A falak őrzői - magyar zsidók (videó)

A falak őrzői

Rendező: Balog Gábor

Magyarországról elszármazott és Izraelben új hazára lelt vallásos zsidók, magyarul megszólaló, hús-vér emberek. Ők a falak őrzői – nem a várfalaké, bástyáké, hanem azoké a láthatatlan falaké, melyeket szigorú tradícióik és hitük ereje emelt köréjük, hogy megvédje őket a modern világ veszélyesnek tartott hatásaitól.

Forrás: HírTV

A Talmud szerint is kellenek a zsidó viccek

• "Lehet a zsidókon mosolyogni, de" - Kétféleképpen a zsidó viccekről (stop.hu)
• A Talmud szerint is kellenek a viccek (stop.hu)

Kosher Youtube

Kosher version of Youtube hits Web

Ynetnews
Akiva Novick
01.29.11

Site aimed at ultra-Orthodox sector offers strictly kosher content. 'It's exactly like Youtube, but without pictures of women,' says creator

גלאטיוב

Despite the sweeping rabbinical ban on the Internet, haredi use of the web is widespread. A new website offers the ultra-orthodox sector an alternative to the inappropriate content out there: Glatube.

The video sharing site is strictly kosher. Rihanna won't make it there, and neither will rapper Subliminal or singer Sarit Hadad.

"It's exactly like Youtube, with one exception: No promiscuity," said Sharon Bokobza, the site's creator and a student at the Breslov yeshiva Shuvu Banim. "Glatube is aimed at those who are becoming religious and want to listen to music, but are not interested in the promiscuity that is found on the Internet."

More than 1,000 video clips have been uploaded to the site, and more than a hundred surfers upload more videos continually. Each clip is first inspected by a team of 'kashrut supervisors' that makes sure that it does not include unsuitable content like sex or violence.

"We don't have strict rules like Amnon Yitzhak. Any video can uploaded with us, except if it’s promiscuous," Bokobza said.

His definition of permissive content? "A clip that contains pictures of women will not be uploaded," Bokobza explains. "The singing of women is also out of bounds."

A visit to the site yields Israeli folk music, Torah lessons and the video of a cat playing a piano.

• http://www.glatube.com/

Satmar Hasidism: Living in Israel forbidden

Satmar: Living in Israel forbidden

ynetnews
Kobi Nahshoni
08.22.10

On anniversary of Satmar Hasidism founder's death, sect publishes list of questions and answers on how to relate to Zionism

Current Satmar rebbe. Rabbi Yekusiel Teitelbaum

In honor of the 31st anniversary of the death of first leader of the Satmar Hasidism anti-Zionist sect, Rabbi Yoel Teitelbaum, a number of his followers published a pamphlet in his memory containing sixty questions and their answers regarding the rabbi's zealous attitude towards the State of Israel.

The pamphlet is entitled "Ish Milhamot" (Man of Wars). It is intended to act as a guide for the perplexed Hassid. In its own words, it provides "clear answers to those seeking the truth to questions and queries over the test of time so the current generation will know the path it should take."

According to the Satmar rebbe, Zionism is a total violation of the Torah. "If we were to take all the violations of the generation and the many transgressions committed around the world and placed them on one side of a scale and the Zionist state on the other side, it would be overwhelmingly decided that it is root of all impurity and damage in the entire world and contaminates the entire world," the rebbe wrote in the pamphlet.

Angel of Death and the Zionists

In response to the question "Who is the minister of the Zionists in Heaven?", the rabbi answered in a response from the previous century, "Obviously the Angel of Death is their minister. Behold, every country has its governor… this country, which is rooted and based in the forces of impurity and the Other Side, this certainly is its minister."

The pamphlet also outlines: Even those who believe that a Jewish state must exist in the Land of Israel having no other choice because of pikuach nefesh (saving a life) "violate the holy Torah." The pamphlet directs readers to the Tractate of Avot, saying that the sentence "every man is judged favorably" is said about everyone except Zionists. In addition, it asserts that it is a mitzvah to speak lashon hara (slander) about Zionists.

"Whoever has a part in this is delaying redemption at every moment and is delaying the inspiration of the Divine Presence and is delaying the coming of the Messiah. Even someone who takes the smallest part, even as slight as the edge of a yod (the tenth and smallest letter of the Hebrew alphabet)… even someone who bends towards them, even by one hair, must be avoided like a bowshot. Whoever thinks yes (that Zionism is the correct path) and not just whoever says yes or even has a thought to this effect, is certainly a heretic."

The rabbi added, "I do not want to have any association with a Jew who thinks like this, and I do not want to find anyone who thinks like this even for a moment in my beit midrash (house of study)… In previous generations, if people only suspected of someone that he has tendencies to think this way in his heart, he was sent away, not included in prayer, and in this manner was they ride themselves of such plight."

'Even in times of war'

The pamphlet's authors quoted a number of extreme statements made by their rabbi and translate them into practical halachic instructions. For instance, prayer rallies held by Religious Zionists or haredim must not be attended, even in a time of war; the rulings of great Torah scholars who recognize Israel must not be followed, saying they are the root of all of Israel's troubles.

"Truly, if it were possible, and even with true devotion, to announce to the nations of the world that these evil people are not the representatives of Israel and Torah- and mitzvoth-keeping Jews, who have no connection to them, this would be one of the biggest mitzvoth that would need to be carried out with devotion," it was written in the pamphlet.

Zionism, according to Rebbe Teitelbaum, will not last forever. The following is a translation from his writings in Yiddish. "The Messiah will not come until no remnant or survivor remains from this kingship. It must become null and void. A Jew who believes in the Creator of the Universe cannot be satisfied with anything otherwise… all the buildings built by the heretics and infidels in our holy land will be burnt and destroyed by the Messiah king."

Is living in Israel permissible?

In the meantime, the Satmar pamphlet also stipulated that living in the State of Israel is forbidden.

In another section, the pamphlet implied that a rabbi need not be consulted before carrying out acts against Zionists, based on the model put forth by the biblical Pinhas who killed Jews who sinned.

Regarding homes containing an Israeli flag, the pamphlet instructed Satmar followers not to enter. "Beyond any doubt, a house containing any reference to the flag must not be entered because it is a bastion of the forces of impurity."

The Satmar rebbe wrote of the renewal of the Hebrew language is worse than speaking "languages of the nations" because changing the holy language is "contemptible, abominable, and impure."

"It is completely forbidden to speak Hebrew because it is an extension of the actions of the heretics and infidels who destroy and ruin religion and thus acknowledges the heretics and infidels and their idol worship and is a violation of the entire Torah."

Evreii mesianici in dialog cu crestinii

Evreii mesianici în dialog cu creştinii

Ziarul Lumina
Ştefan Mărculeţ
09 Iulie 2010

Liderii evreilor mesianici din Ierusalim s-au întâlnit cu reprezentanţi ai Bisericii Ortodoxe Române, ai Bisericii Catolice şi ai comunităţilor protestante, pentru a discuta despre Crezul niceo-constantinopolitan. Întâlnirea a fost şi o consultaţie referitoare la drumul parcurs spre organizarea la Ierusalim a unui sinod creştin care să discute problema primirii evreilor în sânul Bisericii.

Pr. Vasile Mihoc şi pr. Constantin Necula au vorbit despre Crezul niceo-constantinopolitan

Academia Teologică de la Mănăstirea "Brâncoveanu", de la Sâmbăta de Sus, a găzduit, între 6 şi 9 iulie, conferinţa internaţională "Crezul niceo-constantinopolitan". Evenimentul s-a desfăşurat sub egida "Towards Jerusalim Council II" - TJC II ("Spre al doilea Sinod de la Ierusalim") şi a reunit reprezentanţi ai Bisericii Ortodoxe Române, ai Bisericii Catolice şi ai diferitelor confesiuni creştine cu reprezentanţi ai comunităţii evreilor mesianici din Ierusalim. "Este a cincea întâlnire a evreilor mesianici cu noi, în România, şi a patra conferinţă organizată la Sâmbăta de Sus. Este o consultaţie între evreii mesianici implicaţi în organizarea Sinodului de la Ierusalim, cu ortodocşi, dar şi cu alţi creştini", a spus pr. prof. Vasile Mihoc, reprezentant al Bisericii Ortodoxe la conferinţă. Discuţiile s-au axat pe analiza Crezului niceo-constantinopolitan, subiect şi al conferinţelor preoţeşti din acest an din cadrul Bisericii Ortodoxe Române.


Părintele Vasile Mihoc, profesor la Facultatea de Teologie Ortodoxă "Andrei Şaguna" din Sibiu, a dezvoltat subiectul "Perspectiva istorică şi teologică asupra Crezului", alături de pr. Constantin Necula, conferenţiar la aceeaşi facultate. Între intervenţiile din cadrul conferinţei amintim referatul liderului evreilor mesianici din Ierusalim, Benjamin Berger, intitulat "Mişcarea mesianică în Israel", şi referatul preotului catolic Peter Hocken "Dezvoltarea internaţională a TJC II".

"Da" iudeilor în Biserică

Ideea de a organiza un al doilea sinod la Ierusalim s-a născut în urmă cu mai bine de 12 ani. În Faptele Apostolilor, citim că la primul sinod apostolic de la Ierusalim, la care au participat Apostolii şi prezbiterii Bisericii primare, s-a discutat problema primirii păgânilor în Biserică. Prin lucrarea Duhului Sfânt, Apostolii şi prezbiterii au hotărât atunci că păgânii pot intra în Biserică doar prin simpla mărturisire de credinţă, fără a trece prin iudaism. "Viziunea TJC II este aceea că ar trebui să se întâmple ceva în sens invers. Acum, când Biserica este în masă păgâno-creştină, formată din foşti păgâni şi o mică minoritate de evrei, în mod simbolic, al doilea sinod de la Ierusalim ar trebui să spună "da" intrării evreilor în Biserică fără a li se cere să renunţe la identitea lor iudaică. Este un drum, o cale de discuţie, de rugăciune, de aprofundare, prin care se caută un loc al iudeilor care cred în Hristos, în Biserică, Trupul Său", ne-a explicat părintele Mihoc. Legat de momentul în care va avea loc acest sinod, pr. Vasile Mihoc ne-a spus că discuţiile nu au ajuns până la acest nivel. "Este un vis de viitor şi socotim că avem ceva de făcut în această direcţie. Sf. Apostol Pavel spune că tot Israelul se va mântui în Hristos şi, desigur, acesta va fi un semn al apropierii venirii Domnului. Această întoarcere a lui Israel va avea o mare importanţă pentru noi toţi. Încercăm să vedem ce trebuie să facem noi în situaţia actuală", a conchis părintele profesor.

A vallási vezetők nem próféták (Népszabadság)

A vallási vezetők nem próféták



Népszabadság
Vajda Károly, Vári György
2010. június 28.

Köves Slomó és Bodnár Krausz Dániel Isten és a politika címmel fejtették ki valláspolitikai nézeteiket (június 15). Mivel érveik néhol leegyszerűsítőek, s bújtatva felekezetpolitikai célokat követnek, szükségét érezzük, hogy írásuk némely kitételét kritika tárgyává tegyük, rejtettebb szándékait pedig átláthatóbbá. Észrevételeink, ha más látószögben mutatják is a tárgyalt kérdéseket, maguk is vallásos, neológ zsidó szemléletet tükröznek.

Kövesék alapgondolata szerint a vallások társadalmi küldetése, isteni feladata a társadalom jobbá tétele (héberül ez a tikkun olám, a világ összhangjának helyreállítása).

Való igaz, a hívőnek alkotmányos alapjoga, hogy nézeteit egyéni vagy közösségi formában artikulálja. Vallás ezen alapelvek szóban és tettben történő megvallása, megvallhatósága nélkül lehetetlen is lenne. Mégis, amikor a szerzők azt írják, hogy csakis „a hitet és a vallást »idejét múlt evolúciós állapotnak« tekintő ember gondolhatja úgy, hogy a vallás értékeinek nincsen helye a politikában […], és a vallás csupán »magánügy«”, akkor össze nem tartozó dolgokat csúsztatnak egybe. Az alkotmány 60. §-a rendelkezik a vallásszabadságról, mely a vonatkozó törvény jogértelmezésében a lelkiismeret szabadságának egyik manifesztációja (vö.: 1990. évi IV. törvény 1. §).

A lelkiismeret ugyanakkor mind annyiunk legszemélyesebb magánügye. Azaz a vallásoknak a politikai közgondolkodást érintő közösségi megnyilvánulásai egyszerre viselik magukon a közés a magánügy jellegzetességeit. E két jelleg alkotmányos politizálás esetén mégsem ütközik össze, ugyanis az alkotmány említett paragrafusának harmadik pontja megfogalmazza a különféle vallások, világnézetek egyenjogúságát (vö.: törv. 15. § 3.), amit az állam világnézeti semlegessége szavatol (15. § 1.). Csak így válik ugyanis teljessé, teljesíthetővé a vallási és a világnézeti szabadság.

Ha az állam (pl. a törvényhozás) nem tart egyenlő távolságot a különböző világnézetektől, vallásoktól, felekezetektől, akkor sérül a vallási nézetek egyenjogúságából fakadó szabadság. Alkotmányjogilag tehát nagyon is kívánatos, hogy a vallások intézményei és hívei vegyenek részt a politikai közéletben, de legalább ennyire fontos, hogy a politikai élet diskurzusai mégse szűküljenek egyetlen vallás fogalmiságára sem, mert ez óhatatlanul bizonyos világnézetek, vallási fölfogások fölértékelődéséhez, azaz a vallások közti egyenlőség megbomlásához vezet.

Helyes, ha az egyházak saját igazságukat és értékrendjüket követik, ám ha belépnek a politikai beszélgetés terébe, akkor többé nem tekinthetik az adott politikai helyzetben egyfajta irányt mutató értékrendjüket kinyilatkoztatott igazságnak. A cikk ezzel látványosan nem számol, amikor az egyházakat előbb a politikai közösség részének tekinti, majd a prófétákra hivatkozva fölöttük álló, a politikai közösség döntéseit felülbíráló tekintélyeknek láttatja őket, noha az egyházi vezetők nem próféták. Köves és Bodnár Krausz tehát pár mondaton belül homlokegyenest ellenkezően írja le az egyházak szerepét a politikai térben, ami álláspontjuk kiforratlanságára utal.

Egyetértünk azzal, hogy a vallások az erkölcsi iránytű szerepét játszhatják a társadalomban. Aggályos azonban, ha ezzel kapcsolatban elvárjuk, hogy „az isteni erkölcs regulázza a politikát”, s nem „a politika használja önös céljaira Isten egyházát”. Az alkotmány szellemében bizony fölmerül a kérdés: Isten melyik egyházáról van szó a több mint kétszáz bejegyzett egyház közül? S „melyik” istenről? Hiszen alkotmányjogilag mindegyik istenképzet egyenjogú. Nem tüntethető ki a monoteista vallások személyes istenképzete anélkül, hogy ne sértenénk meg a más istenképzeteket valló polgártársaink önérzetét. (Kövesék cikke a legjobb példája annak, mennyire nehézkes egyetlen vallás fogalmaival alkotmányjogilag értelmes politikai diszkurzust folytatnunk. Vállalkozásuk kudarca nyelvileg is egyértelmű, hisz amikor „Isten egyházáról” szólnak, arra kényszerülnek, hogy krisztianizálják a zsidó közegünkben használatos fogalmainkat, s egyháznak mondják azt, ami a kellál Jiszraél, a zsidó vallásúak nem egyházi jellegű vallási közössége.)

Az írás második felében a mainstream zsidó vallási intézményrendszer történelmi és politikai felelősségéről esik szó, a szerzők mozgalma, az EMIH felekezetpolitikai érdekeinek megfelelően. Ez rendjén is van. Az is érthető, hogy a rendszerváltás után az USA-ból ide települő, eredetileg oroszországi mozgalom (Chabad, EMIH) fölveti az őt nem terhelő kommunista időszak hibáinak kérdését. A Mazsihisznek magunk is elszánt kritikusai vagyunk. Ennek dacára kétes kijelentés, hogy a rendszerváltás előtt a „zsidóság önkifejezésének lehetőségei” „folklorizmusra [sic!] és kiüresített formális szertartásokra” szűkültek volna. Minden állami korlátozás, gyámkodás és politikai manipuláció dacára a neológiában és az ortodoxiában is volt érdemi vallási élet. A hanyatlás és a megmaradásért vívott küzdelem egyszerre jellemzik ezt a korszakot. Valótlan állítás, hogy a Mazsihisz Magyarországot az utóbbi időben „általánosan antiszemita színekben” tüntette föl. Feldmájer Péter hivatkozott, valóban elhibázott nyilatkozatában (Mazsihisz: a zsidók maradjanak otthon március 15-én, MTI, 2007. március 8.) és több más alkalommal is leszögezte, hogy a magyarországi antiszemitizmus egy egyre aktívabbá váló kisebbség ideológiája. Éppenséggel Köves volt az, aki egy családját ért verbális antiszemita inzultust követően arányt tévesztett, és mumbai vérengzést vizionált Budapestre (http://www.antisemitism.org.il/heb/events/41263/).

Érdekes fordulata a cikknek, hogy számon kéri a Mazsihiszen mindazokat az eseteket, szám szerint hármat, amikor az EMIH tiltakozott valami ellen, a Mazsihisz viszont nem. Hasonló retorikával sok olyan esetet említhetnénk, amikor fordított volt a helyzet: pl. sosem ültetett a rasszizmus ellen fát cigány politikussal EMIH-et képviselő személy. Példánk is mutatja, milyen siralmas a másik hitelrontásában érdekelt retorikai játszma. Kérdés az is, helyes-e az antiszemitizmus elleni küzdelmet minden egyéb feladata elé helyező hitközségi vezetést épp e harcban elmarasztalni?

Azért is meglepő ez, mert alig két éve (2008. január 14.) Köves Slomó épp a Népszabadság hasábjain kardoskodott amellett, hogy az „antiszemitizmus és a rasszizmus ellen nem a zsidó szervezeteknek kell harcolniuk, hanem a demokrácia és az emberi szabadságjogok híveinek”. A cikk szerzői úgy vélik, hogy az egyházi fellépés akkor indokolt, „ha […] a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli”. Példát azonban csak az utóbbi esetre hoznak. Pedig a vallási tanítás értékeiből kiindulva is volna miről beszélni.

A próféták hagyományára épülő politizálás pártpolitikától függetlenül számon kérné a mindenkori hatalmon a szegénység elleni küzdelmet, az esélyegyenlőség garanciáit, hogy pl. a szociális helyzetből eredő hátrányok az oktatásügyben ne számítsanak képességhiánynak, kérlelhetetlen következetességgel kérné számon a hatalmon az alázat, a politikai önkorlátozás erényét az alkotmányos kontrollintézmények pozícióinak betöltésénél stb.

Tehát ahogy a múltban is volt, úgy jelenleg is van éppen elég alkalom a jól átgondolt és felelős vallási politizálásra, de ezt nemcsak a Mazsihisz, hanem az EMIH is rendre elmulasztja, talán azért, mert túl sok figyelmet szentelnek egymással folytatott pozícióharcaiknak. Mi tehát nagyon is fontosnak tartjuk Köves Slomó és Bodnár Krausz Dániel azon gondolatát, miszerint „vallási vezető csakis akkor tehet hitelesen politikai jellegű kijelentéseket, ha azokkal a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli, és nem merül fel az egyház intézményeinek érdekében történő taktikázás gyanúja”.

Vajda Károly hermeneuta, Vári György kritikus

• Isten és a politika

Köves Slomó rabbi: Etika az üzletben (videó)

EchoTV

Civil Akadémia
2010.06.27.

Dr. Köves Slomó rabbi
Etika az üzletben I-II.

Videók lejátszása:

• 2010-06-27 Civil Akadémia I.
• 2010-06-27 Civil Akadémia II.

Videó letöltése (korlátozott ideig):

• 72 MB WMV

Isten és a politika - a rabbi szerint

Isten és a politika



Népszabadság
Dr. Köves Slomó - Bodnár Krausz Dániel
2010. június 15.

Bizonyos körökben szinte magától értetődő axióma, hogy az egyházaknak nincs helyük a politikában. Nem helyes, ha egyházi személyek politikai jellegű nyilatkozatokat tesznek. De miért is lenne ez olyan magától értetődő?


A „politika” kifejezés a polisz szóból ered, és elsődleges jelentése a közösség ügyeinek intézése, megvitatása és jobbra fordítása. Ez szükségszerűen magában hordozza, hogy a szereplők értékrendjük és világnézetük szerint kívánják a társadalmi viszonyokat jobbá tenni.

Ha pedig ez így van, akkor teljes abszurditás egyházaktól vagy vallási tanítóktól, vezetőktől elvárni, hogy a hitük által alapozott konzisztens világnézetüknek ne adjanak hangot. Az egyházak nem függetleníthetik magukat értékrendjüktől és világnézetüktől. Ha ezt tennék, az tevékenységük teljes hitelvesztését jelentené. Csak a hitet és a vallást „idejét múlt evolúciós állapotnak” tekintő ember gondolhatja úgy, hogy a vallás értékeinek nincsen helye a politikában, a közbeszédben, és a vallás csupán „magánügy”. Ha a világot egy adott értékrend szerint látjuk helyesnek, akkor magától értetődik, hogy a társadalmat is ezen értékek szerint kívánjuk befolyásolni, és ezt a világnézeti elkötelezettséget kívánjuk vitáinkban érvényesíteni. Az ilyen diszkurzív tevékenységet pedig Arisztotelész óta politikának nevezzük.

Amikor Bogdan Filov bolgár miniszterelnök „bajkeverőnek” nevezte az ortodox egyház szófiai vezetőjét, annak a zsidóüldözéssel szembeni konzekvens fellépése miatt, Sztefán metropolita a gonosz Ácháb király szavaira emlékeztette őt, aki „Izrael megrontójának” nevezte Illés prófétát (1 Ki rályok 18:17.). A Biblia könyveit végigkísérve láthatjuk, hogy az ókori Izrael vallási vezetői, prófétái egyáltalán nem tartották távol magukat a politikai és hatalmi kérdésektől, hanem függetlenségüket megtartva, példa nélküli bátorsággal kritizálták és regulázták a korrupt és erkölcstelen hatalmat. Szinte az egész Tánách (Ószövetség) ilyen történetekkel van teli.

A hatalomtól független egyháznak éppen az a szerepe, hogy (az egyház tagjainak pártállására vonatkozó szuverenitását tiszteletben tartva, értékeket és nem pártpolitikai érdekeket közvetítve) a hatalom által korrumpált és az értékektől gyakran igencsak eltávolodott kormányzatot és az általa befolyásolt politikai közösséget világnézeti tanításával az általa helyesnek vélt irányba terelje. Ehhez azonban feltétlenül szükséges, hogy még véletlenül se merüljön fel annak a gyanúja, hogy nem az isteni erkölcs regulázza a politikát, hanem a politika használja önös céljaira Isten egyházát.

Európa egész történelmét beszövő problémahalmazzal van dolgunk. A kétezer éven át intézményesült, a középkori hatalmi struktúrákat alapvetően befolyásoló és a vallási közösségből hatalmi tényezővé fejlődött egyház(ak) nemcsak részt vett(ek) a politikában, hanem szinte egyedüli meghatározó letéteményese(i) volt(ak) annak. Így nem csoda, ha a mai napig egészen más interpretációja van az egyház politikai szerepvállalásának Európában, mint például az ilyen előzményektől mentes Egyesült Államokban.

Az Egyesült Államok kialakulásának, alkotmányának és a Függetlenségi Nyilatkozat létrejöttének a körülményei egyediek a világtörténelemben. Olyan tabula rasa, történelmen kívüli állapot volt az, amely nem hasonlítható semmihez. John Locke által befolyásolva az amerikai gondolkodásmód a pozitív természeti állapotra épül, melyben Isten mindenki abszolút ura, de a vallás személyes kérdés marad, és így az állam által nem befolyásolható, attól a lehető legerősebben elválasztandó terület. A nyugati világban mégis itt találjuk a legtöbb, magát vallásosnak tartó embert.

Az európai nemzetállamok egymástól eltérő módon és különböző mértékben próbálkoztak az egyház és az állam különválasztásával, illetve a korábban nem kanonizált egyházaknak az egyházi struktúrába való beillesztésével. Így az egyház még megtartott vagy már megszerzett jogosítványainak, pozícióinak védelme közben gyakran jutott olyan helyzetbe, hogy rövid távú intézményes érdekei ellentétbe kerültek értékeivel és tanításaival.

A huszadik század talán legtragikusabb példája erre több keresztény egyház és a náci Németország sokat vitatott viszonya. A szociáldarwinizmus, a fajelmélet, az emberirtási ambíciók szöges ellentétei a keresztény tanításnak, a keresztény egyházak általában mégsem mutattak kellően határozott ellenállást a náci népirtással szemben. A vatikáni politikát védelmező történészek szerint a Szentszék azért nem lépett fel eléggé határozottan, mert attól tartott, hogy a náci rendszer elleni nyílt egyházi támadásnak súlyos következményei lehettek volna a megszállt Európa katolikusaira és katolikus intézményeire nézve.

Nekünk zsidóknak is megvan a felelősségünk. A magyar zsidóság története sem mentes végzetes kimenetelű politikai taktikázásoktól. Ilyennek tekinthetjük a magyarországi zsidó egyházak magatartását a két világháború között. Sok történész szerint nem léptek fel kellő bátorsággal és határozottsággal a zsidótörvényekkel (különösen a numerus claususszal) szemben. Sőt a külföldi zsidó szervezetek tiltakozó akcióit is visszautasítással kezelték a még élhetőnek vélt kompromisszumok taktikáját követve, a pár évtizeddel korábban kivívott polgári és egyházi jogok és javak elvesztésétől félve: „Nehogy a nemzet ellenségeiként tűnjünk fel, akik a nemzet érdekei fölé helyezik a sajátjaikat”.

„Önpusztító” taktika jellemezte a kommunista rezsim négy évtizedének zsidó egyházi politikáját is, mely „az antiszemitizmussal szembeni védelem ígéretének” fejében teret engedett olyan politikai elvárásoknak, amelyek folklorizmusra és kiüresített formális szertartásokra szűkítették a zsidóság önkifejezésének lehetőségeit. A rezsim pedig az antiszemitizmus látszólagos felszámolása után a zsidóellenes indulatokat a kor retorikájában tökéletesen legitimált anticionizmusba és Izraelellenességbe csatornázta.

A rendszerváltás óta eltelt húsz évben tanúi lehettünk egy hasonlóan elhibázott stratégiának. Ennek keretében intézményes érdekből – vagy egyszerűen a koncepció hiánya miatt – asszisztált a zsidóság képviseletét a rendszerváltás után is monopolizálni kívánó szervezet Magyarország általánosan antiszemita színekben való feltüntetéséhez (lásd pl.: Mazsihisz: a zsidók maradjanak otthon március 15-én, MTI, 2007. március 8.), ugyanakkor nem lépett fel reális közösségi sérelmek védelmében (lásd pl.: Megvertek egy zsidó férfit a Dohány utcában, FH, 2009. július 8.; vagy: Nagydíjas történelmi atlasz holokauszt és a cigányság nélkül, Népszabadság, 2009. augusztus 24.). Említhetném a Molnár Oszkár ügyében tapasztalt apátiát is.

Vallási vezető csakis akkor tehet hitelesen politikai jellegű kijelentéseket, ha azokkal a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli, és nem merül fel az egyház intézményeinek érdekében történő taktikázás gyanúja. Máskülönben áldozatai leszünk a hatalom taktikájának, és saját értékeinkkel ellentétesen, sokszor politikai provokációkat segítve hangosítunk fel nem létező problémákat vagy hallgatunk el létező veszélyeket. Ám, ha vallási értékeink közvetítéséről, közösségünk közvetlen védelméről van szó, akkor fel kell emelnünk a hangunkat. Hiszen a hallgatásunk is üzenet.

A szabadság magasztos eszméje nem Isten tanítása ellen való gazság, az egyház tanításaival nem a politikai szabadságjogok állnak szemben, hanem a politikai érdekeket kiszolgáló egyházi szervilizmus. A szabad, vallásos ember nem lehet szolgalelkű. Ez Ábrahám, Izsák, Jákob, József és Mózes alapvető tanításaival ellentétes (lásd az egyiptomi kivonulás történetét).

Talmudi bölcseink a következőképp tanították (Atyák 2:16.): „A munkát nem neked kell bevégezned, de nem vonhatod ki magadat alóla.”

Dr. Köves Slomó az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija

Bodnár Krausz Dániel filozófus, az EMIH vezetőségi tagja

Elbeszélgettek zsidók és keresztények

Elbeszélgettek zsidók és keresztények



Ágoston Zoltán
Népszabadság
2010. március 11.

Végy két világvallást, képviselőiket pedig ültesd le egymással beszélgetni – az ötlet olyan egyszerű, hogy a Nyugaton sem működik. A magyarországi zsidó-keresztény eszmecsere legalább felemásra sikerült.

XVI. Benedek látogatása a római zsinagógában 2010 januárjában. Csak a kötelezőt

Reuters - Max Rossi

Rendhagyó előadássorozat ért véget a minap Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem (ORZSE) és a Faludi Ferenc Akadémia előadóinak részvételével. Vallásközi párbeszédre hívni zsidókat és keresztényeket legalábbis kevés sikerrel kecsegtető kísérlet volt az elmúlt kétezeregynéhány évben – előítéletek nélkül pedig főleg nem. Ezért is hagyott maga után felemás szájízt az előadássorozat, amelynek nagyvonalúan sikerült felülemelkednie az évezredes komplexusokon, mégis fényesen igazolta a régi diplomáciai közhelyet, miszerint két monológ még nem feltétlenül vezet párbeszédhez.

Akkor sem, ha ehhez egyébként az alap megvan, elvégre a zsidó vallás és „leányegyházai”, a keresztény és a mohamedán a három kinyilatkoztatott vallás a világon, ami némi egyszerűsítéssel azt jelenti, hogy a történelemnek van kezdete és végcélja is. (Ez a harc lesz a végső – mintha az átkosban merő féltékenységből üldözték volna a kereszténységet.) A jezsuita szervezők nem sokat bíztak a véletlenre. A kétszer negyvenöt perces előadásokat néhány mondatos reflexió követte, amelyek kimerülnek a fellépési lehetőséget méltató köszönetnyilvánításban. Mentségükre mondván, a szinkretikus szólamokon túli vallási párbeszéd mindenhol a világon gyerekcipőben jár. A legtöbbet Németországban kísérleteztek vele, de – mint az egyik szervező mondja – a kötelező udvariassági körökön ott sem sikerült átlendülniük. A feltámadással nem tudunk mit kezdeni – jegyezte meg egyszer búcsúzóul Oláh János, az ORZSE docense – valami ilyesmi lehetne egy valódi párbeszéd kiindulópontja.

A hiánya viszont már csak azért is fájó, mert ismeretterjesztőnek – vagy egyetemi nosztalgia ellen – minden előadás kiváló. Megváltó híján a rabbik egyelőre még alkudozhatnak Istennel. Ehhez egyébként maga a Tóra nyújt kiváló inspirációt, egy első pillantásra egyszerű mondatban: „Mózes a Jordánon innen, Moáb országában kezdett a Tan magyarázatához.” De milyen, többféle jelentést megengedő magyarázathoz, ha a zsidó hit szerint a Tórában nemhogy egy felesleges szó, de egy felesleges betű sincs? Mózes hetven nyelven magyarázta el híveinek a Tant – hangzott a néhány szellemi csörtével későbbi, ám kitartóan homályos válasz, amelyet kiötlője végül azzal oldott fel, hogy a Tórának hetvenféle lehetséges magyarázata van, a próféta pedig mindegyiket megosztotta hallgatóságával.

És ki gondolta volna, hogy a zsidó gasztronómia sarokköve, a sólet egy hasonlóan körmönfont vitának köszönheti létét? – kérdezi Darvas István rabbi, az ORZSE tanára. Első hozzávalója ugyanis az a rejtélyes mondat, amelyben Mózes a szombati tűzgyújtást tiltja meg – Ne gyújtsatok tüzet szombaton egyik településeteken sem –, egyedüliként az ezen a napon tilos és halállal büntetendő 39 munkavégzés közül. (Maga a 39 főmunka még véletlenül sem szerepel a Tórában. Csak jóval Mózes után állították össze a hagyomány alapján.) A rabbigenerációkat persze évszázadokra gondolkodóba ejtette, hogy Mózes miért pont ezt a tűzgyújtást emeli ki a többi közül, ráadásul pont azután, hogy deklaráltan minden szombati munkavégzést tilalommal sújtott.

A későbbi magyarázatok közül még aránylag az egyszerűek közé tartozik az, amely szerint a tűzgyújtási tilalmat hangsúlyozva Mózes arra figyelmeztet, senkinek nem kell végigjárnia a bűn mind a 39 lépcsőfokát a halálbüntetés kiérdemléséhez, elég, ha csak egyre vetemedik a tiltott munkavégzések közül. A 13. században élt Lévi ben Gérsom a mondatra nézve arra jut, hogy szombaton halálbüntetést végrehajtani sem szabad – a négyféle kivégzési mód egyike a máglyahalál volt. Ez még illeszkedik is a modern ortodoxia megalapítója, a 19. századi Samson Raphael Hirsch magyarázatához, aki szerint a tűzgyújtás mindig valamilyen munkát készít elő, ezért tilos önmagában is.

Mérvadó – és a sólet szempontjából felbecsülhetetlen jelentőségű – mégis a karaiták fellépése maradt. A szigoráról ismert, csak az írott tant elfogadó irányzat ugyanis szó szerint értve a tűzgyújtás tilalmát előírta, hogy a zsidóknak teljes sötétségben és hidegben és meleg étel nélkül éhezve kell tölteniük a szombatot – emlékezésül a második jeruzsálemi szentély lerombolására. (Amíg a templom nem épül újra, a karaiták szerint minden ünnepnap – így a szombat is – gyász.) Ezt a lehetőséget a rabbinikusok, élükön a karaiták nagy ellenfelével, Szádja Gaonnal elvetették. Vitájuk a tökéletes kompromisszumig fajult: szombaton nem lehet ugyan tüzet gyújtani, de az, amelyet pénteken lobbantottak lángra vidáman áraszthat fényt és meleget. És hogy az éhség ne űzze el az ünnepi hangulatot, a rabbik törvényt alkottak az ünnep csúcspontját jelentő ebédről – ez a sólet. Vagy éppenséggel a paprikás krumpli, ha az ember a bab nélkül tengődő Lengyelországban kéri.

Isten íze

Nem mintha a maga kissé morbid stílusában a kereszténység egyik nagy hitvitájának, a képrombolásnak ne lettek volna gasztronómiai oldalhajtásai – mesélte Hankovszky Tamás, a PPKE-BTK filozófia tanszékének adjunktusa. A VIII-IX. századi Bizáncban a képtisztelők ugyanis gyakorta az ikonokról lekapart festékkel fűszerezték az áldozáshoz használt bort, és áldást remélve az ikonok előtti mécsesek olajából ittak, elfajulásaként annak a vitának, amely a kereszténység hajnalán még arról szólt, szabad-e egyáltalán képeket festeni. Ez utóbbit az egyház évszázadokon át tilalommal sújtotta, félve, hogy az istenadta nép bálványimádásba esik vissza, amire egyébként szép számmal akadt is példa – előfordult az is, hogy az „Isten a saját képére teremtette az embert” jegyében keresztapának választottak ikonokat.

Jellemző a vita hevére, hogy száz éven belül, 754 és 843 között négy zsinat vetette el és állította vissza a képek tiszteletét, de hús-vér áldozatból sem volt kevés. Elsőként mindjárt III. Leó császár küldöttét sodorta el a népharag 726-ban, amint három fejszecsapással szétzúzta a konstantinápolyi császári palota kapuja felett álló Krisztus-ikont – csak azért, hogy a nyolcszáz évvel korábbi keresztényüldözéseket idéző hangulatban a császár véresen megtorolja halálát. Az uralkodói támogatást élvező képrombolók útját ezután 120 évig ikonokra kötözve megkínzott mártírok szegélyezték.

Hívők a jeruzsálemi Szent Sír-templomban

Reuters - Oleg Popov

Mindenkori önmagához hűen a Biblia ezúttal sem nyújt sok támpontot. Bár a második parancsolat nyíltan megtiltja a bálványimádás – Ne készíts magadnak szobrot, sem semmiféle (kép)mást – olvashatjuk Mózes második könyvében, röpke öt fejezettel később viszont Isten meglehetősen precízen írja elő, milyen kerúbszobrokkal díszített frigyládát vár prófétájától. A képtisztelők erre hivatkozva kerülhették el a bálványimádás vádját. A bálványimádás nem aktuális – mondták ki feketén-fehéren –, hiszen a képtilalom csak az egyébként sem létező pogány istenekre vonatkozik, Jézusra viszont nem. – Jó, ha a törvény lámpaként világít a sötétben, de a hajnalcsillag – Jézus – eljövetelével már nincs szükség rá – érvelt például Damaszkuszi Szent János, ám csak új muníciót adott a képrombolók kezébe. Jézus személyében ugyanis két természet egyesül keveredés nélkül, de szétválaszthatatlanul. Vagy csak az emberit ábrázolják, mert az istenit nem lehet, vagy szétválasztják a két természetet, ez a két eretnek lehetőség áll a festők előtt – intézte el a hagyományos teológiai különbségtétel nyomán V. Konstantin a képtisztelőket. (Nem mintha császár nem esett volna át a ló túloldalára. Mivel csak a vallási témájú képeket nem tűrte, Bizánc-szerte nyugodtan tűzdelte tele a templomokat kedvenc kocsihajtójának a képével.)

V. Konstantinnal a vita akár nyugvópontra is juthatott volna, ám a császári érvekben van egy fatális hiba: V. Konstantin összetéveszti Jézus isteni természetét - ez lenne az ábrázolhatatlan és vallási vétekként elítélendő tett – Jézus emberi személyével, aki viszont fenntartások nélkül lehet áhítat tárgya. Jézus és ikonja azonos személlyel rendelkezik, hiszen embernek lenni test nélkül nem lehet – győzedelmeskedtek végül a képtisztelők Teodórosz Sztuditész révén.

A képrombolás ettől még időről időre újra feltámadt, így a XV. század Firenzéjében is, ahol a fáma szerint Savonarola hatására Botticelli hordta napszámban máglyára festményeit. Hitbuzgalmát a világi igazságszolgáltatás vajmi kevéssé díjazta: annak a Simonetta Vespuccinak a lábához temették, aki a Vénusz születéséhez is modellt állt neki.

De a zsidó-keresztény párbeszéd nem csak vidám tudományos volta miatt jó. Segíthet kitörni abból a szorongásból is, amely a magyar zsidóságot jellemzi. Ez utóbbira pedig égető szükség is lenne, hiszen az itt élő százezer zsidó közül évente egyszer csak mintegy tízezer látogat el egy zsinagógába, és mindössze ezer körüli azok száma, akik hívőknek számítanak. Nem segít a helyzeten a könyvkiadás sem – meséli Haraszti György, az ORZSE tanszékvezető tanára. Tíz évvel ezelőtt az Osirisnek sikerült ugyan kiadnia Joszef Hajim Jersusalaimi iskolateremtő művét – Zsidó történelem és zsidó emlékezet – azonnal könyvritkaságot is csinált belőle: mindössze 15 eladott példány után frappánsan bezúzatta, később azt állítva, egy beázott raktárban veszett oda az egész.

Online Zsidó Lexikonok

Online Zsidó Biblia
http://www.zsidobiblia.hu



Online Zsidó Lexikon
http://www.zsidolexikon.hu



Magyar Zsidó Lexikon
Magyar Elektronikus Könyvtár



Judaizmus gyorstalpaló
Zsidó Tudományok Szabadegyeteme



JewishEncyclopedia.com
http://www.jewishencyclopedia.com


Encyclopaedia Judaica CD-ROM
Download torrent

Torah scroll written entirely by women

'I feel I am being guided by our ancestors'

Small Reconstructionist synagogue in Seattle, Washington proves Torah scroll can be written entirely by women



YNetNews
Elad Benari
02.05.10
Israel Jewish Scene

Imagine a Torah scroll written entirely by women! It may sound fictional, but it is possible, and the Women’s Torah Project has proven that it can be done.

In all started the summer of 2003 when Kadima, a small Reconstructionist synagogue in Seattle, Washington, undertook the great task of composing its own Torah scroll for the synagogue. “Kadima is a small community and we’ve never had our town Torah,” said Wendy Graff, who heads the Women’s Torah Project, in a conversation with Shalom Life.

“We always borrowed and every once in a while it would be problematic because communication would get crossed and something wouldn’t be available. We thought about getting our own Torah so we looked into used Torahs. Our Judaic director at the time said: ‘Why don’t we commission the first Torah ever to be scribed by a woman?’ and that’s how the project was born.

“We were absolutely dumbfounded to learn that all the Torah scrolls ever have always been scribed by men, and once we learned about the process it made total sense. It’s been held in the Orthodox community and it’s an apprenticeship kind of thing and that made complete sense,” said Wendy.

“Once we realized that we could have a hand in changing that history, I was hooked. We felt we were being revolutionary. So we looked around for a female Torah scribe and we realized that the reason there hadn’t been any women-scribed Torahs in modern history is because there weren’t any women Torah scribes.”

Wendy explained that there are women who learn the art of being a Torah scribe, and they usually learn the traditional way from an Orthodox mentor. “There are two men in Israel who have been very generous and very open except they don’t want their names publicized.”

Once Kadima learned how the system works, the idea came along to find a woman who had been studying and pay for her studies so that she can scribe their Torah scroll. This is when they met Shoshana Gugenheim in Jerusalem, and underwrote her studies.

Once Shoshana began to scribe for Kadima, “the dam broke” as Wendy put it and women started contacting the synagogue on their own initiative, in order to be a part of the project. Women from all over the world have gotten involved in the project, from New Jersey all the way to Sao Paolo, Brazil. Once a part of the scroll is written, it is shipped by the scribe to Seattle, in a tube.

Irma Penn, who lives in Winnipeg, has been a part of the project since last summer. She heard about it and thought it had been finished, but when she found out that it was still in progress, the process began so she could join.

Exhausting but uplifting work

Irma always wanted to learn to be a scribe. “I’d been interested for years and years, and the more I learned, the more I wanted to do it but never thought that I would really do it,” she said. “Finally I had the opportunity, the time, and the money (because it’s expensive) so I thought this would be the perfect time to learn.”

She started out by doing an online course from one of the scribes in Israel, in which she learned the fundamental script and how to write each letter perfectly. Once she completed that course, Irma went to Israel to study the actual Stam script. She spent several months in Jerusalem studying. She described the experience as “very intense and physically hard”.

Irma is currently working on scribing D’varim (Deuteronomy), the section of the Torah that she is writing for Kadima. “I work on the scroll every day and I let them know when I finish every section. One section is called yeria, which is a page with four columns on it and each column has 42 lines, and that’s one yeria. The Torah has 62 yeriot,” she explained. “I’m the only Canadian on the team and I feel very honored for having been chosen to participate.”

Irma describes the experience of writing a scroll as exhausting, physical work, but at the same time very uplifting. “I feel that I am holding hands with history, in a time-honored tradition. I feel like I am holding the hand and being guided by our mothers, Sarah, Rebecca, Leah and Rachel and our fathers Abraham, Isaac and Jacob. It is an incredible feeling. They are there to show me the way.”

“We’ve loved having Irma on board for many reasons, not the least of which she’s a poet,” said Wendy. “She’s a visual artist, she’s a writer, she’s got an amazing background, and she clearly takes such joy in this work.”

After six years of intense work, the Torah scroll is close to being finished, and Wendy estimates it will be done in 2010.

“It’s taken so long because each scribe has a different pace. One is a teacher who teaches in a day school so during the year she’s slower but in the summer she works at a faster pace. But I think we’ll be finished in 2010. My vision is to bring all the scribes and artists together in Seattle, and I’d love to see everyone who’s been involved with the Women’s Torah Project be a part of sewing it together. I actually have special silver plated needles that are used for that.”

'Just go for it'

The Torah scroll project has not only received assistance from women scribes, but also from women who have taken on the task of making embellishments for the scroll. Wendy explained about a terrific initiative that involves the community in decorating the scroll’s mantle.

“We wanted to give people an opportunity to participate and the woman who is making the mantle came across a great idea. She’s using a pomegranate seed motif for the mantle and each little seed of the pomegranate will be crafted from a piece of fabric that donors are sending in. So anybody who donates any amount to the Women’s Torah Project can send in a 1x1 inch swap of fabric from a woman that they want to honor. We ask for some information about those women and we’ve gotten some remarkable stories and some really beautiful words. This means that the Torah is going to be dressed in bits of fabric from all of these women who are part of the community.”

With this revolutionary idea almost complete, Wendy feels that Kadima has made history.

“During the time that we have been working on our scroll, there have been other Torahs that had been completed by a single female scribe but that never would have happened without the Women’s Torah Project. We definitely opened the door because ours was the first one commissioned. To me, the international community part of it is incredibly powerful and speaks to what Judaism is about, that you can go into any synagogue anywhere in the world and it will feel like home.”

For any woman who wants to be a scribe, Irma Penn definitely encourages the idea. “If you really want to do it, I would say just go for it. I would recommend doing something every day towards getting toward the goal. Learn the letters, learn how to write each one perfectly. It’s something you have to really want to do. Most people, I am told, only dream. They do not realize that they have to take action to realize their dream.

“You have to plan and work toward it. Do something (no matter how small the step is) every day, toward that dream becoming a reality. Most give up. Many make magic!!!!”

• Women’s Torah Project

Maharat, Rabbanit, Rabbah - female Rabbi

Orthodox woman to get title of ‘rabbah’

JTA
January 27, 2010

NEW YORK (JTA) -- An Orthodox clergywoman will now be known as "rabbah" rather than an acronym that had been created on her behalf.

Photo: The Jewish Week

Sara Hurwitz, who has been performing rabbinical duties at the Hebrew Institute of Riverdale in New York City, last year had been given the title of Maharat -- a Hebrew acronym that stands for a leader in legal, spiritual and Torah matters.

But in a statement issued Wednesday, Rabbi Avi Weiss, spiritual leader of the Hebrew Institute and Hurwitz's mentor, said the acronym had failed to take hold and that Hurwitz would henceforth be called "rabbah," a feminized version of the title "rabbi."

"This will make it clear to everyone that Sara Hurwitz is a full member of our rabbinic staff, a rabbi with the additional quality of a distinct woman’s voice," said the statement issued by Weiss' office.

Hurwitz, who has served at the Hebrew Institute for nearly seven years, has completed the same course of training and examination as male Orthodox rabbinical students. Her curriculum was modeled after that of the male students at the liberal rabbinical school Yeshivat Chovevei Torah in Riverdale, which Weiss founded and now leads.

• From Maharat to Rabbah (JWA)
• Todah ‘Rabba?’ (The Jewsih Week)
• Rabbanit? Rabbah? Maybe just plain Rabbi? What should be the title of an Orthodox woman who happens to also be a rabbi?
  

Bombának vélték a repülőgépen az imaszíjak dobozkáit

17 éves fiú tfillinje kényszerleszállásra kényszerített egy amerikai repülőgépet

Naftali Kraus blogja
2010.01.22.

The plane that landed in Philadelphia
Photo: AP

Akik alig tudtak megakadályozni a detroiti bombamerényletet; akik gyakran kételkednek az iszlám terror "valódiságában" – azok most a ló másik oldalára esnek. Az amerikai hisztéria csodákat müvel: ha egy utas a New-York Kentucky járaton azt hiszi hogy a mellette űlő ifju bombát teker a karjára és riasztja a légikisérőt- akkor a pilóta haladéktalanul kényszerleszáll a filadelfiai reptéren. Ott riasztják a biztonságiakat, akik töviről-hegyire átkutatják a gépet, de csak egy pár Tfillint találnak, ami a 17 éves fiu a reggeli (Sáchrit) imához használt.

Huga aki ott ült mellette, ugyan elmondta hogy ez egy vallási dolog, egyfajta kegyszer, amit a zsidók imához használnak, de ki hallgat egy fiatal lányra? Az talán jobban tudja mint a képzett pilóta? A Jeruzalem Post sazerint a stewardess azt közölte a pilótával, hogy "az utas a kezére rakott egy fekete dobost és abból kiálló huzalokat csavart a karjára". Ennek utána - mondja a légitársaság, Us Airways, szóvivője, "a pilota köteles volt a protokol szerint eljárni" és az ilynekor kényszerleszállást ir elő.

A filadelfiai reptéren a biztonság erők körülvették a félreeső helyre állitott gépet, a "terroristát" leszállitották és kihallgatták, majd a gépet alaposan átkutatták. Az FBI szóvivője szerint "effajta "bombát", illetve kegyszert nem látni gyakran". Innen a hisztéria. Innen a tévedés.

Aztán a gép ment tovább, benne az imádkozó terroristával, mintha misem történt volna...

*

Tévedés? Hát persze. Vagy talán mégse?

Mózes ötödik könyvében (Deuteronomium, 28, 10) találunk egy verset, amely igy szól "És majd látni fogják mind a népek, hogy az Örökkévaló neve van rajtad és félni fognak tőled!"

Ezt a verset interpretálja a nagy tanaita, Eliezer aki azt mondja, hogy -amit látni fognak és tartanak tőle – a fejre való Tfillin" (Babilóniai Talmud, Brachot, 6,1). . .

Tefillin
Photo: Herzl Yosef / Ynetnews

• Tefillin layer's rabbi: Put on phylacteries after landing (Ynetnews)
• Jewish Teen's Tefillin Diverts US Airways Flight 3709 From LaGuardia (Huffington Post)
• Tefillin miatt fújtak terorriadót egy amerikai gépen (index.hu)
• VIDEO: Joking about teffilin on airplanes before it was funny (JTA)

Köves Slomó rabbi: Tegyük végre helyre a "zsidó témát"!

Tegyük végre helyre a "zsidó témát"!



Dr. Köves Slomó
Népszabadság
2010. január 26.

A szerző az EMIH vezető rabbija

Elie Wiesel nemrégiben itt járt Budapesten. A Nobel-díjas professzor konstatálta, hogy Magyarországon reneszánszát éli a zsidó közösségi élet, de aggasztja, amit a magyar szélsőségesekről hall, és amit itt látott. Ő is érezte, hogy hazánk nagyon megosztott, és ebben a kíméletlen, mindenre kiterjeszkedő politikai megosztottságban sajnos megint (vagy még mindig) ott van a „zsidó kártya”.

Magyarország ebből a szempontból különleges helyzetben van. A világon ez az egyetlen olyan hely, ahova több tízezer holokauszt-túlélő visszatért, itt maradt, s hazájának tekintette, tekinti ezt az országot gyermekeivel, unokáival együtt. Itt élnek azokkal – azok gyermekeivel, unokáival – együtt, akik aktívan támogatták az ő elpusztításukat, vagy csak a közönyükkel asszisztáltak hozzá. (És természetesen azokkal együtt is, akik bátran kiálltak a védelmükben).

Amerikában és Nyugat-Európában is élnek tettesek, cinkosok, túlélők, zsidó közösségek gyermekestül, unokástul, de nem azzal a párhuzamos kontinuitással, mint nálunk. Talán ez a magyarázat arra, hogy miért van oly heves politikai csatározás Magyarországon a holokauszttagadás, vagy a gyűlöletbeszéd elleni törvények körül, miért fullad állandóan kudarcba a törvényalkotás vagy a meglévő törvények alkalmazása. Ez magyarázza meg talán azt is, hogy miért sokkal nehezebb nálunk, mint másutt, „szembenézni a holokauszttal”.

Tény, hogy – különféle történelmi okokból – a magyar jobboldal politikai ideológiájának része volt a „zsidókérdés”, melyet a jobboldal kisebb vagy nagyobb csoportjai kitelepítéssel, numerus clausussal, zsidótörvényekkel vagy deportálással gondoltak „kezelni”. A kiinduló föltételezés az volt, hogy a zsidóság de facto – és adott esetben de jure – létezik mint egységes entitás, s ez az entitás társadalmi problémák és feszültségek forrása, melyek megoldását az entitás önálló létének megkérdőjelezésében kell keresni.

Aki a zsidóság társadalmi szerepét nem mint problémát tételezi, s aki a zsidóság önálló, elkülönböződő létét nem ismeri el, az maga is a probléma része. Ennek alapján a kevéssé erőszakolt jobboldali interpretációkban is könnyedén azonosíthatták a kommunizmust par excellence zsidó ideológiaként a „zsidó érdekkörrel”. (Ezt nyilván elősegítette az a tény is, hogy a kommunista igehirdetők és aktivisták között igen nagy számban voltak zsidó származású emberek, akik amúgy nem létezőnek tekintették zsidó mivoltukat.)

A rendszerváltozás után feléledt mainstream jobboldaltól távol állnak a fent említett alaptételek, de a hatásuk részben megmaradt. Ezért van az, hogy a mainstream jobboldal általában igencsak relativizálva tud viszonyulni az antiszemita jelenségekhez.

A másik végletben a magyar kommunista baloldal ideológiai alaptétele pedig az volt, hogy a „zsidókérdés” egyetlen legitim megoldása (az internacionálé „nemzetek felettiségének” és az ateizmusnak a jegyében) a zsidóság teljes asszimilációja, „emancipációja”, a zsidóság vallási intézményeinek (más vallási intézményekhez hasonló) ellehetetlenítése, a zsidó identitás (vallási vagy cionista) megélhetőségének teljes tagadása. Ennek megfelelően a következő beidegződések váltak eme eszmevilág részévé. 1. „Zsidókérdés” nincs, mert a zsidóság nem létező, elmúló fogalom, amit a teljes asszimiláció hamar fel fog számolni. 2. Ha valaki mégis létező fogalomként vagy jelenségként beszél a zsidóságról, az annak a jele, hogy szerinte van „zsidókérdés”, tehát az illető fasiszta.

A mai mainstream baloldaltól ugyancsak távol áll ez a felfogás. Mégis: a hatása, a beidegződés némelyest érezhető. Leginkább abban a hajlamban, hogy (olykor tudatosan, politikai taktikai okokból is) öszszemossák a szélső- és a közép-jobboldalt, és folyamatosan az „elhatárolódás” szükségességét hangsúlyozzák.

Sajnos tehát a rendszerváltás után sem sikerült teljes mértékben megszabadulni ezektől a beidegződésektől, és így a „zsidó téma” bizonyos értelemben nem a valódi súlyának megfelelő szerepet kapott. Ennek az oka pedig az, hogy a politikai pártok a rasszista megnyilvánulásokkal kapcsolatos álláspontjukat az „ősi” beidegződéseik és aktuális taktikai érdekeik alapján alakítják ki, és azokat nem a súlyuknak megfelelően kezelik, alul- vagy felülértékelik.

A „zsidó–magyar együttélés” konferencián felszólaló két politikus, Bajnai Gordon és Balog Zoltán egymáshoz nagyon hasonló módon utalt erre a káros „taktikázásra”. A miniszterelnök szavaival: „Nekünk, demokratáknak, jobb- és baloldaliaknak egyik legnagyobb hibánk az, hogy hagytuk a politikai versengés és szembenállás egyik újabb frontjává válni az antifasizmus ügyét”. Vagy ahogy Balog Zoltán – a saját politikai oldalának sérelmét kommunikálva – mondta: „Ne engedjük, hogy az antiszemitizmus vádját politikai csodafegyverként használhassák!”

Könnyedén belátható, hogy a 3-5 százaléknyi meggyőződéses antiszemita elkerülhetetlen jelenlétén túl az igazi probléma az, hogy a „zsidó téma” politikai kérdésként jelenik meg. Ha ezen sikerülne (sikerült volna) mindkét nagy politikai erőnek felülkerekednie, akkor talán kevesebb muníciója lenne (lett volna) a szélsőjobboldalnak, vagy legalábbis nem válna (vált volna) olyan elfogadottá az antiszemita nyelvhasználat.

De tehetnénk ez ellen valami keveset mi zsidók is. Az adott esetben szükséges önvédelem nagyon határozott és markáns vállalása mellett, kifejezetten kerülnünk kellene, hogy a különböző politikai csatározások „zsidó” vagy „antizsidó” színezetét hangsúlyozzuk. Továbbá óvakodnunk kéne attól, hogy mint zsidók (!) azokat a (nem közvetlenül antiszemita) verbális vagy szimbolikus jelenségeket bíráljuk, amelyek a magyar nemzeti önszemlélet nehézségeivel függenek öszsze.

Rá lehet mutatni arra, hogy ezek a jelenségek a Bibó István tanulmányának címében foglalt jelenségcsoport tünetei („Eltorzult magyar alkat – zsákutcás magyar történelem”), de nem a zsidóellenesség szimbólumai. Habár sajnos a két eszmeiség szószólói gyakran személyükben keverednek, nagyon kontraproduktív, ha mi e kettőt eszmeiségében is öszszekényszerítjük.

És ami még fontosabb: nekünk is arra kellene törekednünk, hogy a „zsidó” fogalmát kiemeljük a „zsidókérdés” és az antiszemitizmus narrációjából. Hiszen nekünk magunknak is meg kell győződnünk arról, hogy a zsidóság nem elsősorban szenvedő sorsközösséget, a zsidóság említése pedig nem kizárólag antiszemitizmust jelent. Nekünk magunknak is segítenünk kéne azon, hogy a zsidóság ne egy nagyon szerencsétlen és egyben végzetes politikai narratíva része legyen, hanem szóljon arról, amiről valóban szólnia kell: a judaizmusról.

Ne politikai meggyőződést takarjon, hanem a magyar politikától független, sajátos arculatú vallási-etnokulturális közösséghez való tartozást. Amelybe nem csupán az igazi vagy vélt támadások elől menekülünk, hanem ahova – ha nem is szabad választásunk folytán, de mások értékítéletétől függetlenül – kimondottan és tudatosan tartozunk.

A Rabbi tanácsa: a zsidó névadás

Mit rejt a név?

zsido.com
A Rabbi tanácsa
2008-06-01



Kedves Rabbi! Nem sokára kislányunk születik. Mit kell tudnunk a névadásról?

Az első dolog, amit az ember életében igazán sajátjának mondhat, ami megkülönbözteti őt másoktól, a név.

A zsidó hagyomány nagy jelentőséget tulajdonít a névnek, mert az nemcsak azonosításra szolgál, hanem szimbólum is, amely az őt viselő személlyel való szellemi kapcsolatot érzékelteti. Ezt a tartalmat hangsúlyozza a Biblia a Jáákov és az angyal közti viadal leírása alkalmával. Az angyal megkérdezi Jáákovtól, hogy mi a neve, s amikor választ kap, közli, hogy mostantól kezdve Jiszráélnek fogják hívni (1Mózes 32:27--28.).

A fiúgyermek a brit milá - a körülmetélési szertartás - alkalmából kapja meg nevét, a leány pedig akkor, amikor apja alijázik, vagyis fölhívják a Tórához. Noha a szülők szabadon döntenek gyermekük nevéről, mégis meg kell szerezniük döntésükhöz az égi jóváhagyást, hiszen az új ember attól kezdve az örökkévalóságig ezt a nevet fogja viselni.

Ezen a néven lesz bár micvá. Ezt a nevet írják házasságlevelére, ez kíséri bánatban és örömben, egész élete során. Ezen a néven emlékeznek meg róla halála után, amikor Kádist mondanak vagy mázkirt imádkoznak érte.

Az imákban gyakran említünk zsidó neveket. A beteg felépüléséért mondott imában nevét szülei nevével egészítik ki. Ha állapota válságos, még egy nevet szokás hozzátenni az addig említettekhez, mert a hit szerint a név megváltoztatása viselőjének állapotában is változást hoz.

A szülők gyakran választanak gyermekük számára olyan nevet, amelyet elhunyt szeretteik viseltek. Ez a szokás a Tórában gyökeredzik, ahol le van írva: "...ne töröljék ki ... nevét Izraelből." Ezért kapja a gyermek egy-egy nagy tudósnak vagy a nemzedék jeles tagjának nevét, olyanét, aki példamutató életét a szentség szolgálatának, a jó cselekedeteknek szentelte.

A "Tiszteld apádat és anyádat..." parancsolat alapján alakult ki az az áskenáz (közép-európai zsidó) szokás, hogy a gyermeknek egy elhunyt nagyszülő nevét adják. Ezzel szellemi tiszteletüket fejezik ki az eltávozott lelke előtt, egyben azt a kívánságukat, hogy gyermekük élete méltó legyen ahhoz, akitől nevét örökölte.

Szokás még nagy rabbikról, cádikokról elnevezni a gyermeket. Lubavicsi chászidoknál így igen gyakori pl. a Menáchem Mendel, szatmáriaknál a Joél, breszláviaknál pedig a Náchmán nevek.

Sajnos manapság igen sok zsidó gyermek van, aki nem tudja, mi a zsidó neve - esetleg nincs is neki -, és szívesebben veszi, ha nem zsidó nevét használják. Bölcseink azt mondják, hogy őseink azért jöhettek ki Egyiptomból, mert nem voltak hajlandók megtagadni zsidó örökségüket, és megtartották a zsidó neveket, a Reuvént, Simont, Lévit és a többit.

A zsidó nevek az alábbiak szerint osztályozhatók:

• a. Bibliai és talmudi nevek, amelyek Mózes öt könyvében, a próféták könyveiben vagy a Talmudban, illetve a Midrásban szerepelnek.
• b. Természeti eredetű nevek például az állatnevek, amelyek közül nem egyet már a Biblia is említ - ilyen a Dvorá (méh), Ciporá (madár) és Joná (galamb) -, a fák és virágok nevei, amelyek szintén szerepelnek a Bibliában: ilyen a Támár (datolya) vagy a Sosáná (rózsa). Vannak állatnevek - az Árje (oroszlán), Cvi (szarvas) vagy Zeév (farkas) -, amelyek onnan származnak, hogy Jáákov és Móse az áldásokban ezeken a neveken említi a különböző törzseket.
• c. Isten nevét magukba foglaló nevek például az Imánuél ("Isten velünk van"), Gödáljá, Smuél ("Isten a nevünk"), Jesájá ("Isten segítségével"). A Jehudá ("Hála Istennek") név is az Isten iránt érzett hálát fejezi ki.
• d. Az angyalok nevei is gyakran szerepelnek embernévként: ilyen a Micháél, Ráfáél, Uriél és Gávriél.

A név az élet forrása

Úgy magyarázzák, hogy a név kapcsolja össze az embert lelkével, vagyis a néven át áramlik a testbe az életerő. A név minden betűjét isteni erő hatja át. Ily módon minden teremtett dolog megkülönböztetett lényeggel bír, amely a betűk által kötődik a névhez.

A Midrás (Börésit Rábá 17.) elbeszéli, hogy Isten azt mondotta az angyaloknak: Ádám bölcsebb, mint ők, mert képes fölfedezni az állatokban rejlő szellemiséget, ezáltal minden állatnak hozzá illő héber nevet tudott adni.

A név hatása

A Talmud számos példát sorakoztat föl, amelyek azt bizonyítják, hogy a név befolyásolhatja viselőjének jellemét. Rabbi Méir mindenkinek megkérdezte a nevét, mielőtt bármilyen céllal szóba állt vele (Talmud, Jomá 83b.). Rabbi Joszéf Káro, a Sulchán Áruch (a zsidó törvénykódex) szerzője megállapítja: akit Ábrahámnak hívnak, az természeténél fogva hajlamos a jó cselekedetekre, a Józsefek pedig szívesen táplálnak másokat -- fizikai és szellemi értelemben egyaránt --, ahogyan József tette Egyiptomban.

Néhány fontos szabály a névadással kapcsolatban

• A gyermek elnevezéséhez csak az apának és az anyának van joga. A Kábálá írja, hogy amikor egy gyermek megszületik, az Örökkévaló a szülők ajkára helyezi a lelkéhez illő nevet.
• Nem helyes, ha a körülmetélés vagy a Tóra-olvasáskor történő névadás előtt kihirdetik vagy bejegyzik a gyermek nevét.
• A kislányokat a Tóra-olvasás alkalmával kell elnevezni, vagyis hétfőn, csütörtökön vagy szombaton. Illik ilyenkor vendégséget rendezni a kislány névadása tiszteletére.
• Az áskenáz zsidóknál nem szokás élő személy nevét adni a gyermeknek. A szfárd hagyomány szerint a nagyszülők iránti tiszteletet azzal is kifejezik, hogy róluk nevezik el az unokákat.
• Ne nevezzük el a gyermeket olyan emberről, aki fiatalon, ötvenéves kora előtt halt meg! Ha mindenáron ilyen nevet szeretnénk adni a kicsinek, akkor helyes, ha még egy nevet kap.
• Az apja halála után született gyermeknek apja nevét kell adni.
• Vannak, akik a Purim ünnepe idején született lányoknak az Eszter, az ilyenkor világra jött fiúknak a Mordecháj nevet adják.
• Ha a gyermek, Isten őrizz, meghal, mielőtt még nevet kapott volna, a temetés előtt el kell nevezni őt.
• Zsidó nevet nemcsak az újszülöttek kaphatnak: az elmulasztott névadás bármikor pótolható. A rabbi szívesen ad tanácsot a hozzá fordulóknak.

Mázl tov előre is
Oberlander Báruch

Kipa a fejükön és Jézus az ajkukon - Messianiasztikus zsidók

Kipa a fejükön és Jézus az ajkukon...

szombat
1998. szeptember

- erről lehet felismerni a "Messianiasztikus Zsidók" közösséget, akik lelki támaszt és üdvözülést kínálnak, miközben a legtöbb zsidóból elutasítást és mérhetetlen dühöt váltanak ki. A Jézushit és a zsidó szertartások iránti hűség különös kombinációja egyre csábítóbbnak bizonyul, és egyre jobban fenyegeti a zsidó "főáramot" .

Észak-Amerika messianisztikus zsidó közössége ma még kicsi, de gyorsan növekszik, és egyre nagyobb kihívást jelent a "mainstream" zsidóság számára. Húsz évvel ezelőtt az Egyesült Államokban még csak maroknyi messiniasztikus zsidó közösséget lehetett találni - ma legalább 207 kongregáció létezik. Két tucatnál is több van belőlük hét másik országban, köztük Izraelben, Oroszországban, Hollandiában és Ausztráliában. A teljes taglétszám jóval tízezer fölött van. (A pontos szám nem ismeretes, csupán becslésekre alapozhatjuk, mivel egyelőre még nem készültek átfogó tudományos felmérések. Az Amerikai Messianisztikus Zsidók Szövetsége (MJAA) propagandaanyagában azt állítja, hogy több, mint 100.000 tagjuk van az Egyesült Államokban, míg a Jews for Judaism - egy térítésellenes zsidó csoport - úgy véli, jó, ez a szám nem töb, mint 8000. Ám mintegy 150.000 ember időnként "kapcsolatba kerül" a mozgalommal.

Pontos számadatok híján is világos azonban a trend, hogy a mozgalom egyre népszerűbb, miközben a keresztény gyülekezetekről - amelyek gyakran otthont is adnak templomukban a "messianisztikus zsinagógának" - ez nem mondható el. Miközben a "messianisztikus zsinagógák" zöme - működjön akár valamelyik evangélikus gyülekezet fedele alatt, vagy béreljen saját épületet - nem játszik jelentős szerepet a lakóhelyi közösségek életében, egyre több közülük jól szervezett és aktív: igyekszik feltűnően és agresszíven elérni a zsidó hitközségek tagjait.

A zsidókban többnyire visszatetszést kelt a zsidó szimbólumok és a keresztény hit e furcsa zagyvaléka. A messianisztikus zsidó mozgalom evangélistái azonban az elmúlt két évtizedben buzgón munkálkodtak azon, hogy lebontsák a szigorú választóvonalat, amely csaknem kétezer éve elválasztja egymástól a judaizmust és a kereszténységet. A messianisztikusok felfogásában az Újtestamtum zsidó könyv; azt, hogy Jézust a messiásnak tartják, nem tekintik a judaizmus elárulásának, vagy esetleg keresztény "megtérésnek", hanem úgy fogják fel, mint visszatérést az egyedül autentikus "zsidó hithez".

Miközben sokan azonosítják a Jézus-hívő zsidókat a Jews for Jesus (Zsidók Jézusért) nevű, harcos kedvű és agressziv evangelizáló mozgalommal, valójában ez a csoport csupán a legismertebb a mintegy százötven hasonló közül, melyek mindegyike a zsidók megtérítését célozza meg. A Zsidók Jézusért csoport szinte kizárólag a térítést tartja feladatának: a megtérítetetteket jól működő - gyakran baptista - templomokba vagy fundamentalista keresztény gyülekezetekbe irányítja. Noha a Messianisztikus Zsidók Amerikai Szövetsége (MJAA) szintén térít, vezetői olyan gyülekezeti mozgalomnak tartják magukat, amely egy önmagában megálló, zsidó-keresztény életstílust igyekszik megteremteni.

Philip Abramowitz, a New York-i Zsidó Közösségi Kapcsolatok Tanácsának igazgatója, aki hivatalból foglalkozik a szektákkal és a térítőkkel, úgy kalkulál, hogy a messianisztikus zsidó csoportok legalább évi 100 millió dollárt költenek zsidók áttérítésére. A messiniasztikus judaizmus ugyanakkor aligha létezhetne az evangélikusok anyagi támogatása nélkül. Az evangélikus támogatók jogsegéllyel is ellátják a jézushívő zsidókat, és szívesen szerepeltetnek "zsidó hitűeket" televíziós műsoraikban, mint például a TV-evangélista "The 700 Club"-ban.

A messiniasztikus istentisztelet - akárcsak a teológia - sajátos keveréke a zsidó liturgiának és a fundamentalista-evangélikus kereszténységnek. A tartalom és a szertartás zsidóságának foka igen különböző lehet, és gyülekezetről gyülekezetre változik; leginkább attól függ, milyen szinten áll a "rabbi" zsidó képzettsége, és attól is, hogy mi a gyülekezet preferenciája. A sabbati istentiszteletet általában péntek este vagy szombat reggel tartják - az Amidá-t, a S'ma-t és a Kaddist recitálják, kiteszik a Tórát, és felolvassák belőle a hetiszakaszt. Mindezt megspékelik jó adag imával és közös énekkel, amelyekben Jesuát dicsőítik. A New York-i Messianisztikus Beth El Gyülekezetben, a hagyományos kenyéráldáshoz, "Hamotzi lechem min ha' aretz", hozzáteszik: "Jésua, a Messiás nevében" ("bashem Yeshua ha-moshiach"). 

A Messiniasztikus Judaizmus kidolgozott egy lexikont is, amelyben hebraizálja a keresztény terminológiát. Szerepel benne Saul rabbi (Szent Pál), Johanan, a bemerítő (Keresztelő Szt. János) és a Brit Hadasha (Új Testamentum). Néhány példa még a "helyes terminológiából": "Jésua, a messiás" - Jézus Krisztus helyett; "messianisztikusan kiteljesedett zsidó" - kitért helyett; "biblia-hívő" - keresztény helyett, "fa" - a kereszt helyett, "biblia-hívők találkozója" - templomba menetel helyett, stb. Amiért szükséges ez az új terminológia: a "Krisztus" névnek nincs zsidó konnotációja egy átlagos zsidó számára; a "kitért" szó azt sugallja, hogy valakitől elvették a judaizmust, ezzel szemben a "kiteljesedett zsidóban" a messiáshit mint nyereség ráépül a zsidó örökségre; minden nem-zsidó kereszténynek tekinthető, még Hitler is; a "kereszt" szó a zsidók üldözésének a szimbólumává vált; a "templom" szónak túlságosan keresztény hangzása van...

Az istentisztelet, a zsidó mézesmadzag ellenére, a sok "tanúságtétellel" és a féktelen emocionalizmussal, inkább valamiféle pünkösdista vagy más, karizmatikus protestáns templom rituáléjára emlékeztet. A vezetők igyekeznek flexibilisek, sőt kettőslelkűek lenni, amikor meghatározzák, hogy mennyire legyen "zsidó" vagy keresztény a gyülekezetük. A küzdelem a két irányultság között azóta folyik, amióta a századfordulón a Jézushívő Zsidók kettészakadtak: az egyik csoport keresztény templomban imádkozik, míg a másik saját "zsinagógában", zsidó szertartás szerint. Az utóbbi irányzat felszálló ágban van a 60-as-70-es évek óta, amikor is fiatal zsidók százai vagy talán ezrei - közülük számosan a széteső hippi-kultúrából menekülve -belevetették magukat az újjászületés élményébe. Ezek a fiatal hívek láthatóan Jézusban találták meg a választ mindazokra a problémákra, amikre nem leltek megoldást sem a zsinagógában, sem szekuláris otthonaikban, ahol felnőttek. Ugyanakkor komolyan foglalkoztatta őket a szélesebb értelemben vett társadalmi hovatartozás problémája, komolyan gondolták, hogy vállalniuk kell az etnicitást, így etnikai büszkeségük arra ösztönözte őket, hogy explicit zsidó módon imádkozzanak "Jesuához". Az a vágyuk, hogy zsidónak látsszanak, aki történetesen Jézusban hisz, a mozgalom nevében is kifejeződött, amikor is 1975-ben az "Amerikai Héber Keresztények Szövetsége" "Amerikai Messianisztikus Zsidók Szövetségére" változott.

A zsidó szertartás hangsúlyozása vajon valamiféle belülről fakadó igény, avagy pusztán elvi kérdés, esetleg ügyes marketing-fogás? A válasz attól függ, kit kérdezünk. Bruce Cohen, a New York-i Beth El Gyülekezet messianisztikus rabbija elmagyarázza, hogy ő "bibliailag kóser": nem eszik disznóhúst, kagylót, uszony nélküli halat vagy más olyan ételt, amit tilt a héber biblia, ugyanakkor elveti a "rabbinikus" kóser korlátozásokat, mint például a tejes és húsos ételek keverésének a tilalmát. Cohen azt mondja, ő nem osztja azt a nézetet, miszerint a zsidó külsőség és kelléktár csupán "csalétekül" szolgál annak érdekében, hogy a zsidók könnyebben befogadhassák a keresztény üzenetet. Más messianisztikus vezetők azonban elismerik, hogy amikor meghatározzák, mennyire legyen "zsidós" a szertartásuk, nem annyira az elvek döntenek, mint inkább a pragmatizmus. Lehetőleg nem tartanak vasárnapi istentiszteletet (mint ahogy a keresztények se tartottak Jézus után még pár évszázadig). A messianisztikus vezetők és híveik gyakran kipát viselnek és taleszt, vagyis olyan nyilvánvalóan zsidó öltözetet, amit Jézus korában nem viseltek.

Az evangelizálók támogatása és az agresszív térítés, amelynek újabban leginkább az orosz zsidó bevándorlók a célpontjai, felháborítja a zsidó és a keresztény vallási vezetőket egyaránt. James Rudin rabbi, aki az American Jewish Committe Vallásközi Ügyeinek az igazgatója, így érvel: "Azoknak az evangélikus keresztényeknek a számára, akik zsidók áttérítését tartják kizárólagos feladatuknak, a messiáshívő zsidók csupán az "előörsöt" jelentik, velük végeztetik el az áttérítés "piszkos munkáját". A katolikusok, valamint a főáramhoz tartozó, liberális protestáns felekezetek bírálják a Messianisztikus Judaizmust, miután ők maguk a Holocaust utáni és a Vatikán megújuló korszakában jórészt felhagyak már a zsidók térítésével. Egy 1987-ben napvilágot látott nyilatkozatában, a Washington D.C.-ben tartott Vallásközi Konferencia rámutatott, hogy az erőszakos térítés ellentmond a vallási hagyományoknak, továbbá név szerint kiemelte a "Héber Kereszténységet", a messianisztikus Judaizmust és a Zsidók Jézusért mozgalmakat, amelyek "gyakran csalással akarnak győzedelmeskedni olyan zsidók felett, akik őszintén keresik az őseik örökségéhez visszavezető utat."

Az Amerikai Egyesült Államokban a zsidó közösség vezetői és a zsidó sajtó is erősen törekszenek arra, hogy egyértelmű legyen teljes elhatárolódásuk az egész mozgalomtól, és hogy leleplezzék a mozgalom vezetőinek "kiábrándító és erkölcstelen taktikáit".

Hasonlóképpen vélekedett az Izraeli Legfelsőbb Bíróság is, egy 1987-es végzésében, amikor arról kellett döntenie, hogy "ki a zsidó". Három messianisztikus zsidó család izraeli állampolgárságot kért, a minden zsidóra érvényes visszatérési törvényre hivatkozva. A Legfelsőbb bíróság a Háláhát idézte, valamint a II. században bekövetkezett szakadást a palesztinai zsidók és keresztények között, és határozottan elutasította a családok igényét, azzal érvelve, hogy "egy másik valláshoz csatlakoztak", amikor megtértek Jézushoz. "A Jézus-hitűek kiléptek a mi népünkből, és többé nem térhetnek vissza" - írta indoklásában Menachem Elon főbíró.

Ugyanakkor még Elon sem kérdőjelezte meg érvelésében e családok vallásos hitének az őszinteségét. A csalás és becsapás vádja ellenére, amivel a messiáshívőket oly gyakran illetik, a híveket túlnyomó többségükben inkább a túláradóan őszinte hit jellemzi, és nem a hit hiánya.

A keresztény térítők etikájáról szóló polémiába beleszüremkedik az antiszemitizmus problémája is. A messianisztikus zsidók számára az antiszemitizmus vádja nevetségesen hangzik, tekintve, hogy ők maguk zsidók. Azzal érvelnek, hogy a jelenlétük éppen hogy csökkenti az antiszemitizmust, mivel megmutatják a keresztényeknek a közös gyökereiket. Azt is a maguk javára írják, hogy megkövetelik a kereszténységtől (különösen a katolicizmustól), hogy nézzen szembe a zsidók ellen elkövetett bűneivel, és hogy bánja meg a történelem során tanúsított, antiszemita megnyilvánulásait.

A messianisztikusok heves cionizmusukkal is dicsekednek, amely egyaránt kifejeződik a fohászaikban, gyakori izraeli útjaikban és a radikális vallásos jobboldali zsidó szervezeteknek juttatott adományaikban. Ugyanakkor nemcsak a messianisztikusok, de az evangelizálók is úgy tekintik a Szentföldre való visszatérést, mint az özönvízszerű világvége előjátékát, amely Jézus eljövetelét fogja jelezni.

A zsidók szinte egyetemesen visszautasítják a messiáshívők térítési törekvéseit. Ugyanakkor még a messianisztikus zsidók legádázabb ellenfelei is elismerik, hogy a mozgalom korántsem olyan veszélyes a zsidó kontinuitás szempontjából, mint a szekuláris társadalom. Sőt, talán nem is annyira fenyegető a jézushívők jelenléte, mint inkább gondolkodásra serkentő: a zsidóknak a hosszú időre félretolt kérdésekkel kell újra konfrontálódniuk: Isten és a spiritualitás kérdésével.

A Moment 1994.augusztusi és a The Jerusalem Report 1995. január 26-i száma alapján összeállította: Pécsi Katalin

Katolikus-Zsidó Párbeszéd Bizottsága

„A fejlődés áldás, ne pedig átok legyen” - lezárult a katolikus-zsidó párbeszéd bizottságának 9. találkozója

Vatikáni Rádió
20/01/2010

A Szentszék és az Izraeli Főrabbinátus kétoldalú bizottsága január 17-20. között ülésezett Rómában. A megbeszélés után közzétett zárónyilatkozatuk 7 pontban foglalta össze a találkozó eredményeit. A tanácskozás résztvevői jelen voltak XVI. Benedek a római zsinagógában tett látogatásán, ahol a pápa megerősítette a katolikus egyház elkötelezettségét a zsidósággal való párbeszéd és testvériség elmélyítése mellett a „Nostra Aetate” k. zsinati dokumentum értelmében.

A találkozón elhangzott beszédek hangsúlyozták a környezetvédelem világi és vallási megközelítései közötti feszültséget. A bibliai tanítás úgy tekint a természetre, mint amely szent jelleggel van felruházva a Teremtő akaratából. Ő bízta meg az emberiséget, amely teremtésének csúcsa, hogy felelős módon gondoskodjon a környezetről. Ennek megfelelően az emberiségnek szabadságot és autonómiát adott a természeti erőforrások fejlesztésére. Ugyanakkor ezt a tevékenységet az univerzum isteni hatalmának tiszteletben tartásával kell végeznie.

Az emberiség ma egyedülálló környezeti válsággal néz szembe, amely a féktelen materiális és technológiai kizsákmányolás eredménye. Ezzel a kihívással természetesen a szükséges technikai eszközökön túl, valamint az önmérséklet, az alázatosság és a fegyelem segítségével kell szembe nézni.

A találkozó résztvevői hangsúlyozták, hogy a társadalomnak fel kell ismernie a teremtett világ transzcendens távlatát, hiszen ez nélkülözhetetlen az erkölcsileg felelős fenntartható fejlődés és a haladás biztosításához. Nem minden, ami technikailag megvalósítható, erkölcsileg elfogadható. Ennek a tudatosítása biztosítja, hogy a fejlődés minden aspektusa a jövő nemzedékek jólétét és Isten nevének megszentelődését mozdítsa elő. Ennek a tudatnak a hiánya viszont pusztító következményekkel jár az emberiségre és a környezetre, továbbá megszentségteleníti Isten nevét.

A bibliai hagyományt, amely egyedülálló méltóságot ad a személynek, nem a teremtett világ feletti uralom, hanem a tisztelet és a szolidaritás jegyében kell felfogni. Ehhez pedig „humán ökológiára” van szükség, amelynek értelmében az ökoszisztéma iránti felelősségünk összekapcsolódik egymás iránti elkötelezettségünkkel. Különösképpen visszatükröződik ez a szegények, a nők, a gyermekek, az idegenek, a betegek, a gyengék és a szükségben levők iránti nagylelkűséggel.

A természet rendjébe való emberi beavatkozás erkölcsi aspektusa abban gyökerezik, hogy korlátozza a tudomány kizárólagosságra törekvő igényét, valamint szolidaritást és erkölcsi felelősséget vállal mindenkiért.

Erre vonatkozóan a kétoldalú bizottság sürgette, hogy minden tudományos innováció és fejlesztés terén működjenek szorosan együtt a vallási etikai vezetőivel. Az államok és a nemzetközi szervezetek tehát kötelezzék el magukat a vallási vezetőkkel. Így biztosíthatják, hogy a fejlődés áldás, ne pedig átok legyen. A hiteles környezetetika alapfeltétele a világ békéjének és harmóniájának – figyelmeztetnek záróközleményükben a katolikus-zsidó párbeszéd kétoldalú bizottságának tagjai.

A január 20-án közzétett zárónyilatkozatot mindkét fél részéről 8-8 személy írta alá, elsőként a két társelnök: zsidó részről Shear Yashuv Cohen rabbi, katolikus részről pedig Jorge Mejía bíboros.

• ZENIT - Catholic-Jewish Commission: Science Needs Religion

XVI. Benedek látogatása a római zsinagógában

XVI. Benedek látogatása a római zsinagógában



Magyar Kurír
2010. január 18.

A keresztényeknek és a zsidóknak közös spirituális örökségük erejével, együtt kell tanúságot tenniük, válaszolva korunk kihívásaira. A II. Vatikáni Zsinat szilárd pontot és új állomást jelent a katolikusok számára a zsidó néppel való kapcsolatban – hangsúlyozta a Szentatya beszédében, amelyet gyakori tapssal szakítottak meg hallgatói a zsinagógában.

A Szentatya vasárnap délután negyed ötkor hagyta el autón a Vatikánt. Néhány perc múlva érkezett Róma zsidó negyedébe, ahol Riccardo Pacifici, a római zsidó közösség elnöke, valamint Renzo Gattegna, az olasz zsidók közösségének elnöke fogadta. XVI. Benedek virágcsokrot helyezett el a márványtábla előtt, amelyet az 1943. október 16-án Rómából elhurcolt zsidók emlékére állítottak 1964-ben. Az 1021 deportált személy közül mindössze tizenheten tértek vissza. 2001-ben újabb emléktáblát helyeztek el azoknak az újszülötteknek a tiszteletére, akiket a náci lágerekben gyilkoltak meg. A rövid szertartáson néhány túlélő is jelen volt – olvasható a Vatikáni Rádió honlapján.

XVI. Benedek pápa és kísérete folytatta útját a zsinagógához. Bevonulása előtt lerótta tiszteletét az 1982 októberében elkövetett merénylet áldozatainak emléktáblája előtt. A zsinagógához vezető lépcsősor előtt Riccardo Di Segni római főrabbi köszöntötte a pápát.

A zsinagógába érkező Szentatyát a 126. zsoltárral, a Hazatérők énekével fogadták. Benedek pápa áthaladt a zsinagóga középső folyosóján, és üdvözölte a jelen lévő polgári hatóságokat. A Szentatyát Silvan Shalom izraeli miniszterelnök-helyettes is köszöntötte, aki előzőleg így nyilatkozott az izraeli rádiónak: „XVI. Benedek látogatása történelmi esemény, amely nagy érzelmeket ébreszt. Vallási, nem politikai esemény, amelynek feladata, hogy a zsidók és katolikusok közötti kiengesztelődést jelképezze”. A pápa és a főrabbi a tribün közepén foglalt helyet, mellettük a zsidósággal való vallási kapcsolatok bizottságának katolikus és zsidó tagjai, illetve a pápai kíséret tagjai ültek. Elsőnek Riccardo Pacifici, majd Renzo Gattegna, végül Riccardo di Segni köszöntötte a pápát.

A zsinat döntő lendületet adott a párbeszéd, a testvériség, a barátság visszafordíthatatlan útja számára – mondta beszédében XVI. Benedek pápa. Utalt rá, hogy az egyház bocsánatot kért gyermekei mulasztásaiért, mindazért, amivel bármilyen módon elősegítették az antiszemitizmus és antijudaizmus csapásait. A véres háborúk, rettenetes ideológiák soha nem látott szenvedést, halált és pusztítást okoztak – idézte fel a XX. század tragikus eseményeit a pápa. A holokauszt a csúcspontja annak a gyűlöletnek, ami akkor lép fel, amikor az ember elfelejti Teremtőjét, és saját magát helyezi a világegyetem középpontjába. A pápa, emlékeztetve 2006-os, az auschwitzi haláltáborban tett látogatására, lerótta tiszteletét a római zsidók előtt, akiket e falak közül hurcoltak el.

A holokauszt, amelyet módszeresen megvalósítottak a náci uralom idején Európában, Rómát is érintette. Sokan közömbösek maradtak, ám sok olasz katolikus bátran sietett a zsidók segítségére a hitre és a keresztény tanításra támaszkodva. Gyakran életük kockáztatásával mentették és bújtatták őket, örök hálát érdemelve. Az Apostoli Szentszék is, gyakran titokban, kifejtette segítő tevékenységét – emelte ki XVI. Benedek.

A két vallás követőinek spirituális testvérisége a Szent Bibliában gyökerezik. A közös örökséghez tartozik a Tízparancsolat, amely az etika, a remény, a párbeszéd fáklyáját jelképezi: világítótorony, az igazságos, szeretetben leélt élet normája, etikai kódex az egész emberiség számára – fogalmazott XVI. Benedek. A mózesi Tízparancsolat arra szólít, hogy ismerjük el az egyetlen Urat, ne engedjünk a bálványok kísértésének. Őrizzük meg a családnak, a társadalom alapsejtjének szent mivoltát; tiszteljük és védjük az életet minden igazságtalanság ellen, ismerjük el minden ember értékességét, hiszen mindnyájan Isten képére és hasonlatosságára lettünk teremtve. Tudatában a különbözőségeknek, e közös értékek irányában haladhatunk együtt – hangsúlyozta a pápa. Végül a béke értékes ajándékáért fohászkodott az Úrhoz, különös tekintettel a Szentföldre. Tavaly májusban Jeruzsálemben mondott imájának szavait idézve hálát adott e találkozóért, és azért fohászkodott az Úrhoz, hogy erősítse meg a zsidók és keresztények közötti testvériséget.

A közös véleményeket és célkitűzéseket kell előtérbe állítani – mondta a páphoz intézett beszédében Riccardo Di Segni római főrabbi. Felidézte, hogy az új pápák megválasztása után a zsidók is részt vettek abban a körmenetben, amelyet Péter utóda tett Róma utcáin; megemlékezett II. János Pál történelmi látogatásáról; és utalt azokra, akik a római és a külföldi közösségek képviselőiként voltak jelen.

Wojtyła pápa híressé vált mondatából kiindulva, amelyben a zsidókat idősebb testvéreinknek nevezte, azt a kérdést vizsgálta, hogy „hol tartunk a testvériség és a megértés hiteles kapcsolatának útján, illetve mit tehetünk közösen”. Kiemelte a környezetvédelem sürgető kérdését; e területen közös álláspontot képvisel a két vallás – mondta. Közös ökológiai projekt megvalósítását javasolta, amelyben nem feledkeznek meg arról, hogy a teremtés csúcsa az Isten képmására teremtett ember. A felelősség azt jelenti: védeni kell az egész teremtett világot, az élet szent mivoltát, az emberi méltóságot, szabadságot, elsősorban pedig az ember igazságosságra és etikára vonatkozó igényeit.

Ezt követően a főrabbi felhívta a figyelmet arra, hogy zsidók, keresztények és más hívők üldöztetést szenvednek a világban hitük miatt. Csak a megbocsátás Ura tud megbocsátani az üldözőknek – hangsúlyozta. A drámai történelem, a nyílt problémák és meg nem értések ellenére a közös véleményeket és célkitűzéseket kell előtérbe állítani. A mai találkozót meghatározó tisztelet és barátság legyen példa mindazoknak, akik figyelnek bennünket. Zsidók és keresztények arra kaptak meghívást, hogy felelősséget vállaljanak a békéért – zárta a Szentatyához szóló beszédét Riccardo Di Segni római főrabbi.

A beszédeket követően XVI. Benedek pápa és Riccardo Di Segni kölcsönösen megajándékozták egymást. A Szentatya Giovanni Battista Piranesi Látkép a Tiberis-szigetről című rézmetszetet ajándékozta a főrabbinak. Az 1775-ben készült nyomat a híres velencei építész és művész alkotása, a 130 képből álló Római látképek c. sorozat része. Riccardo Di Segni római főrabbi a Velencében élő padovai művész, Tobia Ravà Spirituális út című alkotását ajándékozta a pápának. A képen egy kék erdő látható; a nyárfaliget közepén levő út a végtelenbe vezet – az egész alkotás számokból, illetve héber szavakból és betűkből épül fel; az ábrázolás mögött húzódó logika a gematria, a zsidó számmisztika. A szimbolikus mű a pápai látogatás időpontjára összpontosít; himnusz Istenről, a teremtett világról, a szeretetről, az emberek közötti egységről és egyetértésről.

XVI. Benedek pápa zsinagógában tett látogatásának hivatalos része fél 6-kor ért véget.

*

A Szentatya és a főrabbi a zsinagóga melletti teremben folytatott rövid magánbeszélgetést; majd ellátogattak a zsinagóga kertjében a látogatás emlékére ültetett olajfához. Ezt követően megnyitották az „És íme az öröm” című kiállítást a római Zsidó Múzeumban. A tárlat március 11-ig tekinthető meg. 14 festett tablóból áll, amelyeket a zsidó közösség készített az 1700-as években a pápák megkoronázása alkalmából.

Hat órakor a pápa a zsinagóga alagsorában lévő Spanyol zsinagógában találkozott a zsidó közösség képviselőivel, majd visszatért a Vatikánba.

*

A keresztények és zsidók tudják, hogy Isten nevében tanúságot kell tenniük a világ előtt – olvassuk az Avvenire című olasz katolikus napilap vasárnapi kommentárjában. A cikk felidézi II. János Pál pápa 1986. április 13-án tett látogatását, amely az első volt a pápaság 2000 éves történetében. Beszéde, amelyben idősebb testvéreinknek nevezte a zsidókat, örökre emlékezetes marad. XVI. Benedek a nehézségek ellenére, német származásának súlyával, alázatos szolgaként folytatja előde útját az Úr szőlejében – írja az Avvenire cikke, emlékeztetve, hogy Boldog XXIII. János egy alkalommal megállíttatta autóját a Tevere-parton, hogy csöndben megáldja a római zsidók zsinagógáját.