN-4ypIc-obF
Bundeskanzlerin Angela Merkel, der amtierende EKD-Ratsvorsitzende, der rheinische Präses Nikolaus Schneider sowie die Präses der EKD-Synode, Bundestagsvizepräsidentin Katrin Göring-Eckardt, beim Festakt zum 450. Todestag von Philipp Melanchton. Foto: epd / Jens Schlüter


Reformation - Die Evangelische Kirche in Deutschland (EKD) hat den Reformator Philipp Melanchthon (1497-1560) gewürdigt. An einem Festakt in der Wittenberger Schlosskirche zum 450. Todestag Melanchthons nahmen Vertreter aus Kirche und Politik teil, darunter Bundeskanzlerin Angela Merkel und Sachsen-Anhalts Ministerpräsident Wolfgang Böhmer (beide CDU). Der amtierende EKD-Ratsvorsitzende Nikolaus Schneider hob dabei die aktuelle Bedeutung Melanchthons für das Miteinander der Kirchen sowie die Notwendigkeit von Bildungsgerechtigkeit hervor.


Wenn Angela Merkel ins beschauliche Wittenberg kommt, noch dazu nach einem vulkanaschebedingt stressigen Wochenendtrip durch halb Europa, muss etwas Besonderes der Anlass sein. Der 450. Todestag des Lutherfreundes Philipp Melanchthon wird gefeiert - da darf auch die etwas ermattet wirkende Kanzlerin nicht fehlen, zumal der berühmte Philologe, Theologe und Pädagoge zu den "größten Deutschen" gehört, wie Merkel mit leiser Stimme hervorhebt. Die Festgäste in der Wittenberger Schlosskirche hören es gerne.

"Bildung für alle", so könne man Melanchthons Botschaft zusammenfassen, erläutert die Regierungschefin und nennt ihn "einen der größten Bildungsreformer unserer Geschichte". Ob der aus dem Badischen stammende Professor allerdings die Bildung selbst über die Frömmigkeit stellte, wie Merkel meint, darf man getrost bezweifeln. Bei aller Gelehrsamkeit war Melanchthon nämlich auch ein höchst spiritueller Mensch, der zahllose Gebete verfasste. Bildung war für ihn nie Selbstzweck, sondern stand im Dienste des Glaubens: Nur ein gebildeter Mensch ist wahrhaft religiös.

Ein Lob für die Lehrer

Doch da ist die CDU-Chefin schon weiter im Manuskript ihrer Sonntagsrede am Montag, in der sie sämtliche bildungspolitische Standardsätze, die man gegenwärtig so sagt, aneinanderreiht: Bildung sei gut für Wirtschaft und Demokratie, doch zu oft entscheide noch die Herkunft über das Fortkommen, weshalb es gut sei, dass Bund und Länder an dem Thema dran seien und man künftig zehn Prozent des Bruttoinlandprodukts für Bildung ausgeben wolle und so weiter. Dann noch ein Lob für die Lehrer, die bei guter Arbeit schlecht bezahlt und von allen beschimpft würden.

Pünktlich um 13.58 Uhr, kurz bevor die Fernsehübertragung des Festakts endete, war die Kanzlerin durch. Zuvor hatte der rheinische Präses Nikolaus Schneider eine Montagsrede gehalten mit klugen Worten schilderte er das genialische Wittenberger Gegensatzpaar, den Polterer Luther und den Diplomaten Melanchthon, rühmte dessen ökumenische Leidenschaft und nahm ihn gegen den Vorwurf der konfessionellen Unzuverlässigkeit in Schutz. "Die Brückenbauer erfahren im protestantischen Kontext nicht immer die gebührende Wertschätzung", so die Mahnung des amtierenden EKD-Ratsvorsitzenden.

Bildungspolitische Mängel

Dann aber legte Schneider los und hielt der Politik sämtliche bildungspolitische Mängel und Unzulänglichkeiten vor. "Wenn gebildete Menschen dazu nötig sind, öffentliche Übel abzustellen, dann müssen Schulen und Hochschulen flächendeckend vorhanden sein", verlangte der Präses. Die frühkindliche Bildung müsse weiter ausgebaut, der falsche Gegensatz zwischen Eliten- und Breitenförderung überwunden und der konfessionelle Religionsunterricht gestärkt werden. Bildung, so der Ratschef, müsse viel mehr sein als Wissensvermittlung.

Zu Beginn der Melanchthon-Gedenkstunde, die von der Wittenberger Hofkapelle hymnisch untermalt wurde, würdigte auch Sachsen-Anhalts Ministerpräsident Wolfgang Böhmer (CDU) den Reformator und sein "leidenschaftliches Engagement für die Bildung von Menschen". Dessen Motto "ad fontes", zurück zu den Quellen, sei auch heute noch von Belang: So wären etwa Missverständnisse auch im politischen Bereich vermeidbar, so Böhmer, "wenn wir uns immer nur auf die Quellen von Informationen beziehen würden".

Wo bleibt der Glaube?

Dass Sachsen-Anhalt mehr Geld für die Förderung der in der UNESCO-Welterbeliste stehenden Reformationsstätten im Land haben möchte, gab der Landeschef der Bundespolitik dann gleich aus erster Hand mit. "Ich gehe davon aus, dass das Konsequenzen hat." Der Tourismus ist einer der wenigen Wachstumsmärkte im Lande Luthers und Melanchthons - und mancher Kirchenmann beäugt kritisch die Kulturalisierung und Kommerzialisierung des Reformationsgedenkens. Wo bleibt der Glaube? In Wittenberg sind noch etwa 15 Prozent der Bevölkerung Mitglied einer Kirche.

Wenig berührt vom kulturprotestantischen Bildungsdogma gab sich der Regensburger Bischof Gerhard Ludwig Müller, der den erkrankten Chef der katholischen Bischofskonferenz, Robert Zollitsch, vertrat. In seinem Grußwort versuchte er flugs die Heimholung Melanchthons zu den Altgläubigen: "Im Ton verbindlich, in seiner Theologie verbindend" habe dieser gewirkt und keine Kirchenspaltung gewollt. Nach Müllers Darstellung zählte der Reformator neben Taufe und Abendmahl auch Buße und Priesterweihe zu den Sakramenten. Im Vergleich zu Luther sei dies "besonders erhellend".

Evangelischer Heiliger

In der dank TV-Übertragung gut ausgeleuchteten Schlosskirche war unter allem Ernst angesichts der Gedenkstunde und der bedeutungsschweren Bildungsreden auch Platz für Heiterkeit. Müller erntete Schmunzeln, als er am Ende seines Grußworts Melanchthon um Fürsprache im Himmel für das Gelingen des Ökumenischen Kirchentags in München bat - und ihn so kurzerhand zum evangelischen Heiligen machte. Schneider wiederum präsentierte eine andere Haltung des Reformators: Er habe sich das Reich Gottes als himmlische Akademie vorgestellt. Es gibt also auch eine Bildung nach dem Tod. Das macht Hoffnung.




Evangelische Kirche würdigt Philipp Melanchthon

Evangelische Kirche würdigt Philipp Melanchthon

Nikolaus Schneider: „Bildung darf kein Privileg Weniger sein“

http://www.ekd.de/images/ekd_logo.gif

EKD
19. April 2010

Logo der EKD Die Evangelische Kirche in Deutschland (EKD) hat in einem Festakt am heutigen Montag den Reformator Philipp Melanchthon (1497-1560) anlässlich seines 450. Todestages gewürdigt. An der Feierstunde in der Schlosskirche zu Wittenberg nahmen zahlreiche Gäste aus dem politischen, gesellschaftlichen und kirchlichen Leben teil, unter ihnen Bundeskanzlerin Angela Merkel und Ministerpräsident Wolfgang Böhmer.

Der amtierende Ratsvorsitzende der EKD und Präses der Evangelischen Kirche im Rheinland, Nikolaus Schneider, umriss in seinem Festvortrag Person, Werk und Wirkung Melanchthons, der seit 1518 einer der engsten Weggefährten Martin Luthers war. Melanchthon und Luther seien „in erstaunlichem Maße frei von dem damals wie heute verbreiteten Drang, den anderen zu übertrumpfen und den Platz im Rampenlicht vorrangig für sich zu beanspruchen.“ „Dieses einander gerade im Anderssein Wertschätzen und sich über Erfolge des anderen Freuen“, so Schneider, sei „entscheidend für das Gelingen eines gemeinsamen Vorhabens, sei es die Reformation oder seien es Reformen.“

Melanchthon, so der Ratsvorsitzende weiter, sei zudem ein „Brückenbauer und Vermittler“ gewesen. „An ihm können bis in die Gegenwart ökumenische Leidenschaft und die Synthese von Prinzipientreue und geschmeidigem Verhandlungsgeschick Maß nehmen. Ein Melanchthon würde uns nicht nur im evangelisch-katholischen Verhältnis, er würde uns auch als Promotor für die Umsetzung des Verbindungsmodells im deutschen Protestantismus und damit für das Zusammenwirken der lutherischen, unierten und reformierten Kirchen in der Evangelischen Kirche in Deutschland gut tun.“

Am Beispiel Melanchthons verdeutlichte der Ratsvorsitzende den hohen Stellenwert der Bildung für heute: Bildung, so Schneider, müsse mehr sein als „Wissensvermittlung“ und müsse „funktionalistische Verengungen“ hinter sich lassen, denn: „Die Lebenshaltung, das Verständnis des Menschen und der Welt, das Denken über Gott - sie entscheiden darüber, wie wir mit uns selbst und miteinander umgehen. Religiöses und biblisches Wissen sind aus diesem Grund integrierender und orientierender Bestandteil von Bildung.“

Bildung, so Schneider weiter, dürfe „kein Privileg Weniger“ sein. Verstärkte Bildungsanstrengungen dürften nicht bloß eine „gute Idee“ bleiben, sondern brauche „institutionalisierte Formen, damit sie nachhaltig wirken und geschichtsmächtig werden“ könne. Bildung, so der Ratsvorsitzende abschließend, müsse „unsere Sache sein - mit konkreten Folgen.“ Dazu gehören für Schneider „der Einsatz

  • für den Ausbau der frühkindlichen Bildung, weil gerade in den ersten Lebensjahren die Bildungserlebnisse besonders prägend sind,
  • für einen gerechten Zugang zur schulischen wie zur universitären Bildung, der soziale Hemmnisse in Bildungsbiographien überwindet,
  • für die Überwindung falscher Alternativen zwischen Förderung in der Breite und Elitenförderung,
  • für ein Bildungsverständnis, das neben Fach- und Anwendungswissen auch Orientierungswissen vermittelt und die Persönlichkeitsentfaltung in den Mittelpunkt stellt,
  • für den Religionsunterricht an öffentlichen Schulen, weil sowohl die persönliche Bildung als auch das Zusammenleben verschiedener Religionen in einer zunehmend multireligiösen Gesellschaft die Gesprächsfähigkeit in religiösen Fragen brauchen,
  • für eine an der Universität verortete und vernetzte Theologie, die das Bildungspotential der Heiligen Schrift erschließt und kraftvoll in den interdisziplinären Dialog einbringt.“

Deshalb, so Nikolaus Schneider abschließend, sei nicht nur für Melanchthon damals, sondern auch für uns heute die „Unterscheidung und die Verbindung von Glauben und Wissen ein entscheidendes kirchliches und ein gesellschaftliches Thema.“

Wittenberg / Hannover, 19. April 2010

Pressestelle der EKD
Reinhard Mawick



2010. április 1., csütörtök

Rajzfilmsorozat készül Luther Mártonról

Rajzfilmsorozat készül Luther Mártonról

evangelikus.hu
2010. április 01.

A reformáció elindítójáról, Luther Mártonról készít rajzfilmsorozatot a Magyarországi Evangélikus Egyház az 1517-ben kezdődött vallási megújulási mozgalom 500 éves évfordulójára, közölte Fabiny Tamás evangélikus püspök. Forrás: MTI

http://www.evangelikus.hu/lapszemle/rajzfilmsorozat-keszul-luther-martonrol/leadImage

A rajzfilm rendezője a Balázs Béla-díjas érdemes művész, Richly Zsolt lesz, ő készítette többek között a Kockásfülű nyúl, a Kíváncsi Fáncsi és a Fabulák című sorozatokat is. Forgatókönyvírónak Lackfi Jánost, a József Attila-díjas költőt kérték fel.

A készítők 200 millió forintos költségvetéssel számolnak. A tervek szerint a rajzfilmsorozat 13 epizódból áll majd, a tulajdonos az evangélikus egyház lesz, de a potenciális szponzorok között ott lehetnek majd a norvég, amerikai, finnországi evangélikus egyházak is, és a készítők pályázatokon is indulnak majd a sorozatötlettel.


reformacio.500.hu

Reformáció.500 – Kísérleti jelleggel elindult a honlap

evangelikus.hu
2010. április 01.

Budapest – A Reformációi Emlékbizottság második ülésén a bizottság tagjai döntöttek arról, hogy bejegyeztessük a reformáció.500.hu internetes oldalt, amely a reformáció 500. évfordulójának 2017-ben történő megünnepléséről tartalmazna hasznos információkat. A honlap nevét a korábban elfogadott szlogenről kapta. Egyelőre kísérleti jelleggel elindult és üzemel az oldal, a külső és a belső tartalom a következő időszakban folyamatosan fog átalakulni.


A http://www.reformacio.500.hu illetve a http://reformacio.500.hu oldal egyelőre még csak beta verzióban üzemel. A honlapon összefoglaló jelleggel azokat a híreket olvashatják, amelyek honlapunkon is megjelentek a reformáció 500. évfordulójával kapcsolatban. http://www.reformacio.500.hu/sitemap


A következő időszakban, ahogyan a Reformációi Emlékbizottság munkája is folyamatosan bővül, úgy fog ez az oldal is egyre sokrétűbbé és színesebbé válni.


A honlapra felkerülő híreket a twitteren is tovább szeretnénk adni, ezért elindítottuk ezzel párhuzamosan a http://twitter.com/reformacio500 oldalt is.


2010. február 21., vasárnap

Valóban kiszegezte 95 tételét Luther Márton?

Rörer Luther Márton 95 tételéről – Kiszögezte vagy mégsem?

evangelikus.hu
2010. február 18.

Nehezen olvasható, de annál felvilágosítóbb tartalmú: Luther Márton bizalmasa, Georg Rörer (1492-1557) megtalált kézírása a reformáció után kutató történészek számára kincsesbánya. Talán azt is be fogják bizonyítani, hogy valóban megtörtént-e Luther Márton híres 95 tételének kiszögelése 1517-ben vagy sem. A nemrégiben újra megtalált Rörer dokumentumok és lenyomatok most egy kollokvium anyagát képezik és Jénában kulturtörténeti kiállítást is nyitnak, amelyen bemutatják majd ezeket. Forrás: evangelisch.de / Thomas Bickelhaupt / Fordítás: Horváth-Bolla Zsuzsanna

http://www.evangelikus.hu/teologia/roerer-luther-marton-95-tetelerol-2013-kiszoegezte-vagy-megsem/leadImage


A feljegyzést, Joachim Ott, a thüringiai Egyetemi és Tartományi Könyvtár igazgatójának feltételezése szerint Luther egykori asszisztense, Georg Rörer készítette és véleménye szerint egy aprócska adalék („disznóköröm” – Sauklaue), amelyet „még a kortársak sem tudtak annakidején értelmezni és kibogarászni”. Ennek ellenére a már majdnem olvashatatlan írást jó két éve könyvtárosok és egyháztörténészek szisztematikusan kutatják és digitalizálják.

A feltárás első eredményei a szakemberek egy szerdán kezdődő jénai kollokviumon fogják megvitatni. Ugyan sokáig senkit sem érdekelt Rörer 35 kézírásos dokumentuma és három nyomtatott könyve, mégis ez pillanatok alatt megváltozott, amikor Martin Treu egyháztörténész, a Luther Emlékvárosok Alapítványtól (Sachsen-Anhalt) három évvel ezelőtt felfedezett az írások között egy részt, amely utalt arra, hogy Luther Márton annakidején kiszögezte 95 tételét.

Egy Luther Bibliába volt rejtve

Rörers jelentéktelen, egy 1540-ből származó Luther Bibliába elrejtett háromsorosa így hangzik: „1517-ben Szenteste előestéjén Wittenberg templomainak ajtajára felkerültek Luther Márton doktornak a búcsúról írt tézisei.”

A feljegyzés ismertté válása óta azonban a tudósok azon vitáznak, vajon ez alátámasztja-e valóban a tételek kiszögezését vagy csak egy további anekdotikus mozaikköve annak a később kialakult legendának, amely a tételek kiszögezéséről szól.

A háttérről: 1517 október végén írta le Luther a híres 95 tételét és azt elküldte a tartomány egyházi vezetőjének, Albrecht von Brandenburg püspöknek. Hogy a reformátor azonban tiltakozásul a búcsúcédulákkal való visszaélések miatt, személyesen is kiszögezte volna a wittenbergi Vártemplom kapujára a tételeket, mindig is bizonytalan volt. A legkorábbi bizonyítéka ennek Melanchthons Fülöp (1497-1560) egyik megjegyzése volt, amelyet Luther halálának az évében írt. Rörer feljegyzése azonban régebbi és autentikusabbank tűnik, mivel Melanchthonnal ellentétben ő már 1517-ben Wittenbergben tartózkodott.

Számos feljegyzést tartalmaz

A német kutatói közösség jénai projektje előtt azonban egy másik aspektus is előtérben áll. Luther legjelentősebb kortársa és mellette szolgáló asszisztenseként Rörer számos olyan szöveget is leírt, amelyet Melanchthon mondott el, akinek halála 450. évfordulóját épp idén ünnepeljük. De Johannes Bugenhagen (1485-1558) és más kortársak megnyilatkozásait is buzgón jegyzetelte Rörer – magyarázta Ott könyvtárigazgató. Alapos munkájának köszönhető, „hogy a reformáció számos műve megmaradhatott annak jelenleg ismert formájában”.

A wittenberi egyháztörténész, Treu is Rörert „hihetetlenül szorgalmasnak” értékeli, aki mindig is csodálattal tekintett fel mesterére, Lutherra.

Az egyetlen óbajor, aki a reformátor oldalán állt Deggendorfból származott és 1511-től Lipcsében tanult, mielőtt 1522 áprilisában végleg Wittenbergbe költözött. Három évvel később Luther ordinálta őt, 1526-ben pedig elvette feleségül Johanna Bugenhagent, Luther gyóntató atyjának testvérét.

A marburgi hitvitánál is ott volt

1529-ben Rörer elkísérte a wittenbergi reformátort a Huldrych Zwinglivel (1484-1531) folytatott vallási vitájára is, Marburgba. A prédikációk és az asztali beszélgetések buzgó jegyzetelésekor sajátos rövidítéseket alkalmazott, amely a későbbi kutatókat mindig újabb és újabb kihívások elé állította. De nem csak ez, hanem sajátos kézírásának kibetűzése is.

A schmalkaldeni háborúban elszenvedett protestáns vereség (1546-47) után Rörer Dániából Jénába került, ahol 1553-ig négy kötetnyi új Luther-kiadást jelentetett meg.

Az ebben a környezetben keletkezett írásokat nagy részükben tudományosan már feltárták – jelentette Ott. Már a digitalizálást is befejezték, amelyet azonban a jénai igazgató szeretne kiterjeszteni más, Braunschweigban és Hamburgban található Rörer-kéziratokra is.

Az ottani kutatási munka tudósai is szeretnék a „reformáció kézírását” egész Németországban nyomon követni. Az értékes jénai eredetiket pedig 2010. 02. 17-től Jénában lehet először megtekintetni egy most nyíló kiállításon.


2010. február 2., kedd

Martin Luther: Gesammelte Werke (CD-ROM)

http//photoload.ru/data/2f/52/dc/2f52dc78dbbc843b19cf2f260b012f.jpg

Martin Luther - Gesammelte Werke
Digitale Bibliothek

Die Ausgabe enthält 110 Schriften Luthers von der ersten Vorlesung über die Psalmen (1513/1515) und die zentralen Texte der Reformation bis zur kurz vor seinem Tod entstandenen Schrift »Wider das Papsttum zu Rom, vom Teufel gestiftet« (1545), sämtliche geistlichen Lieder, 72 Predigten, eine repräsentative Auswahl aus Luthers Tischreden sowie eine Sammlung von mehr als 350 privaten, theologischen und politischen Briefen. Ergänzt wird die Edition durch umfangreiche Einführungen zur Entstehungs-, Druck- und Wirkungsgeschichte der einzelnen Werke, mit dem Text verknüpfte Stellenkommentare, ein Register der erwähnten Personen mit biographischen Eckdaten und ein chronologisches Verzeichnis von Luthers Schriften. Der Ausgabe sind eine illustrierte Lebenschronik mit 170 Abbildungen, eine Einführung in Leben und Werk von Hermann Bornkamm und ein Grundriß seiner Theologie von Gerhard Ebeling vorangestellt.


Download 74 MB .RAR/.ISO:


Password: uztranslations


Megjegyzés:
  • Az .ISO kiterjesztésű lemezképeket CD-író programmal (pl. Nero, Ashampoo) kell kiírni, vagy lemezkép-megjelenítő programmal (pl. PowerISO) egy virtuális meghajtóhoz csatlakoztatni és arról futtatni.